A barátomnak joga van megkérdezni, vajon miért „szálltam rá” az MSZP-re. Azt ugyan nem érzem, hogy rászálltam volna, elismerem azonban, hogy elég gyakran írok a médiabeli botladozásairól. Írnék a sikereiről is, ám ezek mostanában nem nagyon adódnak. Ebből következik ama bizonyos látszat.

Holott e 2500 karakternyi bejegyzéseket a compliment sandwich jegyében írogatom. Az angolszász sajtóból ismert kifejezés dicséretekbe burkolt bírálatot jelent, amidőn a kritikai töltetet két bók közé csomagoljuk. Az olyan eszmecserét kedvelem, amelyben dicsérhetem is a vitapartnert. Erre a szavazók százezreit, párttagok ezreit elvesztő MSZP nem ad lehetőséget, holott akadnak politikusai, akiket a szorgalmuk és a kommunikációs készségük miatt tisztelek. Ilyen például Gőgös Zoltán, Lendvai Ildikó vagy Lukács Zoltán. Csakhogy a pártjuk rendre hibázik a kapcsolatteremtésben (a kommunikációban), és jeleskedik a kapcsolatok megszakításában (az exkommunikációban). Ezúttal az utóbbiról tűnődnék.

Május közepén az MSZP azóta már leváltott sajtófőnöke bejelentette, hogy a szocialista politikusok nem állnak szóba az M1, a tv2, az Echo TV, a Magyar Hírlap, a Magyar Idők, a Lokál, a Ripost, az Origo.hu, a PestiSrácok.hu és a 888.hu munkatársaival. A bojkottot a párt miniszterelnök-jelöltje, Botka László kezdeményezte, a szegedi polgármester azonban október 2-án lemondott, ám nem távozott vele a bojkott. Több mint két hónap múltán megérkezett az új, egyelőre még nem hivatalos miniszterelnök-jelölt. S bár az MSZP nem jelentette be, hogy Karácsony Gergely jöttével megszünteti a kormánypárti médiumok bojkottját, a választmány elnöke tegnap megjelent az Echo TV stúdiójában.

A műsorvezető persze megkérdezte Hiller Istvántól, miként értékeli a baloldali ellenzék közös jelöltjének szánt Karácsonyt. Ezt válaszolta: „Egy országos szervezettel rendelkező párt és egy párttal nem rendelkező, de népszerű politikus egymásra talált.” A civilben történész művelt ember, több nyelven beszél. Von Haus aus (otthonról, Sopronból) hozta magával a németet, talán ezzel magyarázható, hogy az idézetben kétszer is ugyanazt a germanizmust használta. Utálom a haben-nel jelzett birtokviszony tükörfordítását, a teljesség kedvéért mégis így alakítanám át az egyébként figyelemre méltó mondatot: Egy országos szervezettel rendelkező, de nem népszerű párt és egy párttal nem rendelkező, de népszerű politikus egymásra talált.     

A szocialista politikus méltósággal viseli a másodhegedűsséget. Tavaly nyáron választották az MSZP elnökévé, aztán jött Botka László, és a 197 centijével eltakarta előle a Napot. Most pedig itt tornyosul előtte Karácsony Gergely, a zuglói miniszterelnök-jelölt a szintén 197 centijével. Ülve csekélyebb a különbség, talán ezért ült be vele Molnár Gyula az InfoRádió stúdiójába. A közös interjú elég jól sikerült, az ötvenperces műsor harmadrészében ő is szóhoz jutott.

Összefogottan nyilatkozott az MSZP sanyarú helyzetéről, mégis azt a gondolatát emelem ki, amelyet sokadszor fejtett ki a nyilvánosság fórumain, és görcsösen ragaszkodik hozzá, holott már régen túl kellett volna lépnie rajta. Ezt állította: „A kormány 94 százalékos média-túlsúlyával nem fog minket túl sok helyre engedni.” Majd „6 százaléknyi független médiáról” is beszélt, „ami még van”. 94 plusz 6 csakugyan 100, egyébként hibádzik a számítás. Vannak ugyan függő és független médiumok, de ha egy baloldali politikus ezt a megosztást választja, akkor bizony a Népszavát is a függő kategóriába kéne sorolnia, a volt MSZP-pénztárnok, Puch László portfóliójába tartozó Vasárnapi Hírekkel és Szabad Földdel együtt.

Biztos, hogy Molnár Gyula ezeket a szerkesztőségeket is beleértette ama 94 százalékba? Ha nem, hogy jött ki neki a 94? Ha igen, hogy jött ki neki a maradék 6 százalék? Sorolhatnám még a példákat, amelyek arról árulkodnak, hogy az aránypárral semmit sem lehet kezdeni. Legföljebb arra alkalmas, hogy elkendőzze: az MSZP és a többi baloldali párt nem használta ki a nyilvánosságban rejlő lehetőségeket, és légből kapott számokkal próbálja palástolni a kommunikációs ügyetlenségét. Érteni vélem persze, hogy a szocialista pártelnök milyen nézőpontból látja a médiát.

Vannak ugyebár a számára ellenséges médiumok, például az ugyancsak ellenzéki Jobbikot favorizáló Simicska Lajos portfóliójához sorolható szerkesztőségek. De ha az Orbán-kormányt bíráló, ráadásul milliós nézettségű Hír TV, a félmilliós olvasottságú Index.hu, a patinás Magyar Nemzet és a színvonalas Heti Válasz tetemes szeletet hasít ki a média egészéből, vajon hogy jön ki a kormány 94 százaléknyi túlsúlya a nyilvánosság eszközrendszerében? Mindenkivel egyetértek az ellenzéki politikusok és publicisták közül, aki a kormányzat túlsúlyáról beszél. A számokkal, arányokkal azonban óvatosan bánnék. Megvárnám, amíg a médiakutatók elvégzik a felmérést.      

Tegnapelőtt a baloldali ellenzék élére szánt miniszterelnök-jelölt hat interjút adott. De ki ez a nyurga, negyven körüli politikus, aki az MSZP program-bemutatóján bejelentkezett a Jobbik nélküli ellenzék vezetésére? Akit érdekelnek az életrajzi adatai, nézze meg kacskaringós pályafutását a Wikipédiában. Adódik egy másik közelítésmód is, elvégre a rendszerváltás óta följegyzem a politikusok jó vagy rossz, egyszóval jellemző mondatait.

Nálam Karácsony Gergely 2010 januárjában indult, akkori pártjára, az LMP-re tett figyelemre méltó, bár ezúttal nem idézendő megjegyzést. 2012-ben neki tulajdonítottak egy meghökkentő kijelentést, amelyet persze a nagypolitikába való berobbanása nyomán most fejére olvasnak a kormánypárti sajtóban. Utánanéztem, hogy valójában mit is mondott a debreceni egyetemen, egy zártkörű beszélgetésen, a hangfelvételt azonban nem találtam meg. ’A szocikat jobban utálom, mint a Fideszt.’ mondat tehát így, szimpla idézőjellel a kétséges megnyilvánulások közé sorolható.

Egyébként Karácsony Gergely ama közéleti szereplők közé tartozik, aki sokáig kalapálja a mondatait. (Ilyen volt Torgyán József is, bár másfajta értelemben az összehasonlítás nem kecsegtet eredménnyel. A fiatalabbik politikus komolyabban vehető, mint a rózsadombi kisgazda.) Fölfigyeltem egy idei mondatkísérletére. Így kezdte: „Mindegy, hogy tolom vagy húzom, de én szolgálatra jelentkezem.” (Hír TV, május 22.) Imigyen folytatta: „Nekem mindegy, hogy tolom vagy húzom a szekeret. De mi a szekér?” (ATV, október 3.) Az MSZP múlt szombati nagygyűlésén megörvendeztette a hallgatóságot: „Nekem mindegy, hogy tolom vagy húzom, csak menjen a szekér.” (atv.hu, december 9.) A jelenlegi állapotot pedig így jellemezte a tegnapelőtti hat interjú egyikében: „Most úgy tűnik, hogy húznom kell a szekeret.” (InfoRádió, december 14.)

A hiteles idézetekből kirajzolódik, hogy hajlamos a hezitálásra. Másként fogalmazva egyelőre még értelmiséginek hat a politikai boszorkánykonyhában. Ez olyasmi, mint elefánt látogatása a porcelánboltban. A helyzet iróniájával a demokratikus ellenzék összefogására jelentkezett (kiszemelt?) miniszterelnök-jelölt is tisztában van, mert tegnap, a Civil Rádióban így foglalta össze az együttműködésről kialakított álláspontját: „Tudom, hogy ezzel a lépéssel sok érdeket sértek.” A legtöbb politikus idővel kinövi az értelmiségét, ő azonban 197 centi magas. Abban reménykedem, hogy már nincs hová nőnie. 

Egyetemi évfolyamtársam egy észak-magyarországi múzeum igazgatói szobájából ment nyugdíjba. Néha megtisztel azzal, hogy széljegyzeteli a Médianapló szösszeneteit. Néhány órája érkezett véleményét így foglalnám össze: ha már beszámoltam arról, hogy Mészáros Lőrinc megyei újságjaiban pesti publicisták írják a vezércikkeket, vajon mi a helyzet a másik két lapcsoportban, amelyet szintén megvásároltak a kormányzat bizalmi emberei: Heinrich Pecina és Andy Vajna.

Maradjunk az osztrák sajtóbefektetőnél! A miskolci, a nyíregyházi és a debreceni újság online változatánál, a menüsorban található a Jegyzet szó. Ha rákattintunk, a számítógép képernyőjén kirajzolódik az utolsó vezércikk, amelyet engedélyezett a központi (tartalom”fejlesztésért” felelős) főszerkesztő. Az egyébként jó tollú szerző a kötelező olvasmányok elavulásáról tűnődött november 16-án, vagyis egy hónapja. Akadtak azóta is hasonló témájú jegyzetecskék az Inform Média nevű cég napilapjaiban, és a szerzők egytől egyig kerülték az országos politikát. Aki döntött a digitális archívum kínálatáról, valamiért úgy vélte, hogy ezeket nem érdemes az olvasók figyelmébe ajánlani.

Ennél kulturáltabb megoldást választott a kaszinók működtetésétől sem idegenkedő amerikai-magyar sajtóbefektető. Andy Vajna sem veszi jó néven, ha a győri és a szegedi újság munkatársai az országos politikáról fejtik ki az álláspontjukat, a hétköznapi örömökkel és gondokkal foglalkozó jegyzetek azonban gyakoribbak. Az eddigi utolsót december 1-én, vagyis két hete közölte a Kisalföld. Szerzője helybéli sportújságíró, aki arról tűnődött, vajon mivel magyarázható, hogy a város világhírű  kézilabda csapatából csupán két hölgy boldogítja a magyar válogatottat, a norvégot viszont három is. A különbség abból érzékelhető, hogy a mi lányaink a legjobb nyolc közé sem jutottak az éppen zajló világbajnokságon, a norvégok viszont akár meg is nyerhetik.

Mellesleg a szegedi Délmagyarország naprakészebb a jegyzetekből, mint a győri újság, az országos politikáról persze szintén kerüli a véleménynyilvánítást. Ebből is látszik, hogy bár a nyilvánosság szűkítése szempontjából egy kalap alá vehető Vajna úr két vidéki napilapja, mégis sok múlik a sajtóhagyományon. A patinásabb szegedi egyetem felkészültebb munkatársakat ad a helyi szerkesztőségnek, mint a győri. A Délmagyarország ügyesebben tanítgat bennünket egy már-már elfeledett szokásra: a sorok közti olvasásra.

Ma reggel négy után néhány perccel a volt miniszterelnök hangjára ébredtem. Gyurcsány Ferenc Fiala Jánossal beszélgetett a Civil Rádióban. A műsorvezető sokat állított és keveset kérdezett, ez azonban nem akadályozta meg a neves interjúalanyt abban, hogy lélekbe markoló szállóigével vétesse észre magát. A Demokratikus Koalíció elnöke imigyen jellemezte a szétmorzsolódott baloldali ellenzéket: „Virul száz virág, és nehéz csokorba kötni.”

Az összemarkolásra, s ami ezzel egyet jelent: a közös miniszterelnök-jelöltségre vállalkozó (bejelentkező?) Karácsony Gergelyre pedig ezt találta mondani: „A helyét keresi egy mérhetetlen párt kellemes és szimpatikus vezetője.” Ebből bontotta ki a tanulságot, hogy korántsem vele van baja, hanem a „struktúrával”. Szerinte ugyanis a szocialista választási lista élére akkor érdemes állni, ha a kormányfő-jelölt beágyazta magát az MSZP-be. A következtetést így foglalta össze: „Ahogy a Botka-projekt befuccsolt, úgy fog befuccsolni a Karácsony-projekt is.” Gyurcsány Ferenc tudja, hogy miről beszélt ma hajnalban.

Ha valaki föllapozná a 2002. január 1. óta vezetett Médianaplót, 2004 nyarán és őszén meglelné ama bejegyzéseket, amelyeket a megyei napilapok böngészése közben írtam. Azt figyeltem meg, hogy a Medgyessy-kormány újdonsült sportminisztere, a szélesebb nyilvánosság számára ismeretlen Gyurcsány Ferenc az olimpia ürügyén bejárta az országot. Megfordult például a tatai edzőtáborban, az olimpikonok között, fényképezkedett Északkelet-Magyarországon, Eger és Miskolc környékén, ahol játszótereket avatott, és Nyugat-Magyarországon, ahol csimpaszkodott a gyűrűn, és a fotóriporterek örömére nem teljesen szabályos gyakorlatot mutatott be

A napot tehát sportminiszterként kezdte iskolai tornatermekben, egyesületi edzőpályákon és stadionokban. Utána viszont nem rohant vissza a hivatalába, hanem azzal fejezte be, hogy meglátogatta a helybéli MSZP-alapszervezetet. Ez idő tájt még a választási vesztes Fidesz is elismerte, hogy a pártok közül leginkább a szocialistáké ágyazódott a társadalomba. Gyurcsány Ferenc országjárásával párhuzamosan a fővárosban is zajlottak az események: az MSZP mértékadó politikusai keresték a párton kívülről érkezett Medgyessy Péter utódját, meg is találták Kiss Péter személyében. Azt azonban nem vették észre, hogy közben a sportminiszter végigjárta a Budapesten túli Magyarországot, és maga mögé állította a vidéki pártszervezeteket. A többit már tudjuk.              

Ritkán nézek reggeli műsorokat, de ma rácsodálkoztam a Reggeli járatra. Lampé Ágnes tűnt fel a képernyőn. A szőke, finoman öltözködő, kulturáltan beszélő, rokonszenves újságírónőt még Debrecenből ismerem. A híres orvoscsalád sarja, professzor nagyapja vasárnap délelőttönként megjelent a Bem téri Zöldi-cukrászdában, és négy krémest, két linzert meg két ischlert vásárolt az ebédhez.

Unokája profiltisztításba kezdett. Fölmondott a 168 Óra című hetilapnál, illetve a Klubrádiónál, és átszerződött a Hír TV-hez. Az úgynevezett G-nap, vagyis 2015. február 6. óta Simicska Lajos ellenzékbe szorult tévéjénél is lehet tartalmas újságírói munkát végezni, azt az indoklást mégis kevésnek vélem, hogy Lampé kollegina „időbeli átfedés” miatt mondott le a Reggeli gyors műsorvezetéséről. Ennél azért többről van szó. A Reggeli gyorsban kétségkívül ugyanazt a munkát végezte, amit most a Reggeli járatban csinál, valamint a 168 Óra hasábjain is művelt: interjúkat készített. Kérdéseket tett föl közéleti személyiségeknek, és a maga csöndes, szelíd, állhatatos módján kicsiklandozta belőlük a válaszokat.

Mindazonáltal klubrádiós munkájában és ATV-s vendégszerepléseiben volt egy mozzanat, amely túlmutat a tehetséges újságíró átigazolásán. Véleményt is nyilvánított, például csúfondáros glosszát olvasott föl az interjúk előtt, illetve az ATV-s műsorvezető kérdésére csinos jegyzeteket rögtönözve válaszolt. Egyszerre művelte tehát az interjú és a publicisztika műfaját - az egyiket főleg, a másikat mellékesen. Igen ám, de szerkesztőként megtanultam, hogy egy újságíró akkor válik publicistává, ha a nyilvánosan megfogalmazott véleményeiből kirajzolódik a világnézete. Akinek pedig nyilvánvaló a világnézete, annak kérdezői elfogulatlansága óhatatlanul megsérül, vagy legalábbis megkérdőjelezhető, elvégre olvasói, nézői, hallgatói megtudják róla, hogy elkötelezte magát egy ideológiai értékrend mellett.

Nálunk azért nem szokás a két műfajt szétválasztani, mert sanyarú médiapiaci viszonyaink közepette nem lehet csak publicisztikából vagy csak interjúkészítésből megélni. Tőlünk nyugatra azonban úgy megfizetik a tehetséges újságírókat, hogy elkötelezhetik magukat az egyik vagy a másik műfaj számára. Azt kívánom Lampé Ágnesnek, hogy annyi nullát tartalmazzon az új szerződése, amennyiből kitarthat a visszafogott, kedves stílusa, és ami ezzel egyet jelent: a nyitott, kulturált műsorvezetés mellett.            

Molnár Gyula tegnap este elhangzott indoklása szerint a baloldal legerősebb pártja hamarosan szerződést köt az ország legnépszerűbb politikusával. Az MSZP elnöke Karácsony Gergelyre utalt. Érvelését gyöngíti valamelyest, hogy a magyar szocialisták népszerűsége immár egy számjegyű, és valószínűsíthető ugyan, de mégse holtbiztos, hogy a kongresszusuk megválasztja közös miniszterelnök-jelöltnek a zuglói polgármestert. Erről azonban töprengjünk néhány hét múlva.

Most annyi tudható Karácsony Gergelyről, hogy keresi a helyét. Szociológiát és politológiát tanult, a diploma megszerzése után pedig közvélemény-kutatással foglalkozott. 2002-től ebbéli minőségében dolgozott a Gyurcsány-kormány koalíciós államtitkárának, Horn Gábor SZDSZ-politikusnak. Majd csatlakozott az LMP-hez, aztán kivált belőle, hogy megalapíthassa a Párbeszéd Magyarország nevű pártot. Mostanáig a Párbeszéd és az Együtt közös miniszterelnök-jelöltje volt, és januárban talán a baloldali ellenzék közös kormányfő-jelöltje lesz. Bár ha Gyurcsány Ferencen múlik, aligha.

A volt miniszterelnök alkalmatlannak tartja a végrehajtó hatalom irányítására, szerinte a fővárosi kerületvezetés nem azonos egy országéval. (Az idézőjelet azért nem tettem ki, mert mindezt a Demokratikus Koalíció elnökségi ülésén mondta, és a betű szerinti idézet egyelőre nem szivárgott ki.) Vitatkoznék vele, elvégre a városoknak van belügyük, külügyük, egészség- és iskolaügyük, szociál- és médiapolitikájuk, még ha az önkormányzati részlegeket esetleg másképp is hívják. A nagyvárosi polgármester afféle kis miniszterelnök, legföljebb más a lépték az ország irányításához képest.

Nem véletlen, hogy a bejáratott polgári demokráciákban rengeteg várospolitikusból lesz a végrehajtó hatalom első embere. Gondoljunk csak két mértékadó német kancellárra, Adenauerre a kölni és Willy Brandtra a nyugat-berlini városházából. Franciaországban még gyakoribb a polgármesterek miniszterelnökösködése. Gyurcsány Ferencnek sem ártott volna, ha kipróbálja a városvezetést, mielőtt kormányfőségre adja a fejét. Akkor most nem könyvelhetnénk el sikertelen miniszterelnöknek.

A jelek azt sejtetik, hogy az MSZP jó nyomon jár, ha szorult helyzetében a szegedi polgármester, Botka László után a zuglóival próbálkozik. Kedvelheti a megtermett várospolitikusokat, mert a volt és a majdani miniszterelnök-jelöltje egyaránt 197 centi magas. Azt azért remélem, hogy nem ez a kiválasztás alapja.                

Gyakran bírálnak a kommentelők, mert a Médianaplóba nem azt írom, amit meg kéne írni. Olykor nem is a témát kifogásolják, hanem megemlítik, hogy nem úgy kellett volna megírnom, és mindjárt tanácsot is adnak. Elüthetném a kritikát azzal, hogy a hozzászólóknak szintén jogukban áll digitális naplót vezetni, ráadásul úgy, ahogy kedvük szottyan rá. Csakhogy okfejtésükben van némi igazság, a látszat ellenem szól.

A legtöbben ugyanis nem tudják, hogy a Médianaplót 2002. január 1. óta írom. Naponta 2500 karakternyi szöveget szánok ama témákra, amelyeket a kommunikáció szakos főiskolásokkal és egyetemistákkal pedzegetünk, de nem sikerült végigvinni a szemináriumokon. Amivel tehát ezekben a szösszenetekben foglalkozom, az szinte kizárólag kommunikációs jellegű. Ebből megfontolásra érdemes következtetés adódik. Ha a bejegyzéseket az a megtiszteltetés éri, hogy valamelyik utánközlő portál, leginkább az Index jóvoltából a szélesebb nyilvánosság elé kerülnek, akkor az olvasók nem ismerhetik a szakmai kiindulópontot. Olyasmit kérnek számon rajtam, amire eleve nem vállalkoztam.

Itt van például az MSZP program-bemutató összejövetele, melyet a múlt szombatra beharangozott kongresszus helyett rendezett meg. A tegnapi bejegyzésben az fejtegettem, hogy a tanácskozás szervezői nyakra-főre operáltak fogalmakkal, holott jelszavak helyett jelmondatokkal (igei állítmányt tartalmazó tőmondatokkal) kellett volna kecsegtetniük a szélesebb nyilvánosságot. Elrettentő és tanulságos példának véltem az igazság furcsa karrierjét. A szocialisták idestova két évtizede használják jelszóként, és rengetegszer jártak pórul vele. Két nappal ezelőtt is megtörtént, hogy a tévéközvetítésben egy bizonyos nézőpontból lemaradt az i, és kínos áthallásokra késztető gazság lett belőle.

Akadt kommentelő, aki szerint a kellemetlen képzettársításhoz az úgynevezett Habony-művek rosszindulatára volt szükség. Feltételezését nem vonom kétségbe, ma reggel azonban feltűnt egy meghökkentő példa is. Az egyetlen baloldali napilapot, a Népszavát aligha lehet vádolni az MSZP iránti rosszindulattal, mindazonáltal a címoldalán olyan fényképet közölt, amely akaratlanul is alátámasztja az érvelésemet. Fotóriportere, Markoszov Szergej átellenes nézőpontból örökítette meg a Párbeszédtől kölcsönzött miniszterelnök-jelöltet. A 197 centis Karácsony Gergely karcsú árnyéka kivetül a háttérre, és vállával eltakarja az i betűt a falra festett igazságból.           

Az Index képernyőjét kitölti az MSZP tegnapi program-bemutató gyűléséről közölt fotó. A színpadon hat fehér bőrfotel, bennük üldögélnek a szónokok. Korózs Lajos fekete zakóban és kék farmernadrágban, Bangóné Borbély Ildikó sötét felsőben és fekete szoknyában, Gőgös Zoltán fekete zakóban és sötét nadrágban, Kunhalmi Ágnes kék blézerben és fekete nadrágban, Hiller István és Molnár Gyula fekete öltönyben. Mellettük áll, éppen beszél Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, a majdani közös miniszterelnök-jelölt szintén fekete öltönyben.

Ha a közéleti szereplők gyakori vendégek a tévéstúdiókban, rákapnak a fekete öltözékre. Nem azért, mert gyászolnak, hanem mert jól mutat a képernyőn. A divat persze más pártbeli politikusokat is jellemez, mindazonáltal a színpadra kiültetett szocialisták ruházata arról árulkodik, hogy tudták: a kongresszust helyettesítő összejövetelüket sugározza a televízió. A szervezők tehát nemcsak a teremben ülőknek szánták az üzeneteiket, hanem a szélesebb nyilvánosságnak is. Ebből adódik az, amit a tegnapi bejegyzésben már pedzegettem.

Ha csupán a törzsközönségnek szánták volna a jelszavakat, nem volna kommunikációs gond, hogy Korózs Lajos és Bangóné Borbély Ildikó fölött „együttműködés”-t, Gőgös Zoltán és Kunhalmi Ágnes fölött „elszántság”-ot, Molnár Gyula és Karácsony Gergely fölött is „elszántság”-ot, sőt Karácsony előtt, a szónoki állvány homlokzatán szintén „elszántság”-ot olvashattunk. Azon pedig inkább csak mosolyoghattunk, hogy ha Kunhalmi Ágnes közelebb húzódott Hiller Istvánhoz, a képernyő előtt ülve azt vehettük észre, hogy közvetlenül a feje fölött „gazság” rajzolódott ki (látószögünkből eltűnt a szókezdő i betű).

A kommunikációs folyamat első lépése, hogy a szervezet fogalmakkal dolgozik. Az MSZP az együttműködést, az igazságot és az elszántságot választotta, az utóbbit háromszor is fölírta, hogy a teremben ülők megjegyezhessék. Ám abban a pillanatban, amidőn eldőlt, hogy üzeneteit nemcsak a törzsközönségnek szánja, eme jelszavakat (fogalmakat) jelmondatokká, könnyen megjegyezhető tőmondatokká kellett volna átfogalmazni. A választópolgárok túlnyomó többsége ugyanis nem elvont (fogalmi) gondolkodású. Ezt a szakmai tanulságot a Fidesz megértette. A nyilvánosságot szinte kizárólag olyan mondatokkal bombázza, amelyekben érzelmekre ható igei állítmányokkal mozgósít a cselekvésre, a híveit például az összetart(oz)ásra. A közvélemény-kutatásokban tapasztalt fölénye ezzel is magyarázható.         

Vajon hányan látták az Elszántság című, egyperces MSZP-filmet? Ha kevesen, mondjuk néhány ezren, akkor nincs nagy baj. Ugyebár ifjú hölgy fut menő szerelésben a hídon. A reggeli csípős hidegben egy domb derekára ér, és lankadni látszik. Ekkor közli velünk egy kellemes női hang, hogy „Amikor a leggyengébbnek érezzük magunkat, akkor vagyunk a legerősebbek.” Ez pontos megállapítás a magyar szocialisták mentális állapotáról.

Készülődünk az országgyűlési választásra, jövő áprilisban csaknem 11 ezer szavazóhelyiség vár bennünket, és a törvény lehetővé teszi, hogy az ellenzéki pártok egy-egy fővel ellenőrizhessék a voksolás tisztaságát. A szocialista pártvezetők őszinte pillanataikban bevallották, hogy a Fidesznek 15 ezer hadra fogható embere van, a Jobbiknak minden szavazókörzetbe jutna egy-egy aktivistája, az MSZP-nél pedig két számot emlegettek. Szanyi Tibor 3-4 ezret mondott, Molnár Gyula 6 és felet. Bármelyik adat hiteles, jelzi a párt társadalmi beágyazottságát.

Ha a kampányfilmet a szocialista aktivisták felrázására rendelték meg, akkor helyén való az elszántságot (eltökéltségét, hajthatatlanságot, kérlelhetetlenséget, kitartást, megingathatatlanságot, rendíthetetlenséget, tettrekészséget) emlegetni. Ha viszont a lejtmenetben lévő pártjuk mellett kitartó százezreknek és a tőle elfordult, de pillanatnyilag még párt nélküli százezreknek szánták, akkor baj van. Ha ugyanis a körülöttük lévő aktivisták meglepően szűk körét buzdítják elszántságra, nyugodtan használhatnak fogalmakat, a nép azonban nem fogalmi gondolkodású. Nem jelszavak illenek hozzá, hanem jelmondatok. Lehetőleg rövidek, amelyek igei állítmányt tartalmaznak. A volt miniszterelnök-jelölt Botka László amúgy vitatott jelmondata, a Fizessenek a gazdagok! kommunikációs szempontból üdítő kivételnek számított.

Bizonyára másnak is feltűnt, hogy a tömeggyűléseken beszélő politikusaik mögött, a falon, fölfestve vagy kivetítve fogalmak olvashatóak. Épp most zajlik a szocialisták választási programját bemutató nagygyűlés, és a szónoki állvány homlokzatán ezt látom: "elszántság". Kampány-üzeneteiben az MSZP ritkán jutott el az érzelmekre ható, cselekvésre ösztönző, mozgósító erejű igei állítmányig. A jelek azt sejtetik, hogy az Elszántság című kampányfilmben a nép helyett azokat az aktivistákat szólította meg, akiknek a kaptatón elfogyott a szuflájuk, és azzal vigasztalják magukat, hogy négy hónap múlva így is eljutnak az ellenőrzésre váró szavazóhelyiségekbe.