Megint helyzet van. A kormányzat most a budapesti Közép-európai Egyetemet akarja eltakarítani az útból. A hírneves tanintézményért érzett aggodalom ma tüntetőket visz ki az utcára, félő azonban, hogy a CEU sanyargatása aligha terjed túl a fővárosi körökön. Bár a jelek egyre inkább sejtetik, hogy szűkülőben az országos nyilvánosság. De nemcsak a sajtószabadság, hanem a tanszabadság is - médiatanárként mindkettőt zokon veszem.

Ilyenkor jut eszembe egy magas, szikár aggastyán, akivel még a múlt században találkoztam, a nyolcvanas évek elején. (Martin Niemöller ugyanis kilencvenkét éves korában, 1984-ben halt meg.) Kritikusként évente utaztam a Ruhr-vidéki Oberhausenbe, a dokumentumfilmek nemzetközi seregszemléjére. Vetítettek egy terjedelmes életinterjút a német nyelvterületen közismert evangélikus lelkészről, és a hidegháború ellen tiltakozó meg a kelet-nyugati kapcsolatokat is szorgalmazó pacifistát meghívták a fesztiválra. A menedzsment találkozót szervezett neki külföldi kritikusokkal, többnyire hozzám hasonló fiatalemberekkel.

Megjelent a fekete papi ruhába öltözött öregúr, aki elbűvölt bennünket a közvetlenségével és a brutális őszinteségével. Elmesélte, hogy az első világháborút tisztként harcolta végig, tengeralattjáróról torpedózta az Atlanti-óceánt átszelő kereskedelmi hajókat. Rengeteg fulladásos halált látott, és egy életre megutálta a gyilkolást. Már túl volt a harmincon, amidőn teológiai tanulmányokra adta a fejét, ám alig gyakorolhatta a lelkipásztorságot, mert közben hatalomra jutott Hitler, őt pedig eltiltották a hivatásától. Később már be is csukták, hét évet húzott le különböző koncentrációs táborokban. Azt már én fűzöm hozzá, hogy a második világháború után békepap lett, a német evangélikus egyház tekintélyes tisztségviselője.

Találtam tőle egy nagy hírre vergődött szöveget. Szinte szó szerint tolmácsolom, hogy a magyar olvasók érzékelhessék a múlt század harmincas éveiben bátortalan, habozó, hezitáló, kiváró, kussoló, tétovázó, tipródó, vacilláló német értelmiségiek közérzetét, a hatalom szalámi-taktikáját és a manapság levonható tanulságot. Íme: „Amikor a nácik eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a komcsikért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Majd eljöttek a szocdemekért, nem szóltam, mert nem voltam szociáldemokrata. Aztán eljöttek a szakikért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezeti aktivista. Amikor értem jöttek el, már senki se maradt, hogy szóljon értem.”