Vajon újságírónak számítanak-e azok, akik bloggerként indultak? Egy közismert példát ismerünk. Tóta W. Árpád műkedvelő bloggerből lett a hvg.hu hivatásos újságírója (publicistája). Megtartotta a civilségéből fakadó üde látásmódját, és alkalmazkodik az újságírás írott és íratlan szabályaihoz. Az egyik vitatott szabály az, hogy valójában mit is jelent a média.

Amikor a kívülállók még nem használták e szakmai kifejezést, 1957. szeptember 7-én, az MSZMP titkársági ülésén imigyen szóla Kádár János: „Az összes sajtó emberei.” Politikusi bizonytalanságában fogalmazott pontosan; nem is kell mást csinálni, mint „az összes sajtó”-t behelyettesíteni a szakmai körökben már használt média kifejezéssel. Azóta a média fogalomköre bővült a világhálóval, és az információk meg a vélemények a sajtó, a rádió és a televízió után az internet révén is nyilvánosságra kerülhetnek. A rendszerváltás óta fejlődtek a kívülállók. A politikusok például lassanként eljutottak oda, hogy a média kifejezést csupán akkor használják, ha nem akarják külön-külön megnevezni a… Mit is?

Elkerülhetném az állásfoglalást, ha úgy fogalmaznék, hogy azokat a tömegközlési eszközöket, amelyek együtt alkotják ama bizonyos médiát. Csakhogy ezzel nem oldottuk fel az ellentmondást, hogy vannak, akik nem szívesen használják a latin többes szám (a média) egyes számát, a médiumot. Ez ugyanis szélhámosságot sejtet. Félhomályos szobát, ahol egy jósnő térdével mozgatja az asztalt, és kísérteties hangon szólaltatja meg a vendégül látott özvegyasszony néhai férjét. Megélhetési okból közvetít tehát a házaspár tagjai között. A maga furmányos módján épp azt teszi, amit az immár négy közvetítő eszköz: a papír alapú sajtó, a rádió, a televízió és a világháló külön-külön is tesz.

Ha egyenként akarjuk helyettesíteni őket, nyugodtan mondhatnánk mindegyikre, hogy médium. Még az a definíció is megfogalmazható, hogy a médiumok összessége a média. Egyet nem tehetünk, hogy azt írjuk, amit Jámbor András, a Kettős Mérce című blogban így fogalmazott meg december 18-án: „A helyi médiákra nagyrészt a Fidesz tette rá a kezét.”  A mondat tartalmilag megfelel a valóságnak, mégis átfogalmaznám: „A helyi média nagy részére a Fidesz tette rá a kezét.” Vagy: „A helyi médiumokra nagyrészt a Fidesz tette rá a kezét.” A tehetséges bloggert újságíróként tartom számon. Megtisztelne, ha a talán leggyakrabban használt szakmai kifejezés említésekor ő is annak tartaná magát.         

Bocs, de most nagyon személyes leszek. Guszti elvesztése azért érint érzékenyen, mert ő az első halott a nemzedékünkből. Az ÉS első nemzedékéből már majd’ mindenki elment. Időrendben Nagy Laci, Máriássy Jucó, Bertha Bulcsu, Katona Éva, Jován, Molnár Zoli, nemrégiben pedig Faragó Vili.

Engem Jovánovics Miklós hívott 1974-ben a Magyar Ifjúságtól. Utánam Váncsa Pistát szerződtette, ha jól emlékszem, egy üzemi laptól. A főszerkesztő azzal bízott meg, hogy keressek fiatal munkatársakat. Először a régi munkahelyemen néztem körül, és Megyesi Gusztit találtam. Őt követte ugyanettől a hetilaptól Szále Laci és Kovács Zoltán. Hozzájuk hoztam a Népszavától Szántó Pétert, a senior főszerkesztő-helyettes, Faragó Vilmos pedig az egyetemen frissiben végzett Széky Jancsit fedezte föl. Nem is rossz névsor.

Guszti minden könyvét azzal a szöveggel küldte, hogy szeretettel vagy barátsággal a kéziratok gondozásáért. Csodálkoztam is rajta, mert a riportjait Katona Éva gondozta, én csupán a publicisztikáit szerkesztettem, ráadásul nem váltottunk szót elméleti kérdésekről. Aztán elmagyarázta, hogy jobbkezes lévén mindig a bal oldalra ültettem, és látta, hogy a kézirat olvasása közben mikor nézek a levegőbe, mikor nyúlok a tollért, mikor keresek egy rokon értelmű szót, és mikor engedek mégis neki, mert olyan óbudai kifejezést használt, amelyet nem ismertem. Épp akkor volt nehéz helyzetben. A riporterek közül rajta kívül csak Tamás Ervinnek sikerült a műfaj-váltás; a legjobb publicisták lettek.

A kilencvenes évek második felében oktatási igazgatóként dolgoztam a szegedi egyetem kihelyezett tagozatán. Guszti anyagi gondokra panaszkodott, és tanítási lehetőséget kért. Boldogan segítettem neki, mindazonáltal tanév közben csak magamtól vehettem el szemináriumi csoportot. Első órája pénteken délután egykor kezdődött volna, ő azonban nem érkezett meg. Megtartottam helyette a kétszer 45 percet. Utána kiderült, hogy az épületben tartózkodott. A tanulmányi osztályon lányok töltötték belé a feketekávét, mindhiába.

A kínos, bár megbeszélhető esetet soha nem tisztáztuk. Ő változatlanul küldte a dedikált könyveket, én viszont nem kezdeményeztem a görcseinket feloldó beszélgetést. Néhány napja Facebook-címemre üzent. Már nagybetegen firtatta, vajon elfogadnám-e digitális ismerősnek. Fényképe helyén üres folt, márpedig elvből nem szoktam válaszolni a portrétlanoknak. Gusztival kivételt tettem volna, de most már késő.     

Bosszant, hogy nem tudom, mikor született Bruck András. Nem találtam szócikkét a Wikipédián, ráadásul a Péter László szerkesztette Új Magyar Irodalmi Lexikonban sincs benne. Úgy hatvan körülinek saccolom, valószínűleg Ratkó-gyerek. Ha a mai olvasó esetleg nem tudná, Ratkó Anna, a Rákosi-kormány egészségügyi minisztere tiltotta be az abortuszt, aki költő unokaöccse, R. József szerint „a tárgyragot két t-vel írta”. Verséért ki is zárták az ország összes egyeteméről.

Azért érdekel Bruck András véleménye, mert ott van publicisztika, ahová ő ír. Például a Facebook-on, ahová követte az olvasótábora. Rengetegen szóltak hozzá legutóbbi eszmefuttatásához is, amelyet Orbán Viktor brüsszeli sajtótájékoztatójához fűzött. Okfejtése kemény, keserű jellemzés a durvuló rendszerről, a nyilvánosság korlátozásáról. Vannak részletek, amelyeket másként fogalmaznék meg, szerkesztőként azonban megtanultam, hogy nem én írom a szerzők cikkeit, és úgy adtam közre a gondolataikat, hogy magamban vitáztam velük. Bruck András nálam engesztelhetetlenebb ellenfele a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, s mert pontosan azt írja, amit gondol, továbbgondolásra ingerel. Ennél többet nem is várok egy publicistától.

Ugyanilyennek ismertem meg a múlt század nyolcvanas éveiben, amikor első cikkeit behozta az irodalmi hetilap szerkesztőségébe. Sajnáltam, hogy aztán eltűnt a szemem elől. Kiderült, hogy emigrált, akkori kifejezéssel élve disszidált Amerikába. A kilencvenes években írt is erről egy keserű, kiábrándult, önmagával szemben is kérlelhetetlen hangvételű regényt New Yorkba zárva címmel. Azóta íróként tartom nyilván. Hazatérve gyakran foglalkozott az itthoni összefüggésekkel, ezért közírónak is vélem, a szó bálintgyörgyi és baloghedgári értelmében. (Lám, megint két név, amelyet meg kéne magyarázni a mai olvasóknak, bocs fiúk és lányok, nincs rá helyem, de csakugyan nagy nevek voltak.)

Él köztünk egy írástudó, aki írószemmel látja a világot, és pocséknak tartja. Világlátása emlékeztet Bertha Bulcsúéra a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiből, talán csak az a fogvacogtatók kedély hiányzik belőle, amely annak idején elviselhetővé tette az egyszerre nyomasztó és felvillanyozó olvasmányélményt. A különbség nem bennük rejlik, hanem a korban. Bulcsu a puhuló diktatúrában sikerrel tágította a nyilvánosság falait. András a keményedő (illiberális) demokráciában szintén tágítaná, ha nem szorult volna vissza a sajtószabadság digitális szigetére, melyet egymás közt fészbukos üzenőfalnak nevezünk.   

Orbán Viktor brüsszeli sajtótájékoztatójáról kiküldtek egy újságírónőt. A miniszterelnöki sajtófőnök ugyanis csak tudósítói tevékenységet folytatók számára szervez sajtótájékoztatókat, a Népszabadság azonban nem létezik. A kormányfő utólag meghívta a hölgyet, és negyedóráig beszélgetett vele. A felülbírált Havasi Bertalan pedig közleményt adott ki, miszerint a miniszterelnök „személyesen fogadta Halmai Katalin magyar állampolgárt”. A Népszabadság volt munkatársnőjét nem tekintette újságírónak, csupán „blogírónak”.

A sors iróniája, hogy a túlbuzgó sajtófőnök közös nevezőre került Tanács Istvánnal, az ország egyik legjobb riporterével. A Népszabadság volt délmagyarországi tudósítója azt fejtegette, hogy „Akinek nincs újságja, az nem újságíró. Írhatnék blogot vagy cikkszerű véleményeket ide, a Facebookra, de az nem újságírás. Ahhoz el kell menni oda, ahol történik valami.” Ha az újságírás egyetlen műfajból állna, Pistának igaza volna, csakhogy ott van az a fránya vélemény-műfaj is. A glossza, a jegyzet, a tárca. a publicisztika sem úszható meg utánajárás nélkül, sokféleképpen lehet a téma közelébe menni.

E Médianaplót például arra találtam ki, hogy az újságíró-szemináriumok után végiggondolhassam a történteket, és amit nem bontottam ki, azt megírtam. Intercity-professzorként írtam jegyzeteket Szombathelyről, Székesfehérvárról, Egerből és Szegedről jövet. Ahol pedig másfél évtizedig tanítottam, a nyíregyházi főiskoláról 347-szer utaztam haza - ennyiszer jártam utána a témának. Mégse volnék újságíró, mert digitális naplóm hangját utánközlő portálok erősítik föl? Így jutott el a Blog.hu számlálója szerint 1.716.573 letöltésig és 1.298.170 olvasóig (az idén 600 ezer letöltésig és félmillió olvasóig). Nem volnék újságíró, mert olyan idézetcsokrokat készítek egy tévés honlap számára, melyeket több tízezren olvasnak el? (Az egyiket 85 ezren kísérték figyelemmel.)

Lábujjhegyen megyek végig a kórtermen. Gépen lélegeztetik a nyomtatott sajtót, csövek lógnak ki belőle, „akivel” fél évszázadig éltem együtt. Ahogy elnézem, nincs sok hátra neki. Üldögélek mellette, és a régi szép időkre gondolok. Meg arra, hogy láttam, amint a szomszéd ágyon fekvő beteget október 8-án, lábbal előre vitték ki. A munkatársai kitűnő könyvet jelentettek meg az emlékére Lapzárta címmel, amely nekem kétértelmű. Azt is jelenti, hogy az online újságírás lényege a folytonosság, a folyamatosság, az állandó készenléti állapot. Nincs benne lapzárta.                

Kulcslyukon át nézem a médiát, és a szűk résből is kilátás nyílik a legjobb mondatokra. Közülük megrendelésem van huszonegyre, az elmúlt hét válogatottjára. A Népszabadság „felfüggesztésével” a legtöbb ütős mondatot kölcsönző műhely szűnt meg, tegnap pedig a tehetséges jegyzetírók közül kirúgott kettőt a Mediaworks új tulajdonosa. Épp azokat golyózta ki a Somogyi Hírlap szerkesztőségéből, akikre érdemes volt odafigyelni. Jó mondatokra számíthattam tőlük. Vas András az idén nyolccal vétette észre magát, Fónai Imre héttel. (Ha most felsorolnám, hány ismertebb nevű fővárosi publicistától egyetlen figyelemre méltó mondatot sem sikerült följegyezni.)

Fónai Imre például ezt írta március 16-án: „A mozik újra játsszák A Keresztapát, akár csak a Rokonokat.” Július 4-én pedig ezt: „A 2014-es választásokon vesztesek szinte mind bevallották, hogy elfeledkeztek a vidékről. Két év telt el, és nem látjuk a vidéket járókat.” Vas András október 5-én ezt írta: „Azt kommunikálta az egyik diszkontlánc, nem azért vette le Buktával dicsérd a napot online hirdetését, mert az érvénytelen népszavazás után áthallásosnak tartotta.” November 30-án meg ezt:  „Gyurcsány pártja most legalább akkora harcot vív a zöldekkel, mint a kormányzó erőkkel.” E mondatokban nem veszem észre a kormányellenességet és az ellenzékpártiságot. Azt veszem észre, hogy a szerzők érzékelik a körülöttük lévő valóságot, és azt teszik, amit minden normális értelmiségi: reflektálnak rá (felelnek valamire, megjegyzést fűznek valamihez). Ettől lesznek hangadóvá, a szűkebb környezet véleményformálóivá.

Most úgy találta a kormányhoz közel álló laptulajdonos, hogy károsan befolyásolják a somogyi közérzetet. Abban reménykedem, hogy csipkelődésüket elviselik a másik oldal politikusai. Úgy képzelem, hogy hiába esett szét pártocskákra a baloldali ellenzék, a közelgő 2018-as választásra mégis megembereli magát. Ennek egyik jele a sajtó átszervezése, például az, hogy a Vasárnapi Hírek cégéhez került a Népszava kiadási joga is. A junior és a senior főszerkesztő már számba is vette ama Népszabadság-munkatársakat, akikre számítanak. Javában szervezik a tudósítók hálózatát is, amely nélkül aligha lehet országos terjesztésű újságot csinálni. S mert Gál J. Zoltán és Németh Péter már hónapok óta figyeli a siófoki Balaton-szakértő Fónai Imre és a Kaposvártól délre otthonos Vas András tevékenységét, kapnak az alkalmon, hogy végre foglalkoztathatják őket.      

Hatvanadik évfordulója alkalmából nyolcoldalnyi mellékletet jelentetett meg tegnap a Fejér Megyei Hírlap. A legfontosabb részletekre kiterjedő áttekintést a főszerkesztő 1956 szellemiségéből vezette le, nem is ok nélkül. Mindazonáltal Elekes András kitért az előzményekre, például a Fejér Megyei Néplapra is, amelynek kezdetét 1954-re teszi. Nekem más dátum ugrott be.

Újra föllapoztam Nemes György Bal-jobb, bal-jobb című emlékiratát. Az Élet és Irodalom hajdani főszerkesztője az ’56 előtti magyar sajtó hangulatát idézte meg. Van benne egy ide illő fejezet, a Koporsóraktárban. A szerző azt bontja ki, hogy 1950 őszén miként rúgták ki a Szabad Néptől, rossz helyre tördelt ugyanis egy külpolitikai hírt, és kiváltotta Rákosi haragját. Székesfehérvárra száműzték, hogy rázza gatyába a helyi újságot. A Fehérvári Naplónál hat rémült munkatársat talált, többnyire munkáskádereket, belőlük kellett újságírót faragnia. Tizenöt főnyire duzzasztotta a szerkesztőséget, és a méltatlan körülmények közül egy koporsóraktárba költöztette. Ott már mindenkinek jutott ülőhely, asztal és írógép (amin meg kellett tanulni cikket pötyögtetni).

A korabeli helyzetet így összegezte: „Ha a sajtó csak visszhangozza a fentről dúdolt dallamot, s legfeljebb meghangszereli, de semmi újat nem ad hozzá, elveszti vonzóerejét, hitelét.” Azt is elmesélte persze, hogy az újjászervezett tudósítói hálózat révén a redakció hatókörét kiterjesztette az egész megyére, át is keresztelte Fejérmegyei Néplapra. Az utód főszerkesztő, Elekes András azért nem tévedett, mert a visszaemlékező Nemes György még egybe írta az újság nevét, ami csakugyan szétvált 1954-ben Fejér Megyei Néplappá. A látszólag formai különbség mögött tartalmi változtatás rejlik. Sztálin halála után Nagy Imre miniszterelnök átmenetileg megtörte Rákosi Mátyás hatalmát, és ez meglátszott a lap hangvételén. Aztán megint jött Rákosi, országlása pedig 1956-ba torkollott.

A hatvan esztendős Fejér Megyei Hírlap jelenleg harmincezer példányban fogy el, papír alapú és online változatát naponta másfél százezren olvassák. Minőségét válogatás jelzi az ünnepi mellékletben, amelyben az 1993 és 2013 közt megjelent ütős mondatokat gyűjtöttem össze. Annak idején évfordulóra küldtem, és ha most is szólt volna a főszerkesztő, szívesen egészítettem volna ki napjainkig. Például Verebes István színházi rendező figyelemre méltó gondolatával: „A szakmánkból ellopták a méltóságot, és mi beletörődtünk, hogy elvegyék.” (2016. április 9.)    

Ezt firtattam néhány héttel ezelőtt. Miután egy magyar magánbefektető vette meg a Mediaworks nevű osztrák cég budapesti leányvállalatát, amely azonban előzőleg magáévá tette a német Springer-cég nyolc megyei napilapját, majd pedig az ugyancsak német Funke-médiacsoport öt vidéki napilapját is. (Az utóbbi esetben azért használtam másik jelzőt, mert közülük csak négy a megyei, az ötödik városi.) S mert a kormány közeli sajtóbefektető a maradék hat megyei napilapból további ötöt is kerülget, megfogalmazhattam a kérdést, amely mögött figyelemre méltó jelenség rejlik.

Az országos terjesztésű napilapok közül a legtöbb azzal a szakmai kifejezéssel illethető, hogy politikailag tömbösödött. Csatlakozott valamelyik szekértáborhoz, ezért jócskán visszaesett a példányszáma, elvégre a másik táborhoz tartozó médiafogyasztók legföljebb elvétve olvassák. A kormányzat által immár befolyásolt tizenkét megyében viszont csupán egy-egy napilap jelenik meg. Ha a szerkesztőség látványosan állna át a végrehajtó hatalom oldalára, megosztaná a megyei nyilvánosságot, és ez bizony példányszám-csökkenéssel járna. Ahogy elnézem, egyelőre sem az ok, sem az okozat nem következett be.

A korábbi (külföldi) tulajdonosok takarékosságból megritkították az újságíró-gárdát, és gyakorlatilag megszüntették a tudósítói hálózatot is. Ezzel elzárták a megyeszékhelyi szerkesztőséget a távolabbi településektől, leginkább a falvaktól. Böngésztem tegnap a volt Springer-lapok online kiadását, és érdekes közlemények tűntek föl. A Szoljon.hu (a Jász-Nagykun-Szolnok megyei portál) szerint „A Mediaworks Hungary Zrt újságíró és online szerkesztő munkatársakat keres teljes munkaidőben alkalmazotti státuszba.” S hogy érthetőbb legyen a szándék, a Beol.hu (a Békés megyei portál) hasonló szöveget közölt, azzal a különbséggel, hogy még korrektorra is szert tenne.

A jelek azt sejtetik, hogy az új tulajdonos nem tör ajtóstul a házba. Egyelőre elviseli a kezébe került újságok visszafogott hangvételét, amelyet úgy foglalnék össze, hogy a szerkesztőség jóindulatú semlegességet tanúsított a kormány tevékenysége iránt, hogy ne ijessze el a megyei közvélemény kormányellenes részét. A hagyományos (papír alapú) és a digitális részlegbe pedig új munkatársakat vesz föl, ráadásul ügyelne a szöveggondozásra is, hogy a kormánypártok üzenetei másfél évvel az országgyűlési választás előtt eljussanak a megye eldugott zugaiba is, ahová eddig nem jutottak el.

Nem akartam belekotnyeleskedni a Hosszú Katinka körüli habverésbe, tartozom azonban egy pontosítással. Néhány hete azt írtam róla, hogy ötszörös világbajnok. Ami igaz ugyan abból a szempontból, hogy a nagypályás (ötven méteres) medencében elért eredményeket tartják számon az évkönyvek. Ám egyre népszerűbbek a rövid pályás versenyek, amelyeken Katinka még tizenhárom világbajnokságot nyert (a múlt héten például hetet). S hogy ezt megírhassam, olyan megnyilvánulását kerestem, amelyhez szerkesztőként szólhatok hozzá.

November 23-án volt a születésnapom, talán ezért mulasztottam el a WMN.hu-n (D. Tóth Kriszta női magazinjában) megjelent interjúját. Tegnap meglepő következtetésre jutottam. Ütős mondatok gyűjtőjeként megszoktam, hogy a politikai mezőnyt uraló hármak (Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor és Tölgyessy Péter) száját egy újságoldalon, mintegy harmincpercnyi rádió-vagy tévéinterjúban nagyjából tíz figyelemre méltó mondat hagyja el. Katinka a negyvenkét perces videobeszélgetésben tizenöt megjegyzésre érdemes mondatot ejtett ki.

Mellesleg két olyan ember beszélgetett egy Volkswagenben, aki kilépett az állami keretek közül: önálló, működő, hasznot hozó vállalkozás fűződik a nevükhöz. Egy idő után el is feledkeztek arról, hogy kamera mutatja az arcukat, adja a hangjukat. Katinka a bajai Sugovica partjáról  nem éli bele magát Iron Lady szerepkörébe. Bár az úszóversenyeken úgy harangozzák be, mint „Katinka Iron Lady Hosszú”-t, a külföldi újságok címlapjáról már csak a könnyebben leírható Iron Lady köszön vissza. Ő céget alapított a becenevére, mert látott benne fantáziát, tisztában van azonban azzal, hogy „Az Iron Lady keményebb, mint Katinka.” Egy másik interjúban pedig azt is kifejtette, hogy „Otthon Katinka vagyok, a medencében Iron Lady.” (Origo.hu, 2016. november 29.)

Miközben távolságot tart az üzletasszonyi szerepétől, a másik tábor telekürtöli az országot azzal, hogy nem áll szóba senkivel. A kamera elkísérte Katinkát, amint kilépett a gépkocsiból, és bement az uszodába, hogy folytassa a félbe hagyott edzést. Jobbra tőle feltűnt egy pályamunkás, aki épp a parafakötelet húzta ki a vízből. A háromszoros olimpiai meg tizennyolcszoros világbajnok előre köszönt neki. Végül pedig azzal búcsúzott a megdöbbent újságírónőtől, hogy nincs öltözője; a parton, törülköző mögött vetkőzik. Azt már én fűzöm hozzá, hogy azért viseli el hazájában a méltatlan körülményeket, mert nekünk szeretne újabb szakajtónyi aranyérmet összeúszni.              

Tegnap este azt kérdezte lányom a négyezer kilométernyi távolságból, miként sikerült a debreceni találkozó. Azt ígértem, hogy kialszom magam, és másnap reggel beszámolok neki. Most itt ülök a monitor előtt, és bámulom a képeket, amelyeket Mari, az egyetemi csoporttársnő küldött.

Látom a lányokat, holott éppen betöltik a hetvenet. Ráadásul 1970-ben diplomáztunk az akkor még Kossuth Lajosról elnevezett egyetemen. Innen kanyarodhatnék arra, hogy az épület bejáratától balra álldogál gróf Tisza István szoborba öntve, és várja, hogy Orbán uram ismét győzzön az országgyűlési választáson, és elnevezhesse végre miniszterelnök-példaképéről az egyelőre névtelen egyetemet. A politizálástól azonban elvette a kedvem, hogy a tegnap elmesélt évtizedekből ma reggelre kikristályosodott egy alaptörténet.

Tanárnőként, kulturális szervezőként, muzeológusként mentek nyugdíjba. De mielőtt unokák pátyolgatására adták volna a fejüket, elhitették a férfi főnökükkel, hogy ő dönt, holott csak megfogadta a tájékozottabb, helyi összefüggéseket jobban ismerő munkatársnő ügyesen megfogalmazott javaslatait. Nincs ebben semmi meglepő, a lányok csupán azt gyakorolták a munkahelyükön, amit a házasságukban már tökélyre fejlesztettek. Aztán a családfő megbetegedett - vészes felejtés, agykárosodás, rák; tolószék, ágyhoz kötöttség, pelenkázás -, és a feleségnek föl kellett vállalnia a családi döntéshozó szerepét.

Ez volt az a pillanat, amikor mi, a többiek rádöbbentünk, hogy elviselhetetlennek érzett csalódásaink, kiábrándulásaink, kudarcaink, megcsalattatásaink, válságaink, amelyekből jócskán kijutott a diploma megszerzése óta, eltörpülnek a „lányok” megpróbáltatásai mellett. Tisztességgel eltemették a férjüket; addig cipelték orvostól orvosig, amíg ki nem heverte a gyógyíthatatlannak vélt betegséget; tartják benne a lelket, amíg lehet. A fodrásztól érkezett, némi túlsúllyal küszködő, ízlésesen öltözött nagymamákban már nem azokat láttam, akikről a Csárdáskirálynőben azt éneklik, hogy „A lányok, a lányok, a lányok angyalok”. Nem is azokat a lányokat, akik megtanítottak táncolni, kivasalták az ingemet, és nyírségi almával tarkították az egyhangú menzamenüt. Már nem is azzal nyugtatgatom magam, hogy mindennek fejében elkérték az előadásokról készített jegyzeteimet.

Az asszonyokat vettem észre bennük, akik azt is megtanulták a felnőttségben, amit nem tanítottak az egyetemen: a hétköznapi hősiességet.                

Az egyetemi menzán törzsasztalunk volt. Kollégiumi szobatársammal, Belohorszky Pállal, a későbbi irodalomtörténésszel jó néven vettük, ha evés közben értelmesebb hallgatók csatlakoztak hozzánk. Akiket nem szíveltünk, azoknak a távoltartására komisz nyelvi játékot eszeltünk ki. Ha az illető helyet foglalt nálunk, Pali ezzel fordult hozzám: „Mondd kérlek, miként vélekedsz az objektív aproximáció szubjektív reinkarnációjáról!?”

Arra már nem emlékszem, hogy mit válaszoltam, de arra igen, hogy hasonló hangvételben. (Majdnem azt írtam, hogy tónusban.) A nemszeretem diák pedig odébb ült. Napilapnál dolgozó újságíróként leszoktam az idegen szavak használatáról, hetilapot szerkesztőként pedig másokat is leszoktattam. Az évtizedek tapasztalatát úgy foglalnám össze, hogy vannak olyan szakkifejezések, amelyeket az anyanyelvünkön csak körülményesen lehet megfogalmazni. Ahhoz, hogy hassanak, a környezetükből ki kéne irtani a fölösleges idegen szavakat, különösen a jelzőket, amelyekre használhatunk magyar rokon értelmű szavakat (szinonimákat).

De mit kezdjünk azzal, ami az egyik irodalom-tankönyvben olvasható? Idézem: „A posztmodernnek ez az ága reminiszcenciákkal telített, evokáló, alludáló, parafrazáló költészet.” Egyetlen mondatban öt idegen szó. Lám, adódik is némi magyarázat arra, vajon tizenöt éveseink miért szerepeltek oly siralmasan a legutóbbi PISA-felmérésben. Ha közülük minden negyedik funkcionális analfabéta, vagyis megtanult ugyan olvasni, de nem érti azt, amit betűzget, akkor az elkeserítő helyzet az efféle mondatoknak is köszönhető.

Úgy rémlik, az ellenzék politikusok szintén leragadtak az egyetemi menza törzsasztalánál. Ha közeledik hozzájuk valaki, óhatatlanul elriasztják. Nem akarom megbántani azt a volt államtitkárt, aki hivatali idejében az átlagosnál értelmesebbnek bizonyult. De mit kezdjünk ama mondatával, miszerint „A demokratikus ellenzéknek kötelessége, hogy a morális minimumot akkor is fölmutassa, ha azzal ront aktuális helyzetén.”? Tartalmilag igaza van, csupán azt kéne feledni, hogy egyetlen mondatba négy idegen szót zsúfolt. A demokratikust nehéz magyarítani, a minimumot sem könnyű, ám hogy hassanak, a morális helyett megtenné az erkölcsi, az aktuális helyett az időszerű.

Néha az a benyomásom, hogy a kormánypárti tankönyv-írók és az ellenzéki politikusok üzenetei azért sem hatolnak el a diákok, illetve a választópolgárok tudatáig, mert a kelleténél több idegen szót használnak.