Az elmúlt hét figyelemre méltó eseménye volt, hogy Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági miniszter ajánlására Áder János köztársasági elnök kinevezte Szöllősi Györgyöt, a Nemzeti Sport főszerkesztőjét Magyarország Puskás-ügyi nagykövetének. Így lehetne összefoglalni a szokatlan hírt, amely megmozgatta a hazai közírók képzeletét. Ki is merítették iróniakészletüket, furcsának találták ugyanis az említett sportújságíró állami megbízatását. Pedig van benne logika. Érteni vélem, hogy a kormányzat miért választotta a tűnődésre késztető megoldást.

Ha már a több nyelven megjelent Puskás-monográfia szerzője járja a külföldet, ne magánemberként álldogáljon a világszerte ismert hazánkfia tiszteletére felavatott szobroknál és emléktábláknál, hanem a hivatalos Magyarország rendkívüli és meghatalmazott képviselőjeként. Az újdonsült nagykövet is érezte persze, hogy mondania kéne valamit, amelyből kiderül, hogy nem egyszerűen a focibarát miniszterelnök szeszélyéből vergődött ilyen helyzetbe. Meg is nyugtatott bennünket: „Előbb hallottam Puskásról, mint Orbán Viktorról.” (ATV, 2017. március 31.)

Ezt tanúsíthatom. A kilencvenes évek második felében a szegedi egyetem Kispestre kihelyezett tagozatán tanítottam, és az értelmes, ügyes fiatalemberrel másról sem lehetett szót váltani, mint a kispesti Puskás Ferencről. Még azt is tudta, amit nem érdemes tudni róla. Vajon lehet-e azért korholni, hogy a diploma megszerzése után olyan politikus szolgálatába szegődött, aki hasonlóképpen rajongott az úgynevezett Aranycsapat kapitányáért, a „Száguldó őrnagyért”, miniszterelnök korában pedig fölismerte a Puskás-márkában rejlő kommunikációs lehetőségeket?

Ezért nem tennék szemrehányást a jó tollú sportújságírónak. Nem az zavar a kinevezésében, hogy a magyar állam jelenlegi vezetői pecsétet ütöttek az ő lobbista tevékenységére a nemzetközi sportéletben. Ők ugyanis búcsúznak a demokráciától, és talán föl sem ötlött bennük, hogy egy cél érdekében átléptek írott és íratlan szabályokon. Az a benyomásom, hogy Szöllősi Györgynek kellett volna fölismernie: azért nem fogadhatja el a nagyköveti megbízatást, mert egy magánkézben lévő újságot szerkeszt, egyébként a monopolhelyzetben lévő egyetlen sport napilapot.

Ha egy elvileg független újság szakmai vezetőjeként hivatalosan is kötődik a végrehajtó hatalomhoz, akkor bizony olyan összefonódásról beszélhetünk, amely csak a diktatúrák médiapolitikájában képzelhető el.    

Megint helyzet van. A kormányzat most a budapesti Közép-európai Egyetemet akarja eltakarítani az útból. A hírneves tanintézményért érzett aggodalom ma tüntetőket visz ki az utcára, félő azonban, hogy a CEU sanyargatása aligha terjed túl a fővárosi körökön. Bár a jelek egyre inkább sejtetik, hogy szűkülőben az országos nyilvánosság. De nemcsak a sajtószabadság, hanem a tanszabadság is - médiatanárként mindkettőt zokon veszem.

Ilyenkor jut eszembe egy magas, szikár aggastyán, akivel még a múlt században találkoztam, a nyolcvanas évek elején. (Martin Niemöller ugyanis kilencvenkét éves korában, 1984-ben halt meg.) Kritikusként évente utaztam a Ruhr-vidéki Oberhausenbe, a dokumentumfilmek nemzetközi seregszemléjére. Vetítettek egy terjedelmes életinterjút a német nyelvterületen közismert evangélikus lelkészről, és a hidegháború ellen tiltakozó meg a kelet-nyugati kapcsolatokat is szorgalmazó pacifistát meghívták a fesztiválra. A menedzsment találkozót szervezett neki külföldi kritikusokkal, többnyire hozzám hasonló fiatalemberekkel.

Megjelent a fekete papi ruhába öltözött öregúr, aki elbűvölt bennünket a közvetlenségével és a brutális őszinteségével. Elmesélte, hogy az első világháborút tisztként harcolta végig, tengeralattjáróról torpedózta az Atlanti-óceánt átszelő kereskedelmi hajókat. Rengeteg fulladásos halált látott, és egy életre megutálta a gyilkolást. Már túl volt a harmincon, amidőn teológiai tanulmányokra adta a fejét, ám alig gyakorolhatta a lelkipásztorságot, mert közben hatalomra jutott Hitler, őt pedig eltiltották a hivatásától. Később már be is csukták, hét évet húzott le különböző koncentrációs táborokban. Azt már én fűzöm hozzá, hogy a második világháború után békepap lett, a német evangélikus egyház tekintélyes tisztségviselője.

Találtam tőle egy nagy hírre vergődött szöveget. Szinte szó szerint tolmácsolom, hogy a magyar olvasók érzékelhessék a múlt század harmincas éveiben bátortalan, habozó, hezitáló, kiváró, kussoló, tétovázó, tipródó, vacilláló német értelmiségiek közérzetét, a hatalom szalámi-taktikáját és a manapság levonható tanulságot. Íme: „Amikor a nácik eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a komcsikért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Majd eljöttek a szocdemekért, nem szóltam, mert nem voltam szociáldemokrata. Aztán eljöttek a szakikért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezeti aktivista. Amikor értem jöttek el, már senki se maradt, hogy szóljon értem.”

Tételezzük föl, hogy Orbán Viktor jövőre elveszíti az országgyűlési választást. Vajon kinek adhatná át a kormányrudat? Vona Gábort ezúttal kizárnám a tűnődésből, hogy a Jobbik nélküli ellenzéket járhassam körül.

A szocialisták minden idegszálukkal arra törekednek, hogy az MSZP-t állítsák be a legnagyobb ellenzéki pártnak. S bár a jelenlegi vezetés tagjai ki nem állhatják a szegedi polgármestert, mégis rátaláltak. Botka László ugyanis puccsszerűen bejelentette, hogy a szocialisták miniszterelnök-jelöltjének tekinti magát, és amelyik párt csatlakozni akar hozzá, az álljon mögéje. A számok kétségkívül azt sejtetik, hogy a demokratikus ellenzék szétzilálódott táborában az MSZP-nek van a legtöbb híve, elsősége azonban nem annyira egyértelmű, hogy Botkáé legyen a kormányrúd. Egyébkést sincs kőbe vésve, hogy a legnagyobb ellenzéki pártnak automatikusan jár a miniszterelnöki bársonyszék.

Mi van akkor, ha az úgynevezett kispártok, sőt „liberális kispártok” (Botka László örökbecsű megállapítása) vezetői között akadnak miniszterelnökségre alkalmasabbak? Itt van például egy másik polgármester, Karácsony Gergely. Zuglóban körülbelül akkorra városrészt igazgat, mint Botka Szegedet, szociológusként és közvélemény-kutatóként pedig alaposabban ismeri a társadalmi mozgásokat, mint a jogi végzettségű Botka, akinek a politikusságon kívül még nem volt más foglalkozása. Magassági különbség sincs köztük, mindketten hajazzák a két métert. Egyaránt jól mutatnának a miniszterelnök-jelölti tévévitán Orbán Viktor mellett.

Bokros Lajos a korszerűsítést tűzte zászlajára, a Modern Magyarország Mozgalom épp olyan kis párt, mint a Karácsony-féle Párbeszéd Magyarországért. Bokros közgazdász, miniszterként egyszer már helyrebillentette az ország pénzügyi mérlegét. Az a szakember, aki képes egyszerű szavakkal elmagyarázni bonyolult összefüggéseket is. Sokfelé tanít, gyakran fordult meg a debreceni egyetemen. Az Intercity-professzorok közös légterű vagonjában utaztunk, csak én egy állomással később, Nyíregyházán szálltam le. Megfigyeltem, hogyan szedelőzködött. Középütt haladt a kijárat felé, és jobbról-balról összeszedte az egyetemi-főiskolai oktatók által ott hagyott újságokat. Gondosan összehajtotta, majd táskájába helyezte a lapokat. Ő a zsánerem, elvégre spórolós fajta, és miniszterelnökként is képes volna becsülni a sajtót.

Hónapok óta nem hallgattam pénteki interjút a Kossuth Rádió 180 perc című hírműsorában. Inkább a Miniszterelnök.hu-n megjelenő leiratot olvastam el, hogy kiemeljem belőle a legjellemzőbb mondatokat. 287.682 karakternyi szöveg gyűlt össze 1988 áprilisa, egy Fekete Doboz-interjú óta. Most mégis a rádió mellé ültem, nemrégiben ugyanis Orbán Viktor munkatársai belejavítottak a főnöki beszéd leiratába, és ebből botrány kerekedett. Amit hallottam, az meglepett, letaglózott, egy kicsit le is nyűgözött.

Amikor még rendszeresen hallgattam a rádióinterjúkat, a bemondó fél nyolc után felolvasta a hírblokkot. Ez mintegy két percet vett igénybe, Hirdetések is elhangoztak nyolc előtt néhány perccel, a miniszterelnökkel folytatott beszélgetés húsz-huszonkét percnyire sikeredett. Alkalmanként nyolc-tíz mondatot jegyeztem föl, ez kiemelkedő teljesítménynek számított a politikusi mezőnyben. Ma reggel teljes félórányit beszélt a kormányfő, és két mondata hatott olyannak, amelyet érdemes megörökíteni az utókor számára. (Az egyik ez volt: „Aki nem akarja, hogy elzavarják, annak változtatnia kell.”) Meglepett, hogy a közszolgálati rádióban minél több időt kap az ország első embere, annál kevesebbet mond.

Fejtegetése azért taglózott le, mert hímező-hámozó munkatársaival ellentétben ő nem köntörfalazott. Az volt a benyomásom, hogy ez az ember csakugyan ki akarja penderíteni Magyarországról, Európa félreeső részéből a CEU nevű egyetemet Soros György egyéb támogatottjaival, például a civil aktivistákkal együtt. Miközben hallgattam az engesztelhetetlen Orbán Viktort, emlékkép rémlett föl a múlt század ötvenes éveiből. A szüleim dolgoztak, ezért az iskolai szünetben nem tudtak velem mit kezdeni. Hasonló okból a nyarakat két unokatestvéremmel nagyanyánknál töltöttük Kalocsán, az érsek alapította Rokkant-telep egyik sorházában. A földes (döngölt) padlójú konyha ablaka a baromfiudvarra nézett, és reggelenként lenyűgözve figyeltem az ismétlődő jelenetet.

A hátsó udvar ura, egy zömök kakas büszkén, kevélyen, potrohát kitolva lépdelt a népe között. Volt még egy kakas alattvalója, azt meg-megkergette; unottan tépkedte a tollazatát. Ha pedig tyúkok kerültek eléje, pajzán cselekedetre szánta el magát, amelyet borzongva beszéltünk meg Ágival és Pannival. Van egy népi mondás a kakasról meg a szemétdombjáról, ezt azonban nemcsak a választott miniszterelnökünknek kijáró tiszteletből mellőzném. Azért is, mert a szemétdomb nem látszott a konyha ablakából.       

A hajdani Népstadion tőszomszédságában lévő Syma-csarnokban rendezték meg a nyomdaipar idei kiállítását. Tegnap vendégül láttak a B32-es szektorban, a nyomtatott kommunikáció szaklapjánál. Épp kávézgattunk a Print&Publishing főszerkesztőjével, amikor hangosbeszélő invitált bennünket a közeli Pódiumra: kerekasztal-beszélgetés kezdődött a nyomdász-utánpótlás helyzetéről.

Hetilap-szerkesztő koromban másfél évtizedig minden csütörtököt nyomdában töltöttem, nem csoda, ha érdekelt a téma. Fönt, a színpadon három szakközépiskola-igazgató helyezkedett el Budapestről, Debrecenből és Békéscsabáról, egy szakági igazgató az iparkamarából, egy tanszékvezető a nyomdamérnököket képző felsőoktatási intézményből, ketten pedig a nyomda- és papíripari dolgozók érdekvédelmi szervezetéből. Arról számoltak be, hogy a nyomdák utánpótlási gondokkal küszködnek. A szakközép-iskolákba olyan kevesen jelentkeznek, hogy rokonszakmára jelentkezőkkel kell őket összecsapni, máskülönben nem indíthatnának osztályt. Az alagút végén azonban látszik a fény, mert a nemrégiben szerződtetett munkatárs, aki a legszélső széken üldögélt, fölvette a kapcsolatot néhány iskolával. Ráadásul meghirdették a Print a TE jövőd kampányt az úgynevezett Z-generáció számára. A baj csak az, hogy ezek a tizenévesek már nem nagyon olvassák az újságot, a nyomdaipar legjellemzőbb termékét.

Ekkor ötlött fel, hogy talán nem kellett volna elölről kezdeni mindent, ha a kampányolók fölvették volna a kapcsolatot a Magyar Lapkiadók Egyesületével. Kedvükre válogathattak volna az általános iskolát végzettek közül, és az érettségizettek kezébe is szép szakmát adhattak volna. 2004 óta működnek ugyanis az olvasásra nevelési mozgalmak, a felső tagozatosok számára a játékos Ladik-vetélkedők, a középiskolások számára pedig a SÉTA és a HÍD. A csúcs félévenként 47 ezer résztvevő volt, ám a mostani lapály is 20 ezer médiával ismerkedő tizenévest jelent.

Nem mindegyikük lett persze diák-újságíró, és nem mindegyik diák-újságíróból lett felnőtt korában sajtómunkás. De megismerték az újságokat, és el sem kerülhették a nyomdát. Elvégre a délutáni városnézést meg a színházi előadást követően a szerkesztőségi lapzárta utáni órákat a napilapokat előállító nyomdában töltötték. Ha csak az idei élményre építettek volna a kerekasztal-beszélgetés egyébként rokonszenves résztvevői, 20 ezer számítástechnikában járatos diák közül választhatták volna ki az immár digitális nyomdászat utánpótlását.

Akik aggódtak a patinás napilapért, leginkább abban vélték fölfedezni az elpuhulás lehetőségét, ha esetleg kormányzati hirdetéseket közöl. Ez ma megtörtént. Egész oldalnyi politikai reklám látott benne napvilágot „Állítsuk meg Brüsszelt!” szöveggel, a hajtás alatt pedig ez olvasható: „Nemzeti Konzultáció 2017”. Egy ilyen hirdetés körülbelül egymillió forintot kóstál. Ha egy évente 317-szer megjelenő országos újság veszteséges, akkor naponta mintegy egymillió forintnyi hiányt „termel”. Vagyis a mai hirdetés egy teljes napra tehermentesíti a Népszavát. Vajon megéri?

Hargitai Miklós a dilemmát így fogalmazta meg a publicisztikai rovatban: „Az értelmetlen konzultációról szóló hirdetésnek van-e helye egy kormánykritikus napilapban?” Azt felelte, hogy „a magyar sajtó egy része a kormányzati reklámokért rég feladta az elveit és tisztességét”. Majd ellentétben a saját válaszával, azt is hozzáfűzte, hogy „Azért az újságoldalért, amit a kormány kifizet, övé a felelősség, az összes többiért viszont továbbra is a miénk.” Alighanem azért fogalmazott többes szám első személyben, mert a Népszava egyik szerkesztője a három közül. Sőt, nemcsak a kollektíva álláspontját képviseli. Lévén a MÚOSZ nemrégiben megválasztott elnöke, a legnépesebb újságíró szervezet álláspontja sem állhat távol az övétől.

E Médianapló bejegyzései tanúsíthatják, hogy mindig elismeréssel adóztam Hargitai kolléga környezetvédelmi és médiapolitikai témájú megnyilvánulásainak. Komoly ember, aki tudja, hogy mit beszél. Ezúttal azt olvastam ki a soraiból, hogy a kitűnő publicista, Tamás Ervin örökbecsű mondatával próbálta feloldani a nyilvánvaló ellentmondást: „A hirdetők nem lapot vesznek, csak helyet a lapban.” (Népszabadság, 1996. augusztus 3.) Ismerjük a Népszabadság sorsát. 2010 óta a kormányzati hirdetések nem ellensúlyozták a veszteségeit, ráadásul kikezdték a hitelességét, és tavaly október 8-án nem is mentették meg az Orbán-kormány bosszújától.

Nem azt állítom persze, hogy a Népszava szintén elindult ezen az úton. Erre egyetlen kormányzati hirdetés közlése még nem bizonyíték. Azt azonban nem értem, hogy a szerkesztőségnek mi szüksége van az értékrendjével ellentétes közlemény megjelentetésére, ha az új tulajdonos, aki egyébként az MSZP volt pénztárnoka 1,1 milliárd forintot adott a működtetésére. Ha csak az nem, hogy a tőkeemelés kamu, és Hargitai Miklós szerette volna 144 éves lapját megmenteni a tengődéstől. 

Az egyik televízió portálja számára összeállításokat készítek az elmúlt hét legütősebb mondataiból. Így került Hell István a legutóbbi válogatás élére. Digitális ismeretségi köröm megbecsült tagja írt valami fontosat a közösségi oldalunkra, melyet úgy idéztem, hogy ezt írtam a neve után: „volt DK-politikus”. Ő a maga kedves módján vette zokon a titulust, mondván, hogy „sosem voltam politikus”. Erre ugyan másként emlékszem, elfogadtam azonban, hogy ő sokkal jobban ismeri magát, mint én őt.

Azt kérdeztem tőle, ha legközelebb ír valami ütőset, minek nevezzem. Ebből vita bontakozott ki. Hell István beszámolt a hozzászólóknak arról, hogy volt költő, népművelő, tanár, újságíró, szerkesztő. Ennyi helyem nincs, hogy a neve után írjam, ha legközelebb idézem valamelyik mondatát. Mindazonáltal foglalkozatott a téma, ezért tájékoztatásért ama fájlhoz fordultam, amelybe a rendszerváltás óta gyűjtöm a politikus meghatározásait. (Van belőlük vagy száz.) Négyet találtam, amelyekről érdemes eltűnődni.

Az első Schlett István politológustól való: „A politikus megváltoztatni, a politológus megérteni akarja a világot.” (Népszabadság, 2002. szeptember 14.) A másodikat Koltai Tamás színikritikus írta: „A politikus azért politikus, hogy ne azt mondja, amit gondol.” (168 Óra, 2004. március 4.) A harmadikat Ungváry Krisztián történész mondta: „A politikus választott személy.” (168 Óra, 2006. október 12.) A negyediket pedig G. Fodor Gábor politológus fejtegette: „A politikus az, aki dönt.” (Magyar Narancs, 2015. február 19.) Hell Istvánt úgy ismerem, hogy megérteni akarja a világot, és azt mondja, amit gondol, ráadásul tudomásom szerint eddig nem választották döntéssel járó pozícióba.

Mindezek alapján elismerem tehát, hogy aligha nevezhető politikusnak. Csakhogy a Demokratikus Koalíció képviselőjelöltjeként indult, vagyis volna némi igazság abban, hogy politikusnak tituláltam. Ekkor ötlött fel Balogh Edgár professzor a kolozsvári egyetem publicisztikai tanszékéről. A romániai magyar kisebbség közismert személyisége fölfedezett egy sajátos embertípust. Azt az értelmiségit, aki a helyi kisközösség élére állt, és mindent csinált, hogy jobb legyen a sorstársainak. S mert szervezői, politikai, publicisztikai tevékenysége elszívta erejét a szépirodalomtól, regények, novellák és versek helyett a közéletben valósította meg önmagát. Őt nevezte el Edgár bácsi közírónak, saját magára is gondolva.

Kedves Hell Pista! Üdvözlet a közírók körében.

Tegnap az egyik álneves hozzászóló visszaélt kommentelmi jogával. Azt fűzte a bejegyzésemhez, hogy Gyurcsány-fóbiám van. A fóbia irtózás valamitől (vagy valakitől), az értelmező szótár szerint a kényszerképzet egyik fajtája. Csakhogy nem irtózom a volt miniszterelnöktől, és a kényszerképzetemet sem személyesíti meg. Másról van szó.

Kinéztem magamnak két politikust a hazai mezőnyből, Orbán Viktorra és Gyurcsány Ferencre esett a választásom. Figyelemmel kísérem a kommunikációjukat, és a tapasztaltakat megírom a Médianapló című szakmai rovatba. Gyurcsányról az első bejegyzést 2003. január 15-én fogalmaztam, az eddigi utolsót pedig 2017. március 25-én. Van köztük elismerő és elmarasztaló, a kettő közti arányt akkor lehetne megállapítani, ha az összest újraolvasnám. Azt azonban már most kimutatja a számítógép, hogy 523.218 karakternyit tűnődtem a nyilvánosságszemléletéről. S mert egy bejegyzés nem több 2500 karakternél, ez körülbelül kétszáz széljegyzetet jelent. Talán az utókor számára is jelent majd valamit.

Legutóbb például idéztem az ellenzéki politikus egyik megnyilvánulását: „Ha belegebedek is, harmad-, negyedannyi esélyem van arra, hogy eljussak a választókhoz, mint a kormánynak” - mondta Gyurcsány Ferenc múlt csütörtökön az RTL Klub stúdiójában. Ezek szerint kevesellte a lehetőségeit. Nos, március 22-én a Magyar Távirati Iroda nyomán számolt be a Dehir.hu nevű debreceni portál a civisvárosban megtartott fórumáról. Láttam egy fényképet róla, még a csilláron is lógtak. Aznap kapott ötvenvalahány percet az Inforádióban. Másnap félórányit beszélgetett Baló Györggyel. Újabb egy nappal később interjúja jelent meg a Fejér Megyei Hírlap hasábjain. Ugyancsak március 24-én kapott egy órát a Klubrádióban. Ahhoz képest, hogy megítélése szerint elzárták előle a nyilvánosság fórumait, a múlt héten elég sok időt tartózkodott őt faggató újságírók társaságában.

Azt is mondta Baló Györgynek, hogy „Amikor lemondtam a miniszterelnökségről, egy évig nem szólaltam meg.” Van egy válogatásom Gyurcsány Ferenc figyelemre méltó mondataiból, a számítógép kimutatása szerint 276.576 karakternyi. Megnéztem, hogy 2009. március 21. és 2010. március 20. között csakugyan hanyagolta-e a nyilvánosság fórumait. 61 ütős mondatát jegyeztem föl. Azt már e bejegyzés elején említett álneves kommentelő arányérzékére bízom, vajon a szóbeli teljesítmény vélhető-e a háttérbe húzódás cáfolhatatlan bizonyítékának.            

„Én pedig, ahogy rendes, érzelmes emigránshoz illik,…” Nem folytatom az idézetet, amely egyébként a Vasárnapi Hírek immár rendszeres tárcaírójától származik. Orsós László Jakab valaha a legélesebb tollú tévékritikus volt a hazai sajtóban, aztán kiküldték kulturális diplomatának New York-ba, és 2010 után kint is ragadt. Állása van, beépült a helyi társadalomba, és az a benyomásom, hogy tulajdonképpen jól érzi magát. Mindazonáltal tisztában van azzal, hogy ő a világ talán legszínesebb városában csak egy bevándorló. Vagyis emigráns.

Amikor nálunk a kormányzati kommunikáció tetőfokra hágott, és országszerte óriásplakátok figyelmeztettek bennünket az úgynevezett migránsveszélyre, e rovatban már tűnődtem a hivatalos szóhasználatról. A kormánypárti politikusok és publicisták ugyanis elfelejtették kibontani az árnyalatokat. Nem bajlódtak a passzív vallási fanatikus, a terrorista, a gazdasági bevándorló és a politikai üldözött közti különbséggel. Minden érkezőt egy kalap alá vettek, és az egyszerűség kedvéért migránsnak neveztek el. Elismerem, hogy volt ebben logika. A magyar választópolgárokban propagandisztikus okból akarták föllobbantani az idegenek elleni érzületet. (Sikerült is.)

Eljárásuk tudatosságát tehát nem vonom kétségbe, annál inkább zavar a másik oldal viselkedése. A legtöbb ellenzéki politikus és néhány véleményformáló valószínűleg szellemi renyheségből vette át a kormányzati leegyszerűsítést, és szinte beidegződés szerűen használta a migráns kifejezést. Ezúttal már nem nyelvészkednék, mert azt tapasztaltam a korábbi vitában, hogy az hatástalan. Az esetleges hozzászólók figyelmébe ajánlanám viszont az egyik polc tartalmát a házi könyvtárból. Ott tartom a regényes emlékiratokat vagy a memoárgyanús regényeket.

Íme, egy hevenyészett névsor: Aczél Tamás, Balázs Egon, Berend T. Iván, Bitó László, Bodor Pál, Borbándi Gyula, Faludy György, Fejtő Ferenc, Ferdinandy György, Fischer István, Gaál Gábor, Gosztonyi Péter, Hans Habe (Békessy János), Háy Gyula, Ignotus, László Károly, Márai Sándor, Méray Tibor, Nagy Ferenc, Radó Sándor, Sík Endre, Sinkó Ervin, Szász Béla, Thassy Jenő. Ahány ember, annyiféle sors.

Árnyalhatnánk ugyan a köztük lévő világnézeti különbségeket, de ha beleolvasunk a könyveikbe, kiviláglik, hogy évtizedeket töltöttek külföldön, és ha meg kellett nevezni az állapotukat, egyikük se mondta magát migránsnak. Sokkal inkább emigránsnak, akinek az a közös ismertetőjele, hogy nem jószántából cserélt országot.           

"Ha belegebedek is, harmad-, negyedannyi esélyem van arra, hogy eljussak a választókhoz, mint a kormánynak” - mondta a volt miniszterelnök az RTL II. csütörtöki adásában. Szokásos sirám ez. A hajdani kormányfők megszokták az órányi rádió- és tévébeszélgetéseket, a kolumnányi újságinterjúkat. Ehhez képest Gyurcsány Ferenc most 24 órán belül szembesült a szakmailag legjobban felkészült tévés és rádiós kérdezővel. Baló Györgynél harminc percet kapott, Bolgár Györgynél egy órát. Az utóbbi időtartamot azért pontosítanám.

Elment néhány perc a hírek felolvasásával. Aztán megjelent a stúdióban Arató András, a Klubrádió tulajdonosa, és a hallgatók pénzben is kifejezhető áldozatkészségéről számolt be. Majd újra hírek szakították meg az interjút, közben pedig kíváncsi hallgatók kotnyeleskedtek a két nagy beszélgetésébe. Ha összeszámolnánk a tiszta perceket, nem jönne ki fél óránál több, ráadásul a volt miniszterelnöknek a műsor kereteibe kellett illeszkednie. Nem állítom, hogy tudatos bosszú ez azért, amikor Gyurcsány élő adásban alázta meg Bolgárt.

2015 októberében a DK-politikus kiosztotta, megleckéztette, rendreutasította, a teljesítmény nélküli politikusok, politikai elemzők és újságírók közé sorolta, mert szerinte a műsorvezető felhánytorgatta, hogy hatalomra tör, még ha egyelőre csupán a baloldalon is. Mindazonáltal tegnap délután elhangzott még egy mozzanat, amely azt sejteti, hogy a kialakult helyzet nem volt Bolgár György ellenére. Bejelentkezett Pataki Pál nyugalmazott diplomata, és letegezte a műsorvezetőt, aki azzal magyarázta az intim helyzetet, hogy a telefonáló osztálytársa volt a gimnáziumba. Erre az egykori Unesco-nagykövet a maga lassú és kimért modorában Gyurcsánynak szögezte: „Ma már ön a hívei számára is zavaró tényező.”

Baló György viszont megadta a módját. Az egész műsort Gyurcsány Ferencnek szentelte, és végig elnökurazta a vendéget. Csöndesen, udvariasan, visszafogottan szedte ki mindazt a volt miniszterelnökből, ami érdekelte. Így aztán rövid időn belül két Gyurcsányt hallottunk. A kereskedelmi tévében a meghitten diskurálót, aki észre sem vette, hogy az emberére akadt, a kereskedelmi rádióban pedig a dühőset, a sodrából kihozottat, aki a laza óra végén eljutott oda, hogy kibökje: az MSZP vezetői „Meg akarják roppantani az én pártomat.” Azt nem tudom, hogy ki üzent hadat a másiknak, de a háború kirobbant. A baloldal pártjai immár nem torzsalkodnak, hanem ágyúzzák egymást. A lövöldözés messzire hallik.