Az MSZP a választási vereség után kezd életjeleket mutatni magáról. Ennek megnyilvánulása ama konferencia, melyen legismertebb vezetője, Horn Gyula szellemi örökségét vette számba. Tegnap budai tanulmányi központjában, az úgynevezett 300-as teremben telt ház előtt politikusok, politológusok, szociológusok és újságírók elemezték a Horn-kormány négyéves ciklusát.

Tartalmas vita bontakozott ki, tálalása az ellenzéki sajtóban tanulságos. A Népszava első oldalon indult a tudósítással. A névtelen szerző megemlítette a szervező Molnár Zsoltot, aki felolvasta ifj. Horn Gyula üzenetét, majd az újságíró összefoglalta a jelenlegi pártelnök, Tóth Bertalan előadását. S mert ott voltam a teremben, megállapítható, hogy délelőtt 11-ig számolt be a fél kettőig tartó fejleményekről. A Népszava Online délután 14.13-kor szintén közölte a tudósítást, amelyben már a folytatásról is olvashattunk. De ha a papír alapú változatnak este tízkor van a lapzártája, vajon a szerkesztőség miért elégedett meg délelőtt 11-ig a történésekkel?

Az MSZP-hez szegről-végről tartozó portál, a Sztárklikk részletesebben és ügyesebben foglalkozott a Horn-szemináriummal. A szórványos visszhang sejteti Horn Gyula ellentmondásos kapcsolatát a nyilvánossággal. Nem vitatható persze, hogy 1990 és ’94 között ő hozta ki pártját a karanténból, és négyévnyi kormányzás után fejlődő országot adott át miniszterelnök-utódjának, Orbán Viktornak. Mégis az a benyomásom, hogy a múlt század kilencvenes éveiben, amíg a politika élvonalában volt, legsebezhetőbb pontjának a nyilvánosság számított. Felismerte ugyan a média jelentőségét, de mert a Kádár-korszakban szocializálódott, nem azt tanulta meg, hogy a gondolatait miként bontsa ki a nyilvánosság előtt. Azt inkább, hogy miként titkolja el a nyilvánosság elől.

A médiát a hatalom eszközének tekintette, ezzel magyarázható, hogy az 1995. december 21-én elfogadott médiatörvény a nyilvánosság politika szabályozását foglalta keretbe. A 91 százalékos többséggel megszavazott jogszabály arról árulkodik, ami kétségkívül átörökült a mába Horn Gyula szellemi örökségéből. A Torgyán-féle kisgazdák kivételével az ellenzéki pártoknak, így például a Fidesznek is tetszett, hogy a médiatörvény nem a politikát korlátozta a nyilvánosság ellenőrzésében, hanem a nyilvánosságot a politikusok ellenőrzésében. Azóta már tudjuk, hogy ezt a médiaszemléletet 2010. december 21-e, a jelenleg hatályos jogszabály elfogadása óta sikerült tökélyre fejleszteni.

Németh Péter a Népszava tiszteletbeli főszerkesztője. Akkor vonultatták vissza, amikor a legrégebb óta működő magyar napilap redakciójába megérkeztek a volt népszabadságosok, és a kiadó közülük választotta az új főszerkesztőt. A régi edzésben tartja magát, hogy szombatonként cikket írhasson a hajdani újságjába. A legutóbbi számban a sajtóviszonyokról elmélkedett, mondandóját a saját szavaival érzékeltetem: „A magyar sajtót, amelynek kilencven százalékát immár a kormány uralja, a félelem lengi körbe.”

A félelem megfelel a valóságnak, légkörében csakugyan fulladoznak az újságírók. A mondat többi részével már gondjaim vannak. Például a leng igéről azt írja a rokon értelmű szavak szótára, hogy csapkolódik, himbálódzik, ide-oda mozog. Ha szeszélyesen, alkalmilag, rögtönözve fog körbe bennünket, akkor ellentétbe kerül a szervezettséget sejtető „uralja” igével. Csakhogy a kormányzat tudatosan állítja elő a félelem állapotát. Lépésről lépésre korlátozta a nyilvánosság eszközrendszerét, amidőn bizalmi embereivel fölvásároltatta a sajtó jelentékeny részét, hogy eljusson azokhoz, akiknek nincs elég pénzük és igényük arra, hogy több forrásból, például a digitális sajtóból is tájékozódjanak. Talán megspórolhattam volna ezt a bekezdést, ha Németh Péter azt írja, hogy a félelem lengi körül a magyar sajtót.

Ami pedig a mértéket illeti, nem először említi a bűvös kilencven százalékot. Idestova két éve ezt fejtegette Orbán Viktorról: „A magyar sajtó kilencven százaléka az ő felügyelete alatt van.” (Hír TV, 2016. december 19.) Már akkor is szóvá tettem e rovatban, hogy ilyen fölmérés nincs. Azóta sem lett, és valószínűleg nem is lesz, mert ahhoz, hogy legyen, mintegy nyolcezer hazai sajtóterméket kellene megvizsgálni. De még ha kiválasztanánk is azokat a lapokat, amelyek politikával foglalkoznak, akkor is néhány százat kéne számba venni, ami megnehezítené a fölmérést. Akik nyilvánosan latolgatják a sajtóviszonyokat, kormányzati túlsúlyról beszélnek. Ennek mértékére vannak jelzőik, néha súlyosak is, attól azonban többnyire óvakodnak, hogy százalékokban fejezzék ki a tapasztalataikat. Ehhez ugyanis meg kéne adni azt a fránya forrást.

Nem értem Németh Pétert, ezt a harcedzett, öreg rókát. Vajon mi szüksége lehetett a logikusan végigvitt eszmefuttatás utolsó bekezdésében a légből kapott kilencven százalékra? Talán nem érezte elég hitelesnek az okfejtését, és nagyotmondással próbált nyomatékot kölcsönözni neki?  

Az egyik portálon érdekes cikket vettem észre. A szerző összevetette a megyei újságok 2014-es példányszámát a legutóbbi negyedévivel. Azért éppen a 2018/3-mal, mert a négy év előtti országgyűlési választás után indult el a megyei sajtópiac átrendezése.

Alkalmasabb dátumnak találtam volna 2015. február 6-át, amidőn Simicska Lajos az úgynevezett G-napon szakított Orbán Viktorral, és a Fidesz gazdasági háttérembere kimenekítette médiabirodalmát a kormányzati hatókörből. A lényegen persze aligha változtatott volna a későbbi időpont. Azon ugyanis, amelyet a szerző nyomán úgy foglalnék össze, hogy azóta a megyei lapok jócskán veszítettek a példányszámukból. Elvégre az eltorzított sajtópiac miatt immár nem abban érdekeltek a menedzsereik, hogy minél jobb újságot csináljanak az olvasóknak, hanem hogy minél több állami hirdetésre tegyenek szert. Egyszerűbben szólva az állami költségvetésből, vagyis közpénzből élnek.

Engem is meggyőztek a diagramok és a táblázatok, mégis hosszabb távra tekintenék vissza. A kétezres évek közepén készültem ugyanis egy tanulmány megírására, és a számítógép merevlemezén megmaradtak az akkoriban értékesített példányszámok. Hét napilapra összpontosítanék. A hajdani Pannon Lapok Társaság négy újságjára, amelyek jelenleg Mészáros Lőrinchez tartoznak, illetve az egykori Inform Média három lapjára, melyeket manapság a miniszterelnök másik bizalmi embere, Heinrich Pecina birtokol. Az első szám a 2005-ös értékesített példányszámot tartalmazza, a második a 2014/1. negyedévit, a harmadik pedig a 2018/3. negyedévit.

Vas Népe (Szombathely): 58 ezer, 42, 34. Zalai Hírlap (Zalaegerszeg): 58 ezer, 42, 32. Napló (Veszprém): 50 ezer, 33, 22. Fejér Megyei Hírlap (Székesfehérvár): 50 ezer, 33, 22. Kelet-Magyarország (Nyíregyháza): 57 ezer, 39, 35. Észak-Magyarország (Miskolc): 51, 35, 32. Hajdú-bihari Napló (Debrecen): 47 ezer, 32, 30. Tudom, hogy most ki kéne számítani, vajon tizenhárom év alatt a példányszámuk hány százalékát veszítették el. Mégse bajlódnék ezzel, mert másban vélem fölfedezni a lényeget.

Világtrend, hogy a napilapok példányszáma a legutóbbi két évtizedben folyamatosan csökken. A 2010 óta jellemző kormányzati médiapolitikának nem abban látom a szerepét, hogy a sajtópiac eltorzítása révén haldoklásra ítélte a papír alapú újságokat. Az ítélet jóval korábban, a világhálón született meg. Az Orbán-kormány „csak” afféle katalizátorként felgyorsította a végelgyengülés visszafordíthatatlan folyamatát.    

Egyik ismerősöm hiányolja a volt macedón miniszterelnököt. Az illető hölgy, személyesen nem ismerjük egymást, de szívesen olvasom bejegyzéseit a közösségi oldalon. Igaza van, csakugyan kínos, hogy a balkáni szökevény épp csak bekezdéseket kap a kormánypárti sajtóban. A fészbukos hiányérzetet néhány digitális ismerőse értelmezte.

Egyikük szerint röplapra volna szükség, hogy az egész ország nyilvánossága értesülhessen a furcsa ügyről. A másik szerint A/4-es formátumú és 80 grammos papírra kéne nyomtatni a történetet. A harmadik beszállna a sokszorosításba, a negyedik csatlakozna hozzá. Az ötödik szerint a röplap száll a levegőben, és ha egy háztetőről engedik el, szórólap lesz belőle. A kezdeményező úgy foglalta össze a röpke vitát, hogy még a végén ők fogják megszervezni a szamizdatot. Nem kell megszervezni, mert a digitális asztaltársaság tagjai hajszálpontosan írták körül a több mint egy éve működő Nyomtassteis!-t.

A kiadvány rövid cikkekben, egyszerű szavakkal adja közre azokat a híreket, amelyek kimaradtak a Magyar Távirati Iroda kínálatából. A hetenként megjelenő hírlap tartalmát fölteszi a világhálóra, és bárki letöltheti, kinyomtathatja, majd szétosztogathatja az ismerősei között. Az A/4-es formátumú, 80 grammos röplappal találkoztam a szülőfalumban, és ama városokban is, amelyekben megfordultam. Itt, az Újlipótvárosban pedig egy könyvesboltban juthatunk hozzá. A szerkesztőnek egyelőre azért kell beérnie néhány tízezer példánnyal, mert még mindig kevesen tudnak róla.

Indult a 200 millió forintos pályázaton, amelyet a kormányzati túlsúly vidéki ellensúlyozására írt ki az amerikai külügyminisztérium, de az országgyűlési választás miatt Washington elhalasztotta a döntést. Azóta pedig úgy tesz, mintha ki sem írta volna a pályázatot. Ismertebb lehetne a röplap, ha terjesztésére az MSZP országgyűlési képviselői fölajánlanák a régi és új fizetésük közti különbséget, immár 12 millió forintot. De inkább azon törik a fejüket, hogy karácsonykor ételt osztanának a szegényeknek. Van azonban még egy lehetőség.

Az Európa-parlamentben magyar politikus az úgynevezett okosfalu-projekt gazdája. Márpedig a Nyomtassteis! elsősorban a falvakban élőknek szánja a hétfőn megjelenő és kedden bárki által kinyomtatható Gruevszki-cikket. Szanyi Tibor az Uniótól igazán szerezhetne egy kis pénzt az anyagi gondokkal küszködő szórólapnak, amelynek jellegét hálából elnevezhetnénk szanyizdatnak.

Címes hírben olvastam, hogy a két tévészemélyiség visszatér a nyilvánosságba. A Nemzeti Televíziónak is nevezett N1TV-n Perjés Zoltán moderálásában lesz egy Saller című műsor, amelyben Balogh Gábor, Bencsik Gábor, Gulyás Balázs és Para-Kovács Imre társaságában beszélgetnek közéleti kérdésekről. Ismeretségi körömben már meg is indult róla a vita.

Sokak szerint bizonyára Vona Gábor intézte el, hogy Havas Henrik egyévnyi és Kálmán Olga félévnyi „pihentetés” után ismét a nyilvánosság elé léphessen. Elvégre az előbbi könyvet írt a Jobbik akkori elnökéről, az utóbbi pedig számtalanszor készített vele interjút. Azt is hallottam persze, hogy szégyellhetik magukat, mert beülnek a kétes múltú, sőt „neofasiszta” tévébe. Az első fenntartáshoz annyit fűznék, hogy Vona Gábor közreműködése vagy megfelel a valóságnak, vagy nem. A másodikhoz pedig azt, hogy ha érdekes és tisztességes hangvételű lesz a vitaműsor, akkor kevésbé kínos, hogy a Jobbik házi tévéjében hangzik majd el.

Mellesleg az asztaltársaság publicisztikai szempontból nem rossz. Akinek közülük az értékrendje gyökeresen eltér az enyémtől, attól is figyelemre méltó publicisztikákat olvastam-hallottam, néha meg is győzött az igazáról. Kálmán Olga és Havas Henrik reaktiválásával más gondom van. A nálunk fejlettebb demokráciákban elképzelhetetlen, hogy műsorvezetők (moderátorok) a publicisztika (nyilvános véleménymondás) műfajában jeleskedjenek. Az ottani magán- és pláne közmédiumok úgy fizetik meg a műsorvezetőket, hogy ne kelljen publicistaként is eltartani magukat és családjukat.

Az újságíró attól lesz jó publicista, ha megnyilvánulásaiból kirajzolódik a politikai (közéleti) értékrendje. És attól lesz jó moderátor, ha kérdéseiből, közbeszólásaiból nem bontakozik ki az ideológiai értékrendje. Mindazonáltal a konkrét ügyben nem ítélkeznék, inkább csak tűnődnék. Ahhoz ugyanis, hogy az imént felvázolt szakmai-erkölcsi álláspont érvényesülhessen az itthoni nyilvánosságban, olyan médiaszemléletre és kereseti viszonyokra volna szükség, mint tőlünk nyugatra.

Azért kellene jól megfizetni a publicistákat, hogy ne fanyalodjanak a merőben más beidegződéseket, például a kiegyenlítő hajlamot és visszafogottságot kívánó moderálásra. És azért kéne busásan javadalmazni a műsorvezetőket, hogy véletlenül se jusson eszükbe elszegődni olyan adásokba, ahol kifejezetten a véleményükre tartanak igényt.         

A publicista nevét Tóth Ákos igésítette a 168 Óra mai számában. Hozzáfűzte, hogy az ellenzék előválasztásozik is. Lehetséges, hogy azért fejtegette mindezt, mert ugyanazokat a tévéműsorokat látta, mint e sorok írója?

Huszonnégy órán belül háromszor került terítékre Budapest sorsa. A stúdióbeszélgetéseken olyan politikusok vettek részt, akik érdekeltek a főváros jövőjében. Közülük ketten (Horváth Csaba és Karácsony Gergely) az MSZP, illetve a Párbeszéd főpolgármester-jelöltjei, és csakugyan előválasztáson döntenék el, melyikük legyen Tarlós István kihívója. A harmadik, Kunhalmi Ágnes az MSZP-parlament, a Választmány elnöke. Nemrég még a legnépesebb szocialista pártszervezet, a budapesti vezetője volt, az országgyűlésbe pedig egy fővárosi választókerület képviselőjeként jutott be.

Nemcsak élő adásban hallgattam, hanem vissza is néztem őket. Feltűnt, hogy a háromnegyed óra alatt minden második percben szóba jött Puzsér Róbert. Nevét huszonegyszer említették, Horváth Csabáét tízszer, Tarlós Istvánét nyolcszor, Karácsony Gergelyét hétszer és Sermer Ádámét kétszer. A legutóbbi az alig létező Liberális Pártot képviseli, és szemernyi esélye sincs a győzelemre. Tarlóst most szintén hagyjuk, mert a páholyban üldögél, és figyeli a vetélytársak kampányolását. Minél többször emlegetik Puzsért, annál kevesebb esélyük lesz a kormánypárti főpolgármester leváltására.

A két ellenzéki párt hiába döntené el a jelölt személyét előválasztással, ha versenyben marad egy harmadik is, aki megosztja a Tarlóssal elégedetlen szavazókat. Ilyenkor a nyilvánosság fórumaira meghívott politikusok jobban járnak, ha bagatellizálják a civil jelöltet, mondván: igen, ő is indul, de inkább arról beszélnénk, hogy mit csinálnánk, ha a budapestiek kettőnk közül választanák a jelenlegi főpolgármester kihívóját. Ehhez képest tegnapelőtt este Karácsony Gergely és tegnap reggel Horváth Csaba megszólaltatásakor húsz alkalommal hangzott el Puzsér neve. Pártember vetélytársai megtették neki azt a szívességet, hogy agyba-főbe emlegették.

Tegnap estére annyiban változott a helyzet, hogy Kunhalmi Ágnes megtanulta a kommunikációs leckét. A műsorvezető kérdésére egy legyintéssel elintézte a számára-számukra nem kívánatos jelöltet, és hétszer hozta szóba a saját pártjáét, a szövetséges párt emberét pedig kétszer. Harcias dicséreteivel feljavította ugyan a statisztikát, de a huszonnégy órás előversenyt úgy nyerte az önjelölt Puzsér Róbert, hogy nem is volt jelen.

Olvasom, hogy a tavalyi bevétel fele már a New York Times online kiadásából származik. Ezzel a patinás napilap átlendült a holtponton. 2014-ben 400 millió dollár volt az online kiadásból való, tavaly 600 milliónyira tornázta fel, és ha minden jól megy, 2020-ban 800 milliónyi dollárra számíthat. Úgy is fogalmazhatnánk persze, hogy a tavalyi bevétel fele még mindig a papír alapú kiadásból származik.

Vajon a hazai napilapok miként állnak az online-ból csordogáló pénzekkel? Nem vagyok gazdasági újságíró, sajtótörténészként azonban van némi rálátásom a folyamatra. Hungarikum, hogy a regionális újságok előbb álltak át az online változatra, mint az országosak. A fáziskésében volt logika. A fővárosi napilapokat az egész országban terjesztették, ezért a kiadók egymástól függetlenül úgy döntöttek a kilencvenes évek végén, hogy az online változattal nem kockáztatják a papírra nyomtatott cikkek példányszámát. A regionális lapok kiadói épp fordítva gondolkodtak.

Nekik az online változat azt jelentette, hogy túlléphettek a terjesztési korláton, vagyis a megyehatáron. Ez még akkor is megérte, ha a megyéjükön belül elveszítettek néhány száz példányt. Az idő tájt a nyíregyházi főiskolán tanítottam, és azért mondtam le a Kelet-Magyarország előfizetését, mert az újság egyébként is egynapnyi késéssel érkezett a budapesti lakásomra. Minek fizessem még a postaköltséget is, ha bekapcsolhattam a számítógépet, és a monitorról olvashattam a legfrissebb cikkeket?

A fővárosi lapok kiadói tehát késéssel vállalták az online kiadást, és akkor sem teljes szívvel. Sokáig az volt a benyomásom, hogy nem szerződtettek elég munkatársat a digitális szerkesztőségbe, melyet a papír alapú redakció mostohatestvérének, jobb esetben kisöccsének tekintettek. Nem csoda, ha online bevételeik elmaradtak a várakozástól. Becsületükre válik, hogy mire elveszítették a példányszám héttizedét, megbarátkoztak az online változattal. S bár a digitális kiadás olvasottságát hétpecsétes titokként őrizték, például a Népszabadság utolsó száma 37174 példányban kelt el, és a világhálón 75 ezren kattintottak rá. A Magyar Nemzet utolsó száma pedig 13608 példányban fogyott el, és 50 ezren olvasták az interneten.

Félő, hogy a hazai napilapokról belátható időn belül nem készül a New York Times-éhez hasonló beszámoló. Az viszont hasznunkra válna, ha az országos újságok volt szerkesztői szembenéznének a hajdani médiaszemléletükkel.

Különcségére rácsodálkoztunk egy tévés tehetségkutató versenyen. Fanyalgásaival, esztétikai kifogásaival kilógott a nyájas bírálók közül. Kedveltük vagy utáltuk, érzelmekkel viszonyultunk tehát hozzá, és óhatatlanul olyan celebbé avattuk, aki fennen hirdeti, hogy utálja a celebeket. Ezt az ellentmondást azóta sem oldotta fel, holott időközben megmondó-ember lett belőle, a hazai nyilvánosság egyik formálója.

Azt vettem észre, hogy amennyire igényes a véleményében, annyira igénytelen a vélemény megformálásában. Az életrajza szerint tulajdonképpen magyar-történelem szakos középiskolai tanár, de ha ezt az információt nem ő teszi közzé a világhálón, el se hittem volna. Amikor pedig saját műsort kapott kereskedelmi rádióban vagy televízióban, fejébe tolult a vér, és elkezdett üvöltözni. Eme jellemzés után az olvasó bizonyára azt gondolja, hogy nem tetszik Puzsér Róbert. Sokáig valóban nem tetszett, sőt most se rajongok érte, de azt el kell ismerni, hogy a szemünk láttára, még inkább a fülünk hallatára építette föl önmagát.

Blogger, publicista, műsorvezető, akinek számon tartjuk a kétségkívül zajos megnyilvánulásait. 2012 óta csaknem száz mondatát jegyeztem föl. Néhány még azzal is gyanúsítható, hogy szállóige lett (vagy lehet) belőle. Például „A bulvár a senkik futtatása.” (MTV, 2012.12.20.) Vagy „Az iszlám nem oldódik a Coca Colában.” (Magyar Hang, 2018.06.15.) Esetleg „A magyar közéletben semmi sem hajlik, minden törik.” (Magyar Hang, 2018.10.05.) Arról nem is szólva, hogy „Az életben is csak az valósul meg, amit az ember nem akar.” 24.hu, (2018.10.17.) Végül pedig „1956-ban még a gazemberek is hittek valamiben.” (Facebook.com, 2018.10. 24.)

Az öt mondatból négy idei, a négyből pedig három októberi. Korábban is lehettek persze olyan gondolatai, amelyek alkalmasak lettek volna arra, hogy szájról szájra terjedjenek, csak éppen nem tulajdonítottunk nekik különösebb jelentőséget. Mióta azonban beköszönt hozzánk a Sétáló Budapest programmal, és az interjút készítő újságírók úton-útfélen megszólítják, gondosan megfogalmazott, mutatós mondatokkal traktál bennünket. Az iránta érzett fenntartásokból mégis maradt annyi, hogy arra jutottam: nem akarja ő irányítani az ezernyi gonddal küszködő fővárost.

Beéri azzal, hogy szélesebb körben forog a neve, és a főpolgármester-jelölti kampány révén az ismertségből az elismertségbe léphet át. Ma már aligha kétséges hogy hat év alatt senkiből valaki lett.   

A momentumos népszavazás után kormányunk már nem látványosan készül az olimpiára, hanem apránként. Tavaly irdatlan pénzért sikerült tető alá hozni az Arénát, az úszó világbajnokság színhelyét. Ennél is többért készül a Puskás-stadion, amelyben nem lesz futópálya. Ez nem is olyan nagy baj, mert 4,7 milliárd forintért elkészültek egy tizenötezer nézők befogadó stadion tervei, talán 2023-ban a Rákóczi-híd pesti hídfőjénél sikerül megrendezni benne az atlétikai világbajnokságot. Épp most jelentették be, hogy lesz egy húszezres kézilabda-stadion is, hátha sikerül 2022-ben megrendezni az Európa-bajnokság döntőjét.

Kormányunk hamarosan úgy pályázhat az olimpiára, hogy nem a szándékkal kell házalnia, hanem a lassacskán létrehozott infrastruktúrával. Mindez Föld S. Péter tegnapi jegyzetéről jutott az eszembe. A publicista ezt írta a Soros György elleni kampányról: „Bár a hivatalos cél nem az volt, hogy Soros zsidó voltát hangoztassák, ’mellékszálként’ ez is jól funkcionált.” Utalt arra, hogy tavaly, az úszó világbajnokság idején a fővárosi utcákról eltűntek az amerikai milliárdost megbélyegző óriásplakátok. Az egyikről fényképet közölt a FüHü.hu, a Magyarországról elszármazott üzletember homlokára valaki filctollal fölírta, hogy „Büdös zsidó”. Amidőn a magyar úszók kimagasló szereplésével befejeződött a vébé, a kormány besöpörte a nemzetközi dicséreteket, és visszarakatta a Soros-plakátokat.

A nemzetközi közvélemény ellenszenvvel fogadta Hitler hatalomra jutását, és Németország vezetése a közelgő olimpiától várta az elszigetelődés feloldását. Csakhogy Avery Brundage, az amerikai olimpiai bizottság vezetője olyan Berlinbe látogatott, megszemlélendő az olimpia előkészületeit, amelynek utcáit zsidóellenes plakáterdő borította. Közölte a vendéglátókkal, hogy sportolói kihagyják a világ legjelentősebb versenyét, ha Hitlerék nem takarítják el az uszító plakátokat. A német kormány számára fontos volt a nemzetközi elismerés, ezért a fővárost úgy megtisztította a heccelő óriásplakátoktól, mintha sosem léteztek volna.

Olvasgatom Goebbels naplójából az 1936-os bejegyzéseket. A birodalmi propagandaminiszter augusztus 2-án írta az olimpia egy nappal korábbi megnyitójáról: „Nagy nap, a német ügy győzelme.” Bejegyzés augusztus 7-én: „Aranyérmet nyertünk öttusában, drámai küzdelem után gerelyhajításban és súlyemelésben.” Még egy augusztus 8-án: „Ha vége lesz az olimpiának, durvábbak leszünk.”     

Szaporodnak az okfejtések a közigazgatási bíróságról. A kormánypárti sajtóban arról írnak-beszélnek, hogy a szakértelem jegyében lesz szükség a többitől elkülönített részlegre. Az ellenzéki nyilvánosság fórumain pedig azt fejtegetik, hogy a hatalom gyakorlói külön bejáratú bíróságot akarnak, amely az ő szájuk íze szerint ítéli meg ama bűncselekményeket, amelyeket vastagon kell majd szankcionálni, vagy alá kell becsülni. Miközben sorjáznak a vélemények, érdekes kép kezd kialakulni a hatalom szándékáról, amely a párhuzamos intézmények létrehozásában nyilvánul meg.

Aligha véletlen, hogy például 2012-ben a Legfelsőbb Bíróságot visszanevezték Kúriává. Ha ugyanis a közigazgatási bíróságot a Kúria mellé emelnék, akkor ez kevésbé lesz feltűnő, mintha a legfelsőbb fok mellett trónolt volna. Egy gyakorló ügyvéd, Schiffer András a hvg.hu digitális felületén elemezte, hogy amikor még pártvezetőként részt vett a törvénytervezet vitájában, akkor az ellenzéki pártok nem tekintették ugyan ördögtől valónak a közigazgatási bíróság létrehozását, de a biztonság kedvéért hét olyan pontban sáncolták körül, amelyek gondoskodtak volna arról, hogy a Kúriával egyenértékű intézményt a végrehajtó hatalom ne használhassa föl a saját céljaira.

A sáncok azonban mostanra eltűntek a jogszabály-tervezetből, amelyből kibontakozik a pőre kormányzati szándék. De ha nem bontakozna ki, akkor is gyanakvásra adna okot a Nemzeti Közigazgatási Bíróság elnökének szánt közszolga előélete. Patyi András a Nemzeti Közszolgálati Egyetem élén töltött néhány évet, és a Ludovika tízmilliárdokért felújított épületeiben olyan felsőoktatási intézményt alakított ki, amely übereli a jogi egyetemeken tanított közigazgatást. Ráadásul a hivatalos elképzelés szerint 2023-tól csak azok helyezkedhetnének el a közigazgatásban, akik a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tettek szert diplomára.

S hogy még teljesebb legyen a kép, a Széchenyi Művészeti Akadémia mellett egyszer csak feltűnt a Magyar Művészeti Akadémia. A párhuzamos intézményt kistafírozta az Orbán-kormány, és megbízta az állami kultúra és az állami művészek támogatásával. Ma már az MMA állam az államban. Nem lepődnék meg, ha a tervezett Nemzeti Sajtókamara egyelőre titkolt alapfunkciója szintén az lenne, hogy ellensúlyozza az újságíró szervezetek tevékenységét. Az előzmények után azt feltételezem, hogy épp úgy megszűri majd az újságíró társadalmat, mint a hasonlóképpen párhuzamos intézmények a közigazgatási szakembereket és a művészeket.