A tegnapi bejegyzést olvasván többen is firtatták, miért nem neveztem meg a kenderesi Horthy-emléknapról tudósító újságírót. Voltak, akik arra gyanakodtak, hogy tapintatból hallgattam el a nevét. De olyan is akadt, aki a vidéken dolgozó újságírók nevében kérte ki magának a „pesti lekezelést”.

Magam is megyei lapnál kezdtem az újságírói pályát (Zalaegerszegen és Debrecenben), majd médiatanárként csaknem harminc évet töltöttem Szeged, Nyíregyháza, Eger, Székesfehérvár és Szombathely felsőoktatási intézményeiben. Ráadásul a szolnoki újságíró nevét nem azért mellőztem, mert a hiányos tudósítás okán megsajnáltam volna. Nevének „elhallgatása” sokkal egyszerűbb: nem tudtam elolvasni, vajon ki írta a tollhegyre tűzött élménybeszámolót. Régi gond ez a színes sajtóban, még a papír alapúból örökült át a digitálisba.

Az említett cikk fölött egy fénykép látható. Szabadtéren készült, a háttérben fordított V alakú villanypózna, az előtérben sok bajszos férfi sujtásos, egyenruhaszerű öltözékben. A Vitézi Rend tagjai vagy hajdani tengerészek, a nagyon idősek talán az ellentengernagy-kormányzó testőrgárdájához kötődtek. A jobb szélen egyetlen civil ruhás, akire azért figyeltem föl, mert zakó nélkül, fehér ingével kirí a fekete ruhás tömegből. A fénykép bal felső sarkába belóg a kékesszürke ég egyik darabja. A szerkesztőség erre írta föl az újságíró nevét fehér, esetleg bézs színű betűkkel.

Alig látszanak, ha meresztem a szemem, talán a Daróczi rajzolódik ki, a keresztnévből azonban végképp semmi sem látszik. Felhívtam az egyik tanítványomat, aki rendszergazda egy információs cégnél, ő fiatalabb és jobb a szeme. A keresztnévből kisilabizálta, hogy „bet”. Összeraktuk, hogy a kenderesi temetőben valószínűleg Daróczi Erzsébet képviselte a szolnoki szerkesztőséget, bár ebben nem lehetünk biztosak. Abban viszont igen, hogy olvasóként könnyebb dolgunk volt a fekete-fehér sajtóban, ott ugyanis még kontrasztos betűkkel dolgoztak a nyomdászok.

Máskülönben azért se neveztem meg a tudósítót, mert a jelenség nemcsak az Új Néplap online változatára, a Szoljon.hu-ra jellemző. Típushiba, gyakran fordul elő mind a tizennégy Mediaworks-napilapnál. Leginkább ama fotóknál, amelyek kint vagy bent készültek, és a kékesszürke égi hátteret vagy a fehér falat mutatják. Na, erre kellene a világos színektől elütő sötét, lehetőleg fekete betűkkel nyomtatni az újságíró nevét. Hogy ha a cikk fölkeltette a figyelmünket, akkor megtudhassuk, vajon ki írta.

Sem a születése, sem a halála nem esett szeptember második napjára. Szülőhelye talán mégis azért emlékezett meg róla tegnap, mert az őszi politikai szezon az ő említésével kezdődhetett. A megyei újság Horthy emléknapot tartottak Kenderesen címmel számolt be a fejleményekről.

A temetőben Kovács Sándor beszélt, ő az illetékes országgyűlési képviselő. Alkalmas lehet a kormánypárti álláspont kifejtésére, mert civilben rehabilitációs szakember. A kétezres évek elején a nyíregyházi főiskolán is tanult, és talán tanítottam. Ebben az esetben elnézést kérek tőle; mentségemre szóljon, hogy túl átlagos a neve. A tudósító ezt a gondolatát emelte ki: „Ne feledjük, hogy a Trianon utáni csonka Magyarország fennmaradása Horthy Miklósnak, Bethlen Istvánnak, Klebelsberg Kúnónak és társainak köszönhető.” (Betűhív idézet.) Kovács képviselő úr nem lépett túl a számára megszabott kereteken. Orbán Viktor ugyanis a Miniszterelnök.hu tanúsága szerint ezt mondta tavaly, június 21-én: „Hogy mégsem temetett bennünket maga alá a történelem, azt néhány kivételes államférfinek köszönhetjük. Horthy Miklós kormányzónak, Bethlen István miniszterelnöknek és Klebelsberg Kunó miniszternek.”

A szolnoki újságíró egyébként megfeledkezett a délutáni eseményekről. Holott a művelődési házban megrendezett tudományos konferencia 14.30-kor kezdődött, az ő tudósítását pedig 15.25-kor hozta nyilvánosságra az Új Néplap online változata, a Szoljon.hu. Kíváncsi lettem volna legalább az első előadó, Prof. Dr. Habil Szakály Sándor álláspontjára. Vajon a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója miként vélekedik a kutatási témájáról? A fővárosban szerkesztett portálok digitális felületén olvastam ugyan, hogy szerinte Horthyt nem kell rehabilitálni, mert akit a bíróságok nem ítéltek el a második világháború után, azt fölösleges fölmenteni. Ez azonban csupán tömörítés. Többet értenénk az Orbán-rendszer Horthy-kultuszából, ha a habilitált főtörténész hitelesített mondandóját összevethetnénk a rehabilitációs szakember véleményével.  

A szolnoki újságíró hiányos tudósítását némi változtatással közölte a többi Mediaworks-lap (a Zalai Hírlap, a Vas Népe, a veszprémi Napló, a tatabányai 24 Óra, a Fejér Megyei Hírlap, a Dunaújvárosi Hírlap, a Tolnai Népújság, a pécsi Dunántúli Napló, a Somogyi Hírlap, a kecskeméti Petőfi Népe, a Békés Megyei Hírlap, a Heves Megyei Hírlap és a Nógrád Megyei Hírlap) is. Azzal a különbséggel, hogy Horthy és az emléknap közé kötőjelet tettek.  

Mottó a FIGYELŐ nagybetűi fölött: „A válasz csak akkor fontos, ha a kérdés jó”. Néhányan felhorgadtak az ellenzék soraiból, mondván, hogy a Schmidt Mária kezébe került hetilap a kormány nótáját fújja, és az újságírót alákérdezőnek tartja. Jóhiszeműségemből azonban telik másik feltételezésre is. Egy szerkesztőségnek talán inkább az újságírók felé hajlik a keze, és arra hívja föl a figyelmet, hogy akkor kapnak hiteles választ, ha jól kérdeznek. Vajon a hatalomban lévő politikusok miként vélekednek róluk?

Íme: „Már a kérdés is sértő.” Lázár János (FN24.hu, 2011.07.18.) „Olyan kérdést teszel föl, aminek semmi értelme.” L. Simon László (Echo TV, 2011.10.12.) „Ez a kérdés csak szánalmas próbálkozás.” Tarlós István (168 Óra, 2011.11.03.) „A kérdés föltevése nem jó.” Kovács Zoltán (ATV, 2012.02.21.) „Azon gondolkodom, hogy jó-e a kérdés.” Orbán Viktor (Magyar Televízió, 2012.05.30.) „Rosszindulatú a kérdése.” L. Simon László (Népszava, 2012. 07.17.) „Együgyű kérdésekre nem lehet értelmes választ adni.” Tarlós István (ATV, 2012.10.18.) „Rossz a kérdés.” Deutsch Tamás (FN24.hu, 2013.02.28.) „Ön azt kérdez, amit akar, én meg arra válaszolok, amire akarok.” Kósa Lajos (RTL II., 2014. 01.06.) „Kérdezhet is, de inkább előhozakodnék a saját gondolataimmal.” Orbán Viktor (Magyar Rádió, 2014.06.13.) „Csacska kérdés.” Kovács Zoltán (ATV, 2014. 08.28.) „Gyerekes kérdés.” Lázár János (ATV, 2014.10.05.) „Komolytalan kérdés.” Balog Zoltán (RTL Klub, 2015.02.21.) „Az ilyen kérdéseket a lezárandó kategóriába soroljuk.” Orbán Viktor (Index.hu, 2015.04.21.) „A kérdés feltevése sem helyes.” Kovács Zoltán (ATV, 2015.05.21.) „Ön is tudja, hogy én másra válaszolok, mint amit kérdez.” Fónagy János (Index.hu, 2016.04.25.) „Nem akarom megbántani, de rossz a kérdés.” Harrach Péter (Index.hu, 2016.05.13.) „Ugye, ezt nem kérdezi komolyan?” L. Simon László (ATV, 2016.06.01.) „Nem is értem a kérdést, maradjunk ennyiben.” Németh Szilárd (ATV, 2017.03.09.) „Ez ellenzéki kérdés.” Tarlós István (Magyar Nemzet, 2017.12.16.)

Akadnak ismétlődő nevek. Úgy rémlik, néhányan a kormánypárti politikusok közül kihagyták a kommunikációs tréningeket, ahol megtanulhatták volna, hogy az interjúalany már azzal veszít a médiafogyasztók körében, ha válasz helyett a kérdést vagy a kérdezőt minősíti. Meglepő, hogy közéjük tartozik a kormány szóvivője is. Holott neki kéne a legjobban tudnia, hogy nem érdemes lekezelni a nyilvánosság képviselőit, mert alkalomadtán visszaütnek.

A Civilhetes független közéleti magazin. Esztergomban szerkesztik, legfrissebb publicisztikája az MSZP helyzetét elemzi. A szerző „laki”, aki valószínűleg Laki Gergely politológussal azonosítható. Azt fejtegeti, hogy az MSZP tagsága két évtizeden át „kompenzálta” a vezetők hibáit, ám 2010 óta elfogyott a tagság, a vezetők pedig hibát hibára halmoznak. Már olyan programjuk sincs, „amely a tömegek számára érthető, a szakemberek számára pedig értelmezhető lenne”. Néhány ponton finomítanám a megállapításait, a hangsúlyokat is máshová helyezném, a szerző azonban felkészült elemző benyomását kelti.

Figyelemre méltó cikke azt az ötletet adta, hogy megnézzem a párt honlapját. Vajon a szocialisták miként dolgozták föl a választási vereséget, milyen következtetéseket vontak le belőle? Az mszp.hu keresőjébe írtam, hogy országgyűlési választás, nos, utoljára 2015. április 30-án foglalkozott vele a párt. Amikor azt írtam be, hogy a vereség okai, 2014. április 12. jött ki és Mesterházy Attila. Azt szintén beírtam, hogy választmány, elvégre a szervezet feladata napirendre tűzni egy átfogó elemzést, és megvitatni a párt parlamentjében. Az utolsó bejegyzés 2017. május 20-án született, és arról számol be, hogy a választmány egyhangúlag támogatta Botka László miniszterelnök-jelöltet.

Lehetséges, hogy az MSZP elemezte ugyan a 2018-as választási vereség okait, a honlap szerkesztősége azonban elfelejtett hírt adni róla? Az is lehet persze, hogy a belső elemzés már régen elkészült, az elnökség mégis úgy döntött, hogy nem kéne nyilvánosságra hozni. Talán nem én vagyok az egyedüli, akit érdekel, hogy például a magyar szocialisták miként vélekednek pártjuk választási stratégiájáról. Arról, amit úgy foglalnék össze, hogy a két jobboldali párt, a Fidesz-KDNP és a Jobbik megosztja majd a szavazótábort, az ellenzéki pártok pedig a szocialisták vezetésével sétálnak be a hatalomba. Már az sem jött össze, hogy a többi ellenzéki párt elfogadta volna az MSZP vezető szerepét.

Egy hét híján öt hónap telt el a választási vereség óta. Kovács László, az MSZP volt elnöke megpendítette, hogy a pártja nem értékelte ki a vereségeket sem 2010-ben, sem 2014-ben. Az utóbbinak ellentmond a Mesterházy-féle ’14-es oknyomozásra való utalás az mszp.hu-n. Mégse lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a szocialisták 2018-ban vagy elhallgatták, vagy elmulasztották a történelmi vereség elemzését, a következtetések levonását.           

Van nálunk egy politikai mozgalom, amelynek tagjai kiváltak a Jobbikból. A Mi Hazánk elnökhelyettese, Duró Dóra az új szerveződés egyetlen országgyűlési helyet foglaló képviselője. Azért fogalmaztam körülményesen, mert a házszabály értelmében még fél évig független honanyaként jelenik meg a nyilvánosság fórumain. Ma reggel az abortusz szabályozásáról beszélt az ATV stúdiójában - ha már a Fidesz amúgy is készül a terhesség-megszakítás szigorítására.

Tudomásul vette, hogy válsághelyzetekben a várandós nők akár abortuszra is adhatják a fejüket, mindazonáltal törvénnyel kötelezné őket arra, hogy a sorsdöntő műtét előtt hallgassák meg a magzat szívhangját. Így sikerült Macedóniában lebeszélni minden ötödik nőt a terhesség megszakításáról. Rejtély, hogy a volt Jobbik-politikus miért éppen a balkáni országgal példálózott, elvégre szóba hozhatta volna Hollandia vagy Svédország gyakorlatát is. A két uniós országban a jól megszervezett állami ismeretterjesztés következtében az abortuszok száma elenyésző a hazai helyzethez képest.

Azt logikusan gondolta végig Duró Dóra, hogy számtalan módon lehetne tájékozottabbá tenni a várandós lányokat és asszonyokat. A „minél több” tájékoztatást pedig a jelenlegi kormányzattól várná el. A témakör egészségügyi és lélektani részéhez nem értek, a nyilvánossággal viszont évtizedek óta foglalkozom. Amióta az eszemet tudom, minden magyar kormány a maga szája íze szerint adagolta az információkat, a tájékoztatáspolitikában igyekezett túlsúlyra szert tenni. Ajánlok egy próbát. Ha sikerült fölébreszteni az olvasó kíváncsiságát, ugyan írja már be a számítógép keresőjébe, hogy 1986-os sajtótörvény, 1995-ös és 2010-es médiatörvény. Majd olvassa el a jogszabályokat, és számolja össze, vajon hányszor tartalmazzák a tájékoztatás, illetve a tájékozódás kifejezést.

Az előbbi ugyebár az állam kötelessége, az utóbbi pedig az állampolgár joga. Az állam feltűnően bőbeszédű a tájékoztatás dolgában, és szűkszavúan kecsegtet a tájékozódás lehetőségével. Az arány minimum tíz az egyhez. A sokoldalú jelzővel bővített („minél több” forrásból való) tájékozódás még ritkábban fordul el az említett törvényekben. Manapság az ország nagyobbik részében nincs lehetőség a sokoldalú tájékozódásra a közéletben, lánykori nevén a politikában. De miért éppen az a kormány fogadná el az ellenzéki politikus asszony szívhangos javaslatát, amely az egyoldalú tájékoztatást szinte tökélyre vitte?          

Kósa András nemrégiben érkezett a Népszava szerkesztőségébe. Korábban a Magyar Nemzetnél dolgozott, amely arról volt ismert a szakmában, hogy mindig vigyázott a helyesírásra. Talán ezzel magyarázható, hogy mai cikkében így jellemzi az Orbán Viktor befolyási övezetébe vont szerkesztőségeket: „a kormányzathoz köthető médiumok”. Az is lehet persze, hogy a Népszava komolyan vette tegnapi dohogásomat a médium-média írásmódjáról, és elfogadta érvelésemet. Az utóbbi esetben köszönet a figyelemért, jól esik.

Mindez a magánügyem maradt volna, ha hajnali 3.57-kor nem érkezik egy komment. Balcán maxwal bircaman felszólított, hogy lépjek szexuális kapcsolatba az anyámmal. Nehéz volna. Szegény édesanyám, ha élne, most sírva mondaná, hogy miért adtam fejem az újságírásra. Azt felelném neki, hogy aki nyilvános pályán működik, gyakran kap ilyen és ehhez hasonló indulatszavakat. Csakhogy a tragikomikus felszólításnak volt kiváltó oka. Tegnap néhány hozzászóló érvekkel és ellenérvekkel egészítette ki a mondandómat, mindkét közelítésmódban találtam megszívlelendő mozzanatokat. De mint minden digitális vitában, ebben is akadtak kocsmai megnyilvánulások.

Az egyik hozzászóló 20.19-kor „Te mocskos orosz ügynök”-nek nevezte Bircamant, mire ő így válaszolt 21.24-kor: „Kurca anyádat. Megkereslek és családostul kiirtalak.” (Betűhív közlés.) Ez volt az a pillanat, amidőn a Médianapló gazdájaként közbe kellett lépnem. Azt írtam neki, hogy „Vagy moderálja magát, vagy én moderálom.” Erre érkezett hajnalban az édesanyámat sértő mondat. Ilyenkor túl kell tenni magunkat az otrombaságon, arra mégis kíváncsi lettem, vajon ki rejlik a balkáni álnév mögött. Ő maga sietett a segítségemre azzal, hogy minden hozzászólásához mellékeli az e-mail címét is.

Kiderült, hogy Marinov Ivánnak hívják, 1967. augusztus 8-án született, bolgár-magyar kettős állampolgár, állítólag öt nyelven beszél, Havannában és Szófiában járt egyetemre, jelenleg pedig Szófiában lakik. Oké, a hozzám írottakat legyintéssel intézem el. De mihez kezdjek a másik kommentelőt és családját fenyegető szavaival? Ha legyintek a kiirtással kecsegtető mondatra is, elhallgatok egy készülő gyilkosságot. Ha komolyan veszem, akkor élek egyetlen eszközömmel, a nyilvánossággal. Hátha akad egy magyar ügyész, aki fölveszi a kapcsolatot a bolgár rendőrséggel. Nem ártana meglátogatni Marinov Ivánt, és azt firtatni, mikor utazik Magyarországra, hogy bosszút álljon egy kommentelőn és a családján.           

Cím a Népszava tegnapi számából: „Fidesz-médiák gigacégben”. Szerzői aláírás nincs, érthető a szerkesztőségi visszafogottság. Ama feltételezés ugyanis, hogy a „Fidesz-közeli orgánumok” hamarosan egy kalap alá kerülnek, nem a napilap valóságfeltáró részlegéből ered. A 444.hu munkatársa, Rényi Pál Dániel járt utána a részleteknek, és értesüléseit a Népszava csupán összefoglalta. Korrekt eljárás, bár a címmel van némi gondom.

E rovatban vagy tucatnyiszor tűnődtem már a média mibenlétéről. Sokat finomodott az álláspontom azóta, hogy 2007-ben két kollégával megírtuk az Általános médiaismeret című tankönyvet a kommunikáció szakos főiskolások és egyetemisták számára. Nekem jutott a média-fejezet, és ekkor néztem utána a kifejezés mögött megbúvó tartalomnak. Azt a következtetést vontam le, hogy a média a nyilvánosság eszközrendszere. Ha nem akarjuk külön-külön megnevezni a sajtót, a rádiót, a televízió és az internetet, akkor az eredetileg latin többes számú médiával foglaljuk össze őket.

A média egyes száma pedig a médium. Közbülsőt jelent, átvitt értelemben közvetítőt és közvetlen meghatározót A meg B között. Valakinek vagy valaminek az üzenetei a médium révén jutnak el a célcsoporthoz. A latin egyes számú médium magyar többes száma a médiumok, a latin többes számú médiának azonban nem magyar többes száma a médiák, a többes számnak ugyanis nem lehet többes száma. Ezért az aláírás nélküli cikknek azt a címet adtam volna, hogy A Fidesz-média óriáscégben. Ezt azért tettem volna, mert a feltételezett új cégben helyet kapnának a kormánypárt befolyási övezetébe vont újságok, rádiók, televíziók és portálok, egyszóval a kormánypárti médiumok.

A média jelentéstartalmáról évek óta fel-felparázslik a vita. Tamás Gáspár Miklós filozófus például gyakran emlegeti a médiák kifejezést. Nádasdy Ádám nyelvész és műfordító óvatosabban fogalmaz, de ő sem talál kivetnivalót a médiák használatában. Érvelésükben szembesültem figyelemre méltó mozzanatokkal, mégis az a benyomásom, hogy a szakmánkban dolgozók egyre inkább elfogadják a médiát a sajtó, a rádió, a televízió és az internet összefoglalásának. Ebből azonban számomra sem következik, hogy a Népszava tegnap hibázott volna. Csak eltért a kikristályosodott értelmezéstől.

Ha ezt a szerkesztők megbeszélték, akkor lelkük rajta, olvasóként tudomásul veszem a döntésüket. Tegnaptól kezdve azonban következetesen tartaniuk kell magukat ahhoz, hogy a Fidesznek médiái vannak.        

Feltűnő visszhangot váltott ki az LMP-politikus cikke az ellenzéki párt választás utáni elképzeléseiről. Az érdeklődés annak szólt, hogy a pillanatnyilag egyetlen társelnök, Keresztes László Lóránt belengette a Jobbikhoz való közeledést, az ötletet azonban elfelejtette részletezni. Ezt tette meg tegnap helyette a milliárdos párttag.

Okfejtését úgy foglalnám össze, hogy a XXI. századi ellenzéki pártoknak el kéne takarítani az útból a XX. századiakat. Máskülönben nem jöhet létre a „mértékletes” ellenzék, amely az Orbán-kormány tevékenységében elismeri azt, amiben igaza volt (például a migráns-kérdésben). Miután pedig a XXI. századiak megszerezték a hatalmat az ellenzéki térfélen, eltakarítják az útból Orbán Viktor kormányát is. Az olvasó ne érezzen ki iróniát a soraimból, a cikkíró ugyanis olyan szempontokat pedzegetett, amelyekről csak a jövőben derül ki, vajon megvalósíthatóak-e.

A nyilvánosságról is tűnődött Ungár Péter. „Duruzsoló osztálynak” nevezte a „média-értelmiséget”, amely rengeteg tanácsot adott a politikusoknak, miközben pusztultak a libák. Kora miatt talán nem is tudja a szerző, kinek a szellemét idézte meg. A miniszterelnök Horn Gyula imigyen fakadt ki, amikor SZDSZ közeli közírók kecsegtették javaslatokkal: „A tanácsok sorjáznak, csak a libák pusztulnak.” (Reform, 1995. december 1.) S mert tegnap este az ATV stúdiójában Rónai Egon is rákérdezett, vajon kikre gondolt, a huszonéves interjúalany pontosított: a liberális értelmiségiekre.

Csakhogy a kérdést nem a cikk megjelenése után kellett volna föltenni, hanem a megjelenése előtt. Egy füst alatt meg is lehetett volna szerkeszteni a kissé kusza szerkezetű, önismétlésekkel tarkított publicisztikát. De a milliárdos politikus olyannyira bevásárolta magát a valóságfeltáró portálba, hogy a cikk végén ez olvasható róla: „az Azonnali többségi tulajdonosa”. Mihez kezdjen a szerkesztőség, ha a többségi tulajdonos írással tiszteli meg? Úgy kell-é kezelni, mintha az utcáról jött volna be? Vagy betűhíven közölni anélkül, hogy megszerkesztenék a kéziratát?

Ungár Péter nemrégiben bevásárolta magát a szentgotthárdi 9970.hu-ba és a szombathelyi Ugytudjuk.hu-ba is. A két szerkesztőség még nem tart ott, hogy kötelességszerűen másodközölje a tulaj tartalmilag figyelemre méltó, de nem igazán kiforrott írását. Holott az LMP-nek bizonyára jól jött volna, hogy lassanként kibontakozó stratégiájával a vidéki Magyarországon is megismerkedjenek.      

Kéri Lászlót gyakran hívják a Budapesten túli Magyarországra. Ilyenkor nemcsak vidéki értelmiségiekkel beszélget, hanem helyi újságokat is lapozgat. Nem fővárosi elefántcsonttoronyból szemléli tehát a valóságot. Kardos Ernő készített vele interjút, amely tegnap jelent meg a FüHü.hu-n. A neves politológus szerint „A ma politikusai a régi világ részei.” Vagyis a legtöbb parlamenti politikus digitális bevándorló. Vagy még az sem, ha a bevándorlókat hivatalból azonosítja a migránsokkal. Talán használja, de akcentussal beszéli a számítástechnika nyelvét, ezért aztán reménytelenül a XX. században rekedt.

Az ellenzéki politikusokat is ide sorolja Kéri László, de kisebb mértékben, mint a kormánypártiakat. A papír alapú sajtó ugyanis nyomdai és terjesztési okból sokba kerül, és az ellenzéki pártok kevés pénzéből könnyebb - bár digitális szemlélet híján nem könnyű - portálokat működtetni. A politológus kommentdemokráciának nevezi a kialakult nyilvánosságszerkezetet, amelyre rászabadultak a funkcionális analfabéták. Akik tudnak ugyan olvasni, de nem értik a posztok szövegét, és ebből félreértések, indulati megnyilvánulások származnak.

A világháló nagy előnyének tartja viszont, hogy nehezen ellenőrizhető. Ahol pedig kikapcsolják, ott a hatalmat gyakorlók pecsétet ütnek a homlokukra, hogy nyíltan vállalják a diktatúrát. A látszatra még adó magyar „demokráciában” Kéri László ott látja a régi ellenzéket hamarosan leváltó új ellenzék esélyét, hogy a neten szervezhető közösségek révén előbb-utóbb legyőzhetőek lesznek a digitalizációtól idegenkedő Orbánék. A figyelemre méltó eszmefuttatásban reális mozzanat, hogy a papír alapú sajtó felvásároltatásával a kormánypártok kétségkívül eljutottak ama emberekhez, akik a megyei napilapból tájékozódnak. Ezzel azonban csupán 2018-ban lehetett nyerni, négy év múlva, a következő országgyűlési választáson a hagyományos sajtó már az elszigetelt falvakban sem hat.

Kérinél kevesebbet várok a netkultúrától. Mert igaz, hogy az okostelefon a közeljövőben még inkább elterjed, mint az újság meg a közszolgálatinak nevezett rádió és televízió. A számítástechnikába belekóstoló tömegek azonban nem föltétlenül a politikai híreket emésztgetik majd, hanem a bulvárt és az ételrecepteket. Ahhoz, hogy a net a rendszerváltás leghatékonyabb eszköze lehessen, az ellenzéki pártok szervező munkájára, például a helyi nyilvánosságban való folyamatos jelenlétére volna szükség. Arra, amiben a leggyöngébbek.     

Az egyetemi éveket a cívisvárosban töltöttem. Azóta meg-megdobban a szívem, ha látom a tekintélyes épületet, amelyhez rengeteg emlék fűz. Nem értem azonban, hogy a rendszerváltás után mi baj volt Kossuth Lajossal. Miért vették le nevét az egyetem homlokzatáról? Ha csak azért nem, mert az intézmény jelenlegi működtetői más nevet szánnak neki. Állítólag gróf Tisza Istvánról akarják elnevezni. Mellesleg az alma máter kínos Putyin-ügyét se értem.

A 168 Óra legutóbbi számában is szóba került a diktátorsággal kacérkodó orosz elnök. Buják Attila, a hetilap ironikus látásmódjáról ismert munkatársa interjút készített Vajda Mihállyal. A Magyarország hangulatát, közérzetét illúzióromboló módon jellemző filozófust így mutatta be: „a Debreceni Egyetem rangjáról Putyin díszdoktorrá avatása miatt lemondott professor emeritus”. Igen ám, de az orosz nagyhatalom első emberét még nem avatták Debrecenben. Ahhoz a városba kellett volna utaznia, és erre bokros teendői miatt nem volt ideje. Arról nem is szólva, hogy az egyetemi szenátus nem díszdoktorsággal akar neki kedveskedni.

Úgy rémlik, vannak még olyan professzorok Debrecenben, akik emlékeznek rá, hogy Elena Ceausescu „vegyészprofesszor” körbeutazta a földkerekséget, hogy átvegye a neki adományozott díszdoktori okleveleket. (Aztán mire ment velük.) Putyint azonban óvatosságból „csak” díszpolgári címre terjesztette föl a debreceni egyetem. E rovatban egyébként nem először írok a közkeletű tévedésről. Például a Népszava északkelet-magyarországi tudósítója, szintén kitűnő újságíró ugyancsak díszdoktorságot adományozott Putyinnak.

Érteni vélem a két kolléga észjárását. Föl sem ötlött bennük, hogy egy politikus díszpolgár lehet az egyetemen, elvégre a doktorság jobban illik az intézményhez. Tévedésük bocsánatos vétek a szememben. Az már kevésbé, hogy Putyin díszdoktorsága szerkesztői figyelmetlenség jóvoltából látott napvilágot. A két redakcióban senki sem akadt, aki még kéziratban észrevette volna a pontatlanságot. Mi, újságírók olyan szakmát művelünk, hogy majd’ minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. A szerkesztők pedig azért is vannak, hogy ezeket még a megjelenés előtt pontosítsák.

De hogy oldjam valamelyest a debreceni Putyin-ügy komorságát, a kínos történetnek elhangzott egy mulatságos mellékzöngéje is. Amidőn a nyugalomba vonult (kiszolgált, kiérdemesült) professzor megvált egyetemi rangjától, tiltakozását így jelentette be az egyik televízió hírolvasója: „Vajda Mihály lemondott professzor emirátusi címéről.”