Tegnap este azt kérdezte lányom a négyezer kilométernyi távolságból, miként sikerült a debreceni találkozó. Azt ígértem, hogy kialszom magam, és másnap reggel beszámolok neki. Most itt ülök a monitor előtt, és bámulom a képeket, amelyeket Mari, az egyetemi csoporttársnő küldött.

Látom a lányokat, holott éppen betöltik a hetvenet. Ráadásul 1970-ben diplomáztunk az akkor még Kossuth Lajosról elnevezett egyetemen. Innen kanyarodhatnék arra, hogy az épület bejáratától balra álldogál gróf Tisza István szoborba öntve, és várja, hogy Orbán uram ismét győzzön az országgyűlési választáson, és elnevezhesse végre miniszterelnök-példaképéről az egyelőre névtelen egyetemet. A politizálástól azonban elvette a kedvem, hogy a tegnap elmesélt évtizedekből ma reggelre kikristályosodott egy alaptörténet.

Tanárnőként, kulturális szervezőként, muzeológusként mentek nyugdíjba. De mielőtt unokák pátyolgatására adták volna a fejüket, elhitették a férfi főnökükkel, hogy ő dönt, holott csak megfogadta a tájékozottabb, helyi összefüggéseket jobban ismerő munkatársnő ügyesen megfogalmazott javaslatait. Nincs ebben semmi meglepő, a lányok csupán azt gyakorolták a munkahelyükön, amit a házasságukban már tökélyre fejlesztettek. Aztán a családfő megbetegedett - vészes felejtés, agykárosodás, rák; tolószék, ágyhoz kötöttség, pelenkázás -, és a feleségnek föl kellett vállalnia a családi döntéshozó szerepét.

Ez volt az a pillanat, amikor mi, a többiek rádöbbentünk, hogy elviselhetetlennek érzett csalódásaink, kiábrándulásaink, kudarcaink, megcsalattatásaink, válságaink, amelyekből jócskán kijutott a diploma megszerzése óta, eltörpülnek a „lányok” megpróbáltatásai mellett. Tisztességgel eltemették a férjüket; addig cipelték orvostól orvosig, amíg ki nem heverte a gyógyíthatatlannak vélt betegséget; tartják benne a lelket, amíg lehet. A fodrásztól érkezett, némi túlsúllyal küszködő, ízlésesen öltözött nagymamákban már nem azokat láttam, akikről a Csárdáskirálynőben azt éneklik, hogy „A lányok, a lányok, a lányok angyalok”. Nem is azokat a lányokat, akik megtanítottak táncolni, kivasalták az ingemet, és nyírségi almával tarkították az egyhangú menzamenüt. Már nem is azzal nyugtatgatom magam, hogy mindennek fejében elkérték az előadásokról készített jegyzeteimet.

Az asszonyokat vettem észre bennük, akik azt is megtanulták a felnőttségben, amit nem tanítottak az egyetemen: a hétköznapi hősiességet.