Bocs, de most nagyon személyes leszek. Guszti elvesztése azért érint érzékenyen, mert ő az első halott a nemzedékünkből. Az ÉS első nemzedékéből már majd’ mindenki elment. Időrendben Nagy Laci, Máriássy Jucó, Bertha Bulcsu, Katona Éva, Jován, Molnár Zoli, nemrégiben pedig Faragó Vili.

Engem Jovánovics Miklós hívott 1974-ben a Magyar Ifjúságtól. Utánam Váncsa Pistát szerződtette, ha jól emlékszem, egy üzemi laptól. A főszerkesztő azzal bízott meg, hogy keressek fiatal munkatársakat. Először a régi munkahelyemen néztem körül, és Megyesi Gusztit találtam. Őt követte ugyanettől a hetilaptól Szále Laci és Kovács Zoltán. Hozzájuk hoztam a Népszavától Szántó Pétert, a senior főszerkesztő-helyettes, Faragó Vilmos pedig az egyetemen frissiben végzett Széky Jancsit fedezte föl. Nem is rossz névsor.

Guszti minden könyvét azzal a szöveggel küldte, hogy szeretettel vagy barátsággal a kéziratok gondozásáért. Csodálkoztam is rajta, mert a riportjait Katona Éva gondozta, én csupán a publicisztikáit szerkesztettem, ráadásul nem váltottunk szót elméleti kérdésekről. Aztán elmagyarázta, hogy jobbkezes lévén mindig a bal oldalra ültettem, és látta, hogy a kézirat olvasása közben mikor nézek a levegőbe, mikor nyúlok a tollért, mikor keresek egy rokon értelmű szót, és mikor engedek mégis neki, mert olyan óbudai kifejezést használt, amelyet nem ismertem. Épp akkor volt nehéz helyzetben. A riporterek közül rajta kívül csak Tamás Ervinnek sikerült a műfaj-váltás; a legjobb publicisták lettek.

A kilencvenes évek második felében oktatási igazgatóként dolgoztam a szegedi egyetem kihelyezett tagozatán. Guszti anyagi gondokra panaszkodott, és tanítási lehetőséget kért. Boldogan segítettem neki, mindazonáltal tanév közben csak magamtól vehettem el szemináriumi csoportot. Első órája pénteken délután egykor kezdődött volna, ő azonban nem érkezett meg. Megtartottam helyette a kétszer 45 percet. Utána kiderült, hogy az épületben tartózkodott. A tanulmányi osztályon lányok töltötték belé a feketekávét, mindhiába.

A kínos, bár megbeszélhető esetet soha nem tisztáztuk. Ő változatlanul küldte a dedikált könyveket, én viszont nem kezdeményeztem a görcseinket feloldó beszélgetést. Néhány napja Facebook-címemre üzent. Már nagybetegen firtatta, vajon elfogadnám-e digitális ismerősnek. Fényképe helyén üres folt, márpedig elvből nem szoktam válaszolni a portrétlanoknak. Gusztival kivételt tettem volna, de most már késő.