Orbán, a karácsonyi cikkíró című bejegyzésemet körülbelül tízezren olvasták el. Általában értő hozzászólókra leltem, köszönet az egyetértő vagy vitatkozó véleményükért. Az elmarasztaló kommentek pedig egy tőről fakadnak: néhányan azt tették szóvá a maguk sajátos modorában, hogy belerondítottam a karácsonyi hangulatba. A miniszterelnök karácsonyi jegyzettel lepte meg a nyilvánosságot. Terjedelmes cikkét húsz újságban jelentették meg, gondolatai mintegy kétmillió olvasóhoz jutottak el. A Médianapló című szakmai rovatban naponta foglalkozom a nyilvánosság valamelyik mozzanatával, aznap a kormányfő ünnepi eszmefuttatása volt az.

Az elmarasztások alkalmat teremtenek arra, hogy azt firtassam:  vajon a politikusok milyen publicisztikai megnyilvánulásokra képesek? A jól kivehető arculatú politikus és publicista abban hasonlít egymásra, hogy a nyilvánosságnak szánt gondolataiból kirajzolódik a világnézete. Csakhogy korunk politikusa elfoglalt, ezért véleményét leginkább újságírók közvetítésével, interjúkban adja közre. Amikor fontosnak tartja, hogy a neve szerzőként jelenjen meg az újságban, óhatatlanul vereséget szenved, ha sorait összehasonlítjuk a közíróéval. Az ünnepi publicisták hiábavaló, kilátástalan helyzetét egy paradoxon világítja meg.

A hatalmon lévő politikus azért rossz publicista, mert stábja van, az ellenzéki meg azért, mert nincs stábja. A miniszterelnök említett cikkéről ordít, hogy stábtagok hozták össze a műveltségelemeket, és talán egy szerkesztő is akadt a kenetteljes szöveghez. Elképzelhető persze, hogy maga Orbán Viktor végezte el rajta az utolsó simításokat, ám ez mit sem változtatott a mondandó elegyes jellegén. A vele szemben álló politikusok mögül hét és félévnyi ellenzékiség után kikopott a stáb, ezért nagyobb valószínűséggel adják közre a saját gondolataikat. Ha nincs mellettük egy alkalmi szerkesztő, akkor még stiláris ügyetlenségükkel és helyesírási bizonytalanságukkal is bizonyítják a publicisztika személyes jellegét.

2017-ben egyetlen üdítő kivétel tűnt fel: Lendvai Ildikó. Az országgyűléstől vett búcsú óta figyelemre méltó publicistává és kitűnő glosszátorrá képezte át magát. Azért megy neki jobban a glossza, mert a közösségi oldalon tömörségre szorítja magát, a Népszava szombati előzékenysége viszont túl nagy felületet kölcsönöz a gondolataihoz. Olykor mintha rock and roll zenére keringőt táncolna.            

Mielőtt Kovács Zoltán kormány-szóvivő politikára adta a fejét, sajtótörténetet tanított a debreceni egyetemen. Felkészült szakember képzetét keltette. Ezért csodálkoztam karácsonyi megnyilatkozásán, ezt mondta ugyanis a PestiSrácok.hu munkatársának: „Az, hogy Magyarországon ne lenne sajtószabadság, üres frázispuffogtatás csupán, amely mögött politikai fájdalom rejtőzik.” Szerinte a „politikai fájdalom” mögött „külföldiek, jól meghatározható üzleti körök vagy egy politikai kör” rejlenek, „amelyek nemzetellenes stratégiát folytatva hazugságokkal tömték az emberek fejét.” Másként látom a helyzetet.

Megkülönböztetném a fővárosi és a vidéki sajtót. Az országos terjesztésű újságok kétségkívül világnézeti értékrendet tükröznek, le is képezik a politikai törésvonalakat. A megyei sajtó azonban nem kötődött világnézethez. Erről gondoskodtak a külföldi, túlnyomórészt német anyanyelvű tulajdonosok. Sok hibájuk volt, azt azonban el kéne ismerni, hogy igyekeztek távol tartani magukat a magyar belpolitikai küzdelmektől. Nem rajongtak a vélemény-műfajokért, a politikai állásfoglalásra hajlamos munkatársaik nem is érezték jól magukat a bőrükben. Indokolatlan tehát a kormánykörökben gyakran hangoztatott nézet, miszerint a megyei sajtó baloldali vagy liberális lett volna, esetleg mind a kettő.

Azért nem lehetett, mert a Springer-céget (8 megyei napilap tulajdonosát) német nyelvterületen a konzervativizmus bástyájaként tartják számon. Egyik vezetője azt fejtegette a Der Spiegel című hetilap hasábjain, hogy vállalkozásuk a profit pártján áll. A Pannon Lapok Társaságát birtokló WAZ (négy megyei és egy városi napilap a Dunántúlon) hetven éve alakult egy Ruhr-vidéki kiskocsmában. A két alapító közül az egyik a szociáldemokrata pártba lépett be, a másik a kereszténydemokratába. Mindig az volt a cég arca, akinek a közössége épp irányította az országot - többnyire a kereszténydemokraták kormányoztak. Az osztrák Eugen Russ (három napilap Északkelet-Magyarországon) pedig többet foglalkozott túzokvadászattal a Hortobágyon, mint politikával, de a profit pártjába ő is belépett.

A legutóbbi másfél esztendő sajtószabadság-torzító fejleménye, a vidéki napilapok felvásárlása nem a fővároson túli sajtó baloldali-liberális jellegét semmisítette meg, hanem a jobboldali kormánypártokhoz igazolt át 18 megyei és egy városi napilapot. Nem szüntette meg a politikai befolyást, hanem csaknem harmincévnyi szünet után felújította.      

Egy felmérés alapján azon tűnődöm, vajon mi valósult meg Orbán Viktor szándékából, a nyilvánosság eszközrendszerének átalakításából. A miniszterelnök elképzeléseit két idézet keretezi. 2013. június 21-én ezt fejtegette a Tolnai Népújság hasábjain: „Örömmel látom, hogy fejlődik a magyar tulajdonban lévő média, de sok még a lehetőség.” Idén november 12-én pedig ezt olvashattuk a Miniszterelnök.hu-n: „A média-, az energia- és a bankrendszer többségét magyar kézbe vettük.” Ama bizonyos felmérés a köztes helyzetről árulkodik.

A kétharmados választási győzelem évében, 2014-ben 66 százaléknyi volt a magyar tulajdon aránya a médiában. 2015-ben 58 százaléknyira csökkent, aligha függetlenül attól, hogy február 6-án bekövetkezett a törés Orbán Viktor és Simicska Lajos között. Ezzel a magyar médiabirodalom jelentős része elfordult a Fidesztől. 2016-ban a magyar tulajdon megnövekedett 60 százaléknyira. Ebben szerepe volt a Népszabadság megszüntetésének és a német tulajdonban lévő Pannon Lapok Társasága nevű, négy megyére kiterjedő újsághálózat megvásárlásának is.

Az idei arányokat még nem ismerjük, de a Lapcom nevű amerikai cég (napilapjai a budapesti Bors, a győri Kisalföld és a szegedi Délmagyarország), valamint az osztrák Russmedia (a miskolci Észak-Magyarország, a nyíregyházi Kelet-Magyarország és a debreceni Hajdú-bihari Napló) megvásárlása azt sejteti, hogy a magyar tulajdon aránya meghaladhatja a 2014-es csúcsot is. Most már csupán az a kérdés, vajon a tulajdon jelzője, a magyar mennyire hiteles.

A győri és a szegedi napilap új tulajdonosa, Vajna attól Andy, hogy amerikai állampolgár, bár megvan neki a magyar is. A miskolci, nyíregyházi és debreceni újságok mostani tulajdonosa, Heinrich Pecina azonban annyira osztrák, hogy Debrecenben, új laphálózata központjában talán megfordult már, ám Nyíregyházán és Miskolcon nem föltétlenül. Az a benyomásom, hogy a magyar miniszterelnök vállalja inkább az ilyen és az enyémhez hasonló kételkedéseket, mintsem hogy még egyszer tragikai vétségre kárhoztassa magát.

Középiskolai osztály- és egyetemi szobatársa, Simicska Lajos kezébe adta a Fidesz közeli médiabirodalom irányítását, és a szakítás után óhatatlanul meggyöngült a kormánypárti sajtó, ráadásul megerősödött az ellenzéki. Ezzel magyarázható, hogy Habony Árpád, Mészáros Lőrinc, Andy Vajna és Heinrich Pecina személyében megnégyszerezte a bizalmi emberek számát. Bármelyikük kiszállása esetén minimalizálná a nyilvánosságában keletkező veszteséget.        

Miniszterelnökünk valaha újságírással kacérkodott. A Magyar Narancs első évfolyamaiban figyelemre méltó jegyzetekkel vétette észre magát. Aztán elsorvadt a publicisztikai vénája, ő és pártja a „MaNcs”-csal is szakított. Most pedig íme, teljes vértezetben áll előttünk egy hajdani ateista, aki vonzódik a kereszténységhez. A végrehajtó hatalom feje karácsonyi cikket írt.

Az alapgondolat ismerős: a keresztény értékektől távolodó Európa „migrációs” válságban leledzik, és mi születtünk arra, hogy megvédjük a más vallású, más kultúrájú betolakodóktól. Az eszmefuttatás újdonsága a bőséges hivatkozás. A cikkíró idézi Babits Mihály és Juhász Gyula örökbecsű sorait, bizonyítja jártasságát Máté evangéliumában és Oriana Fallaci zsurnalisztikájában. Ráadásul okfejtését Antall József magyar miniszterelnökkel és az Európai Unió atyjával, Robert Schuman-nal keretezi. Vagy a műveltsége ennyire sokoldalú, vagy a beszédírói beszélték rá, hogy a karácsonyfánk alá idézetektől hemzsegő, elnehezedett publicisztikát helyezzen.

Orbán Viktor cikke a Magyar Idők tegnapi számában jelent meg. Oda való. A kiadóhivatal nem auditálja (hitelesítteti) a napilapot, a szakemberek azonban három és ötezer példány közé becsülik. A kormányfő környezetében valaki kitalálta, hogy nagyobb érdeklődésre tarthat számot. Ezért szembesültem vele a Bama.hu, Baon.hu, Beol.hu, Borsod Online, Délmagyarország, Dunaújvárosi Hírlap, Fejér Megyei Hírlap, Hajdú Online, Heol.hu, Kemma.hu, Kisalföld, Napló, Nool.hu, Sonline.hu, Szoljon.hu, Szabolcs Online, Teol.hu, Vas Népe, Zalai Hírlap tegnapi számában is.

A miniszterelnök bizalmi embereivel felvásároltatott vidéki napilapok és online kiadásaik csaknem kétmillió olvasót kecsegtetnek a veretes és kenetes szavakkal. Leginkább zsákfaluban, nagyközségben és kisvárosban élő választópolgárokat. A cikk stílusa, hivatkozási rendszere „elmegy” ugyan a kevesekhez eljutó kormányzati szócsőben, bár aligha olvastatja magát a falvak népével. A felemás közlésből azt a következtetést vonnám le, hogy gőzerővel működik a központi (budapesti) szerkesztés. Lám, az úgynevezett Mediaworks-újságok (a volt Springer- és pannon lapok) tartalmilag már összekapcsolódtak Heinrich Pecina osztrák sajtóbefektető miskolci, nyíregyházi és debreceni, valamint Andy Vajna győri és szegedi napilapjával. .        

Az egyik olvasó azt kérdezte, miként látom a volt miniszterelnök kormányfői ambícióit. Azt vette ki tegnapi bejegyzésemből, hogy a két baloldali pártelnök, a DK-s Gyurcsány Ferenc és az MSZP-s Molnár Gyula baráti beszélgetésnek álcázott tévévitájában a volt kormányfő sejtelmesen fogalmazott. Majd a telefonáló ezt latolgatta: csak tán nem magát tartja legalkalmasabbnak a kétszer is betöltött miniszterelnökségre?

Hasonló szándékot véltem fölfedezni Gyurcsány Ferenc utalásaiban. Csakhogy nem vagyok politikai elemző, ezért fenntartom a tévedés jogát. A gyűjtőszenvedélyem azonban ellenőrizhetővé tesz egy feltételezést, amely ezek szerint már kettőnk fejében fordult meg. Vajon mit is mondott Gyurcsány a miniszterelnöki ambíciójáról? 1989. december 23-án, egy esztendő híján három évtizede jegyeztem fel tőle az első mondatot, amely a Magyar Ifjúság című hetilapban látott napvilágot. Azóta két és félezer további gondolatát sikerült betűhíven rögzíteni. Márpedig a 323 oldalnyi összeállításból a számítógép segítségével elég könnyű kiválasztani a miniszterelnökségre vonatkozó mondatokat.

Több mint félszáz megnyilvánulást találtam. Ez azzal magyarázható, hogy ha Gyurcsány interjút adott, az újságíró óhatatlanul föltette az esetleges kormányfőségét firtató kérdést. Némi tűnődés után eldöntöttem, hogy csak azokat a mondatokat vonom a vizsgálódás körébe, amelyeket a miniszterelnökségről való lemondása, 2009. március 21. óta fogalmazott meg. Nagyjából egy évtized alatt 35-ször válaszolt az alkalomtól függően kínos vagy kellemes kérdésre. Feleleteit három csoportra osztanám. Az elsőben kilencszer zárta ki, hogy miniszterelnök lesz, a másodikban tizenhatszor utalt arra, hogy nem esne kétségbe, ha visszatérhetne a kormányfői bársonyszékbe, a harmadikban tízszer vallotta be, hogy igenis, akar miniszterelnök lenni.

Efféle mondatokat találtam: 1. /’Akar 2014-ben miniszterelnök lenni?’/ „Komolyan gondolom, hogy velem a baloldal nem nyerhet.” (InfoRádió, 2013. október 30.)  „Nem leszek a demokratikus ellenzék miniszterelnök-jelöltje 2018-ban.” (ATV, 2017. február 7.) "Én nem leszek miniszterelnök-jelölt." (atv.hu, 2017. december 22.) 2. /’Mikor lesz újra miniszterelnök?’/ „Ki tudja.” (Gyáli Hírháttér Online, 2013. november 29.)  /’Lenne-e a DK miniszterelnök-jelöltje?’/ „Vagy én lennék, vagy nem én lennék.” (ATV, 2017. május 30.) 3. „Négy év múlva lesz több szavazónk, és akkor lesz Gyurcsány-kormány.” (ATV, 2017. június 27.) A legutóbbi idézetből kisejlik, hogy a volt miniszterelnök mire gyúr.

Tegnap este beült a tévéstúdióba Gyurcsány Ferenc és Molnár Gyula. Összehúzták a székeiket. Meg-megérintették egymás karját, lapogatták a vállát. A Demokratikus Koalíció és a Magyar Szocialista Párt elnökei kvaterkázva osztották föl az országot. Most már „csak” a Fideszt kéne legyőzni. A barátságos hangvételű beszélgetésben volt egy továbbgondolásra késztető mozzanat.

Gyurcsány Ferenc elmesélte, hogy akadt olyan napja a tárgyalássorozatnak, amikor a két párt képviseletében öt MSZP-elnök foglalt helyet. (Heten ültek a teremben.) Ekkor kezdtem számolni. A DK-t ugyebár Gyurcsány képviselte, az MSZP volt elnöke. Hivatalos tárgyalópartnere Molnár Gyula volt, az MSZP jelenlegi elnöke. A szocialista delegáció tagja volt még Hiller István választmányi elnök is, szintén hajdani MSZP-elnök. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a küldöttséget gyarapította mostani pártigazgatóként Tóbiás József volt MSZP-elnök is. S mert a szocialista párt elnökségébe tanácskozási joggal hívtak meg két volt MSZP-elnököt, Lendvai Ildikót és Mesterházy Attilát, egyikük alighanem bekerült a DK-val tárgyaló delegációba is.

Az a benyomásom, hogy a baloldal széttagolódása felfogható úgy is, mint az MSZP-ből kivált politikusok köré épített pártok harca a parlamenti helyekért, ide értve az Együtt-alapító Szigetvári Viktort is. Mintha élne még a platformosdi a pártban maradt volt elnökök csapatai, de az MSZP-ből kivált politikusok pártjai között is. De hol van már a régi szép idő, amidőn Horn Gyula szellemisége lebegett a platformok fölött? A legendás elnök hagyta kibontakozni a platformok önállóságát, ám abban a pillanatban, ahogy bármelyik vezető szerepre tört, az ellenlábas platform oldalára állt, hogy helyre állítsa a neki kedvező arányokat, és elkerülje az MSZP szétzilálódását.

1998-as lemondásával megszaporodtak a pártelnökök. Őt Kovács László követte, akit Hiller István, majd Gyurcsány Ferenc, akit Lendvai Ildikó váltott az elnöki székben. Ő Mesterházy Attilának adta át a helyét, akit Tóbiás József követett, őt pedig Molnár Gyula. Tizenkilenc év alatt hét pártelnök. Nem hagytam ki valakit? A jelenlegi elnök már csak lesoványodott pártot örökölt, amely most, lám, megegyezett a volt pártelnök Gyurcsány Ferenc új pártjával. Ha semmi nem jön közbe, jövő tavasszal „a két legnagyobb ellenzéki párt” (Molnár Gyula, ATV, december 21.) verseng majd a választópolgárok szavazataiért. Bizonyára a siker reményében.  

Végre eljutott hozzám A csabai című könyv. Lapozgatom a karácsonyfa alá való nagyalakú, tartalmas szövegekkel teleírt és rengeteg fényképpel tarkított kötetet. A körülbelül ötven lokálpatrióta alapos munkája mutatja be mindazt (tájat, embert, szokást, kolbászt és fesztivált), ami csabainak vélhető. Szerkesztette Ambrus Zoltán, a békéscsabai kolbászfesztivál kitalálója és hajdani évfolyamtársam a debreceni egyetemen. Még nem olvastam végig, de az összes képet megnéztem, és a kolbászfesztiválos fotók egyikén fölfedeztem a jelenlegi miniszterelnököt.

Orbán Viktor köténykében, felgyűrt ujjú ingben könyékig dolgozott a tölteléken. Beugrott róla egy régi történet, amely lélektani magyarázatot kölcsönöz minapi megnyilatkozásához. Egy újságíró ugyebár megkérdezte tőle, vajon miként vélekedik országgyűlési frakciótársa, Pócs János fészbukos bejegyzéséről. Az erdélyi disznóvágásról mellékelt fénykép nagy port kavart; még külföldi lapok is közölték, hogy a megpörkölt sertés oldalán ezt olvashattuk: „Ő VOLT A SOROS!!!” A miniszterelnök rövidre zárta a kínos helyzetet, másként fogalmazva kitért a válasz elől, mondván: „A disznóvágás ügyei nem tartoznak a kormány hatáskörébe.”

Pedig pályakezdő kormányfőként még volt köze hozzá, mert ezt fejtegette: „A nagyapámtól én megtanultam kolbászt készíteni.” S hogy növelje a népszerűségét, a csabai fesztiválon elszegődött Prisztavok uram csapatába, és fotóriporterek gyűrűjében gyúrta az illatos, fűszeres tölteléket. Korabeli sajtóemlékeim szerint nyert is egy csüngő hasú vietnami malacot, amelyet talán az elődjéről és politikai ellenlábasáról, Horn Gyuláról neveztek el. Ama bizonyos Gyulát számomra ismeretlen helyen nevelgették, és a következő évben ő lett a soros: levágták. Sokakkal ellentétben mostani miniszterelnökünk minapi kijelentése engem mégis megnyugtat.

A Rákosi-korszakban még a kormány hatáskörébe tartozott a disznóölés. Hatóságilag kellett engedélyeztetni, hogy a hátsó udvari ólban konyhai hulladékokkal táplált malacot ilyenkor, tél idején levághassák. Az engedélyt ritkán kapták meg a kérvényezők, ezért az úgynevezett feketevágások miatt több ezer kisembert és több száz böllért csuktak börtönbe. Itt még nem tartunk. Csupán ott, hogy a megperzselt disznó kormos oldalába írt üzenet kétségben hagy bennünket. Vajon a csupa nagybetűs mondat utolsó szava a pillanatnyilag első számú közellenségnek szánt amerikai-magyar üzletembert jelenti-e, vagy az épp sorra került háziállatot?               

„Ki a f*sz az az Orbán?” - e címmel jelent meg Charles Gati cikke a Népszava mai számában. A majdnem teljhatalmú miniszterelnököt illetlen szóval illető szerző ’felségsértésére’ az kölcsönzött lehetőséget, hogy elképzelt egy beszélgetést a Fehér Házban.

Trump elnököt kereste föl a külpolitikai főtanácsadó, aki akár ő is lehetett volna, ha fél életét nem a Demokrata Párt holdudvarában töltötte volna. Gáti Károly a nyers modorú elnök szájába adta ama mondatot, ami utal Deutsch Tamáséra. Annak idején a szabad szájú Fidesz-politikus így osztotta meg velünk velős véleményét az amerikai külügyminisztérium magyar ügyekre is rálátó államtitkáráról, Melia úrról. Az előzményre azonban aligha emlékeztetnek majd a kormánypárti lapok jegyzetírói, akiktől a magyar származású politológus bizonyára megkapja a magáét. Azt viszont Charles Gati a képzeletbeli főtanácsadó szájába adta, hogy „A sajtó döntő többsége a kezében van.” Mármint Orbánéban.

Pontosan fogalmaz, és nem bonyolódik számokba. Ellentétben Dömsödi Gábor pásztói polgármesterrel, aki tegnap este azt fejtegette egy tévéműsorban, hogy az ellenzéki álláspontok legföljebb a média öt százalékában láthatnak napvilágot. A civilben újságíró polgármester rögtön ellentmondásba is keveredett. Szerinte a közösségi médiumokban még elmondhatjuk a véleményünket, és a digitális sajtóban még vannak hadállásaink. De a közösségi oldalak és az online portálok nem tartoznak a média fogalmába? Ha beletartoznak, vajon beszélhetünk-e az Orbán-kormány 95 százaléknyi túlsúlyáról?

Az a benyomásom, hogy az ellenzéki publicisták és politikusok bűvös számokat választották a képzelet világából, hogy elhárítsák a felelősséget. Azt sugallják, hogy a megsárgult nyilvánosságban nem jutnak szóhoz, ahogy Molnár Gyula, az MSZP elnöke fejtegette: „A kormány 94 százalékos média-túlsúlyával nem fog minket túl sok helyre engedni.” (InfoRádió, 2017.12.14.) Az aránypár kétségkívül elbillent a kormány javára. Bizalmi embereivel felvásároltatta a vidéki napilapokat, amelyek Pest megye kivételével beborítják az országot. Faramuci módon adnak teret az ellenzéki politikusoknak: összefoglalják a mondandójukat, és mellé tördelik a Fidesz véleményét is. Az angolszász sajtóban ezt nevezik az automatikus válaszadás jogának.

A trükk az, hogy ha a kormány állít valamit, akkor a kormánypárti sajtó a legritkább esetben közli az ellenzéki politikusok véleményét. Na, ebből a gyakorlatból tessék megállapítani az aránypár számait! 

Idestova három évtizede foglalkozom a közéleti személyiségek megnyilvánulásaival. Több tízezer mondat gyűlt össze, és az a benyomásom, hogy kirajzolódik belőlük az ország közérzete. Az utóbbi időben két olyan toposzt (közismert fordulatot, átvitt értelemben félreértést) vettem észre, amely zavarja a tisztánlátást.

Kormánypárti politikusok gyakran mondogatják, hogy a Fidesz meg a KDNP koalícióban kormányozza az országot. Ez persze leginkább a kereszténydemokraták hangoztatják. De a legőszintébbek is csupán odáig jutottak el, hogy az országgyűlési választásokon azért nem mérették meg a pártjukat önállóan, mert szétválaszthatatlanul forrtak egybe a Fidesszel. A mérhetetlen nanopárt elnöke, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes idézte főnökét, Orbán Viktor kormányfőt, aki egyszer a Fidesz hajóját hánykolódni látta a viharos tengeren. A metaforához figyelemre méltó megjegyzést fűzött.

Íme: „A KDNP az a horgony, amely ezt a hajót a hullámverésben is az örök értékekhez köti.” (Magyar Hírlap, 2008. július 9.) A kereszténydemokrata politikus realitásérzékére jellemző, hogy elvbarátai közül szinte az egyedüli, aki a koalíció helyett inkább a szövetség kifejezést használja. Talán mert ismeri Lázár János Fidesz-politikus, a miniszterelnöki hivatalt vezető miniszter, sokak szerint az Orbán-kabinetből az igazi második ember kínosan határozott véleményét: „Jó lenne, ha a KDNP szembenézne azzal, hogy ez nem egy koalíciós kormány.” (Népszabadság, 2011. július 18.)

A másik toposz napjaink súlyos kérdéséhez kapcsolódik. Vajon az országgyűlési választásra készülő ellenzéki pártok mit kezdjenek a Jobbikkal? A cukisodás eredményeként van-e annyira „technikai koalícióra” képes, hogy a Fidesz leváltására szövetkezzék vele a többi ellenzéki párt? Az Orbán-rendszert utálók két táborra szakadtak: az egyik részében tartózkodók szerint nem szabad összefogni a „neonácikkal”, a „szalonnácikkal”, a másik részében elkülönültek viszont a cukisodás demokrácia-fokát méricskélik. Az aktuálpolitikai kérdést, hogy a Jobbik nélkül leváltható-e a Fidesz, csupán jövő tavasszal válaszolhatjuk meg. Azt azonban már most állíthatom, hogy a baloldali pártok épp a demokratikus jelzővel különböztethetik meg magukat a szintén ellenzéki Jobbiktól.

Vona Gábor elnök fölhatalmazta őket erre, amikor ezt mondta: „Nem vagyunk kommunisták, nem vagyunk fasiszták, nem vagyunk nemzeti szocialisták, de demokraták sem vagyunk.” (Magyar Távirati Iroda, 2012. január 28.)

A barátomnak joga van megkérdezni, vajon miért „szálltam rá” az MSZP-re. Azt ugyan nem érzem, hogy rászálltam volna, elismerem azonban, hogy elég gyakran írok a médiabeli botladozásairól. Írnék a sikereiről is, ám ezek mostanában nem nagyon adódnak. Ebből következik ama bizonyos látszat.

Holott e 2500 karakternyi bejegyzéseket a compliment sandwich jegyében írogatom. Az angolszász sajtóból ismert kifejezés dicséretekbe burkolt bírálatot jelent, amidőn a kritikai töltetet két bók közé csomagoljuk. Az olyan eszmecserét kedvelem, amelyben dicsérhetem is a vitapartnert. Erre a szavazók százezreit, párttagok ezreit elvesztő MSZP nem ad lehetőséget, holott akadnak politikusai, akiket a szorgalmuk és a kommunikációs készségük miatt tisztelek. Ilyen például Gőgös Zoltán, Lendvai Ildikó vagy Lukács Zoltán. Csakhogy a pártjuk rendre hibázik a kapcsolatteremtésben (a kommunikációban), és jeleskedik a kapcsolatok megszakításában (az exkommunikációban). Ezúttal az utóbbiról tűnődnék.

Május közepén az MSZP azóta már leváltott sajtófőnöke bejelentette, hogy a szocialista politikusok nem állnak szóba az M1, a tv2, az Echo TV, a Magyar Hírlap, a Magyar Idők, a Lokál, a Ripost, az Origo.hu, a PestiSrácok.hu és a 888.hu munkatársaival. A bojkottot a párt miniszterelnök-jelöltje, Botka László kezdeményezte, a szegedi polgármester azonban október 2-án lemondott, ám nem távozott vele a bojkott. Több mint két hónap múltán megérkezett az új, egyelőre még nem hivatalos miniszterelnök-jelölt. S bár az MSZP nem jelentette be, hogy Karácsony Gergely jöttével megszünteti a kormánypárti médiumok bojkottját, a választmány elnöke tegnap megjelent az Echo TV stúdiójában.

A műsorvezető persze megkérdezte Hiller Istvántól, miként értékeli a baloldali ellenzék közös jelöltjének szánt Karácsonyt. Ezt válaszolta: „Egy országos szervezettel rendelkező párt és egy párttal nem rendelkező, de népszerű politikus egymásra talált.” A civilben történész művelt ember, több nyelven beszél. Von Haus aus (otthonról, Sopronból) hozta magával a németet, talán ezzel magyarázható, hogy az idézetben kétszer is ugyanazt a germanizmust használta. Utálom a haben-nel jelzett birtokviszony tükörfordítását, a teljesség kedvéért mégis így alakítanám át az egyébként figyelemre méltó mondatot: Egy országos szervezettel rendelkező, de nem népszerű párt és egy párttal nem rendelkező, de népszerű politikus egymásra talált.