Tóth Bertalant, a szocialisták országgyűlési képviselőcsoportját vezető politikust megkérdezte egy miskolci újságíró, miért nem szállnak ki az oly kevés sikerrel kecsegtető mókuskerékből. Ezt válaszolta: „Az egyre szűkülő médiamegjelenési lehetőségben a parlamentnek kiemelt szerepe van, így a frakció a Magyar Szocialista Párt hangja.” Lefordítom: ha az ellenzéki párt képviselői elhagynák a Parlament épületét is, nem volna hol megszólalniuk.

Az a benyomásom, hogy nem ilyen rossz a helyzetük. Pocsék közérzetük oka, hogy egy-két kivételtől eltekintve nem ismerték föl a világhálóban rejlő lehetőségeket. Az elzártság (klausztrofóbia) érzése korántsem elszigetelt jelenség, tegnap például Bruck András panaszkodott ugyanerre. Azt firtatta, vajon olvasó híján érdemes-e még írni. Borongós választ adott rá, holott Facebook-os megnyilvánulása épp azt sejteti, hogy van még remény. Egyike ama közíróknak, akiknek adok a véleményére. Ezzel nem vagyok egyedül, a közösségi médium kimutatása szerint 2223 digitális ismerőse van. Ez kétszer annyi, mint amennyit elkönyvelhetek.

Megnéztem néhány olyan közíró ismeretségi körét is, akiknek szintén adok a véleményére. Dési Jánosnál 4984, Nagy Bandó Andrásnál 4993 követőt találtam. Lévai Júlia Mira helyében sem esnék kétségbe a 605 ismerős miatt, igényes és tömör megnyilvánulásai sok értelmes hozzászólót aktivizálnak. Az egyik tanítványom pedig önkormányzati képviselő. A kisvárosi polgármester ellenzékéhez tartozik, és szerette volna különvéleményét közre adni a helyi újságban. Nem jelenhetett meg, erre föltette a Facebook üzenőfalára. A hétezres település minden második lakója elolvasta.

Olyan fegyver van a kezünkben, amelynek még nem ismertük fel a törvényszerűségeit. Azt tudjuk, hogy amennyire ellenőrizhető az offline sajtó, annyira ellenőrizhetetlen az online. Azt is, hogy a központosításra törekvő kormányzattal szemben a világháló a decentralizációt, a szabad véleménynyilvánítást jelenti. Igen ám, de az internet épp attól hálózat, hogy a központ kikapcsolásával működhet. Vajon hány ismeretségi kör rejlik a világhálón, amelynek révén információkat és véleményeket cserélgetünk? Vajon miként lehetne a részben egymást is átfedő köröcskéket, a nyilvánosság látszólag elszigetelt pontjait összekötni, hogy a kormányváltó hangulatban politikai erővé formálhassuk őket?

Erre kéne választ találni, hogy a tóthbertalanok és bruckandrások jajkiáltása ne keseredjen közérzetté.        

Soha ennyi cikk nem jelent meg a Fejér Megyei Hírlapról és a Pannon Lapok Társaságáról. Az országos sajtó ma is sokat foglalkozott a múlt szombati Orbán-interjú „továbbírásával”, bár egyelőre kevés derült ki a részletekről. Eközben éppen csak megemlítette a Magyar Posta intézkedését, miszerint az újév második napjától húsz településen megszűnik a reggeli újságkézbesítés. Pedig a fejlemény nagyobb horderejű, mint egy miniszterelnöki nyilatkozat manipulálása. Előzménye 1993-ra nyúlik vissza.

A Magyar Posta harminc százalékkal megemelte az újságok terjesztési díját. Az államilag szorgalmazott döntés lórúgásként érte az Antall-kormány elől külföldi tulajdonba átpasszolt lapokat. A leginkább német cégekhez átigazolt megyei napilapok másként válaszoltak a kihívásra, mint az országosak. Létrehozták a saját terjesztési hálózatukat, amelynek kézbesítői mind a mai napig, sőt a jelek szerint jövőre is reggel hétig dobják be az előfizetők postaládájába a megye egyetlen napilapját. S bár eme újságtípus is megsínylette a világháló térhódítását, a kétezres évek elején induló online kiadás előretörését, az 1993-as példányszámnak „csak” a felét veszítette el.

Saját terjesztők híján az országos napilapok majd’ mindent elveszítettek. Azért kísérhettem figyelemmel a folyamatot, mert a gondjaimra bízott kommunikáció szakos diákok szemináriumi dolgozatot írtak a szűkebb pátriájuk médiaviszonyairól. Kifaggatták például a postáskisaszonyt vagy a helyi postakézbesítőt, és az adatokból kirajzolódott, hogy a mostani húszhoz hasonló méretű településekről fokozatosan eltűntek a fővárosból terjesztett újságok. Általánosítható tapasztalat, hogy minél távolabb vannak Budapesttől, annál kevesebb fogy el az országos napilapokból. A mesterségesen csökkentett kínálat végeredménye lesz a hamarosan bekövetkező helyzet, amidőn a postás dél körül, esetleg ebéd után viszi majd ki azt a néhány előfizetett példányt.

Az országos sajtó hátránya az előző este vagy az éjszaka böngészett online portálokhoz képest további néhány órányival tetézhető, holott az 1993-as példányszámánál már most is hetven-, sőt olykor nyolcvanszázaléknyival kevesebbet értékesít. Ha pedig beválik a húsz falura tervezett „kísérlet”, akkor félő, hogy az új kézbesítési rendet a „maradék” háromezer kisebb településen is bevezeti majd a Magyar Posta. Döntése jókora szögnek ígérkezik a papír alapú sajtó egyelőre még csak félig kész koporsójába.     

A legutóbbi napok fejleménye, hogy a Fidesz-politikusok kiosztották a médiát. A legdurvább változatot Kövér László adta elő, aki „úgynevezett újságírókról” beszélt, és szakmánkat a tiszteletlen, okvetetlenkedő alakok gyülekezetévé nyilvánította. A megszólalók közül Gulyás Gergely hatott a legszelídebbnek, aki nem az újságírókra hegyezte ki a mondandóját, hanem csak az újságírásra. Szerinte „A polgári oldalon az újságírással szembeni mérce magasabb. A polgárság ugyanis olvas, és kritikus szemmel teszi ezt.” (PestiSrácok.hu, 2016. december 25.)

Okfejtéséből annyi elfogadható, hogy a polgár igyekszik sokoldalúan tájékozódni, hogy véleményt nyilváníthasson ország-világ dolgairól. De miből gondolja Gulyás Gergely, hogy épp a Fidesz hívei alkotják a polgári oldalt? Talán nem vette észre, hogy a miniszterelnök ideológiai tanácsadója, az újságszerkesztéssel is foglalkozó G. Fodor Gábor ezt fejtegette: „A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a ’polgári Magyarország’ hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt.” (Magyar Narancs, 2015. február 19.)

Akad egyéb ellentmondás is Gulyás nyilatkozatában. Elismeri, hogy „vannak változások a magyar médiában”, majd így folytatja: „de összességében ma is nagyobb az ellenzéki, mint a kormánypárti médiumok látogatottsága”. Szerinte az ellenzéki Magyar Nemzetet és Népszavát többen olvassák, mint a kormánypárti Magyar Időket és Magyar Hírlapot. Ebben is van igazság, ám az indoklás mindössze azt sejteti, hogy az ellenzéki oldalon több lehetőséget látnak a hagyományos (papír alapú) sajtóban. Ha a rádióknál és a tévéknél néznénk körül, merőben más arányt kapnánk. Talán csak a digitális sajtóban kiegyensúlyozottabb a helyzet.

A másik oldalon hallható-olvasható feltételezést is túlzásnak vélem. Ellenzéki értelmiségiek rejtélyes okból 90:10 százaléknyira becsülik a kormánypárti média túlsúlyát, ilyen felmérésről azonban nincs tudomásom, egyenként pedig még senki sem számolta össze a nyolcezer hazai médium politikai befolyásoltságát. A kormányzati fölény tény, bár Orbán Viktor is csak annyit ismer el belőle, hogy „Öt évvel ezelőtt a magyar média meghatározó része még német tulajdonban volt. … Ez a helyzet mára megváltozott.” (888.hu, 2016. december 15.) Ebből korántsem következik a kormánypártok 90:10 százaléknyi túlsúlya, de az sem, hogy az ellenzéki médiumokat többen látogatják.      

A karácsony sajtószenzációja egy miniszterelnöki interjú „kiegészítése” a Fejér Megyei Hírlap hasábjain. Orbán Viktor „továbbgondolása” mellett eltörpül egy sajtóbotrányocska, melynek nincs politikai vonatkozása. Kelen Károly írta meg lapja, a Népszabadság híján a Facebook nevű közösségi médium üzenőfalára, hogy mulatságos képzettársítási lehetőség tűnt föl neki a Nők Lapja karácsonyi számában.

A szerkesztők Miklósa Erikát, a szép hangú és dekoratív megjelenésű operaénekesnőt tették a nagy példányszámú hetilap címoldalára. A művésznő dereka karcsú, csípője gömbölyű, az estélyi ruha érzékelteti a kisportolt alakját, mindazonáltal érdemes megfigyelni a beállítását. Akaratlanul is kitakarja az újság nevében található L betűt, és a Nők Lapjából Nők apja lett a kaján képzeletünkben. Az egyik hozzászóló kifejtette, hogy ez a malőr nem először fordult elő a nők számára készített hetilap történetében, a többi kommentelő pedig - szintén szakmabeliek - elszórakoztatták egymást a szerkesztőségi életből vett elírásokkal, betakarásokkal, kitakarásokkal.

A rögtönzött eszmecseréből kiderült, hogy az efféle betűjátékok korántsem szokatlanok a magyar sajtó viszontagságos félmúltjában. E sorok írója is idézhetne hasonló eseteket a saját szerkesztői gyakorlatából, ettől azonban megkímélem az olvasókat, mert van egy példa, amely mulatságos ugyan, de a politikai tanulságot sem nélkülözi. 2001 végén meglepő cikk jelent meg az akkor ellenzéki MSZP belső lapjában (hírlevelében). A miniszterelnök-jelöltségről Medgyessy Péter javára lemondó pártelnököt, Kovács Lászlót a Köztársaság téri székház úgynevezett 100-as termében kapta le a fotóriporter. A politikus mögött a választási jelszavak rajzolódtak ki, közülük az egyik az igazság volt. A szocialisták első emberét „sikerült” úgy lefényképezni, hogy érdemi mondandójából ennyi látszott, csupa nagybetűvel: GAZSÁG.

Később ez adta az ötletet a kormánypárti tévének. Az MSZP készséges sajtósai a gyanútlan Kovács Lászlót ugyanahhoz a falhoz állították, a kiokosított operatőr pedig olyan szögből vette föl a pártelnököt, hogy a mögötte lévő jelszóból lemaradt az első betű. Senki sem akadt a szocialisták apparátusából, aki a forgatás előtt a rosszmájú operatőr mögé állt volna, és legalább kézzel bemérte volna a látószöget. Az eredmény levertséget váltott ki az ellenzék és derültséget a kormány táborában, bár az országgyűlési választás eredménye nem hitelesítette a kormánypárti ügyességet, illetve az ellenzéki ügyetlenséget.

A miniszterelnök karácsonyi interjúját meghamisítottak. Az akció nem hekkelés vagy trollkodás, elvégre a papír alapú sajtóban történt. Az újságot kinyomtatják, és kézzel fogható, lapozható, szagolható példányok jutnak el az olvasókhoz, akik tegnap Orbán Viktor szűkebb pátriájában nem akartak hinni a szemüknek. Ha az online sajtóban ment volna végbe a meglepő fejlemény, néhány másodperc alatt lehetett volna eltüntetni azokat a fránya betoldásokat. Így viszont sajtótörténeti lábjegyzet maradnak.

Az interjú ama tizenkét megyei és egyetlen városi napilapban jelent meg, amelyek egy kormány közeli magáncég tulajdonában kötöttek ki. Hozták is a beszélgetést, kijegyzeteltem belőle öt mondatot, közülük az egyiket („Nem tűröm, hogy ellopják a pénzt.”) idézném holnap a Lefülelt mondatok című összeállításban. Csakhogy közben a Fejér Megyei Hírlap tegnapi számában olvasható interjúba négy helyen javított bele valaki.

A kormányfő szerint „Magyarország azért stabil sziget a forrongó nyugati világban, mert mi kikértük az emberek véleményét.” A módosító vesszőre cserélte a pontot, és hozzáfűzte: ’bár nem érdekel minket’. Azt is mondta Orbán, hogy „A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz teljes mértékben megszokottá vált.” A toldozgató így bővítette a gondolatmenetet: ’Mi is használjuk.’ Elhangzott az is, hogy „Keleti származású nép vagyunk, de a nyugati világhoz tartozunk.” Majd a miniszterelnök így fejezte be az interjút: „Azt kívánom, hogy minél többen találjanak vissza a karácsony eredeti értelméhez.” Az átíró azonban kicserélte az ’eredeti’ jelzőt a ’pogány’-ra. Felsorolta a miniszterelnök, hogy hány kórházat korszerűsítettek, hány rendelőintézetet és mentőállomást építettek. Így folytatta: „az orvosok és ápolónők bérét 2017-ben és 2018-ban is folyamatosan emeljük”. A szövegmódosító ezúttal nem nyúlt a ponthoz, inkább új mondatot eszelt ki: ’A kórházi hullák száma is emelkedik.’ Ami utalás a győri kórház vécéjében napokig heverő holttestre.

A sors iróniája, hogy a papír alapú újságok napokig nem jelennek meg a karácsony miatt, az online portálok viszont éppen feltárják a botrány részleteit. Nekem pedig beugrik, amit a helyi sajtó 125. évfordulóján, 1999. július elsején üzent a város szülöttje, Orbán Viktor: „Gratulálok a Fejér Megyei Hírlapnak és mindenkinek, aki Székesfehérváron a nyilvánosságban dolgozik. A gratuláció alól csak kevesen kivételek, de ők tudni fogják majd, hogy rájuk gondoltam.”

Szívesen bíbelődöm olyan szavakkal-mondásokkal, amelyeknek inkább csak kapiskáljuk az értelmét. Nemrégiben például Siófokon tanácskozásra hívták a rendszerváltás utáni mezőgazdasági minisztereket, és egyikük, Gráf József az állami földek árverésére utalva ezt találta mondani: „Lehet butítani az embereket, de előbb-utóbb mindenkinek leesik a húsz fillér.” (Sonline.hu, 2016. december 3.) A kultúrtörténeti nyomozás közben kifogott rajtam az a fránya húszfilléres, az olvasókhoz fordultam segítségért.

Több mint kétezren olvasták a bejegyzést, és közülük Varga Papi László figyelmembe ajánlotta József Attila négy sorát az Íme hát megleltem hazámat című versből: „E föld befogad, mint a persely / Mert nem kell (mily sajnálatos) /A háborúból visszamaradt / húszfilléres, a vashatos.” Innen jutottunk el oda néhány kommentelővel a világhálón, hogy a vashatos hat, majd tíz krajcárt ért, és az első világháború előtt a tíz krajcár húsz fillérnek felelt meg. Alighanem innen származik ama mondás, hogy ’Nincs egy vasam se.’

Azt már tudtuk tehát, hogy irodalommá lett a húszfilléres, csak arra nincs még magyarázat, vajon miért esett le. Szele Tamás szerint „a nyelv őrzi a tantusz értékét”. Egy álneves hozzászóló pedig azt fejtegette, hogy 1926-tól a rézből készült húszfilléressel korlátlan ideig lehetett a nyilvános fülkékből telefonálni. De 1943-ban a rezet alumíniumra cserélték, ebből lett a tantusz, amely leesett, ha a hívott fél fölvette a kagylót. Amidőn 1946-ban bevezették a forintot, a trafikban már hatvan fillért kellett fizetni a tantuszért. (Gyermekkori tapasztalat az ötvenes évek elejéről: a fogba ragadó stollverk tíz fillérbe került, egy zsömle negyvenbe, a legolcsóbb mozijegy egy forint húsz fillérbe.)

A tantuszt még használták a múlt század hetvenes éveiben, utána azonban az utcai készülékek már „felismerték” a pénzérméket is. E magyarázatba belenyugodtam volna, ám egy másik kommentelő megpendítette, hogy a városi utca sarkára nyilvános mérlegeket tettek ki. Csak akkor kezdtek működni, ha a mérlegelő bedobta a húszfillérest, és koppanás hallatszott. Ezt az értelmezést Miskolczi Miklós író személyes élménnyel egészítette ki. Elmesélte, hogy barátjával együtt állt a mérlegre, és úgy dobták be a húszfillérest, hogy mondjuk száz kilóra kóstálta őket a szerkezet. Mire az egyikük lelépett róla, és a másik gyerek súlyát ötvennégy kilóra becsülte a mérleg. Két stollverk vagy fél zsömle árával fizettek, és hiteles eredményt kaptak.      

Puch László az új tulajdonosok képviseletében azt is mondta a többször már említett ATV-interjúban, hogy ő nem ért a sajtóhoz. Ezzel indokolta, hogy eszébe sem jutna beleszólni a Népszava szerkesztésébe. Egy feltétele azonban van: „Racionális működés, 30-35 ezer példány.”

Ami a racionális működtetést illeti, azóta részletezte, hogy mire is gondolt. A 24.hu című portál tegnapi kiadásában arról beszélt, hogy több újságíróval képzeli el a majdani napilapot, vagyis nem a személyzeten (és a személyiségeken) akar spórolni. Az idézett mondat második fele már kevésbé megnyugtató. Félő, hogy valamit félreértett a tárgyalásokon, vagy hagyta magát becsapni, mert napi húszezer értékesített példányról számolt be. A Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség október 8-a előtti adatsorában a 133 éves újság 10.646 eladottal szerepel. Innen bizony nehéz lesz eljutni a hőn áhított 35 ezer példányig.

Igaz ugyan, hogy október 8-a után a Népszabadság-olvasók egy része jobb híján a Népszavát választotta, ám ez egyelőre csupán annyit jelent, hogy a kiadóhivatalt vezető Láposi Elza atv.hu-n közölt bejelentése szerint az előfizetők számát sikerült ezerrel gyarapítani. Valószínűleg jött még hozzájuk egy-kétezer standon vásárló olvasó is. Mindazonáltal ebből csak az következik, hogy a patinás napilap az egyik kategóriából eljutott a másikba. A korábbi csoportba tartozott a szekszárdi Tolnai Népújság (10.622 példánnyal), a tatabányai 24 Óra (9954), az egri Heves Megyei Hírlap (8942), továbbá az auditálásra nem vállalkozó újságok közül a nyolcezer példányra saccolt Magyar Hírlap, a mintegy hétezres salgótarjáni Nógrád Megyei Hírlap és az ötezresre becsülhető Magyar Idők.

Ahová most közeledik a Népszava, az a kecskeméti Petőfi Népe (16.276), a kaposvári Somogyi Hírlap (15.313) és a Békés Megyei Hírlap (14.458) kategóriája. Ezeket kéne utolérni és meghaladni ahhoz, hogy egy-két év múlva átkerülhessen a húszezres napilapok közé. Az a benyomásom, hogy a papír alapú sajtó hanyatlása idején elérhetetlen lesz a Népszabadság célba vett, 37 ezer körüli utolsó példányszáma. Nem is kellene erőltetni, bár a jelek arra utalnak, hogy Puch László médiaszemlélete megrekedt a hagyományos sajtónál. Politikai és talán még gazdasági haszonnal is kecsegtetne, ha beérné a húszezer kinyomtatható példánnyal.

Nem kéne a többi terjesztésre szánt Népszavát a remittenda-raktárba küldeni, a felszabaduló pénzt pedig a digitális kiadás korszerűsítésére és online újságírók szerződtetésére költhetné. Elvégre a XXI. században vagyunk.   

Folytatom a tegnapi gondolatmenetet. Csak abból indulhatok ki, amit az új tulajdonosok képviseletében mondott Puch László: „A Népszabadság nagyságrendjét nem lehet finanszírozni.” Kijelentése mögött bizonyára gazdaságossági számítások rejlenek, szavain érdemes eltűnődni.

A Népszabadság évi ezermilliós projekt volt. Körülbelül ennyibe került híreket, álláspontokat begyűjteni az egész országból, fenntartani a tudósítói hálózatot. Szert tenni mértékadó véleményekre a társadalom valamennyi csoportosulásától. Ennyibe került fiatalabb újságírókból oknyomozó csapatokat alakítani, és rászállni egy-egy kormányzati stiklire. Honoráriumkeretet képezni arra, hogy olyan szerzők is rendszeresen szólalhassanak meg a publicisztikai rovatban, akik nem belső munkatársak ugyan, de növelik a szerkesztőség szemléletformáló tekintélyét. Az ellenzékiség hat és fél évében a Népszava mindennek az ellenkezőjét művelte.

Nem gyűjtött híreket az egész országból, Budapestre és vonzáskörzetére korlátozta magát. Meg is szüntette a tudósítói hálózatát, amely azonban 2010 előtt sem volt egyenértékű a Népszabadságéval. Nem gyűjtötte be a véleményeket a társadalom mértékadó csoportjaitól, sokkal inkább pártlapként működött, mint a pártkeretektől függetlenedett Népszabadság. Nem alakított fiatal újságírókból oknyomozó csapatokat, hanem nyugdíjas újságírókra alapozta tevékenységének túlnyomó részét, az értelmezést. Nem volt pénze arra sem, hogy az ország legjobb publicistáit foglalkoztassa.

Az a benyomásom, hogy az adott helyzetben jobb működési szerkezetet nem is lehetett volna kitalálni. Abból az  euróból, amely a német szocdem alapítványtól érkezett, valamint a Simicska-forintokból, az előfizetési díjakból és a hirdetési bevételekből csak olyan ellenzéki újságot lehetett csinálni, amilyet olvashattunk. A nyugdíj-kiegészítésért dolgozó munkatársak áldozatos, alázatos munkát végeztek, le a kalappal előttük. Akadtak olyan fiatalabb belső munkatársak - például az Erdély-szakértő Gál Mária, az egészségügyre szakosodott Gulyás Erika vagy a glosszátor Veress Jenő -, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. Csak éppen nehéz volna akár egyetlen esetet is említeni, amidőn a Népszava tárta volna föl az Orbán-kormány valamelyik stiklijét.

Puch László kijelentéséből következik, hogy fele annyi vagy még kevesebb pénzből kéne a túlélésben jeleskedő Népszavának pótolnia a Népszabadságot - annak körülményei és erényei nélkül.            

Sokat beszélünk arról, hogy a kormányzat erőszakosan rendezi át a médiapiacot. Arról ritkábban esik szó, hogy a másik politikai oldalon is zajlik a médiafelületek átrendezése. Csupán két példát vázolok fel, hogy érzékelhető legyen az ellenzéki sajtó ellentmondásos helyzete.

A 168 Óra című hetilapot megvásárolta egy brüsszeli cég, amely mögött New York-i ingatlanbefektetők tűntek föl. A szálak a Köves Slomó vezette magyarországi zsidó szervezethez vezettek, amely közel áll az Orbán-kormányhoz. Olvasóként annyit vehettünk észre, hogy gyengébb minőségű papíron jelenik meg a közéleti magazin, a szakmai színvonala pedig egyenetlen. Híre kelt, hogy a tulajdonos(ok) nem teljesítik szerződésben rögzített ígéreteiket, ezért a kiadóhivatal fizetési gondokkal küszködik, és a munkatársak közérzete rossz.

A Népszava szintén támogatóra lelt egy külföldi (liechtensteini) cégben, az új tulajdonos azonban nem teljesítette szerződésben rögzített ígéreteit. Ráadásul képviseletében egy budapesti ügyvéd bukkant föl, aki közel áll a kormánypárti médiabirodalmat gründoló Habony Árpádhoz. Nocsak. Már nincs szükség brutális megoldásra, mint például a Népszabadság megszüntetésére? Elég bizonytalanságban tartani az ellenzéki sajtó szerkesztőit és újságíróit? A Népszavánál meg is szólalt a vészcsengő, megjelent a bejáratnál Puch László. A legújabb tulajdonos régi motoros az MSZP-nél, sokáig a párt pénztárosa volt, akinek külföldi (bécsi) cége vette nevére a 143 éve alapított újságot.

Tegnap Puch úr ki is fejtette álláspontját a Klubrádióban és az ATV-ben. Mielőtt azonban összefoglalnám a mondandóját, érdemes idejegyezni, hogy 2011. február 16-án ezt nyilatkozta az FN.hu digitális felületén: „Az utolsó két évben, amikor már láthattuk, hogy ellenzékbe kerülünk, lépéseket kellett volna tenni, hogy a váltás után ne legyen kiszolgáltatott a baloldali média.” Adódik ama következtetés, hogy ha 2008 után lett volna befolyása az MSZP médiapolitikájára, most nem kéne siralmas helyzetéből kimozdítani a baloldali értékrendszerű szerkesztőségeket.

Ő és még néhány meg nem nevezett vállalkozó egyelőre a patinás sajtótermék anyagi támogatására szánta el magát. Csakhogy miközben reményeket táplált, le is hűtötte a kedélyeket, mondván tegnap este: „A Népszabadság nagyságrendjét nem lehet finanszírozni.” Holnap értelmezném, hogy milyen mozgástér rajzolódik ki, amelyben némi töketlenkedés után a baloldali sajtó zászlóshajójává fölavatott Népszava elindulhat.

Vajon újságírónak számítanak-e azok, akik bloggerként indultak? Egy közismert példát ismerünk. Tóta W. Árpád műkedvelő bloggerből lett a hvg.hu hivatásos újságírója (publicistája). Megtartotta a civilségéből fakadó üde látásmódját, és alkalmazkodik az újságírás írott és íratlan szabályaihoz. Az egyik vitatott szabály az, hogy valójában mit is jelent a média.

Amikor a kívülállók még nem használták e szakmai kifejezést, 1957. szeptember 7-én, az MSZMP titkársági ülésén imigyen szóla Kádár János: „Az összes sajtó emberei.” Politikusi bizonytalanságában fogalmazott pontosan; nem is kell mást csinálni, mint „az összes sajtó”-t behelyettesíteni a szakmai körökben már használt média kifejezéssel. Azóta a média fogalomköre bővült a világhálóval, és az információk meg a vélemények a sajtó, a rádió és a televízió után az internet révén is nyilvánosságra kerülhetnek. A rendszerváltás óta fejlődtek a kívülállók. A politikusok például lassanként eljutottak oda, hogy a média kifejezést csupán akkor használják, ha nem akarják külön-külön megnevezni a… Mit is?

Elkerülhetném az állásfoglalást, ha úgy fogalmaznék, hogy azokat a tömegközlési eszközöket, amelyek együtt alkotják ama bizonyos médiát. Csakhogy ezzel nem oldottuk fel az ellentmondást, hogy vannak, akik nem szívesen használják a latin többes szám (a média) egyes számát, a médiumot. Ez ugyanis szélhámosságot sejtet. Félhomályos szobát, ahol egy jósnő térdével mozgatja az asztalt, és kísérteties hangon szólaltatja meg a vendégül látott özvegyasszony néhai férjét. Megélhetési okból közvetít tehát a házaspár tagjai között. A maga furmányos módján épp azt teszi, amit az immár négy közvetítő eszköz: a papír alapú sajtó, a rádió, a televízió és a világháló külön-külön is tesz.

Ha egyenként akarjuk helyettesíteni őket, nyugodtan mondhatnánk mindegyikre, hogy médium. Még az a definíció is megfogalmazható, hogy a médiumok összessége a média. Egyet nem tehetünk, hogy azt írjuk, amit Jámbor András, a Kettős Mérce című blogban így fogalmazott meg december 18-án: „A helyi médiákra nagyrészt a Fidesz tette rá a kezét.”  A mondat tartalmilag megfelel a valóságnak, mégis átfogalmaznám: „A helyi média nagy részére a Fidesz tette rá a kezét.” Vagy: „A helyi médiumokra nagyrészt a Fidesz tette rá a kezét.” A tehetséges bloggert újságíróként tartom számon. Megtisztelne, ha a talán leggyakrabban használt szakmai kifejezés említésekor ő is annak tartaná magát.