Néhány éve a fiamék közelébe költöztem, hogy szükség esetén segíthessek az unokák körül. Légvonalban négyszáz méternyire lakunk egymástól, és ha beszélgetni akarunk, akkor átballagunk. Mostanában adódik azonban egy másik lehetőség is a kapcsolatteremtésre, ez pedig a FaceTime. Elődje, a Skype állítólag kiment a divatból.

Jómagam digitális bevándorló volnék, akcentussal beszélem a számítástechnika nyelvét. Fiam már digitális bennszülött, majdnem mindent tőle tudok, amit érdemes megtanulnia egy élemedett korú embernek, aki hatszázezred magával tájékozódik a világhálón a 2,7 millió nyugdíjasból. Unokáim pedig már a nem is tudom, hányadik digitális nemzedékhez tartoznak a maguk tizennégy, tíz és hat évével. A legkisebbel például reggelenként a FaceTime révén beszélgetek. Amióta ugyanis Samu az eszét tudja, arra ébred, hogy apja ül a számítógépnél, és az ujjai mozognak a billentyűzeten.

Ő is a pamlagra telepszik, térdére helyezi a „kistévét” (nem bajlódik azzal, hogy valójában tabletnek hívják), és egy érintéssel fölhívja a nagyapját, akit a keskeny monitor tanúsága szerint szintén a számítógépnél talál. A látványból azt a következtetést vonta le, hogy ha a család férfitagjai ezt az életformát választották, ő bizony követi őket. Ez akkor is figyelemre méltó, ha érdeklődési köre pillanatnyilag nincs túl a közlekedési eszközökön. Nem gondoltam volna, hogy valaha is autómárkák megvitatásával kezdem majd a napot, de ha már így történt, felötlik egy mozzanat a múlt évszázadból.

A nyolcvanas években Ránki György történész tanszéket alapított a bloomingtoni egyetemen. Hajdani professzorom meghívott az Egyesült Államokba, amelynek közepéből, Indiana államból hazafelé tartva beugrottam New York-ba is. A sógoromat látogattam meg, aki műszerészként dolgozott egy telefongyárban. Kaptam tőle egy kerti telefont, elvégre szükségem volt rá. Úgy szerkesztettem hetilapot a Kádár-korszak utolsó évtizedében, hogy nem volt telefonom. A kerti készülék hatóköre százötven méternyire terjedt, és átszólhattam rajta a másik társasház egyetlen telefonos lakásába, hogy kerestek-e valahonnan.

Azóta három és fél évtized telt el, és technikai fejlődésünkre jellemző, hogy több mobiltelefon van Magyarországon, mint ahányan lakjuk. S bár a hatalomgyakorlás módja kísértetiesen emlékeztet a múlt század nyolcvanas éveire, úgy rémlik, hogy a digitális pofavizit jóvoltából mégis könnyebb elviselni a nyilvánosság beszűkítését.   

A Népszava mai számában érdekes cikk jelent meg Hargitai Miklós tollából. Azokról a kormánypárti személyiségekről tűnődött, akik kisodródtak a miniszterelnök bizalmi köréből. Erről neki Rajk László jutott az eszébe, akit Rákosi Mátyás 1949-ben kivégeztetett. Szerinte a hajdani okot épp úgy nem lehetett tudni, mint most a belső száműzetések okait.

Azt fejtegette, hogy Rajk belügyminiszterként jelentős mértékben járult hozzá a Rákosi nevéhez fűződő diktatúra kialakításához. Ennek ama szempontból van jelentősége, hogy „állítólag Rajk újratemetésén, egy barátja szájából elhangzott egy azóta szállóigévé vált mondat: ’Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne.’„ A jegyzetíró jól tette, hogy nem foglalt állást a szállóige eredetéről. A mondat ugyanis szájról szájra terjedt, elvettek belőle, hozzá is tettek, és vele kapcsolatban több szerző neve merült föl.

Rajk Lászlót már mint külügyminisztert fogatta perbe Rákosi. Amidőn hat év múlva, 1956. október 6-án újratemették, a legenda szerint két idősebb férfi ballagott egymás mellett a hosszan elnyúló felvonulásban. Már közel a temetőhöz, valahol a Keleti pályaudvar környékén az egyik fölnézett, látta a komor, elszánt arcokat, és ezt mondta a másiknak. „Hej, ha Laci élne, de közénk lövetne.” A jelenetet Csoóri Sándor is elmesélte a Magyar Nemzet 2010. július 27-i számában. Úgy emlékezett, hogy már bent, a Kerepesi úti temetőben, a sír körül gyülekező írók gyűrűjében álldogált, és mint írta, „Egyszer csak Zelk Zoltán hangját hallom hiteles sóhajtásként: ’Szegény Laci, ha élne, már rég közénk lövetett volna’… ”

Kíváncsiságból utánanéztem a részleteknek, és arra jutottam, hogy a temetést felidéző emlékiratok szerint az utcai menetben beszélgető két férfi közül az egyik Szalai Sándor szociáldemokrata szociológus lett volna. A visszaemlékezések inkább csak abban különböznek, hogy a szerzők máshová helyezték a jelenetet. A Szalai-féle változatot támasztja alá Révész Sándor is, aki 2006-ban, az ötvenedik évforduló alkalmából idézte föl a beszélgetést a Népszabadság hasábjain. Moldova György óvatosabban fogalmazott a Kádár-könyvében. Ő a munkásmozgalmi veteránok közé helyezte, és az egyik névtelen szájába adta a szállóigét.

Az értelmezők közül Csoóri Sándor volt az egyedüli, aki a személyes jelenlétére hivatkozott. Ez kétségkívül hitelesítő mozzanat, gyöngíti viszont a mondandóját, hogy állítására a költőtárs, Zelk Zoltán már nem bólinthat. 

Érdekel az úgynevezett kommentkultúra. Érdekes világ rajzolódik ki a névtelen hozzászólásokból. A mocskolódókat most mellőzném. A piócákat is feledném, akik rácuppantak a bejegyzésekre, és kényszeresen fejtik ki az ellenérzéseiket - nem a téma, hanem a szerző iránt. Maradnék a legrokonszenvesebb csoportnál; azoknál, akik értelmes gondolatokkal vétetik észre magukat.

Azért éppen most tűnődöm róluk, mert egyiküknek felajánlottam, hogy vegyük föl a kapcsolatot Messengeren. A telefonbeszélgetésből kiderült, hogy harminc éve ismerjük egymást. Egy megyei napilap főszerkesztő-helyettesi székéből ment nyugdíjba, és az átlagos kommentelőknél alaposabb a tárgyismerete. Elbeszélgettünk arról, hogy az adott témában az-e a tragikai vétség, amelyet én hoztam szóba, vagy az, amelyet ő pedzegetett. Kiegyeztünk az is-isben, és abban maradtunk, hogy tartjuk a kapcsolatot. Egyébként ő volt az egyedüli, aki fölfedte magát előttem. A másik négy udvariasan elhárította a lehetőséget.

Ketten azért mondtak nemet, mert egymástól függetlenül azt írták, hogy élvezik a bejegyzés utáni vitát. Miközben beleakaszkodnak valamelyik érvembe, úgy lendítenék tovább az okfejtést, hogy a névtelen hozzászólók inkább velük vitatkozzanak. Okosabbak szeretnének tehát látszani a bejegyzés szerzőjénél. Ez méltánylandó szempont, bár ugyanezt teljes névvel is elérhetnék, elvégre a telefonszám mellett azt is felajánlottam nekik, hogy a Facebook-on csatlakozzanak digitális ismeretségi körömhöz, amelyben olyan értelmiségiek is akadnak, akik a média kérdéseiben gyökeresen más álláspontot képviselnek.

A további két hozzászóló, akinek szintén becsültem az ellenérveit, egyszerűbben fogalmazott. Azért nem éltek a kapcsolatteremtési lehetőségekkel, mert jól érzik magukat a kocsmában. Azt ugyanis elfogadták a hasonlatomból, hogy egybeépült a digitális kocsma és a digitális kávéház. Az utóbbiban lelhető fel a törzsasztalunk, ahol néhányan évek óta beszélgetünk. Hébe-hóba módosult tudatállapotú kibicek keverednek át hozzánk a kocsmarészből. Mögöttünk állva hallgatják a vitát, majd ha felszabadul egy szék, leülnek, nem mutatkoznak be, és letegeznek bennünket. Aztán elküldenek melegebb éghajlatra.

Eddig öt értelmes névtelennek ajánlottam föl a felelősebb együttgondolkodás lehetőségét, de csak egy élt az alkalommal, hogy állandó helyre tehet szert a digitális törzsasztalunknál. Nem rossz arány, de lehetne persze jobb is.                 

Fekete-Győr András borostás és morcos. Demeter Márta nem borostás, hanem feltűnően szép és harcias. Közös jellemzőjük, hogy harminc körüliek és ellenzéki pártelnökként tengetik az életüket Orbán kétharmados kormányzása idején. Sok mindent kell még elsajátítaniuk a szakmából, de azt már sikerült megtanulniuk az idősebb, tapasztaltabb pályatársaktól, hogy valamiben mindig legnek tarthatják a pártjukat.

Fekete-Győr András például azt találta mondani, hogy „A mérések alapján a Momentum a legerősebb budapesti párt.” (ATV, 2018. november 6.) Demeter Márta pedig azt fejtegette, hogy „Az LMP a kormány legkeményebb ellenzéke.” (Népszava, 2018. november 7.) Az idősebb pályatársak országgyűlés utáni megnyilatkozásaiból szintén lehetne idézni néhány legezést, ezúttal azonban csak kettőt említek. Szilágyi György szerint a Jobbik „A legerősebb ellenzéki párt.” (ATV, 2018. október 16.) Lendvai Ildikó pedig így utalt a meghasonlott, önmaga levében fővő ellenzékre: „Ebben a szervezeti széttagoltságban az MSZP relatíve még mindig a legnagyobb erő.” (Origo.hu, 2018. november 1.)

A parlamenten kívül rekedt Momentum csakugyan jól áll a fővárosi értelmiség körében. Annál rosszabbul a vidéki Magyarországon, ám ezt már nem pedzegette a pártelnök. Az LMP-nek kétségkívül voltak parlamenti akciói, amelyekkel kínos helyzetbe hozta az immár negyedik Orbán-kormányt, a legkeményebb jelzővel mégis túlzás volna jellemezni bármelyik ellenzéki pártot, ha úgy tetszik: őfelsége ellenzékét. Nyilvánvaló, hogy az ellenzéki pártok közül a Jobbik kapta a legtöbb szavazatot, több mint egymilliót, a választás óta eltelt fél évben viszont kettészakadt, és a szavazói is százezer számra hagyták el. Még a leghitelesebbnek Lendvai Ildikó volt pártelnök kijelentése hatott, mert ő legalább becsempészett egy relatíve kifejezést a mondókájába.

Mindegyik megnyilvánulásban akadt egy szemernyi igazság, hangoztatóikat mégse nevezném az igazság bajnokának. Olyan időpontban szólaltak meg ugyanis, amikor a pártjuk befelé fordult, belső vitákkal foglalta el magát, a szemünk láttára esett szét, csúszott le a lejtőn. Elismerem, hogy még a legreménytelenebb pillanatban is reménnyel kell kecsegtetniük a rokonszenvezőket, és valószínűleg nem is beszélhetnénk rá a politikusokat, hogy épp most bontsák ki a valóság minden szeletét. De azért művelek egy másik szakmát, az újságírást, hogy alkalomadtán felhívjam a figyelmüket arra: olcsó és átlátszó fogás ez a legezés.            

Tegnapi bejegyzésem, Az MSZP miért tartja ridegen a hajdani elnökeit? szelet vetett, és vihart aratott. Éjféltől reggel nyolcig több mint 2500-an olvasták, ami körülbelül megfelel a napi átlagnak. (És hol van még a bejegyzést övező vita vége?) A szokásos egyetértő, ellenkező, kulturált vagy mocskolódó hozzászólások kavalkádjából kirajzolódik egy kérdés. Vajon mivel magyarázható, hogy Lendvai Ildikó és Kovács László volt pártelnökök kiszakadtak az MSZP döntéshozatalából, ezért intézményes lehetőségek híján maguknak teremtettek nyilvánosságot?

Azt hittem, hogy válaszoltam már, amidőn azt fejtegettem, hogy a nyolc szűk esztendőben (el)ismertségükkel akaratlanul is elszívták a megjelenés lehetőségeit a párt jelenlegi vezetőitől. Utólag már látom, hogy ebben van ugyan igazság, de azért bonyolultabb a helyzet. Az MSZP az elnökök pártja. A két veterán politikuson kívül van még a parlamenti frakció, melyben további három volt pártelnök üldögél. Mesterházy Attila, Tóbiás József és Molnár Gyula ismertségéből maradt annyi, hogy ők is elszívják a nyilvánosságot a jelenlegi elnöktől, Tóth Bertalantól. S ha hozzájuk vesszük Szanyi Tibort, a twitterezés koronázatlan királyát, valamint Molnár Zsoltot, akinek a szusszanásáról is hírt ad a budapesti pártszervezet portálja, akkor kiderül, hogy az MSZP médiagyakorlata a pártvezetők egyénileg megszervezett nyilvánosságából áll össze.

Az a benyomásom, hogy idestova három évtized alatt az MSZP-nek nem bontakozott ki érzékelhető médiapolitikája. Azt viszont nehéz eldönteni, hogy ez azért alakult-e így, mert markáns médiapolitika híján a pártvezetők egyéni nyilvánosságkezeléséből áll-e össze valamiféle szedett-vedett, ide-oda csúszkáló médiapolitika, vagy azért nincs a pártnak egységes médiapolitikája, mert az egyéni nyilvánosságteremtések megakadályozták a szerves médiaszemlélet kidolgozását. A folyamatból annyi látszik, hogy a mindenkori pártelnökségben a fiatalok egyike kapja a médiával való foglalkozást, mert a tapasztalataiból, felkészültségéből nem telik arra, hogy ellensúlyozza, ellenőrizze a „nagyok” kapcsolatteremtését a nyilvánosság fórumaival és képviselőivel.

Vajon az imént jellemzett nyilvánosságkezelések milyen szerepet játszanak az MSZP fokozatos eljelentéktelenedésében? Egyelőre nincs válaszom erre, de annyi már nyilvánvaló, hogy átgondolt, egységes médiapolitika nélkül esélye sincs a kilábalásra.

Ma reggel kétszer is hallhattuk Kovács Lászlót a közszolgálati rádióban és a televízióban. Párttársai azzal könnyítették meg a dolgát, hogy nem vonják be az ügyeikbe, ezért mondhatta a műsorvezetőknek, hogy az aktuális kérdések megvitatására nem ő a legalkalmasabb. Egyébként digitális hálózat alakult ki körülötte, egyik barátja írta tegnap:"Ez áll régi katonakönyvemben a Rákosi-korszakból: 'Háború esetén csapaton kívüli szolgálatra alkalmas.’ Ez mindmáig nem változott, halálomig csapaton kívül szolgálok.”

Az a benyomásom, hogy mostanában Kovács László is csapaton kívül szolgál. Nincs egyedül. Lendvai Ildikónál azt firtatta az egyik kormánypárti újságíró, vajon informálisan ő irányítja-e az MSZP-t. A volt pártelnök humorral ütötte el a választ. A két veterán politikus megteremtette a maga nyilvánosságát. Lendvai Ildikó a Facebook-on széljegyzeteli a közéleti fejleményeket, és a glosszáit követő vitákból okulva kiválasztja ama témát, amelyet publicisztikává bővít a Népszava szombati számában. Egyik-másik cikke fölkelti a műsorszerkesztők figyelmét, akik stúdióba invitálják. Kovács László a digitális magánhálózat mellett üzenőfalat hozott létre a Facebook-on, és szintén magányos megnyilvánulásokkal vonja magára a műsorszerkesztők figyelmét.

Ha a két volt pártelnök ismertségéből és kommunikációs találékonyságából telik a nyilvánosságra, vajon az MSZP miért nem aknázza ki a bennük rejlő lehetőséget? Érteni vélem, hogy a jelenlegi pártvezetők azért mellőzik hajdani főnökeiket, mert úgy gondolják, hogy tovább szűkülne az amúgy is gyér nyilvánosságuk. De bizonyára az is közrejátszik a két tapasztalt politikus ridegtartásában, hogy ők még tudnak valamit, amit az utódaik talán már sosem tanulnak meg.

A múlt század nyolcvanas éveiben ösztöndíjas voltam a Friedrich Ebert Stiftung-nál, a német szociáldemokrata párt alapítványánál. A bonn-venusbergi vendégházban laktam, és a kantinban ebédeltem. Hetenként kétszer-háromszor megjelent Willy Brandt, a pártelnökségtől és a kancellárságtól is visszavonult államférfi. Olykor hozzánk is beült, a törzsasztalhoz, és érdekes dolgokat mondott. A kétezres években pedig volt egy olasz étterem a budapesti Parlament közelében, ahol meg-megjelent Horn Gyula, az akkor már visszavonult pártelnök és miniszterelnök. Titkárnőjével kettesben megebédelt, aztán elment. Holott ő is mondhatott volna érdekeseket, ha lett volna vendégháza, kantinja és törzsasztala az MSZP alapítványának.              

Lejárt a kétéves hűségeskü, és a tévéműsorokat szolgáltató cég néhány olyan csatornával beszélt rá a folytatásra, melyre nem fizettem elő. A Cinemaxon így került elém egy blues-ról 2008-ban készített film. Címe, a Cadillac Records (Csillogó fekete lemezek) utalás egy chicagói kiadóra.

A Chess-fivérek 1928-ban gyerekfővel érkeztek Lengyelországból, és a szeszcsempészek (Al Capone) városában telepedtek le. Már fiatalon kocsmákat működtettek, amelyekben élőzene növelte a forgalmat. Ekkor fedezték föl, hogy a Mississippi-deltából érkezett fekete zenészeket nem kecsegtetik ajánlattal a lemezkiadók. Alapítottak hát egyet, ez lett később, a múlt század ötvenes éveiben a Chess Records. A fiatalabbik fivér a dzsessz üzletágat választotta - ezért föl sem tűnt a filmben -, az idősebbik, Leonard pedig a bluest. Leó eredetileg hányatottabb életű és homályosabb múltú volt, mint az őt megjelenítő, lágyabb személyiségű Adrien Brody (akinek egyébként az édesanyja Magyarországról vándorolt Amerikába).

Dramaturgiai szempontból mégis rá, az ő képlékenységére, finom rezdüléseire volt szükség, hogy érzelmi kapcsolat alakulhasson ki Leonard Chess és a korszak legnagyobb hatású blues-énekesnője, Etta James között. Csakhogy az igazi Etta túlsúlyos volt, és őszintén szólva tramplinak hatott a színpadon, amíg ki nem nyitotta a száját. Aki viszont a személyiségét kölcsönözte neki, Beyoncé csinos, kisportolt alakú hölgy. Kiderült róla, hogy nemcsak énekesnőnek kiváló, hanem színésznőnek is. Elképzelhető persze, hogy más szerepben kiütköztek a fogyatékosságai, mindazonáltal e filmben tökéletesen hozta a kábítószer-függő őstehetséget, aki nemhogy egy zsidó üzletembert, hanem még egy chicagói maffiafőnököt is az ujja köré csavart volna.

A beteljesületlen szerelmi történetből kibontakozott, hogy a délről felszivárgott fekete segédmunkások szomorkás zenéje miként vált az amerikai tömegszórakoztatás szerves részévé. Ahogy a Chess Records férfi sztárja, az életművéért Cadillac-autóval jutalmazott Muddy Waters fejtegette, „Ha az ember azt hiszi, hogy csak ő van bajban, nyomorultul érzi magát. De ha észreveszi, hogy másoknak is ugyanaz a baja, akkor rájön, hogy nincs egyedül.” Zenei ízlésemet a feleségeimnek köszönhetem. Az elsőtől sokat tanultam a rockról, a másodiktól pedig a dzsessz szeretetét örököltem. Ők lakást örököltek tőlem, ezzel előkészítették a terepet a blues befogadására is. Azóta kedvencem a szegények műfaja.

Az egyik kommentelő drótostóthoz hasonlította a papír alapú sajtót. Bár hasonlatát nem bontotta ki, a kihalt mesterség képviselőjéről van némi elképzelésem. A vidéki Magyarország jellegzetes figurája volt a műhelyét hátán faládában hordozó atyafi.

A második világháború után már nem a Szlovákiához tartozó Felvidékről érkezett, hanem Abaúj és Gömör vármegye nálunk maradt kisebbik részéből. A múlt század ötvenes éveiben szlovákok alapította faluban gyerekeskedtem, és kirajzolódik előttem az alakja. Széles karimájú kalapot viselt, vászoning volt rajta, a nadrágjára azonban nem emlékszem. Ezzel a szöveggel kínálta a szolgáltatásait: „Drotos dajtye hrunce drotuvaty.” Ahol magyar család lakott, ott ezt skandálta: „Drótoznyi, fótoznyi, fazikat foouuóódoz.” S ha már akcentus nélkül beszélt, akkor ezt: „Drótozok, fótozok, fazekat, lábast, dézsát, kádat javítok.”  Meg ezt: „Cinelni, fódani, fenekelni.”

Úgy vettem észre, a karikába tekert drótot nemcsak arra használta, hogy körbetekerje a megrepedt cserépedényt. Arra is, hogy a lyukakkal, domborulatokkal ellátott vastuskón, ahogy ő mondta, az "ülő"-n szegecsnek valót vágott belőle, amelyet a kilyukadt fazék hézagjába dugott, majd gömbölyű fejű kalapácsával kívülről és belülről a gondosan előkészített foltra dolgozott. S miközben pálinkával kezdte, majd „borocskával” fejezte be a munkát, elmesélte, hogy mit hallott a szomszédos falvakban. A felnőttek azért hallgatták érdeklődéssel, mert a kötelezően olvasott pártlap cikkeit az úgynevezett Szabad Nép félórákon meg kellett ugyan beszélniük, de nem nagyon hitték el.

A Budapest I. és II. műsorából leginkább „Gergely bácsi” és házsártos felesége perlekedését hallgatták. Balázs János és Völcsey Rózsi annak köszönhette a népszerűségét, hogy hakniban járták végig a falvakat. Nálunk is megfordultak. Mellesleg a Néprádió koncepcióját annyira komolyan vette a Darányi-kormány a múlt század harmincas éveiben, hogy egész napos ülést szentelt neki. Elképzelését a nyilvánosság befolyásolásáról elsodorta a háború, néhány év múlva azonban Rákosi Mátyás megvalósította.

Nagyanyám négy elemit végzett, nem olvasott újságot, és a földes (döngölt) padlójú konyhában magas polcon elhelyezett Néprádióból csak a népszerű színészpárt, a Csinn-bumm cirkuszból pedig Bruhaha Kelement (Bilicsi Tivadar hangján) és Szamócát (Keleti László megjelenítésében) hallgatta. Máskülönben beérte az alternatív nyilvánosságot képviselő drótostót tört magyarsággal előadott híreivel.     

Ezekben a napokban beszédtéma a volt emberi erőforrás miniszter meglepően őszinte interjúja. Immár egyszerű halandóként, református lelkészként számolt el a politikai múltjával. S bár kitárulkozása utólagos, még így is kirí a kormánypárti politikusok közül. Ezt azért rögzítem, mert ezúttal olyan mozzanatot emelnék ki a terjedelmes interjúból, amely vitatható. Ezt mondta: „Az RTL Klub munkatársa például negyven percen keresztül beszélgetett velem, majd annyit vágtak be tőlem, hogy ’túltoltuk a biciklit’.” (Szemlélek.hu, 2018.10.29.)

A kijelentés annak idején kétségkívül nagy visszhangot keltett, érdemes tehát elhelyezni a korabeli összefüggésben. 2016 elejére nyilvánvalóvá lett, hogy a KLIK, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ nem vált be, mert az iskolák központosítása inkább hátránnyal járt, mint előnnyel. A pedagógusok tiltakozása nyomán az oktatáspolitikáért is felelős miniszter módosításokat jelentett be, és Balog Zoltán ezt találta mondani: „Túltoltuk a biciklit egy kicsit.” (RTL Klub, 2016.01.25.) Akkoriban gyakran idézték, és úgy lett szállóige, hogy lemaradt belőle az enyhítő körülménynek szánt „egy kicsit”.

A szállóigék természetéhez tartozik, hogy addig fúrunk-faragunk rajtuk, amíg eltűnik róluk minden fölösleg. Ami pedig a mondás tartalmát illeti, ha minden úgy történt, ahogy a volt miniszter most elmesélte, akkor nem szép az RTL Klub munkatársától, hogy beérte a kiemelt idézettel. Jó azonban tudni, hogy egy kommunikációs szempontból is felkészült politikus megelőzhette volna az újságíró eljárását. A szerkesztőség ugyanis szeretné „eladni” a cikket, ezért vadászik az interjúalany véleményét jellemző mondatokra, melyekből vonzó címet és érdekességgel kecsegtető alcímeket lehet fabrikálni..

Írásos hasonlattal élve ütős címmel kell olvashatóvá tenni a kolumnás (újságoldalnyi terjedelmű) interjút, amely megfelel egy negyvenpercnyi rádiós vagy tévés beszélgetésnek. Ráadásul kell hozzá még három alcím is, hogy megtörhető (olvashatóbb) legyen a betűtenger. Ha az emberi erőforrás miniszter azt szerette volna, hogy ne a biciklis önkritikát emeljék ki a szövegéből, akkor bizony gondoskodnia kellett volna számára kedvezőbb ütős mondatokról. Márpedig a jelek azt sejtetik, hogy miniszteri hat éve alatt Balog Zoltán nem értette meg a média működését. De mert a kormánypárti politikusok közül az egyik legműveltebb, utólag, a civil életben talán kamatoztatja majd a kommunikációs tanulságot.  

Nincs kinek a fejfájához elmenni. A déd- és nagyszüleim egy erdélyi falu szélén nyugodtak, amíg a református egyházközség föl nem számolta a temetőjét. A szüleim innen 180 kilométernyire, Szegeden, egy ökumenikus temetőben fekszenek. Ezért arra gondoltam, hogy előveszem a gyűrűs füzetet, melybe a telefonszámokat írtam, és kegyeleti okból nézem át a névsort. (Négy éve áttértem a digitális számontartásra.) A kemény fedelű regiszterben szereplő barátok, ismerősök, kollégák már csak az emlékezetemben léteznek.

Például Andai György, Andrassew Iván, Beke György, Bernáth László, Bényei József, Bodor Pál, Bokor Péter, Faragó Vilmos, Farkas István, Fischer István, Földes Anna, Friedmann Endre, Gellért Kis Gábor, Gyertyán Ervin, Gyulai Ferenc, Heltai Nándor, Horváth Sándor, Horváthy György, Juhász Gábor, Kazal János, Mák Ibolya, Márványi György, Müllner Jenő, Ocsovai Gábor, Rigó Béla, Rózsa András, Szántó Péter, Szigethy András és Sztrapák Ferenc. A legtöbben újságírók fővárosi és vidéki redakciókból; szerkesztettem őket, vagy ők szerkesztették a cikkeimet. De akad köztük író, médiapolitikus, fotóriporter, sőt orvos is, utóbbi a legnépesebb újságíró szövetségből. Az életemhez tartoztak, sokat köszönhetek nekik. Rájuk gondolok, amikor ide másolok néhány halottak napjához illő mondatot a szállóige-gyűjteményemből.

Íme: „Halottak napja csak addig lesz a Földön, amíg vannak élők is.” Bodor Pál (Magyar Nemzet, 1989.11.01.) „A halottidézés mindig az élők önvizsgálata.” Bodor Pál (Magyar Hírlap, 1995.11.01.) „A halottak már nem gondolhatnak a halálukra.” Méliusz József (A Hét, 1996.08.02.) „Bármiben hiszel is, meghalsz; de ha semmiben sem hiszel, már élő-halott vagy.” Kertész Imre (Nógrád Megyei Hírlap, 2002.12.24.) „Halottak napján élettel telik meg a temető.” Szemán László (Budapesti Reggel, 2004.10.30.) „A történész általában a halottakat faggatja, de az élőknek mondja el, amit megtudott.” Gerő András (Galamus.hu, 2012.07.27.) „Halottas ingre nem varrnak zsebet.” Hegyi Zoltán (Magyar Nemzet, 2016.08.13.)

A hetvenharmadik évemben öreg barátommal, a tavaly elhunyt Bodor Palival mondhatom: „Minél tovább él az ember, annál több halottja van.” (Irodalmi Jelen, 2004/október) Egyébként a véletlen - vagy a sors? - úgy hozta, hogy a gyűrűs telefonkönyvbe írott keresztek csak az SZ-ig jutottak el. A maradék néhány betűvel jelölteket bármikor felhívhatom. Magamat ugyan nem szoktam hívni, mindazonáltal megnyugtató, hogy Z-vel kezdődik a nevem.