A miniszterelnök nagy hírre vergődött karácsonyi interjúja sajtótörténeti szempontból is következménnyel járt. Hárman néztük meg, vajon korábban is előfordultak-e be- és elírások az újságokban. E sorok írója a Magyar Narancs múlt csütörtöki számában tekintette át a legutóbbi száz év hasonló ügyeit, rá két napra, szombaton pedig két kolléga fejtette ki a maga álláspontját. A hvg.hu digitális felületén Murányi Gábor - figyelemre méltó cikkéről már beszámoltam a Médianaplóban -, és a Magyar Nemzet papírra nyomtatott változatában Pethő Tibor. Az utóbbival ott érintkezett az okfejtésem, hogy ő szintén foglalkozott a Magyar Nemzet egyik elírásával.

A teljhatalmat bőszen gyakorló Rákosi Mátyás Szabad Népbeli cikkét emlegette az egyik hajdani szerző. A kéziratban még azt pedzegette, hogy az olvasók milliói „nemcsak olvasták és megtárgyalták, hanem tanultak is belőle, és megfogadták útmutatásait.” Amidőn azonban megjelent a szöveg, a ’megfogadták’ helyett a ’megtagadták’ látott napvilágot. Az Államvédelmi Hatóság akcióba lépett, és Pethő Tibor ki is bontja a vizsgálat részleteit. Csupán ott akad meg, amikor arra jut, hogy „A bizonyítékok, vagyis a korrektúralevonatok nyomozás közben hirtelen szőrén-szálán eltűntek.” Na, itt kezd összeállni két sajtótörténettel is foglalkozó újságíró spontán együttműködése.

E sorok írója Szabó József Jenő visszaemlékezését idézte. A Határőr Magazin nyugalmazott főszerkesztője az édesapját tisztelhette a Magyar Nemzet olvasószerkesztőjében, akit a „szabotázsért” elvitt az ÁVH. Csakhogy a fiú 1951-re tette apja meghurcolását, a Magyar Nemzet szombati cikkéből viszont kiderül, hogy 1950. október 19-én jelent meg ama bizonyos elírás. Itt Pethő kolléga pontosított, ott viszont én segíthettem neki, ahol a levonatok sorsát latolgatta. Szabó József Jenő szerint ugyanis „Hajnalban Both, a korrektor az újságárusnál kinyitotta a friss lapot, és a szeme azonnal a sajtóhibára tévedt. Rémületében bement a nyomdába, és megsemmisítette a levonatot. Ezért másoknál gyanúsabbá vált, az ÁVH-n szét is verték az állkapcsát, és majdnem egy évet ült.”

A saját kéziratban azonnal javítottam az 1951-et 1950. október 19-re. Ha engedélyt ad a Magyar Narancs szerkesztősége, az egyik mozzanatában pontosított cikket föl is teszem a Facebook üzenőfalára, hogy digitális ismerőseim olvashassák. Ha majd kézbe veszik a Magyar Nemzet tegnapi számát, talán azt is hozzágondolják, amit a levonatok sorsáról tőlem tudnak.   

Érdekes írás jelent meg a hvg.hu-n. Murányi Gábor azt tárta föl, hogy a Magyar Távirati Iroda 1957. április 2-án hírt adott a Kortárs című folyóirat indításáról. A közlemény azonban nem azokat harangozta be, akiket a szerkesztők terveztek, és nem úgy, ahogy a politikai vezetés igényelte volna. Darvas József például A hintáslegény című novellával jelent volna meg, ám a hamis cím inkább az írót jellemezte. A cikk szerzője nem találta nyomát, hogy a korabeli vizsgálat fényt derített volna a „hekkelők” személyére. Mindazonáltal a tréfás kedvű Devecseri Gáborra, Karinthy Ferencre és Örkény Istvánra gyanakszik.

Szintén foglalkoztam a témakörrel, bár a Kádár-korszakból olyan eseteket emeltem ki, amelyek a felségsértés szálára fűzhetőek. Karinthy Ferenc nemcsak azért maradt ki, mert nem illett a sorba. Azért is, mert több mozzanat bizonytalan ama történetben, amellyel a szigligeti alkotóházban szembesültem. Eszerint „Cini” ebédidőben osont be Fehér Klára szobájába, és szaftos részletet gépelt a készülő kéziratba. Az írónő nem vette észre a betoldást, sőt a kiadói lektor sem, és a könyv így jelent meg. Mintha az Élet és Irodalomban valaki szóvá is tette volna a szókimondó részletet, és a következő héten Karinthy Ferenc be is vallotta a „vétket”.

Valószínűleg a Szexmozi című könyvről lehet szó, amely 1980-ban látott napvilágot. A címadó novella nyugat-európai nagyvárosban játszódik, ahol az írónő vércukor-szintje hirtelen lesüllyedt. Egy mozi neon-felirata villant föl, ő pedig betért, és vett egy papírdoboznyi pattogatott kukoricát. Amidőn magához tért, rémülten fedezte föl, hogy hol tartózkodik. A kaján Karinthy ezt a lélektani mozzanatot használta föl, hogy a kéziratba csempésszen egy jelenetet (nagymama korú hölgy szeretkezik unokányi fiatalemberrel). Az irodalomtörténész Ungvári Tamás azonban gyanút fogott, szerinte a beírás nem a szigligeti, hanem a visegrádi alkotóházban esett meg.

Ebben azért lehet valami, mert Karinthy majd’ mindig Hévízen szállt meg, és a gőzölgő tó gyógyvizében áztatta fájós végtagjait. Onnan ruccant át a közeli alkotóházba, csakhogy vendégként ebédidőben aligha osonhatott a beutaltak nyitva felejtett szobájába. Visegrád esélyeit pedig az csökkenti - fűzöm hozzá -, hogy a tréfás kedvű írónak a közeli Leányfalun volt nyaralója. Ha látogatóban járt Visegrádon, a beosonás körülményes lett volna. Vannak itt még tisztázandó mozzanatok, a legendás történet addig is mosolyt fakaszthat az irodalomkedvelők körében. 

A mai magyar sajtóban több fiatal újságíró is dolgozik, aki fővárosi szerkesztőségekből ismerkedik a megyei lapokkal. Ez hamarosan előnyükre válik az idősebb kollégákkal szemben, akik soha nem vettek a kezükbe Budapesten túl kiadott újságot. A feltörekvők közül Szánthó Péter jó tanuló típus. Még csak kapiskálja az úgynevezett vidéki sajtót, de ha kiderül, hogy valamit pontatlanul írt meg, számíthatunk arra, hogy legközelebb pontosabban fogalmaz. Mostanában gyakori témája az Orbán-kormány terjeszkedése a helyi médiában.

Azt fejtegeti a Népszavában, hogy a Mediaworks nevű cég „jelenleg az ország 17 megyei naplapjából tucatot birtokol”. Inkább tucatnyit írtam volna, de maga a szám stimmel. A kormányzat befolyási körében kötött ki nyolc volt Springer-napilap, némi késéssel csatlakozott hozzájuk a Pannon Lapok Társasága négy napilappal. Van még egy 13. is, a dunaújvárosi, amely azonban városi újság. Mindazonáltal nem 17 megyei újság lát napvilágot az országban, hanem 18; a 19 megyéből egyedül a főváros vonzáskörzetében nincs naponta megjelenő lap.

Ráadásul olyan, hogy „Veszprémi Napló” nem létezik. Az alapítók évtizedekkel ezelőtt biggyeszthettek volna ugyan jelzőt a Napló elé, de elfelejtették figyelembe venni, hogy néhány száz kilométerrel keletebbre van egy Hajdú-bihari Napló is. Maradtak a jelző nélküli Naplónál, amelyet Veszprém megyében senki nem téveszt össze a debreceni napilappal. Az a mondat pedig, hogy a kormány által megszerzett „lapok élére rendszerint a Magyar Idők emberei kerültek”, szintén nem felel meg a valóságnak.

A Mediaworks csakugyan leváltotta a volt Springer-lapok főszerkesztőit, de az erről döntőknek volt annyi eszük, hogy nem a kormányzati szócső budapesti szerkesztőségéből küldték az új főnököket, hanem a helyi választékból nevezték ki őket. A kaposvári redakcióba Lengyel Jánost, a pécsibe Fülöp Zoltánt, a szekszárdiba Finta Viktort, a békéscsabaiba Pocsaji Richárdot, a kecskemétibe Ökrös Csabát, az egribe Kühne Gábort, és a maradék kettőbe, a szolnokiba meg a tatabányaiba sem Pestről érkezett a főszerkesztő.

A Népszava munkatársát az téveszthette meg, hogy a megyei napilapokat politikai anyagokkal ellátó központi (fővárosi) szerkesztőséget vezető Szakács Árpád korábban a Magyar Időknél dolgozott. Ő készített karácsonyi interjút Orbán Viktorral a tucatnyi vidéki napilap számára. Ezzel teremtett alkalmat arra, hogy Szánthó Péter érdemben foglalkozzék a megyei sajtóval.            

Körmönfont módon csinálnék reklámot a Magyar Narancs legfrissebb számának. Cikk jelent meg benne a legutóbbi száz esztendő „felségsértéseiről”. Ama esetekről, amidőn a kormánypárti sajtó szerint valaki megsértette valamelyik országvezető méltóságát. Az áttekintés aligha függetleníthető Orbán Viktor elhíresült karácsonyi interjújától a Fejér Megyei Hírlap hasábjain.

A cikk szerzőjeként elég sokat bíbelődtem olyan esetekkel is, amikor hozzáírtak valamit a nyilvánosságnak szánt szövegekhez, végül mégis kimaradtak az elemzésből, mert nem politikai célzattal mentek végbe, inkább véletlenül. Ám az egyik van annyira érdekes, hogy e rovatban lásson napvilágot. Főszereplője Vázsonyi Endre novellista és hírlapíró, akinek a felesége, Dégh Linda néprajz-kutató tanszéket kapott az Egyesült Államokban. 1984-ben magam is megfordultam a bloomingtoni egyetemen hajdani professzoromnál, Ránki György történésznél, aki Bandi bácsi gondjaira bízott - vele jártam végig a magyarországnyi nagyságú Indiana államot.

A szürreális elbeszélések finom tollú szerzőjét már korábbról ismertem, az irodalmi hetilap szerkesztőségéből. Évenként egyszer hazalátogatott, és ilyenkor kéziratot küldött előre, hogy ne kopjon ki az irodalmi életből, és legyen egy kis zsebpénze is. Az ékezetek nélküli kéziratokat átgépeltettük a Lapkiadó Vállalat piros keretes papírjaira, és az immár ékezetes betűket szedték ki a nyomdászok. Csütörtök délelőtt a szerzők még hagyományos korrektúrajeleket használva javítgatták a délutáni nyomtatásra váró kéziratukat. Vázsonyi Endre is átnézte a Tejkaramella című novelláját, és támadt néhány ötlete.

Fekete filctollal jegyezte őket a margóra, majd újra elolvasta az eredeti kéziratot, és arra jutott, hogy mégsem érdemes megdolgoztatni a nyomdászokat. Ezt írta a hasáblevonat aljára: „Pro domo: Ez semmi. Rájöttem, hogy nem kell cifrázni. Bocsánat, hogy elcsúnyítottam az oldalt!” Másnap, 1981. július 11-én az ÉS-ben úgy jelent meg a novella, hogy kétszer fejeződött be. A fiatalabb évjáratú nyomdász ugyanis nem tudta, hogy a Pro domo (házilagos, belső használatra) korántsem az olvasónak szól, hanem a szerkesztőnek és a kéziszedőnek. A hozzátoldásból nem lett botrány, inkább nevettünk a rendhagyó fejleményen. A szerző pedig a következő számban maga világította meg a szokatlan továbbírás hátterét. Bandi bácsi a túlvilágról talán megbocsátja, ha azzal fejezem be, hogy az ön-helyreigazítás szellemesebbnek hatott, mint a jobb sorsra érdemes novella.          

Félő, hogy a Mediaworks budapesti igazgatóságán valaki olvassa a heti összeállításokat, amelyeket ütős mondatokból készítek egy szerkesztőség számára. Ügyelek arra, hogy a válogatásban mindig legyen vidéki újság, és negyed évszázados gyakorlat után már tudom, kinek a jegyzeteire, glosszáira érdemes odafigyelni. Az immár tizenhárom vidéki napilapot gondozó cég kirúgásügyi megbízottja kizárólag ama újságírókat bocsátotta el, akik szerepelnek az összeállításokban.

Megnéztem a legutóbbi évek termését, és a kaposvári Vas András 14, a fehérvári Klecska Ernő 11, a siófoki Fónai Imre 9, a pécsi Babos Attila 7, az ugyancsak pécsi Katus Eszter 4 ütős mondattal vétette észre magát. Azért nem értem a kirúgás okát. mert nem fedezhető fel bennük világnézeti elfogultság. Tehetséges írástudók kísérték figyelemmel a közélet rezdüléseit, és a kommunikációképtelen Tóbiás Józsefről ugyanúgy kifejtették az álláspontjukat, mint a nőket lenéző Kövér Lászlóról. Talán ezzel magyarázható, hogy az ellenzéki politikusoknak épp úgy a bögyében vannak, mint a kormánypártiaknak. Azzal a különbséggel, hogy amikor az ellenzékiek voltak hatalmon, nem vásárolták föl a megyei napilapokat.

De ha a kormányhoz közel álló magáncég kirúgásügyi megbízottja azért nem távolíthatta el az öt publicistát, mert kizárólag a végrehajtó hatalom gyakorlatát bírálták, akkor más oka lehet a félreállításuknak. Az például, hogy az újdonsült tulajdonos példát statuáljon. Kiválasztotta a legjobb tollú újságírókat, hogy megfélemlítse a többit. Ezt már értem. De miért a kaposvári Somogyi Hírlap, a pécsi Dunántúli Napló és a székesfehérvári Fejér Megyei Hírlap szerkesztőségében akarta megmutatni, hogy ki az úr a háznál?

A fehérvári redakció rettegésben tartása logikus, elvégre a nagy hírre vergődött karácsonyi interjúban négy helyen is továbbgondolta valaki Orbán Viktor üzeneteit. Ami pedig a másik két szerkesztőséget illeti, aligha kétséges, hogy miért a kaposvári és a pécsi újságírók szolgáltak rá az elijesztésre. A Népszabadság megszüntetése nyomán ez a két kollektíva fejezte ki együttérzését a szellemi műhely és munka nélkül maradt kollégák iránt. Van még a vidéki Magyarországon hat napilap, amelynek publicistáit egyelőre senki sem akadályozza meg abban, hogy kifejtsék álláspontjukat a közélet történéseiről és szereplőiről. Éppenséggel tudom, hogy kiktől érdemes hétről hétre ütős mondatokat várni, érthető okból azonban nem szívesen írnék neveket.       

Az öregedés jele, hogy több barátot, ismerőst kísérek ki a temetőbe, mint amennyitől felvilágosítást kérhetek egy-egy régi ügyről. Lám, Andai György is meghalt, „hosszan tartó, súlyos betegség után” (feltételezhető, hogy rákban). Rendszertelenül beszélgettünk telefonon, és tudtam ugyan, hogy betegséggel küszködik, de ő nem mondta, hogy miben, én meg tapintatból nem kérdeztem.

Nagyjából egykorúak lévén párhuzamosan futott a pályánk. Az övé a Magyar Távirati Irodában, az enyém a nyomtatott sajtóban. A múlt század nyolcvanas éveiben néha bejött az irodalmi hetilap szerkesztőségébe, tárcát hozott állandó szereplőjéről, egy Polgár nevű polgárról, vagy jegyzetet, glosszát, olykor riportot is, üldögélt a szobámban, és szakmai dolgokról beszélgettünk. A kilencvenes évek elején pedig megkeresett, talán azért, mert korábban látta, hogy a szerkesztőségi szobámat megyei napilapokkal tömtem ki. Munkát ajánlott az éppen megalapított Tallózó című utánközlő hetilapnál.

Jókor jött az ajánlat. Könyvet készültem írni, de nem volt elég pénzem, és szükség lett volna egy délelőtti munkára, hogy délután írhassam az esedékes fejezetet. Hétre jártunk dolgozni, és ha belehúztunk, tizenegyre be is fejeztük a cikkek gyűjtését az országos és a helyi lapokból. Az alapító-főszerkesztő sem finnyáskodott, hanem nekigyürkőzött, gyorsan és jól dolgozott. Kijöttünk egymással, mert otthonosan mozgott a megyei sajtóban is. Kétévnyi együttműködés után azonban megszakadt a munkakapcsolatunk. Nem tetszett ugyanis, hogy foghegyről beszél a titkárnővel meg az egyik munkatársnővel. Ha ezt négyszemközt mondom el neki, talán el is viselte volna, de a hölgyek előtt tettem, és hiúságában nem hosszabbította meg a hamarosan lejáró szerződésemet. (Szerencsére akkorra már befejeztem a könyvet.)

Emberileg kapcsolatban maradtunk, sőt a kétezres években, amikor én szerkesztettem egy portált, rengeteg részletet közöltünk a reá kísértetiesen emlékeztető Polgárról írott regényéből. Akkor már túl volt a Tallózón, eladta valakinek, aki a digitális korszakban is üzletet látott benne, és azzal örvendeztette meg a szakmát, hogy az egyik héten cikkeket közölt a megyei sajtóból, a másik héten meg nem. A rendhagyó kísérletet kibeszéltük Gyurival, aki Érdre költözött, és már csak telefonon lehetett érintkezni vele. Most érkezett a hír, hogy telefonon sem lehet. Ez az a pillanat, amikor elő kéne venni a lipótvárosi Polgár úrról írott tárcáit, novelláit és regényét, hátha indokolatlanul hallgattuk agyon az irodalmi életművét.       

Gyakran okozok csalódást az értelmiségi elvbarátoknak. Elvárnak tőlem egy bizonyos állásfoglalást, ehelyett másként látom a helyzetet. Az értelmiségi arról ismerszik meg, hogy ha nem látja az összefüggést, akkor megteremti. Ezt nevezik összeesküvés-elméletnek. A szakértelmiségi viszont megpróbálja feltárni a helyes következtetés levonásához szükséges folyamatot. Nem mindig sikerül, de most talán mégis.

Az ATV híradójában megszólaltatták a Pannon Lapok Társaságától elbocsátott ügyvezetőt. Kifejtette, hogy nem azért vált meg tőle a PLT újdonsült tulajdonosa, mert bármiféle köze lett volna a karácsonyi Orbán-interjú „továbbgondolásához”. Azért kellett távoznia, mert a cége áttért az egy ügyvezetős rendszerre. Az a benyomásom, hogy igazat mondott, és ezt az értelmezést alá is támasztja a sajtótörténeti folyamat bemutatása.

A négy megyére (Zalára, Vasra, Veszprémre és Fejérre) kiterjedő laphálózat korábbi tulajdonosa egy német cég volt, a Funke-médiacsoport. A második világháború után két fiatalember elhatározta, hogy újságot alapít, amelynek WAZ (Westdeutsche Allgemeine Zeitung) lett a neve. Azt is elhatározták, hogy egyikük csatlakozik a kereszténydemokratákhoz, másikuk pedig a szociáldemokratákhoz. Feltételezésük szerint e két párt felváltva gyakorolja majd a hatalmat. Számításuk bejött, sikerült országos hálózatot kialakítaniuk, és a két ügyvezető közül mindig az volt a cég arca, akinek a pártja éppen kormányzott.

Megvetették a lábukat Kelet-Európában, és a két ügyvezetős rendszert a magyarországi Pannóniában is meghonosították. Az alapítók leszármazottjai azonban vitatkozni kezdtek, vajon maradjanak-e Európa korrupcióval átszőtt keleti felében. Nemrégiben visszautasíthatatlan ajánlatot kaptak egy magyar magáncégtől, és az évente mintegy kilencmilliárd forintot forgalmazó PLT jó pénzért kelt el. Az új tulajdonosról azt mondják, hogy közel áll a miniszterelnökhöz, aki nem híve a választási vetésforgónak, szeretne minél tovább hatalomban maradni. S mert elképzelése felér egy paranccsal, aligha véletlen, hogy a Pannon Lapok Társaságában megszűnt a másik ügyvezetői poszt.

A gazdasági ügyekkel foglalkozó ügyvezető távozása csakugyan nem hozható összefüggésbe a miniszterelnöki interjú „átdolgozása” után érzékelhető elbocsátási hullámmal, amely eddig öt áldozatot sodort el. Más kérdés, hogy az értelmiségi értelmezőknek egy kormány közeli, rosszul időzítő magáncég is segített a látszat megteremtésében.                      

Sokan Kuncze Gábort tartják a legszellemesebb magyar politikusnak. Értékítéletüket nem vonom kétségbe, inkább csak úgy fogalmaznám át, hogy humorérzékével, beszólásaival megízesítette az országgyűlési képviselők sótlan gyülekezetét. Amióta pedig kimaradt a parlamentből, rádió- és tévéműsorokban kérdezőként vagy válaszolóként hallatja dörmögős hangját. Néhány hete például a Heti hetes asztaltársaságában brummog.

Nem lóg ki közülük. Igaz, pozitív értelemben sem, a csattanóra szakosodott színészek és újságírók közül nem könnyű kiemelkedni. Ráadásul tegnap este, a szilveszteri adásban még hibázott is. Szóba került a legutóbbi napok szenzációja, egy miniszterelnöki interjú „továbbgondolása” a Fejér Megyei Hírlap hasábjain, és a közéleti vitaműsor résztvevői kifejtették álláspontjukat a módosított Orbán-szövegről. Aminek lelőhelyéről Kuncze azt találta mondani, hogy „Fejér Megyei Napló”. Miközben rögtönzött, zavar tükröződött az arcán.

Nem is rónám föl neki az elszólást, mert nyilvánvaló, hogy miért fogalmazott pontatlanul. Pápai lévén a Naplót szokta meg, így hívják a Veszprém megyei napilapot. A liberális politikusról még az is elképzelhető, hogy belügyminiszter korában sem csak a sajtófőnök jelentéseiből tájékozódott a szűkebb pátria híreiről. Érthető, tudomásul vehető, hogy az elfoglalt közéleti személyiségeknek nincs idejük naponta átnézni mind a tizennyolc megyei napilapot. Mindazonáltal hadd firtassam, vajon hogyan is állnak azzal a fránya megyei sajtóval, amely körülbelül kétmillió embert ér el a vidéknek nevezett, fővároson túli Magyarországon.

A politikusok olyan foglalkozást űznek, hogy pártérdekből azt is kell mondaniuk, ami nem föltétlenül felel meg a meggyőződésüknek. Tudják, hogy országos terjesztésű újságban vagy budapesti stúdióban nem beszélhetik ki magukból a valóság minden szeletét, ezért interjú közben a „vidéki” lap munkatársát választják társalkodónőnek. Úgysem figyel rá senki. Ebben sokáig igazuk is volt, a kitárulkozásuk csakugyan visszhangtalan maradt az országos médiában. Mióta azonban a központi médiumok részben abból élnek, hogy fölkapnak egy-egy megyei napilapban megjelent információt, és úgy tesznek, mintha ők jártak volna utána, megváltozott a fővároson túli sajtó funkciója.

Szegény politikusok most kereshetnek maguknak szeretőt, akivel az ágyban beszélik meg azt, ami azért kívánkozik ki belőlük, mert el kell titkolniuk az országos nyilvánosság elől.

Elismerem, hogy gonoszkodó a közmondásra való utalás. De megmagyarázom, hogy mi a baj Kunhalmi Ágnessel, a szocialisták üdvöskéjével. Amikor még létezett a Parlamenthez közeli Alkotmány utcában a Pallas-páholy, vagy ötven civil szervezet találkahelye, a baloldali értékrendszerű professzorok baráti köre meghívott egy szocialista oktatáspolitikust. Késő huszonéves hölgy érkezett, és elmagyarázta, hogy mi az az oktatáspolitika.

A magam huszonkilenc tanévnyi felsőoktatási gyakorlatával döbbenten hallgattam a közhelyekben bővelkedő, közepes vizsgával egyenértékű előadást. Ahogy elnéztem az akadémiai nagydoktorokat, az ő arcukra is kiült a meghökkenés. Pedig akkor még nem is tudtuk, hogy az ifjú politikusnő küszködik a nyelvvizsgával, és innen van az államvizsgán. Azóta több kommunikációs helyzetben mondott csődöt, bár becsületére válik, hogy a legutóbbi információ szerint angolból már letette a középfokút. Jöhet végre januárban az a fránya államvizsga, és február elején talán a diplomáját is átveheti.

Történt azonban valami, ami a legutóbbi huszonnégy órában végigszáguldott a világhálón. A legnépesebb szocialista pártszervezet vezetője, Kunhalmi Ágnes sajtótájékoztatót tartott. Miközben arra próbált válaszolni, hogy a pártja miként vélekedik a volt miniszterelnök, Medgyessy Péter feltűnést keltő mondatáról („Ha három párt összefogna, a Jobbik, a szocialisták és a DK, akkor legyőzhető Orbán.”), a budapesti pártelnök csak annyit tudott kinyögni, hogy akkor beszéljünk erről, ha majd átmegyünk a hídon. E megfogalmazást Orbán Viktor honosította meg, ha nem akarta, hogy néhány hónap vagy év múlva szembesítsék azzal, aminek épp az ellenkezőjét teszi. Csakhogy a jelenlegi miniszterelnök képes ezt a kibúvót komolyan közölni, az ellenzéki politikusnő azonban röhögőgörcsöt kapott.

De mert kimondta, hogy „Nem állok a helyzet magaslatán.”, feltételezhető róla, hogy nem az év utolsó előtti napján rendezett előszilveszterről érkezett a korántsem mellékes kérdésnek szentelt sajtótájékoztatóra. Ha viszont zavart viselkedésében nem fedezhető fel tudatmódosító szer hatása, még rosszabb a helyzet. Akkor józanul is alkalmatlan a nyilvános szereplésre. Az egypercesre összevágott röhincsélés a világháló ügyeletes szenzációja lett. A csúfondáros, kaján, kárörvendő kommentekből pedig kirajzolódik, hogy többet ártott az amúgy is rossz passzban lévő MSZP-nek, mint a párttársak összes kommunikációs botladozása az ellenzéki reményektől búcsúzó esztendőben.

Hajnalban Rangos Katalin hangjára ébredtem. A Klubrádió műsorvezetője a kormánypártok térhódítását ecsetelte. Nem tetszett neki, hogy a hatalmat gyakorlók lekezelik a nyilvánosság képviselőit. Azt firtatta, vajon mivel magyarázható, hogy a politikusok eszköztárnak tekintik a médiát, az újságírókat pedig csereszabatos szolgának. Okfejtése azért figyelemre méltó, mert végre felötlött egy újságíróban, hogy a szakmájának nincs-e szerepe az országvezetők eltorzulásában, eltorzításában.

Rangos kollegina mintha elfogadná ama érvelést, miszerint volt idő a magyar sajtó közelmúltjában, amikor az újságírók nemcsak közvetítették, hanem csinálták is a politikát. A pályakezdő Fideszt például fölkarolták, talán még ajnározták is, amidőn azonban liberálisból jobboldali lett, elveszítette a mérvadó szerkesztőségek rokonszenvét. A helyzetet kérdéssel jellemezte az akkor még MDF-színekben politizáló Debreczeni József: „A sajtó megcsinálta, most pedig kicsinálja a Fideszt?” (Magyar Nemzet, 1993. október 26.) A kudarc érzése megmaradhatott Orbánékban, mert a legutóbbi két évtizedben korlátozták a nyilvánosságot. Nyilvánvaló, hogy kétharmados többséggel gyakrabban és alaposabban tehették, mint ellenzékből.

Ha elfogadom, hogy a nyilvánosság eszközrendszere a média, akkor arra való, hogy segítségével az újságírók begyűjtsék a társadalom mértékadó tömörüléseitől az információkat és véleményeket, például a pártoktól. Csakhogy ezzel aligha elégedhet meg, mert a döntéshozóknak nyilvánosan kéne számot adniuk az indítékaikról. Erre való az interjú. Az sem árt persze, ha a megszerzett információk alapján a média munkatársai magyarázzák, értelmezik a történteket. Erre meg a kommentár, a glossza, a jegyzet és a publicisztika való. Az a benyomásom, hogy a funkciók első csoportját még csak-csak elviselik Orbánék, a kérdésektől azonban már ódzkodnak, a vélemény-műfajokat pedig rühellik. Gyökeresen másként értelmezik tehát az újságírást, mint a polgári demokráciákban szokás.

Egyetértek azokkal, akik a rendszerváltás körüli éveket úgy tartják a magyar sajtó politikacsináló korszakának, hogy többet engedtünk meg magunknak, mint amennyi megilleti az újságírókat. De azokkal is, akik ellenzik, helytelenítik, kárhoztatják, rosszallják az inkább sértettségből, mint elvi megfontolásból fakadó médiafelfogást. Ennek jegyében a hatalmat gyakorlók immár hetedik éve szolgálatra, behódolásra kényszerítenék a nyilvánosság képviselőit.