Tegnapi bejegyzésemet eddig 1521-en olvasták el. A közepes érdeklődést kiváltó cikkben azt pedzegettem, hogy a Dunántúli Napló szerkesztőségéből kirúgott pécsi újságírók portálalapítási kísérlete nem hozta lázba az ellenzéki sajtót. A hasonló körülmények között eltávolított székesfehérvári és veszprémi újságírók nemrégiben indult portáljai sem örvendenek túl nagy érdeklődésnek az ellenzéki nyilvánosság fővárosi műhelyeiben.

Erre jegyezte meg hozzászólásában Marik Sándor, a nyíregyházi Kelet-Magyarország nyugalmazott főszerkesztő-helyettese: „Itt vannak ezek a kiváló újságírók, akik a sokk után sanyarú helyzetükben megpróbálnak úszni az ár ellenében. Igazán megérdemelnének egy kis törődést a szerencsésebb helyzetben lévő pályatársaktól.” Nem tudom, hogy szerencsésebb helyzetben vannak-e a Népszabadság volt munkatársai, akik közül vagy húszan helyezkedtek el a Népszavánál, mindazonáltal az említett napilapban nem találtam nyomát a pécsi kísérletnek. Ezt meg is írtam tegnap, nem ragoznám tovább. Van azonban valami, ami továbbgondolásra késztet.

Miközben március 15-án átadták a Szabad Sajtó-alapítvány díjait egy budapesti tévé műsorvezetőjének, a fővárosban szerkesztett Népszava-apparátus vezetőjének és meglepő módon egy festőművésznek, arról olvashattunk, hogy az MSZP alapítványa kitüntette volna a tavaly októberben megszüntetett Népszabadság kollektíváját is. Ám a puccsal eltávolított újságírók úgy döntöttek, nem kérnek azok elismeréséből, akik kisebbségi tulajdonosként szerepet játszottak a patinás napilap felszámolásában. Hogy milyen szerepet, azt most nem firtatnám, bár lehetne róla vitatkozni. A lényeg ugyanis a visszautasítás árulkodó gesztusa.

Vajon a Szabad Sajtó-alapítvány körüli döntéshozók eszét megjárta-e, hogy miután a Népszabadságot megszüntető Mediaworks megszerzett 12 megyei napilapot is, elbocsátott legalább egy tucatnyi vidéki újságírót? Köztük felelős szerkesztőket, régió szerte közismert publicistákat és riportereket, akiket az új tulajdonos kormányellenesnek minősített. Ha ők is elhárították a Szabad Sajtó-díjat, cikket érdemelne az ok, hogy miként ítélhető meg az MSZP médiapolitikája. De ha a döntéshozók körében föl sem vetődött, hogy a Szabad Sajtó-díj hagyományainak megfelelően egy vidéki és egy határon túli újságíró is legyen a kitüntetettek között, akkor bizony nemcsak az MSZP médiaszemléletével van baj, hanem a médiaismeretével is.           

A digitális sajtó hírt adott arról, hogy a Baranya megyei napilap szerkesztőségéből kiebrudalt újságírók portált alapítottak. Egyelőre csupán a Facebook-on nyitottak üzenőfalat Szabad Pécs címmel, és úgy tesznek, mintha igazi újságot készítenének. A pécsi témák mellett foglalkoztak a környékbeli települések, Komló, Kozármisleny és Mohács legfrissebb eseményeivel is.

Az alapító Nimmerfroh Ferencet a kétezres évek legelején, az Új Dunántúli Napló legendás online rovatában ismertem meg. Huszonéves munkatársaival, Bellai Lászlóval és Lendvai Dáviddal az egyetemi újságtól érkeztek, és nemcsak a megyei napilap digitalizálásában működtek közre, hanem a Springer-hálózatéban is. Ferencet néhány hete a felelős szerkesztői székből menesztette az új, felelőtlen tulajdonos. Két, szintén kitessékelt kollégájával hozta létre a formálódó portált, az egészségügyre szakosodott Katus Eszterrel és a kitűnő jegyzeteket író Babos Attilával. Jelenlétük, szakmai felkészültségük szavatolja, hogy régi, immár egyenirányított munkahelyük nem engedhet meg magának bármit, mert megírja az igazságot a (hír)versenytárs.

Akciójuk korántsem elszigetelt. Hetek óta működik sikerrel a Fejér Megyei Hírlap szerkesztőségéből eltávolított felelős szerkesztő, Hajnal Csilla és a publicista Klecska Ernő vezetésével a fehérvár@kukac.hu. Még régebben a veszprémi Naplótól elküldött felelős szerkesztő, Bartuc Gabriella és a fullánkos tollú Gombás Gabriella irányításával a veszprém@kukac.hu. De feléledt a debreceni Vagy.hu is, amelyhez visszatért Egerből az alapítója, Porcsin Zsolt, aki a Heves Megyei Hírlapot szerkesztette felelősen, amíg le nem váltották. Most már azon sem csodálkoznék, ha a kaposvári Somogyi Hírlaptól kipenderített felelős szerkesztő, Czene Attila is digitális lapalapításon törné a fejét sorstársaival, a riporter Fónai Imrével és a publicista Vas Andrással együtt.

A jelek arra utalnak, hogy a Mediaworks nevű kormánypárti médiavállalkozás tisztogatással, a legjobb újságírók kirúgásával teremtette meg a konkurenciáját. Figyelemre méltó médiapolitikai fejlemény ez, bár úgy tűnik fel, mintha a baloldali ellenzék egyetlen napilapja nem venné észre. A digitális laphálózat legújabb képződménye, a Szabad Pécs például annyira kiesett a látóköréből, hogy eheti számaiban egyetlen sort sem szentelt neki. Elnézést, ha mégis foglalkozott vele a Népszava, de a hír annyira apró betűvel jelenhetett meg, hogy multifokális lencséjű szemüveggel se fedeztem föl.               

Az említett tiszt már a nyolcvanat is betöltötte, ráadásul világhírű médiatudós volt, amikor végigbeszélgettünk egy éjszakát. Az amerikai professzort 1999-ben Róka Jolán, a média-tanszék vezetője hívta meg a szegedi egyetemre, George Gerbner lett a tudományos konferencia díszvendége. A prof, aki egyszerűen csak Gyuriként mutatkozott be. azon az éjszakán mesélte el a második világháborús kalandjait.

Azt, hogy az amerikai hadseregben gerilla-harcra képezték ki, és ejtőernyősként szabotázs-akciókat hajtott végre a mai Ausztria és Szlovénia területén. 1945 közepén pedig azt a feladatot kapta, hogy Nyugat-Ausztriában és Bajorországban szedje össze a magyar háborús bűnösöket. Ő tartóztatta le például Bárdossy László volt miniszterelnököt, aki 1941-ben hadat üzent a Szovjetuniónak. Amit elmesélt, azt még aznap reggel lejegyeztem, hátha jó lesz valamire. Aztán 2006 elején elolvastam a halála után néhány héttel megírt szócikket az Encyclopedia Britannicában, amelyből kiderült, hogy az amerikai titkosszolgálat hajdani hadnagya egy másik volt miniszterelnököt, a német megszállás után kinevezett Sztójay Dömét tartóztatta le.

Az ellentmondásról írtam e rovatba. Most viszont arról tájékoztatom az olvasót, hogy sikerült feloldani, találtam ugyanis egy interjút a Fényszóró című hetilap 1945. október 10-i számában. Abból az alkalomból készült, hogy Budapesten bemutatták a Mafirt Krónika tízes számú híradóját a háborús bűnösök hazaszállításáról. (A film hozzáférhető a világhálón.) A premierre meghívták ama Douglas-gép parancsnokát, Gerbner hadnagyot is, amely a foglyokat október elejétől karácsonyig Salzburgból tizennyolcasával szállította a mátyásföldi repülőtérre. Ennyien fértek el kettesével egymáshoz láncolva a bombázó átalakított belsejében. A 26 éves, karcsú. magas, jóképű hadnagy ezt nyilatkozta a filmmel, színházzal és rádióval foglalkozó újság munkatársának: „Én fogtam el Imrédyt, Kerekest, Hain Pétert. És Kiss Ferencet is.”

Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt fogadta el a magyar országgyűlés az első zsidótörvényt, a frissiben érettségizett Gerbner György emiatt menekült az Egyesült Államokba. Hain Péter volt a német megszállás hónapjaiban a „magyar Gestapo”, az Állambiztonsági Rendészet vezetője, Kiss Ferenc pedig a Magyar Színészkamara elnöke, a Nemzeti Színház igazgatója. A keresztnév nélküli Kerekes azonban kifogott rajtam. Talán akad valaki az olvasók között, aki a nyomára vezet.     

A témát egyelőre nem érdemes túl komolyan venni, mindazonáltal gyűjtöm hozzá az anyagot. A gyűjtögetésre Tarantino Becstelen brigantik című filmje adta az ötletet. Arról szólt ugye, hogy a második világháború vége felé a német megszállókon miként bosszulták meg elpusztított családtagjaikat, rokonaikat és ismerőseiket az amerikai titkosszolgálat Európából elszármazott emberei. A nálunk is bemutatott játékfilm alapjául szolgáló egyik epizódot Az igazi becstelen brigantyk címmel a National Geographic dolgozta fel 60 percben.

Főszereplője egy alacsony, korához képest fürgén mozgó aggastyán, bizonyos Fred Mayer, aki 1921-ben született Németországban, és tavaly halt meg. Egyike azoknak a zsidó fiatalembereknek, akik Hitler hatalomra jutása után vándoroltak ki az Egyesült Államokba. Amerikában jelentkezett katonának, és a gerilla hadviselésre képezték ki. Kitanulta a kézifegyverek használatát, a közel- és késharcot, a rádiókezelést és az ejtőernyőzést, majd két társával együtt ledobták Tirolban, a Brenner-hágónál. Legnagyobb fogásuk az volt, amikor az alagút osztrák-német oldalán feltorlódott 26 vonat, rajtuk az olasz hadszíntérre szánt Wehrmacht-katonákkal, tankokkal és robbanószerekkel. A helyzetet jelentették az amerikai légierőnek, amely szétbombázta a veszteglő szerelvényeket.

Sok minden történt a földerítő (diverzáns) különítménnyel, amelynek tagjai közül kettőt, az alacsony termetű főnököt és a magas rádióst még hét évtized múltán is sikerült megszólaltatni a dokumentumfilmben. Ezeket a történeteket azért nem osztom meg az olvasóval, mert a világhálón utánanéztem a többszörösen kitüntetett Fred Mayernek. A róla írt német nyelvű szócikkekben tartalmas utalásokat találtam ugyan, az igazi meglepetés azonban az egyik angol nyelvűben várt. Ama harminc Európából elszármazott huszonéves között említette George Gerbnert, a múlt század hatvanas-hetvenes években világhírre jutott médiatudóst, akivel 1999-ben, a szegedi egyetemen rendezett konferencián ismerkedtem meg.

Gerbner György volt az a Budapestről az Egyesült Államokba menekült fiatalember, akit szintén az amerikai titkosszolgálat képezett ki gerilla-akciókra. Majd 1945 utolsó harmadában ő hozta haza a háborús bűnösöket. Több száz politikust és egyéb közéleti személyiséget, akikről Gerbner hadnagy ezt nyilatkozta a Fényszóró című hetilap 1945. október 10-i számában: „Elfogunk mindenkit, akinek része van az ország feldúlásában.”           

Országos figyelem kíséri a szocialista miniszterelnök-jelölt mozgását, egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a szavainak. Néhány napja például interjút adott az egyetlen baloldali napilapnak, és ezt találta mondani: „Beszorult az ellenzéki politika a budapesti nagykörútra, illetve az üzengetés helyszínéül szolgáló tévéstúdiókba.” (Népszava, 2017. március 14.) A Duna két pesti hídfőjét félkörívvel összekötő házsort nagy N-nel kellett volna írni, elképzelhető azonban, hogy nem Botka László, hanem az újság szerkesztősége hibázott. A kijelentés ettől függetlenül elgondolkoztató képzettársítást kelt.

Nem kétséges, hogy a szegedi polgármester a pesti Nagykörutat kapcsolta össze a liberális sajtóval. Az idő tájt, amikor ugyebár az ígérete ellenére sem ült le a potenciális szövetségesekkel, elvégre „a liberális kispártok” a médián keresztül üzengetnek neki. E taktika nem rokonszenves, bár ettől még lehet eredményes. Ráadásul ha egy politikus balra fordul, és közli, hogy „Fizessenek a gazdagok!”, akkor logikus, hogy elhatárolódik mindentől, ami liberális. Ehhez persze joga van, kár azonban, hogy a Nagykörút olyan toposz, amely a szélsőjobboldali retorikából ismerős.

A két világháború között metaforaként, sűrített hasonlatként fogta keretbe ama kormányzati felfogássá érett álláspontot, amelynek jegyében a Nagykörúton és mellékutcáiban elhelyezkedő szerkesztőségeket vélték a hazaárulás szellemi műhelyeinek. A rendszerváltás után ezt az érveléstechnikát mentette át Csurka István a Magyar Fórum hasábjaira és az országgyűlésbe. Mondhatná erre bárki, hogy Botka és Csurka nagykörutazása nem ugyanaz. Ez valószínűleg igaz, csakhogy föl-fölsejlik az MSZP-nek egy antiintellektuális vonulata, amely lappangva ugyan, de létezik.

Emlékeztetnék Török Zsoltra, a szocialisták okkal elfeledett szóvivőjére, aki 2014 áprilisában írt egy Facebook-bejegyzést, amelyben két részre osztotta a magyar társadalmat: a Nagykörúton belüliekre és kívüliekre. A belül lévőket meg is nevezte, szerinte Heller Ágnes, Konrád György és Braun Róbert látta el rossz tanácsokkal a szocialista pártvezetést - meg is bukott az MSZP. S mert a tanácsokkal kapcsolatban a libákat is emlegette, kijelentése a szalonzsidózás minősített esetének hatott. Akkor e rovatban azt javasoltam neki, hogy ne foglalkozzék olyan fogalmakkal, amelyeknek a jelentésével, keletkezéstörténetével nincs tisztában. Most ugyanezt tanácsolnám az MSZP miniszterelnök-jelöltjének is.         

Miközben Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje meghirdette a Fizessenek a gazdagok! jelmondatot, a szocialisták átjátszanák a 3 milliárd forintból felújított Grassalkovich-kastélyt az Országos Magyar Vadászkamarának. Ezen dühöngenek vagy mulatnak a hazai nyilvánosság fórumai. A talán legaktívabb szocialista, Bárándy Gergely pedig a botrány kirobbantásáért a Demokratikus Koalíció szóvivőjét hibáztatja - ha ő nem volna, a közvélemény nem is értesült volna a magyar kultúra szempontjából nemes cselekedetről.

Igaz, hogy Gréczy Zsolt kizárt minden mutyit - egyezséget - a Fidesszel, mégis felületes a szocialista politikus érvelése. Bizonyára nem vette észre, de a Facebook használói szinte azonnal észrevették a turpisságot, és az ismeretségi körömben tucatnyian értelmezték a faramuci helyzetet, és körülbelül százan kommentelték is, mondván: Bárándy, Hiller, Hiszékeny és Józsa honatyák akciója nem arról árulkodik, hogy az MSZP megtagadna minden együttműködést az egyeduralmat kiépítő Fidesszel. Szerencsére Botka Lászlónak feltűnt az ellentmondás, és a pártelnök Molnár Gyulával visszavonatta a nehezen megmagyarázható vadászstiklit.

Dióhéjban ennyit arról, ami a politikai elit ügyes húzásából nagypolitikai botránnyá dagadt. Sokan ítélték el a történteket, nem akadt azonban senki, aki utánanézett volna a részleteknek. Mindazonáltal van valaki, aki évtizedek óta tudósítja a Heves Megyei Hírlapot Hatvan város eseményeiről. Tari Ottó nevét országszerte kevésbé ismerik ugyan, de alapos és megbízható újságíró, aki rendszeresen beszámolt a kastély körüli fejleményekről. Soraiból azt olvastam ki, hogy a 3,1 milliárd forintnyi felújítás költségét nemcsak a magyar állam, hanem az Európai Unió is fedezte, és a Vadászkamara akkor vehette volna tulajdonba az értékes állami ingatlant, ha a kastélyban lévő Magyar Vadászati Múzeum veszteségeit folyamatosan pótolja. Kezelői hiába indultak ki abból, hogy az évi 100 ezer látogató belépti díjaiból nullszaldós lesz a múzeum, ha 30 ezernél nem keresték föl többen. S bár gyönyörű az épület, egyelőre nincs, aki eltartsa.

Emlékeztet az állami pénzből épült stadionokra, melyek csak minden szökőévben telnek meg, és megoldatlan az eltartásuk. A hatvani ügy tehát nem egyszerűen a vadászgató politikusok belügye. Nem is csak muzeális, kulturális kérdés. Olyan probléma, mely igényelné, hogy a döntéshozók és az őket ellenőrző nyilvánosság képviselői végiggondolják. Kár, hogy ez most elmaradt.      

Ha jól menő kiadó volnék, milliós szerződést ajánlanék Tanács Istvánnak. Évtizedekig ő volt a Népszabadság délmagyarországi tudósítója, és a három legjobb riporter között tartom számon. Ő aztán megismerte a Dél-Alföld két legérdekesebb közéleti személyiségét, Lázár Jánost és Botka Lászlót. Valamelyikük talán még miniszterelnök is lesz, Pista izgalmas könyvet írhatna róluk. Két olyan demokratáról, akik hajlanak a diktatúrára.

A kitűnő újságíró nyilvánosságunk már-már első számú fórumán, a Facebook-on ajánlott figyelmünkbe egy cikket, amely a Kettős Mérce nevű blog digitális felületén látott napvilágot. Szerzőjéről, Tóth Csaba Tiborról csak annyit tudok, hogy „Bristolban kutat”, talán ezzel magyarázható, hogy Botka László nyomába eredt Szegeden. Azt firtatja, vajon a szocialisták miniszterelnök-jelöltje milyen hátteret hagyna maga után, ha országos politikára adná a fejét. Meghökkentő a kép, engem azonban zavar egy mozzanat. Miközben a cikkíró a szegedi sajtó feltűnő Botka-pártiságáról ír (amit saját tapasztalataim is alátámasztanak), azt fejtegeti, hogy „a közel hetvenezres nyomtatott példányszámú Délmagyarország” a polgármester zászlóshajója.

Nem is olyan nagyon régen a Szegedi Akadémiai Bizottság meghívására előadást tartottam a helyi sajtóról, és akkor utánanéztem azoknak a fránya példányszámoknak. Amikor a rendszerváltás után csúcsformába lendült, 54 ezer példányban jelent meg a „Délmagyar”, jelenleg naponta 35 ezer adható el belőle. Tóth Csaba Tibor megemlít ugyan egy 76 ezer példányban kinyomtatott ingyenes lapot (vagy mellékletet) is, amelynek esetleg köze lehet a Városházához, ám ez aligha a patinás napilap. Itt tehát valami gubanc van, ami csökkenti a cikkíró szavahihetőségét.

Mindazonáltal a Tanács-ajánlás nyomán vita bontakozott ki a közösségi oldalon, és egy másik volt Népszabadság-munkatárs, a budaörsi Laczik Zoltán zokon vette, hogy a kormányváltás „letéteményesét”, Botka Lászlót többen is rossz színben tüntetik föl. Szerinte „Nem lehet egy országos stratégiát összehasonlítani egy települési önkormányzat keretén belül megvalósuló programmal.” Sajtószakmai kérdésekben gyakran értek vele egyet, ezúttal azonban vitatkoznék, de nem a mai bejegyzésben, mert kifutottam a terjedelemből. Egyelőre beérem azzal, amit Tanács István szögezett le: „Szegeden egy akarat van: a Botkáé.” Nem örülnék, ha szomorú sorsú országunkban Orbán egyakaratából egy másik kiskirályéba jutnánk.     

E hét azzal kezdődött, hogy az országgyűlésben Vona Gábor ellenzéki politikus, a Jobbik nevű párt elnöke tetemre hívta a miniszterelnököt. Régi vádat melegített föl: Orbán Viktor állítólag kapcsolatban volt a Kádár-rendszer titkosszolgálatával. Feltételezését a miniszterelnök visszautasította, ám a vita azóta sem ült el. A Jobbik szóvivője, Mirkóczki Ádám az egyik tévéstúdióban tovább ütötte a vasat, Kósa Lajos, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője pedig igyekezett hárítani. Még a volt SZDSZ-politikus Horn Gábor is beszállt a purparléba, amidőn kifejtette, hogy sok rosszat tudna elképzelni a miniszterelnökről, titkosszolgálati kapcsolatot azonban nem. Feltételezések ütköztek tehát feltételezésekkel, konkrétumokkal vagy pláne bizonyítékokkal senki sem rukkolt elő. Így zajlik egy politikai vita a XXI. századi Magyarországon. A téma iránt érdeklődőknek hadd segítsek egy Médianapló-bejegyzéssel, amely a Klubháló.hu című portál digitális felületén jelent meg 2005. június 28-án, kedden.

Az Orbán-titok

A Fejér Megyei Hírlap tegnapi számában csöndes szenzáció látott napvilágot. Egy Mózes Miklós nevű nyugalmazott ezredes írt figyelemre méltó cikket a levelezési rovatba Orbán Viktor és a Kádár-kori katonai elhárítás kapcsolatáról.

A szerző szakszerű hozzászólásaival korábban is találkoztam; soha nem rejtette véka alá, hogy a titkosszolgálattól ment nyugdíjba. Ezúttal azt fejtegette, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben Orbánt kétszer hívták be. Először egyetemi előfelvételisként fordult meg a zalaegerszegi laktanyában, és akkor a katonai elhárítók nem tartották alkalmasnak a beszervezésre. Másodszor az évtized végén vonultatták be, de már mint viszonylag ismert embert, akit egy időre el kéne takarítani az útból. A katonai elhárítás tervet készített az ellenzéki politikus semlegesítésére. „Ami azonban ezután következett, az a titkosszolgálati munka megcsúfolása, a kapkodó dilettantizmus tipikus esete” - jegyezte meg évtizedek múltán is dühösen a szakmaiságában megsértett ezredes.

Slendriánságból ugyanis Egerszeg helyett Tatára vonultatták be Orbán Viktort. Dél-Dunántúlon készültek a beszervezésére, Észak-Dunántúlon viszont azt sem tudták, hogy ki fia borja. Olyannyira nem, hogy a tatai harckocsi-dandár politikai tisztje kiemelte a jogvégzett fiatalembert, és írnokként alkalmazta. Majd amikor a tegnapi cikk szerzője mint aktív elhárító fölfedte előtte a titkosszolgálat lapjait, a későbbi, 1998 és 2002 közti miniszterelnököt áthelyezték ugyan Zalaegerszegre, ő azonban úgy hárította el a beszervezést, hogy „önvédelemből rám, a dandár elhárító tisztjére hivatkozott. Nem is csodálkoztam azon, hogy néhány nap múlva kaptam egy üzenetet: Orbán megérkezett, jól van, én meg tehetek neki egy szívességet.”

A beszervezés, és ami ezzel manapság egyet jelent: a kompromittálás lehetősége meghiúsult. Illetve a jelenlegi ellenzék vezérét, Orbán Viktort lehetetlen volna kompromittálni, ha nem e sorok írója volna szinte az egyedüli Budapesten, aki belenéz a megyei napilapokba. Tisztelt kollégáimnak a fővárosi szerkesztőségekben ugyanis fogalmuk sincs a fehérvári újságban megjelent szenzációról. Megjósolható, hogy a választási kampány közeledtével a szociálliberális lapokban újra meg újra szóba kerül majd Orbán Viktor és a katonai elhárítás titokzatos kapcsolata, a másik oldalon pedig felháborodva utasítják el a sugalmazást. Holott a Fideszhez közel álló budapesti újságírók akár cáfolhatnák is, ha olvasnának vidéki napilapokat.  

A duó két szereplőt láttat a színpadon, a duett viszont két szereplő produkcióját jelenti. A humorral átitatott előadásnak egy budai könyvesbolt kölcsönzött helyet a Móricz Zsigmond körtér közelében. Havonta egyszer itt tartja Lévai Katalin a Duett című összejövetelt, amelyre tegnap Lendvai Ildikót hívta meg. A beszélgetésnek volt egy pillanata, amely figyelemre méltó médiapolitikai mozzanat felidézésére késztet.

Lévai Katalin integratív (egyesítő) alkatúnak nevezte a vendéget, amit a szocialista politikus jó néven vett. Mindazonáltal becsületére válik, hogy kifejtette: ugyanez a jelző az ő értelmezésében azt is jelenti, hogy amidőn elnökölte az MSZP-t (2009. április 5. és 2010. április 25. között), olyan ügyeket söpört a szőnyeg alá, amelyek felpúposodtak, és a pártja hasra is esett bennük. Önkritikus kijelentését két ponton támasztom alá. Egy hónappal a történelmi vereség előtt azt pedzegette a Népszava hasábjain, hogy a szocialisták „nem találtak időben elég erős eszközöket a korrupciós lyukak betömésére” (2010. március 27.). Érteni vélem, hogy végső összecsapás előtt még nem vallhatta be: a kormánypárt finanszírozásához olyan pénzeket is felhasználtak, amelyek mutyi révén kerültek a kasszájába.

A megsemmisítő vereség és a elnöki posztról való lemondása után négy nappal azonban még mindig csak ezt állította: „Az MSZP-ben majdhogynem csődöt mondott az önvédelmi immunrendszer”. (168 Óra, 2010. április 29.) Ennél azért többről volt szó. Arról például, amiért 2009. október 29-én lemondott az ORTT rövidítésű médiahatóság elnöke. Majtényi László nem adta nevét ama döntéshez, amelyet az ORTT szocialista és fideszes tagjai hoztak össze. Két magáncéget megfosztottak a frekvenciájától, és az egyiket a vezető kormánypárthoz közeli cégnek engedték át, a másikat meg a vezető ellenzéki párt gondjaira bízták.

A Médianapló hajdani bejegyzései tanúsítják, hogy e sorok írója miként vélekedett a puccsal felérő megegyezésről. A kormányrúdért harcoló pártok annyira utálták egymást, hogy megállapodtak abban: a választási kampányhoz szükséges milliárdokat a két leghallgatottabb kereskedelmi rádió hirdetési bevételeiből pótolják. Majtényi László nyilvános tiltakozása erkölcsi alapot teremtett arra, hogy néhány nappal ezelőtt a Jobbik nélküli ellenzék köztársasági elnökjelöltjeként mérethette meg magát. A mutyizó MSZP-t akkoriban elnöklő Lendvai Ildikónak pedig tegnap alkalmat adott arra, hogy hét és fél év múltán önkritikát gyakorolhasson egy budai könyvesboltban.        

Hajdu Nóra még mindig rövid u-val írja a vezetéknevét, és változatlanul rokonszenves. A kilencvenes évek második felében tanítottam a szegedi egyetem fővárosba kihelyezett tagozatán, sőt a szakdolgozatát is hozzám írta. Okos volt és szorgalmas, otthonról pedig idegen nyelveket is hozott (diplomata papájával sokáig időzött külföldi állomáshelyeken). Nem lepődtem meg, hogy a kommunikációs és jogi diploma megszerzése után a nemzetközi összefüggések elemzésére adta a fejét. Jelenleg az Együtt nevű párt külpolitikai arca, ebbéli minőségében szólalt meg az ATV ma reggeli műsorában.

Aztán elhagyta a száját egy mondat: „A legnagyobb múltú és legnagyobb példányszámú napilapot, a Népszabadságot sóval hintette be a kormány.” Nem azért szisszentem föl, mert fájó sebet tépett föl - csaknem tíz évig írtam filmkritikákat az említett újságba, és egy ideig szerkesztettem is -, hanem mert a mondat második fele nem felelt meg a valóságnak. Talán Nóra is csodálkozna, ha elmesélném neki, hogy a Népszabadság tavaly októberi beszántása óta legalább tucatnyi közéleti személyiség nyilatkozott minimum félreérthetően a legnagyobb példányszámról. Azért érint érzékenyen a ma reggeli ismétlés, mert olyan ember mondta, akit én próbáltam eligazítani a hazai média rejtelmeiben.

Néhány összehasonlító adat a Népszabadság utolsó negyedévéből. A napi átlagban eladott 37134 példányához képest a győri Kisalföld 57 ezret értékesített, a szombathelyi Vas Népe 40, a Zalai Hírlap 39 ezret, a miskolci Észak-Magyarország 38, a nyíregyházi Kelet-Magyarország pedig egészen pontosan 37815-öt. És akkor még nem is említettem az országos napilapok közül a százezren felüli Blikket és a győri újságra hajazó Borsot meg Nemzeti Sportot.

Vajon mivel magyarázható a szóbotlás? Hajdu Nóra őszinteségében nem kételkedem, azt gyanítom inkább, hogy elgondolkoztató félmondata összefüggésbe hozható az Együtt állapotával. A párt körülbelül fél évtizede, Bajnai Gordon romjain jött létre, és bár érzékeltem erőfeszítéseit, hogy az egész országra kiterjedő hálózatot alakítson ki, maradt az úgynevezett kispártok kilátástalansággal küszködő csoportjában. Mérhető ugyan a közvélemény-kutatásokban, kevés esélye van azonban arra, hogy 2018-ban bekerüljön a parlamentbe. Ha egyik vezető politikusa ennyire nincs tisztában a hazai sajtó helyzetével, akkor ez azt sejteti, hogy az Együttnek nem sikerült gyökeret vernie a vidéki Magyarországon.