Hónapok óta nem hallgattam pénteki interjút a Kossuth Rádió 180 perc című hírműsorában. Inkább a Miniszterelnök.hu-n megjelenő leiratot olvastam el, hogy kiemeljem belőle a legjellemzőbb mondatokat. 287.682 karakternyi szöveg gyűlt össze 1988 áprilisa, egy Fekete Doboz-interjú óta. Most mégis a rádió mellé ültem, nemrégiben ugyanis Orbán Viktor munkatársai belejavítottak a főnöki beszéd leiratába, és ebből botrány kerekedett. Amit hallottam, az meglepett, letaglózott, egy kicsit le is nyűgözött.

Amikor még rendszeresen hallgattam a rádióinterjúkat, a bemondó fél nyolc után felolvasta a hírblokkot. Ez mintegy két percet vett igénybe, Hirdetések is elhangoztak nyolc előtt néhány perccel, a miniszterelnökkel folytatott beszélgetés húsz-huszonkét percnyire sikeredett. Alkalmanként nyolc-tíz mondatot jegyeztem föl, ez kiemelkedő teljesítménynek számított a politikusi mezőnyben. Ma reggel teljes félórányit beszélt a kormányfő, és két mondata hatott olyannak, amelyet érdemes megörökíteni az utókor számára. (Az egyik ez volt: „Aki nem akarja, hogy elzavarják, annak változtatnia kell.”) Meglepett, hogy a közszolgálati rádióban minél több időt kap az ország első embere, annál kevesebbet mond.

Fejtegetése azért taglózott le, mert hímező-hámozó munkatársaival ellentétben ő nem köntörfalazott. Az volt a benyomásom, hogy ez az ember csakugyan ki akarja penderíteni Magyarországról, Európa félreeső részéből a CEU nevű egyetemet Soros György egyéb támogatottjaival, például a civil aktivistákkal együtt. Miközben hallgattam az engesztelhetetlen Orbán Viktort, emlékkép rémlett föl a múlt század ötvenes éveiből. A szüleim dolgoztak, ezért az iskolai szünetben nem tudtak velem mit kezdeni. Hasonló okból a nyarakat két unokatestvéremmel nagyanyánknál töltöttük Kalocsán, az érsek alapította Rokkant-telep egyik sorházában. A földes (döngölt) padlójú konyha ablaka a baromfiudvarra nézett, és reggelenként lenyűgözve figyeltem az ismétlődő jelenetet.

A hátsó udvar ura, egy zömök kakas büszkén, kevélyen, potrohát kitolva lépdelt a népe között. Volt még egy kakas alattvalója, azt meg-megkergette; unottan tépkedte a tollazatát. Ha pedig tyúkok kerültek eléje, pajzán cselekedetre szánta el magát, amelyet borzongva beszéltünk meg Ágival és Pannival. Van egy népi mondás a kakasról meg a szemétdombjáról, ezt azonban nemcsak a választott miniszterelnökünknek kijáró tiszteletből mellőzném. Azért is, mert a szemétdomb nem látszott a konyha ablakából.