„Én pedig, ahogy rendes, érzelmes emigránshoz illik,…” Nem folytatom az idézetet, amely egyébként a Vasárnapi Hírek immár rendszeres tárcaírójától származik. Orsós László Jakab valaha a legélesebb tollú tévékritikus volt a hazai sajtóban, aztán kiküldték kulturális diplomatának New York-ba, és 2010 után kint is ragadt. Állása van, beépült a helyi társadalomba, és az a benyomásom, hogy tulajdonképpen jól érzi magát. Mindazonáltal tisztában van azzal, hogy ő a világ talán legszínesebb városában csak egy bevándorló. Vagyis emigráns.

Amikor nálunk a kormányzati kommunikáció tetőfokra hágott, és országszerte óriásplakátok figyelmeztettek bennünket az úgynevezett migránsveszélyre, e rovatban már tűnődtem a hivatalos szóhasználatról. A kormánypárti politikusok és publicisták ugyanis elfelejtették kibontani az árnyalatokat. Nem bajlódtak a passzív vallási fanatikus, a terrorista, a gazdasági bevándorló és a politikai üldözött közti különbséggel. Minden érkezőt egy kalap alá vettek, és az egyszerűség kedvéért migránsnak neveztek el. Elismerem, hogy volt ebben logika. A magyar választópolgárokban propagandisztikus okból akarták föllobbantani az idegenek elleni érzületet. (Sikerült is.)

Eljárásuk tudatosságát tehát nem vonom kétségbe, annál inkább zavar a másik oldal viselkedése. A legtöbb ellenzéki politikus és néhány véleményformáló valószínűleg szellemi renyheségből vette át a kormányzati leegyszerűsítést, és szinte beidegződés szerűen használta a migráns kifejezést. Ezúttal már nem nyelvészkednék, mert azt tapasztaltam a korábbi vitában, hogy az hatástalan. Az esetleges hozzászólók figyelmébe ajánlanám viszont az egyik polc tartalmát a házi könyvtárból. Ott tartom a regényes emlékiratokat vagy a memoárgyanús regényeket.

Íme, egy hevenyészett névsor: Aczél Tamás, Balázs Egon, Berend T. Iván, Bitó László, Bodor Pál, Borbándi Gyula, Faludy György, Fejtő Ferenc, Ferdinandy György, Fischer István, Gaál Gábor, Gosztonyi Péter, Hans Habe (Békessy János), Háy Gyula, Ignotus, László Károly, Márai Sándor, Méray Tibor, Nagy Ferenc, Radó Sándor, Sík Endre, Sinkó Ervin, Szász Béla, Thassy Jenő. Ahány ember, annyiféle sors.

Árnyalhatnánk ugyan a köztük lévő világnézeti különbségeket, de ha beleolvasunk a könyveikbe, kiviláglik, hogy évtizedeket töltöttek külföldön, és ha meg kellett nevezni az állapotukat, egyikük se mondta magát migránsnak. Sokkal inkább emigránsnak, akinek az a közös ismertetőjele, hogy nem jószántából cserélt országot.