Érkezett a hír, hogy Klecska Ernő újságíró megalapította a fehérvári kukacot. Ő volt a Fejér Megyei Hírlap egyik szerkesztője, akit felelőssé tettek azért, mert nem vette észre, hogy valaki megmásította a karácsonyi Orbán-interjút. Vele tartott szintén eltávolított szerkesztőtársa, Hajnal Csilla, és a munkatársak közé tartozik Boda András, a néhai Népszabadság közép-dunántúli tudósítója meg egy jó tollú riporter, Izing Antal is. A fehervar@kukac.hu figyelemre méltó portálnak ígérkezik.

Egy korábbi tisztogatás áldozata lett Bartuc Gabriella, a veszprémi Napló szerkesztője. Ő alapította meg a veszprem@kukac.hu-t a legcsípősebb nyelvű magyar újságírónővel, Gombás Gabriellával együtt. A digitális kukacoknak van helyük a médiapiacon, ha csupán csordogálnak is a hirdetések, és nem tolonganak a szponzorok. De mert a kormányzati térhódítás aligha marad félbe, még inkább lesz bennük fantázia. Nem árt felidézni a sajtótörténeti előzményeket, hogy okuljanak belőlük az újdonsült (botcsinálta) médiavállalkozók.

A rendszerváltás nyomán külföldi kézbe kerültek a megyei napilapok, és szinte mindegyiknek akadt versenytársa. A napilapok mezőnyében a csabai Békés Megyei Nap, a debreceni Hajdú-Bihari Nap, az egri Heves Megyei Nap, a Komárom-Esztergom Megyei Hírlap, a szegedi Reggeli Délvilág, a nyíregyházi Új Kelet. A hetilapok mezőnyében a Fehérvári Hét, a békéscsabai Heti Délkelet, a Kecskeméti Lapok, a veszprémi Rege, a szombathelyi Tér-Kép, a debreceni Úton. A két újságtípus között az volt a különbség, hogy a tőkeerős megyei napilappal szemben a tőkeszegény alternatív (másik) nem lehetett versenyképes, bár arra telt az erejéből, hogy elszegényítse a versenytársat, olvasókat és hirdetőket szipkázott el tőle..

Életképesebbnek bizonyult a hetilap, amely azonban kinőtte a megyei kereteket, és az olvasók érdeklődése nem követte a régió második, harmadik megyéjébe is. Manapság jobb helyzetben volna, mert kezd alakulni az olvasók regionális szemlélete. Csakhogy időközben megjelent a digitális sajtó, amely olcsóbban állítható elő. A két kukacos portálnak vannak előzményei, például a debreceni Vagy.hu, a szombathelyi Nyugat.hu vagy a SzegedMa.hu. A helyi hatalom által támogatott napilap ellenében jöttek létre: megírják azt, amit a hivatalban lévők nem akarnak nyomtatásban látni.

A kukacoskodásra hajlamos olvasóknak üzenem: tisztában vagyok azzal, hogy Debrecen és Szombathely polgármestere kormánypárti, Szegedé viszont ellenzéki politikus. Épp ez az, ami gondolkodóba ejt.           

Németh Péter, a Népszava főszerkesztője tegnap este kifejtette az ATV stúdiójában, hogy „18 ezer eladott példánnyal a legnagyobb példányszámú politikai napilap vagyunk.” A Klubrádióban is elmondta ezt, mire a műsorvezető azt firtatta, vajon a Magyar Nemzet elveszítette-é a Népszabadságtól örökölt elsőségét. Az igenlő válaszon eltűnődtem. A Népszaváról nyilatkozók ugyanis arról számoltak be mostanában, hogy az október 8-án megszüntetett Népszabadság olvasói áramlanak, átigazolnak, özönlenek, sereglenek, tódulnak a megmaradt baloldali orgánumhoz, a főszerkesztő szerint „majdnem megkettőzték” a naponta eladott példányok számát.

Ezt nem vonom kétségbe, ebből azonban még nem föltétlenül következik, hogy a Népszava könyvelhető el a legnagyobb példányszámú politikai napilapnak. Egy XXI. századi újságnak háromféle olvasottsága van. A hagyományos a papír alapú változaté, amelyet többen is kézbe szoktak venni. Egy terjesztői körökben ismerős szorzó szerint 3,6-an. Van egy másik szorzó is, az egyszeres, az online változat számítógép előtti böngészése magányos foglalatosság. És van egy harmadik olvasótípus, aki tízen- vagy huszonéves, és az okostelefonján kíséri figyelemmel a hírforrásokat, talán még a Népszavát is.

E három rétegből tevődik össze egy újság olvasottsága, márpedig a három adatból kettőt nem ismerünk. Ráadásul az összehasonlításhoz ismernünk kéne a Magyar Nemzet hasonló adatsorát is. A várakozás álláspontján maradnék tehát, amíg a Népszava körüli vitából ki nem rajzolódnak a hiteles számok. Árnyalja majd az összevetést, hogy elég népes ismeretségi körömben kezd kibontakozni egy ellentétes folyamat is: a volt Népszabadság-előfizetők közül sokan gondolkoznak azon, hogy inkább a Magyar Nemzetre fizetnének elő. Bennem is felötlött ez, egyelőre azonban még tartom a Népszavát.

Nem azért töprengünk a váltásom, mert megváltozott a világnézetünk, hanem mert ama funkciót, amelyet a Népszabadság betöltött az életünkben - a közélet különböző rétegeiből összegyűjtötte és elénk tárta a mértékadó véleményeket - az úgynevezett G-nap óta a Magyar Nemzet ügyesebben, színvonalasabban pótolja, mint az ezernyi gonddal küszködő Népszava. Az ország legrégebbi napilapja most új tulajdonosra tett szert, aki hozott magával némi tőkét. Ha az 1,1 milliárd forintból és a szerződtetendő 15-20 volt Népszabadság-munkatárs révén sikerülne változtatni az újság tájékoztató jellegén, akkor aligha kacérkodnék tovább az átigazolás gondolatával.      

Ezen a napon tűnődni szoktam a Médianaplóról. Ma négy éve ugyanis, hogy csatlakoztam a Blog.hu szerzőihez. E rovatnak az indulása, 2002. január elseje óta mindig volt helye a nyilvánosságban, igazi fórumára azonban az imént megnevezett szolgáltatónál lelt. Úgy képzelem, hogy az utánközlő portálok kisegítésére jött létre. Az ügyeletes szerkesztőknek reggelenként ne kelljen különböző helyekről összeszedni a figyelemre méltó blogokat, hadd szemelgessenek az összesített kínálatból.

A Blog.hu számon tartja az olvasottságot. Az egyik adatsor például a Médianapló iránti érdeklődésről tájékoztat. 1.854.764 a letöltések száma, az olvasóké 1,381.375. Ha a két milliós adatot a napok számával osztjuk el, szerényebbek jönnek ki: 1254 letöltés és 954 olvasó. E hónapban viszont 69 ezer letöltésnél és 58 ezer olvasónál tart a rovat, ami azért elgondolkoztató, mert 13 olvasóval kezdte a pályafutását. Az a benyomásom, hogy a számok megfelelnek egy szakmai napló iránti érdeklődésnek. Ennél sokkal több nem valószínű, ennél kevesebb kudarcnak minősülne.

Kétféle olvasóval szembesülök. A Facebook-on van 1100 ismerősöm, ennyi elég is a kapcsolattartáshoz. Harmadrészük tanítvány, ama hat felsőoktatási intézményben találkoztam velük, ahol újságírást, a kommunikációs technológiák és a médiapolitika történetét tanítottam. Harmadrészük kolléga a sajtóból, harmadrészük pedig menet közben figyelt föl a 2500 karakternyi bejegyzésekre. Csak fényképpel és teljes névvel jelentkezőket fogadok el, és ha pontosítanak vagy vitatkoznak, akkor magyarázattal köszönöm meg nekik. Amint azonban a nyilvánosság álneves közegébe kerül a Médianapló, megszűnik az otthonosság érzése, a jólesően belterjes érdeklődésé.

Az idegen térben senkit sem érdekel, hogy olyan szerző fejti ki az álláspontját, akit a kommunikáció szakos diákok az ország legjobb médiatanárává választottak. Ott a kommentelők leginkább azt kérik számon, hogy miért a közéleti személyiségek írás- és beszédkészségével foglalkozom, miért nem a megnyilvánulásaik tartalmával. Holott ha kérdeznék, elmondanám: nemcsak a valóságos szemináriumokon, hanem a digitális tanórákon sem illik politizálni. Abból viszont sokat tanulhatnak a hivatásos kommunikátornak készülők, hogy a politikusok miként fejtik ki az álláspontjukat. Amit tehát a neves ismerősök digitális továbbképzésként könyvelnek el, azt a névtelen kommentelők mellébeszélésnek értelmezik. Nem is értem, hogy az utóbbiak miért vannak többen, mint az előbbiek.                

Tegnap föltettem két mondatot a legolvasottabb közösségi médium üzenőfalára. A második így hangzott: ’A Fidesz üzenetrögzítős pártból lett mozgalom, az MSZP mozgalomból lett üzenetrögzítős párt.’ Többen is hozzászóltak, és egyik digitális ismerősöm ezt firtatta: „Pont most kellett beléjük rúgni?” A szocialistákra gondolt, és nem a megfogalmazást vonta kétségbe, hanem az időzítést kifogásolta.

Meghalt Torgyán József, és az egyik szerkesztőség számára válogatást készítettem a mondataiból, a rendszerváltás óta összegyűlt belőlük vagy kétszáz. A kisgazda politikus üzenetrögzítős pártnak nevezte a Fideszt, és gunyoros megjegyzése késztetett tűnődésre. Morfondírozás közben felötlött egy másik mondat, a Torgyánhoz hasonlítható karakterű Szanyi Tibor kútfejéből. A szocialisták fenegyereke tavaly kikottyantotta, hogy „A meglévő tízezer szavazókörben nagyjából három-négyezer helyen van fix emberünk.” (InfoRádió, 2016. június 15.) Más forrásból tudható, hogy a Fidesznek 15 ezer aktivistája van a választás ellenőrzésére, a Jobbik pedig eggyel-eggyel fedhetné le a szavazóköröket.

Az üzenőfalra föltett mondatban rejlő összehasonlítás kedvéért figyelmen kívül hagynám a Jobbikot, a történelmi félmúlt áttekintéséből pedig arra következtetnék, hogy az Orbán-párt az alapszervezetek és a fővároson túli szervezettség hiányából, tehát az üzenetrögzítős jellegből két évtizednyi munkával lassanként az ország legszervezettebb pártjává lépett elő, bármiként vélekedjünk is a kormányzati gyakorlatáról. Hagyományos politikai ellenfele, az MSZP pedig - amelyet a többi párt sokáig ismert el a magyar társadalomba leginkább beágyazódott szervezetnek -, elveszítette a kihívó jellegét. A választóbázisa elöregedett, kihalófélben van. Ráadásul az egyik elnöke, Gyurcsány Ferenc tíz évvel ezelőtt kiürítette: megszüntette a mozgalmi állapotát, és nyugat-európai mintára úgynevezett választási pártot csinált belőle.

Volna még néhány ok, amelyeknek a kibontása szétfeszítené e gondolatmenet kereteit. A lényeg azonban az, hogy a jobb sorsra érdemes szocialisták 1,2 milliárdos adóssággal küszködnek, titokban tartják a tag-létszámukat, és nem képesek annyi aktivistát kiállítani, hogy őrködjenek a közelgő országgyűlési választás tisztasága fölött. Ami pedig ama bizonyos időzítést illeti, az a benyomásom, hogy a közösségi médium üzenőfalán lejátszódott vitácskával jobban járt a túlélésért harcoló MSZP, mintha lábujjhegyen mentünk volna végig az intenzív osztály folyosóján.          

Nem írnék nekrológot a tegnap elhunyt „Patakvér doktorról”. Ama közéleti személyiségről tűnődnék inkább, aki a rendszerváltó garnitúrában talán a legügyesebben használta a hatáskeltés eszközeit. Az a benyomásom, hogy ellenzéki politikusként volt igazán elemében.

Elküldte például egyik bizalmi emberét, az akkor huszonéves Molnár Róbertet - a Szeged melletti „operettfalu”, Kübekháza jelenlegi polgármesterét - az Egyesült Államokba, hogy tanulmányozza az elnökjelöltek kampányát. Miközben pedig a kormánypárti politikusok délelőtt és kora délután hivatalt vezettek, és csak késő délután indultak el szolgálati gépkocsin a kampánygyűlésre, Torgyán kibérelt egy felújított kastélyt valahol az ország szélén. Népes kíséretével oda tért vissza esténként a környékbeli gyűlésekről, amelyekből naponta többet is tartott. A kormánypárti politikusok alig hagyták el az autópályát, a kisgazda pártelnök viszont sokkal gazdaságosabban kampányolt, ráadásul eljutott a kátyús zeg-zugokba is. 1998-ban ezzel nyerte meg a választást Orbán Viktornak. (A körülmények annyira ismertek, hogy nem is idézem fel őket.)

Ami a retorikáját illeti, sokan csupán arra emlékeznek, hogy az úgynevezett féregirtós beszédében ezt vágta a politikai ellenfelek arcába: „Liberális férgek rágják a nemzet testét.” Elmesélek azonban egy jellemző adalékot, amelyből kiderül, hogy miként dolgozta ki a hatásvadász mondatokat. 1993. augusztus 9. és 1994. február 7. között hatszor szőtte bele megyei lapokban megjelent interjúiba a görögdinnyés hasonlatot. (Ha feldobják zöld ugyebár, de ha leesik, és összetörik, akkor piros, lám, ilyenek a rendszerváltó kommunisták.) A metaforát arra a népi tapasztalatra építette, hogy ha a gazdáknak augusztus 10-ig, Lőrinc napjáig nem sikerült eladniuk a termést, akkor az immár poshadt dinnyét föletették a disznókkal. A szónok Torgyán poshadt portékának tartotta a baloldali eszméket is, mindazonáltal rájött, hogy amit értett a falvak népe, azt nem érdemes elmondania egy fővárosi köztéren, több tízezer ember előtt. A görögdinnyés hasonlatot volt esze kihagyni a nagygyűlési beszédéből.

Aggastyán korában, ügyvédi irodájába visszavonulva megbékélt a kívül zöld, belül vörös ”komenistákkal”. Az Orbán miniszterelnökből kiábrándult Torgyán József stílusosan fejezte be nyilvános pályafutását, amidőn az ATV stúdiójában kifejtette: „Azt javaslom a baloldalnak, hogy Magyarországot ajánljuk fel Szűz Máriának.”    

Ennél hosszabb interjú talán nem is jelent meg a 168 Óra című hetilapban. Ha a Lázár Jánosról készített fényképeket leszámítjuk, akkor „csak” ötoldalnyi. A miniszterelnökséget vezető miniszter kifejtheti az álláspontját, és részletes eszmefuttatásában van egy mondat, amely elgondolkoztatott.

Az amerikai elnökválasztás tanulságairól szólván az pedzegeti: a demokrata pártiak legfontosabb „doktrinája” (elve), hogy nem az ellenzék „kontrollálja” (ellenőrzi) a „végrehajtó hatalmat” (a kormányt), hanem a megannyi civil. „Ezt nem tartom egészségesnek - mondja -, mert ez a választói akarat megkerülése, hiszen a társadalmi szervezetek nem indulnak a választáson.” Lépten-nyomon ugyanezt hangoztatják más kormánypárti politikusok is: akit nem a választópolgárok hoztak döntési helyzetbe, az fogja be a száját, csak a választott személyek politizálhatnak. Ez a mértékadó álláspont, a nyilvánosság képviselőjeként azonban másikkal rukkolnék elő, amelynek gyökerei a felvilágosodás korába nyúlnak vissza.

Szegedi joghallgatóként bizonyára Lázár János is tanult a hatalmi ágak szétválasztásáról. Ugyebár a parlament hozza a törvényeket, a kormány végrehajtja, az igazságszolgáltatás pedig betartatja őket. S mert a végrehajtó hatalom uralja az országot, a másik két hatalmi ág ellenőrzi a tevékenységét. Csakhogy egyik kormány sem szereti a fürkésző tekinteteket, igyekszik hát maga alá gyűrni az ellenőrzésre szakosodott intézményeket. Nálunk az Orbán-kormány elérte, hogy ő ellenőrzi a törvényhozást és az igazságszolgáltatást. Kézből eteti a parlamenti ellenzéket, és bármikor előhúzható fegyvere az ügyészség, csupán a bíróságok őrzik úgy-ahogy a függetlenségüket.

E válságos helyzetben veszi át az ellenzék és az ügyészség ellenőrző szerepét a sajtó, tágabb értelemben a média. Igen ám, de a jelenlegi kormány tagjai készültek államelméletből, és első dolguk volt elfogadtatni az új médiatörvényt, hat év alatt magukévá is tették a nyilvánosság legtöbb fórumát. Az ellenőrzés feladata immár a civil szervezetekre hárul. Ezzel magyarázható, hogy Németh Szilárd Fidesz-politikus „eltakarítással” fenyegette az „álcivileket”, akiket senki sem választott meg. Lázár kancelláriaminiszter hiába fejtegeti a 168 Óra hasábjain, hogy „Németh Szilárd elképzelése és szóhasználata nem esik egybe a kormány ízlésével és terveivel”, kulturált gondolatmenete ugyanarról a tőről fakad, mint a kulturálatlan párttárs brutális megnyilatkozása.         

A német nyelvterületen szerzett tapasztalatok alapján az a benyomásom, hogy akkor lesz kifogástalan miniszterelnökünk, ha valaki a polgármesteri székből verekszi magát a kormányrúdhoz. Egy város kis országnak számít, és ha első polgára kitanulja csínját-bínját, akár léptéket is válthat. Ezért néztem bizakodva a szegedi polgármester országos karrierje elé.

A szüleim szegedi temetőben nyugszanak, a húgom három évtizedet húzott le a helyi közigazgatásban - az átlagosnál jobban ismerem a várost. Épül és szépül, ami a több választási cikluson átívelő polgármester gyakorlatát dicséri. Mindazonáltal gyanút is ébreszt Botka látványpolitikai hajlamáról, ez azonban nem olyan rossz ajánlólevél egy miniszterelnök-jelölt szempontjából. Kár, hogy többször is elhárította a följebb lépés lehetőségét, így lett a szocialisták Godot-ja, akire oly sokáig kellett várniuk, hogy aztán kéretlenül toppanjon be hozzájuk. Most itt van, és meghirdette elképzeléseit a 168 Óra című hetilapban.

Bizonyára bennem van a hiba, de egyelőre el sem jutottam odáig, hogy értelmezzem a szándékát. (Azon kívül persze, hogy igényt tart az ország irányítására.) Viszonylag rövid cikkét idegen szavakkal zsúfolta tele, 46 magyarra lefordítható szót számoltam össze. Efféle baklövést, ballépést, nyelvbotlást olyan politikusok szoktak véteni, akik régóta vannak ellenzékben, kikopott mögülük a stáb (csapat), és a baráti körükben sincs bizalmi ember, akinek megmutathatnák a kéziratukat. Csakhogy Botka László ellenzéki politikus létére sincs ellenzékben. Otthon, Szegeden van csapata, akadnak bizalmi emberei, s ha már rászánta magát, hogy saját kezűleg foglalja össze az elképzeléseit, igazán találhatott volna valakit a környezetében, aki nála otthonosabban mozog a magyar nyelvben.

Elismerem, hogy megtanult várost vezetni. Azt is, hogy képes kordában tartani a sokfelé húzó képviselőtestületet. Méltányolom, hogy interjúalanyként (újságírókkal beszélgetve) nem bonyolódik hosszadalmas fejtegetésekbe - ebben például jobb a szem előtt lévő szocialista politikusoknál. Hajlanék arra is, amit párt- és polgármester-társa, a kazincbarcikai Szitka Péter így fogalmazott meg: ő „A legélesebb kés a fiókban.” Multifunkciós (sok műveletre alkalmas) svájci bicskával van tehát dolgunk, aki majd’ mindent megtanult, hogy belevághasson az országvezetésbe. Ezzel a kifejezési kultúrával azonban még egy kampányt sem lesz képes végigcsinálni. A választók tömegei ugyanis kizárólag magyarul értenek.      

Botka László bejelentkezett a szocialisták miniszterelnök-jelöltjének. Az MSZP elnöksége mögé állt, és felhatalmazta a tárgyalásokra. A szegedi polgármester lehetségesnek tartja, hogy a demokratikus ellenzék közös képviselőjelöltjeire közvetlenül szavazhassanak a választópolgárok, azt viszont kihagyná, hogy az ellenzéki pártok miniszterelnök-jelöltjei is versengjenek egymással. Magára nézve elhárítja tehát az előválasztás intézményét, amelyet újdonságnak állítanak be a kezdeményezők. Pedig volt már rá példa.

A szocialisták politikusai közül Németh Miklós lett az első 2848 szavazattal, Kovács László 1196, Medgyessy Péter 947, Horn Gyula 678, Lendvai Ildikó 454, Szili Katalin 405, Lamperth Mónika 145, Kósáné Kovács Magda 81, Nagy Sándor pedig 62 voksot kapott. Igaz, 2001 tavaszán még telefonon szavaztak az érdeklődők - ezzel magyarázható a csekély számú voks -, és tippjátéknak hívták az előválasztást, amellyel a Springer-napilapok kedveskedtek az olvasóknak. A Békés Megyei Nap 2001. április 26-i számában az MSZP-választmány egyik tagja mindjárt ki is kérte magának a „rosszízű” akciót.

Molnár László szerint a média „félrevezeti a közvéleményt”, tippjátéka „beavatkozás a párt belügyeibe”, sőt „visszaélés a sajtószabadsággal”, továbbá „ellentétes a választmány döntésével, mely úgy szólt, hogy a párt nem megy bele semmiféle találgatásba”. Vagyis az ellenzékben lévő szocialisták elutasították azt a fránya telefonosdit, amelynek mai változatáért sem lelkesednek ugyan, de korlátozott mértékben elképzelhetőnek tartják. Botka László ki is fejtette, hogy nem akar üzengetni a potenciális szövetségeseknek, fölkeresi majd őket, és elmondja, hogy miként alakítaná az ellenzéki együttműködést.

Rugalmasabb lett az MSZP álláspontja, a nyilvánosság fórumait azonban változatlanul kikapcsolná a politikai játékból. Ehhez képest a médiumok nem zavartatták magukat. Munkatársaik megkérdezték a potenciális szövetségeseket, hogy mit mondanának a szocik miniszterelnök-jelöltjének, ha fölkeresné őket. Már ismerhetjük a Demokratikus Koalíció, az Együtt, a Párbeszéd, a Modern Magyarországért Mozgalom, a Lehet Más a Politika véleményét, több párt nem is nagyon jöhet számításba.

A fejleményekből kisejlik, hogy az MSZP-ben még mindig nem értik a média működését. Ha értenék, nem zárnák ki a nyilvánosság eszközrendszerét, hanem felhasználnák. Tanulhatnának például a francia testvérpárttól és az amerikai demokratáktól meg republikánusoktól.           

Egyik könyvem illusztrátora, Pápai Gábor nehezményezte, hogy a tegnapi bejegyzésben szóvá tettem a Népszava tévedését. A kitűnő karikaturista lapja ugyanis a tegnapi számban Veszprém Megyei Naplónak nevezte a Veszprémben megjelenő újságot. Gábor digitális úton elküldte a rajzát is, amely a Népszava mai számában látott napvilágot. Két bumfordi figura beszélget egy nagy hírre vergődött Hitler-viccről, egyikük mögött az idióta szöveget közlő újság, fejlécén ez olvasható: Veszprémi Napló.

Köszönet a pontosításért, igazán kár, hogy az újság neve Napló, jelző nélkül. A Népszava szerkesztői immár két olyan közleményt engedtek a nyilvánosság elé, amely pontatlanságot tartalmaz. Mellesleg a tegnapi bejegyzésben a lapjukat éppen csak megemlítettem. A fővárosban szerkesztett újságok gyakorlatáról tűnődtem, amelyről javulófélben van a véleményem. Ezúttal már nem is sorolnám a veszprémi Napló ügyében botladozó redakciókat, azt rögzíteném inkább, hogy a digitális sajtóban akadnak fiatal újságírók, akik fontosnak tartják a pontosságot.

A hírverseny arra szoktatta őket, hogy naponta átnézzék a vidéki újságok online kiadását, hátha találnak benne olyan témát, amelyet az olvasóik figyelmébe lehet ajánlani. Gyakran lelnek, ezért aztán nem is esik nehezükre pontosan megnevezni a forrást. A hagyományos (papír alapú) sajtót viszont többnyire meglett korú kollégák írják és szerkesztik, akik a jelek szerint nem szoktak hozzá a hírversenyhez. Ezzel magyarázható, hogy a fővároson túli sajtó megnevezésében gyakrabban botlanak, mint ifjú pályatársaik. De hogy keressem a mentő körülményeket is, korántsem könnyű a tájékozódás.

Tegnap például telefonon beszélgettem Boda Istvánnal. A 88 éves debreceni újságírótól azt kérdeztem, vajon kis- vagy nagybetűvel írják-e a Hajdú-Bihari Napló nevében azt a fránya b-t. Hajdani közös szerkesztőségünk egyik alapítója azt válaszolta, hogy szerinte naggyal. Én is így tudtam, csakhogy kedvenc helytörténeti folyóiratom neve Szabolcs-szatmár-beregi Szemle. Az ellentmondást egyelőre nem sikerült feloldani. Azt viszont már sikerült Péter László 91 éves szőregi irodalomtörténész segítségével, hogy a Délmagyarország című szegedi napilap nevét azért írják egybe, mert 1910-ben, amikor alapították, még ezt sugallta a helyesírási szabály. A miskolci Észak-Magyarország és a nyíregyházi Kelet-Magyarország nevét pedig azért írják kötőjellel, mert a múlt század közepén, az alapításkor már mást sugallt.  

Villámkarriert futott be egy ócska vicc. Tizennyolc órája Kész Zoltán független országgyűlési képviselő tanulságként tette föl fészbukos üzenőfalára. A veszprémi honatya a megyei lapból fényképezte ki azt, ami azóta a világháló ügyeletes szenzációja. A vicc úgy foglalható össze, hogy Hitler benézett egy koncentrációs táborba, és végigkérdezte a foglyokat, vajon mekkorát képesek ugrani. Aki egy méternyit, az kapott egy kenyeret, aki kettőt, az két veknit, aki viszont hármat, azt kivégző osztag elé állította, mondván: „Lőjétek le! Ez át tudja ugrani a kerítést!”

Föllángolt a vita, hogy antiszemita-e a vicc, illetve a szerkesztő, aki berakta a megyei napilapba, melyet nemrégiben vett meg egy Mészáros Lőrinc befolyási körébe tartozó magyar magáncég. Engem inkább az foglalkoztat, hogy akik kifejtették az álláspontjukat, belenéztek-e az újságba. Medvegy Gábor hírszerkesztő (24.hu) épp úgy „veszprémi Naplóról” írt, mint Czinkóczi Sándor (444.hu) és a Mandiner.hu szerkesztősége. Megnyugtató, hogy eleget tettek a forráskritika talán nem egészen indokolatlan követelményének.

Kovács Bálint (Index.hu) és a hvg.hu szerkesztősége azonban „Veszprémi Naplóról” tűnődött. Pedig ha figyelmesebben olvasták volna Kész Zoltán bejegyzését, észrevehették volna, hogy a veszprémi honatya csupán a „Napló-előfizetőket” óvná az idióta vicctől. A csúcs mégis Föld S. Péter és a Népszava eljárása. Az egyik legjobb ellenzéki publicista és a baloldali ellenzék immár egyedüli napilapja egymástól függetlenül nevezte ki a veszprémi Naplót „Veszprém Megyei Naplóvá”, sőt Péter barátom a tizenhat soros bejegyzésben négyszer is költött nevén említette a lapot. Holott csak egy kattintásba került volna az ellenőrzés talán nem egészen fölösleges művelete.

Azok is tévednek, akik páratlannak tartották a Napló ízléstelen viccét. Volt párja. 2012 februárjában a szentesi polgármester kirúgta az önkormányzati lap szerkesztőjét egy Hitler-viccért. A Führer ugyanis sétált a koncentrációs táborban, és találkozott egy gyerekkel. Megkérdezte tőle, mi szeretne lenni, mire a gyerek azt válaszolta, hogy pilóta. Erre Hitler: „Nem úgy gondoltam. Szappan vagy párna?” A nyúlfarknyi vicc része volt egy hasábnyi összeállításnak, amelyet valószínűleg a világhálóról ollózott a szerkesztő, hogy feldobja a lapszámot. Mit mondjak, sikerült neki. Illetve nekik, beleértve a tanulságos történetbe keveredett veszprémi kollégáját is.