A tegnapi bejegyzést ama címmel írtam meg, hogy Lehet-e értelmiségi fejjel politizálni?, de csak azért, hogy megírhassam a mait is. Az ikertémát pedig egy tegnapelőtti beszélgetés ihlette: Gyurcsány Ferenc szólalt meg az ATV stúdiójában.

Az interjú megrázó pillanata az volt, amidőn a műsorvezető, Rónai Egon ezt kérdezte a 308 ezer szavazóra lefogyott Demokratikus Koalíció elnökétől: „Miért veszített?” Arra utalt, hogy a volt miniszterelnök közvetlenül a választási vereség után kifejtette: most elvonul a kötcsei parasztházába, végiggondolja a DK helyzetét, a saját kampányszereplését, és a nyár végére előáll majd egy szokásos elemzéssel. Mintha alább adta volna. 2006 késő tavaszán, az őszödi kormányüdülőben még azzal traktálta az MSZP képviselőcsoportját, hogy ha nem „köll” miniszterelnöknek, akkor „írok majd kibaszott jó könyveket a modern magyar baloldalról”.

Azóta több mint tizenkét év telt el. Lemondott a miniszterelnökségről, a pártelnökségről, kilépett az MSZP-ből, és új pártot alapított. Kötcsei magányában beérte kisebb (tíz-húszoldalnyi) esszékkel, amelyek jelentőségét nem becsülném le, de mégsem könyvek. Olyannyira nem, hogy tegnapelőtt este elfelhősödött a homloka, és ezt válaszolta a műsorvezető gondosan megfogalmazott kérdésére: „Kinőttem ezt a fajta meditációt.” A latin szó magyarul elmélkedés, szemlélődés, tépelődés, töprengés, tűnődés - egy értelmiségi jellegzetes létformája. Gyurcsány Ferenc a kétezres évek elején ezzel a magatartásformával lépett be a politikába.

Nem tudom, hogy valójában értelmiségi volt-e, vagy csak úgy vélte, hogy érdemes eljátszani a hezitáló, morfondírozó, vacilláló értelmiségi szerepét. De sokáig azt hittem róla, hogy a rendszerváltás utáni kormányfők közül az egyetlen, aki akarva vagy akaratlanul felkínálta a sebezhetőségét. A nyilvánosság fórumai pedig éltek a lehetőséggel, és egy bizonytalan, habozó, tétova miniszterelnök bizonyítványát állították ki róla. Nem ok nélkül, mégis inkább az a benyomásom, hogy az értelmiségi attitűd nem igazán kedvez a célratörő, egyértelmű, határozott, tévedhetetlen politikus imázsának.

Ha például Gyurcsányt és Orbánt sziámi (fejüknél összenőtt) ikreknek tekintjük, akkor a vérbeli, kérlelhetetlen politikus tézise Orbán Viktor, akiből hiányoznak az értelmiségi beütések. Az antitézise pedig Gyurcsány Ferenc, aki túl későn, tegnapelőtt este jutott el odáig, hogy kiölje magából azt a fránya értelmiségit.       

E kérdést a rendszerváltás óta sok parlamenti képviselő tette föl magának. A tapasztalatok megszerzése után nem kevesen rázták a fejüket. Balog Zoltán református lelkész évekig vívódott az emberi erőforrás minisztérium élén. Nemrégiben súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, és alighanem ez késztette arra, hogy egyházi blognak vallja meg, milyen következtetéseket vont le a politikusi működéséből.

Kifejtette, hogy ő mindig cizelláltabban fogalmazott, mint a faék egyszerűségű kormányzati kommunikáció. Ezt ugyan nem vettem észre, de elhiszem neki, hogy az ellenzéki sajtó nem vette komolyan az árnyaltabb megfogalmazásait, a kormánypártinak pedig nem állt érdekében a fősodortól eltérő álláspontját nyilvánosságra hozni. S hogy idézzek is tőle valami érdemlegeset, kimondta: „Létezik egy olyan értelmezés, amely szerint bárki, aki eltér a kommunikáció fő irányától, az biztos valamilyen ellenfélnek a képviselője.” (Szemlélek.hu, 2018. október 29.) 

Balog Zoltán nem társtalan, augusztus első napjaiban megszólalt Prőhle Gergely volt államtitkár is. Az Echo TV-ben elmondta, hogy ő azért húzódott szélvédettebb helyre, a Petőfi Irodalmi Múzeumba, mert nem volt kedve ismételgetni a kormányzat túlságosan leegyszerűsített üzeneteit. Most, a főigazgatósága utolsó előtti napján valószínűleg már tudja, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből nem lehet csak úgy kilépni. A hatalomgyakorlás kilencedik esztendejében az értelmiségiből lett politikusoktól is maradéktalan, százszázalékos azonosulás kívántatik. Aki erre képtelen, az nem számíthat kíméletre.

Balog Zoltán és Prőhle Gergely egyaránt egyházi személyiség. A volt miniszter visszatért a pesti Hold utcába, a Németajkú Református Egyházközség élére, a volt államtitkár pedig immár teljes munkaidőben a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője. Aligha véletlen, hogy épp nekik okozott nehézséget a kritikátlan azonosulás. Miközben Mózes kőtábláiról sajátították el az életvezetési szabályokat, Carl Schmitt nézetei nyomán kellett a politikából megélniük. Márpedig a politika háttérbe szorítja az erkölcsi megfontolásokat, a Tízparancsolat pedig nem viseli el a taktikai szempontokat.

Ők ketten levonták a tanulságot, és visszatértek értelmiségi (elmélkedő, hezitáló, meditáló, szemlélődő, tépelődő, töprengő, tűnődő, vívódó) önmagukhoz. Kudarcuk talán elgondolkoztatja azokat a fiatalokat, akik kacérkodnak a politikai kommunikáció faék egyszerűségű mesterségével.

Figyelemre méltó cikk jelent meg a Népszava mai számában. A szerzője Földvári Zsuzsa, és Haragosak az osztrák-magyar kishatárforgalomból kiszorítottak címmel látott napvilágot. A bécsi tudósító azt írta meg, hogy a két ország között kiépített átkelőhelyekből a kisebbeket immár nem használhatják az autósok. Vagy ha mégis használnák, akkor kétezer euróra, mintegy hatszázezer forintra büntethetőek. Márpedig a Dunántúlról átjáró vendégmunkások többnyire nem biciklivel, lovaskocsival vagy gyalogosan közelítik meg a munkahelyüket.

Az intézkedés elvileg több tízezer embert hozott szinte megoldhatatlan helyzetbe, csakhogy olvastam egy riportot is erről. A digitális portál munkatársa a néhány napos hírnek járt utána, és azt tapasztalta, hogy minél távolabb került Soprontól, annál kevésbé hallottak a döntésről. Körmend környékén például az osztrák határőrök sem tudták hová tenni az államuk szándékát. Ama törvényt, amelyet a parlamentjük 2015-ben az illegális bevándorlók ellen fogadott el. Vajon az osztrák hatóságok miért éppen most élesítették az évek óta szunnyadó aknát.

Mielőtt erre próbálnék válaszolni, azon tűnődöm, hogy már a számok se stimmelnek. A Népszava tudósítója 60 határátkelőről írt, amelyből 36-ot nem használhatnak az autós vendégmunkások. A portál 38-ról, amelyből 14-re vonatkozik az átkelési tilalom, de nem mindegyiknél veszik komolyan. A lényeg persze az, hogy a hivatalos indoklás szerint a túlterhelt kisebb átkelők helyett a nagyobbakhoz és korszerűbbekhez terelnék át az autós forgalmat. Már ha ez az igazi indok. Csakhogy van itt egy másik szempont is, amelynek nyomát se találtam a hivatalos Magyarország fórumain.

Annál inkább a Magyarok Világszövetsége digitális megnyilvánulásaiban. A szervezet október 14-én nagygyűlést szervezett Sopronban, és elnökhelyettese, Bottyán Zoltán (civilben a pásztói gimnázium nyugalmazott igazgatója) Trianon-ügyben nemzeti konzultációt kezdeményezett. Majd arra kérte a magyar kormányt, hogy "jelentsen be igényt Nyugat-Magyarország minden jogalapot nélkülöző módon Ausztriához csatolt részére". Meghallgattam a szónoklatát, és láttam mögötte a feliratot is, amelyen ez olvasható: „Őrvidék nem Ausztria!”

Nem az a dolgom, hogy minősítsem a kezdeményezést. Azt viszont talán megkérdezhetem: mi van, ha a Burgenland visszacsatolását követelő szónoklat és a 2015-ben megszavazott, majd 2018 október közepéig jegelt törvény váratlan kiolvasztása között mégsem teljesen meglepő az összefüggés?           

Az ellenzéki sajtóban gyakran bírálják a kormánypárti politikusok külsejét. A pocakot, a tokát, a jólétben és mozgásszegénységben duplájára dagadt arcot, a miniszterelnök „trottyos” nadrágját vagy Németh Szilárd előnytelen megjelenését. E gyakorlatot azért mellőzném, mert látszik a fejlődési folyamat. Az a benyomásom, hogy a rendszerváltás óta előnyükre is változtak a közéleti személyiségek.

Hol van már az első országgyűlés színpompája? A lila zakók, fűzöld nadrágok, pálmafás nyakkendők mulatságos és szerencsétlen szintézise. Vagy az a látvány, hogy egy konferencián nyitott elejű asztalnál ültek a parlamenti pártok második számú vezetői, és a zoknijuk színe véletlenül sem illett a felcsúszott nadrág meg a cipő közé. Egyikük zokniján pedig a gumírozás annyira kitágult, hogy a lecsúszott szár rabul ejtette a tekintetünket. Napjainkban leginkább arról ismerszik meg a nyilvánosság fórumain gyakran szereplő, hogy fekete színű öltönyt csináltat magának. Az ára százezertől egymillió forintig terjed (úri szabóktól és szövetkereskedőktől szerzett információ).

A vizsgálódás körét azért terjeszteném ki az ellenzéki politikusokra is, mert a megjelenésben nincs lényeges különbség a kormánypártiak és az ellenzékiek között. Azok a honatyák, akiket a tévéstúdiós jelenléthez rendszeresen sminkelnek, korántsem ok nélkül hiúak a küllemükre. Ápolt, ízléses megjelenésükhöz most már csak néhány apróság hiányzik. Mostanában például sztár lett az újdonsült emberi erőforrás miniszter körme. Az ellenzéki sajtó fölfedezte, hogy miközben Kásler doktor a kórházi fertőzések ellen indított kampányt, az egyik fényképén két ponton is piszkocska feketéllik a körme alatt (különösen, ha kinagyítjuk a fotót).

Ez csakugyan ellentmondás egy neves onkológus esetében, bár tudomásom szerint a sebészek nem csupasz kézzel, hanem kesztyűben operálnak. De ha magas állást vállalnak a közéletben, akkor bizony érdemes kéthetenként két-kétezer forintot áldozni manikűrösre a másfél millió forintnyi fizetésükből. A másik példa Karácsony Gergely fogsora. Az MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltjeként úgy csinálta végig az országgyűlési választás kampányát, hogy mosolygásra nyíló szájában mindkét oldalon foghíj vonta magára a figyelmet. Az a fránya híd kétségkívül sokba kerül, nemrégiben magam is csináltattam egyet. Azóta merek mosolyogni, pedig nem is vagyok közéleti személyiség.              

A figyelemre méltó könyv Árpási Krisztina nevével jelent meg, de a borítón látható az édesapja, Á. Zoltán is. Ők beszélgettek a Népújságról, Békés megye hajdani napilapjáról. Az interjút készítő Svájcban él, és távkapcsolatukat úgy képzelem el, hogy onnan küldött kérdéseire a Gyulán élő nyugalmazott főszerkesztő írásban válaszolt. Így kerekedett kötetté az interjúsorozat. Hiányzik belőle a rögtönzések dinamizmusa, mégis nélkülözhetetlen forrás egy sajtótörténeti jelenség megértéséhez.

A szakmában idestova három évtizede zajlik vita a megyei sajtóról. A kisebbséghez tartozom, a túlnyomó többség szerint a megyei lapok az MSZMP tulajdonában voltak. Szerintem meg nem, és e munkahipotézist közvetett bizonyítékok tanúsítják. De mert a közvetlen bizonyítékok híján vagyok, a vita lassacskán zajlik. Most talán felgyorsul, Árpási Zoltán ugyanis 2018-ben elmesélhette azt, amiről a múlt század nyolcvanas éveiben pontos jegyzeteket készített. Mit hallott a megyei pártbizottságon, a Hírlapkiadó Vállalat és az MSZMP KB főszerkesztői értekezletein, milyen párthatározatok születtek a korabeli nyilvánosságról?

Miközben beszélgetett az utókor kíváncsi képviselőjével, nem tagadta, hogy főszerkesztőként a Népújság tulajdonjogát firtató kérdéseket elhárította. Fontosabbnak tartotta, hogy a lapja miként maradhatna baloldali értékrendű, egyúttal hogyan közölhetné a többi párt álláspontjait is. A 161. oldalon mégis arról számolt be, hogy a megyei napilap „jogilag és történelmileg - ha utóbbi erősen vitatható is - az MSZMP/MSZP tulajdona volt”. A könyv más helyén pedig azt fejtegette, hogy a Népújság jogelődjét a negyvenes évek közepén három baloldali párt, az MKP, az MSZDP és a Nemzeti Parasztpárt alapította. S bár ma már tudjuk, hogy 1989/90-ben nem jelentkeztek be a tulajdonjogért, de akár be is jelentkezhettek volna. (A Kisgazdapárt bejelentkezett, ám Torgyánék elődei nem tartoztak az alapítók közé.)

Az MSZP vezetői feltételezték, hogy a megyei napilapokra az alapítók jogán igényt tarthatnak az úgynevezett történelmi pártok is. Igyekeztek hát túladni az újságokon. A folyamat akkor gyorsult fel - az 1990-es választás első és második fordulója között -, amikor derengett, hogy valószínűleg veszítenek, és a megyei sajtó a politikai ellenlábasok kezébe kerülhet. Ezt a következtetést azonban nem Árpási Zoltán vonta le, hanem e sorok írója, akinek még sok dolga lesz az Arcok és harcok című könyv dokumentációs tartalmával.               

Vajon ki azok, akik éjszakánként a világhálón szörfölnek? Például tegnapi bejegyzésemet a harcra felkészítendő Magyarországról éjféltől reggel hatig 452-en olvasták. Vagy már nyugdíjasok, akiknek nem kell munkába járniuk, vagy leszázalékoltak, akik nem járhatnak munkába, vagy éjjeliőrök, akik munkaidőben Indexet böngésznek. Közülük többen meg is szólítottak, és bár nem értettek egyet velem, a kulturáltság keretein belül maradtak. Ezt köszönöm nekik.

A legtöbben tagadták, hogy a magyar közélet militarizálódott volna. (Szintén állítottam, hogy a hajléktalanok ürügyén kriminalizálódott is, ezt azonban nem firtatták, ezért most mellőzöm.) Mindössze egy hozzászóló ismerte el, hogy a miniszterelnök szókincsében sok a katonai kifejezés, de ezt azzal magyarázta, hogy Orbán Viktornak meg kell védenie bennünket a külső támadásoktól. Mellesleg a harcias hangvétel okát szóba se hoztam, mert magam se tudom, hogy védekezni vagy támadni akar-e a kormányfő.

Erről nem beszél világosan, ezért legföljebb azt feltételezhetem, hogy a tegnap láttatott mozaikokból akár a támadó arculat is kirajzolódhat. Közeledik azonban a trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója, és számíthatunk arra, hogy Raffay Ernő mozgásba lendül. A szegedi történész e témakörnek szentelte az életét, és bár a nézetei idegenek tőlem, mondandóját érdemes komolyan venni. Ha nekem nem hisznek a hozzászólók, legalább neki, az Antall-kormány honvédelmi államtitkárának higgyenek. Ő csak tudja, hogy miről beszél.    

Meghívták Lévára, ahol október 24-én kétórás előadást tartott, és egy felvidéki portál tudósítása szerint így foglalta össze az anyaország lehetőségeit: „Az egyik, hogy elfogadjuk Trianont, ebben az esetben felmorzsolnak bennünket. A másik lehetőség, hogy a magyar többségű területeken területi autonómiát vívunk ki. A harmadik a területi revízió nagyhatalmi támogatással.” (M7.sk, 2018.10.25.) Miközben Orbán Putyinnal tárgyal - ki tudja, hogy miről, talán Kárpátalja sorsáról is -, még nem döntötte el, vajon melyik lehetőséget válassza. Vagy már eldöntötte, de nem köti az orrunkra.

Ám az nyilvánvaló, hogy készül valamire. Eszköztárában ezért tűnik föl a déli határt lezáró kerítés, a hazafias nevelés, a kétszáz lőtér, a honvédelmi költségvetés és a tartalékos állomány megnövelése, a hadiipar újratelepítése. És persze a „vezérkari sátor” (Magyar Nemzet, 2006.05.06.), amelyben szívesen rendezkedne be.

Tegnap készítettem egy összeállítást az október 23-i beszédek legjellemzőbb mondataiból. A polgármesterek, kormánymegbízottak és, országgyűlési képviselők szavaiból kirajzolódott a központi irányvonal, hogy már nem a szovjet tankok, hanem az uniós bankok rohannak le bennünket. Olvasgatás közben feltűnt még valami.

A kaposvári napilap online változatából kiderült, hogy a büntetés-végrehajtás országos népszerűsítő kampánya Somogy megyébe ért. A róla szóló cikk első mondata így hangzott: „Az érdeklődők kipróbálhatják a rabszállító autót, a bátrak kezén bilincs kattanhat.” Néhány száz kilométerrel arrébb pedig eme címmel jelent meg cikk a nyíregyházi napilap online kiadásában: „Családbarát munkahely lett a tiszalöki börtön.” Mindkét mondatot megversenyeztettem a digitális ismerősök körében. A kaposvári 13 lájkot kapott, a nyíregyházi 44-et. Az utóbbi humorosabbnak, abszurdabbnak hatott, ha úgy tetszik: szürreálisabbnak. Bár talán mégsem rugaszkodott el teljesen a valóságtól.

Jó volna tudni, hogy a két szerző milyen következtetést vonna le z idézett gondolatok összecsengéséből. Azt mégse állítom, hogy azért hangzanak össze, mert szintén a központi irányvonalat tükrözik. Egyetlen kormányzati boszorkánykonyha sem lehet ennyire aprólékos, arról nem is szólva, hogy a vidéki laphálózatok tulajdonosai (Mészáros Lőrinc, Andy Vajna, Heinrich Pecina) a kormány nótáját fújják ugyan, de különböző hangszereken játszanak. Az összecsengés inkább abból adódik, hogy olyan rendszerben élünk, amely idestova három éve rendkívüli állapotot tart fenn az iszlám terror veszélye miatt. Ennek következményeit egyelőre nem érezzük, de bármikor megéreztetheti velünk a végrehajtó hatalom.

A miniszterelnök retorikája harcias, beszédeit megtűzdeli katonai kifejezésekkel. Az iskolákban már mindennap van testnevelés, noha még nem újították fel a levente-oktatást. S miközben bosszankodunk a stadionépítéseken, észre sem vesszük, hogy minden járásban épülnek a lőterek, lesz belőlük vagy kétszáz. Ezekben a napokban pedig az országgyűlési többség megszavazta, hogy az utcán lakni nem szabad, és aki ellenszegül, akár börtönbe is csukható. Kriminalizálódik, militarizálódik a közélet, és a szavakkal együtt érkezik a rabszállító autó meg a csapatszállító repülőgép. Ezért talán föl sem ötlött az említett cikkek kaposvári és nyíregyházi szerzőiben, hogy október 23-án, egymástól függetlenül korjellemző tudósítást adtak közre.               

Volt idő, amikor a pártok még együtt ünnepelték október 23-át. Képviselőik akkor sem ettek egymás tenyeréből, talán kezet is kényszeredetten fogtak, de tartották magukat ahhoz, hogy közös térben fejtsék ki az álláspontjukat. Legföljebb azon vitatkoztak, hogy ki-ki hányadikként szólalhasson meg. Mi pedig összemérhettük őket, és előnyben részesítettük azokat, akik nem olvasták föl a mondandójukat.

Napjainkban megszűnt az összehasonlítási lehetőség. A pártok külön-külön emlékeznek meg az 1956 őszén történtekről, és szónokaik szinte egyöntetűen ragaszkodnak a papírszöveghez. Abból ugyanis nem lehet baj. Például a kormánypárti politikusok tegnap ama gondolatot fogalmazták meg, nyilván központi sugallatra, hogy elődeink hatvankét éve „Egy szabad országot akartak, s ma sem akarunk mást.” (Kovács Ferenc nyíregyházi polgármester, Szabolcs Online, 2018.10.23.) Amire ötven kilométerrel arrébb Kósa Lajos volt debreceni polgármester, jelenleg országgyűlési képviselő imigyen rímelt: „A magyarok ma épp úgy a szabadságért, az önrendelkezésért küzdenek, csak más keretek között, más eszközökkel.” (Hajdú Online, 2018.10.23.)

E mondatokat úgy is értelmezhetnők, hogy a magyarok épp úgy el akarják söpörni az Orbán-kormányt, mint 1956-ban a Hegedűs András vezette kabinetet - elvégre az idézetek akár ezt is jelenthetnék. Csakhogy a kormánypárti politikusoktól aligha várható el, hogy saját kormányuk ellen lázítsanak. Az összefüggés az, hogy a kormánypárti retorikában a hajdani Szovjetuniót az Európai Unió jelképezi, a hajdani tankokat pedig a külföldi bankok. A tank-bank párhuzamot elég sokan fogalmazták meg. Úgy rémlik, hogy hallgattak Torgyán Józsefre, aki bevallotta: „1988 végétől szinte minden beszédembe beleszőttem, hogy elmennek a tankok, de jönnek helyettük a bankok.” (Hetek, 2011.10.11.)

Nincsenek adataim az előre gyártott elemekből összerótt szónoklatok hatásfokáról, valami mégis azt sejteti, hogy a politika iránt érdeklődőknek egyre kevésbé van ínyükre az efféle megnyilvánulás. Feltűnő, hogy a legtöbb „nagygyűlést” olyan helyre szervezték a pártok, ahol a szűk térbe zsúfolódott emberek a valóságosnál nagyobb tömeg képzetét keltik. E megjegyzés azonban nemcsak a kormánypárti összejövetelekre vonatkozik, hanem az ellenzékiekre is. Az ellenzéki szónokok szintén ragaszkodtak a papírszöveghez, kivételt alig láttunk-hallottunk. Márpedig ha így történt tegnap, akkor nemcsak 1956 eszméi lúgozódtak ki, hanem a politikusaink is.           

Bizonyára nem teljesen véletlen, hogy a Facebook-on egy neves vallástörténész október 23-án tért ki a szovjet és a magyar diktátor ellentmondásos kapcsolatára. Gábor György azzal az igényességgel tárta föl egy fénykép-hamisítás történetét, mintha azt vizsgálta volna, hogy a niceai zsinat miként vágott rendet a szent szövegek módosításaiban.

A tanulságos történet alapja az, hogy 1948. február 13-án magyar kormányküldöttség utazott Moszkvába. Négy napig tárgyaltak, majd 18-án megkötötték a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes hivatalosan csak a harmadik embernek számított Tildy Zoltán köztársasági elnök és Dinnyés Lajos miniszterelnök után. Ezzel magyarázható, hogy nem készítettek róla fotót, amint épp bizalmasan beszélget Sztálinnal. Ebből lett bonyodalom 1952-ben, amikor a hatvanadik születésnapjára fénykép-albumot szerkesztettek, mert se égen, se földön nem találtak olyan felvételt, amelyen ő és Sztálin kettesben látszott volna.

A vallástörténész azt írta meg, hogy a csoportképből miként lett két „államférfi” közös felvétele. A retusált fénykép érdekessége, hogy Sztálin majd’ egy fejjel magasabb Rákosinál. Nekem azért feltűnt egy gyanús jel, amely a hamisításra utalt. A mi hajdani vezetőnk kopasz feje búbja egy vonalban található a mögötte lévő lambéria felső, vízszintes határával; egy milliméterrel sem látszik fölötte vagy alatta. Sztálin dús üstöke viszont hét-nyolc centivel haladja meg az árulkodó lambériát, holott egy őt először megpillantó tolmács rácsodálkozott, mondván, hogy „ragyás arcú törpe”. De ha ő törpe volt, akkor a mellé helyezett 155 centis Rákosi minek nevezhető?

1952-ben a Magyar Dolgozók Pártja vezérkarában sokat vitatkozhattak erről, mert végül arra jutottak, hogy Sztálin fejének magasabban kell lennie. Csakhogy furcsa adatokat találtam róla. A források szerint volt 168, 165, sőt 152 centis is. A törpeség leginkább a harmadik számnak felel meg. Egyébként a másik törpe nem sokkal hazaérkezése után sajtóaktívát hirdetett. Rákosi 1948. március 23-án elmondta a főszerkesztőknek, hogy őt bizony Moszkvában megrótták, mert hagyta, hogy a „polgári” újságírás a pesti Nagykörút színvonalára süllyedjen. Másnap megindult az állami gőzhenger, és mire négy év múlva megjelent a születésnapi fénykép-album, a hazai sajtó gleichschaltolása (áramvonalasítása, egybehangolása, méretre szabása) már be is fejeződött.

Tegnap a győri kézilabdás lányok tizenhat góllal verték meg a német bajnokcsapatot. A tévé képernyőjén feltűnt, hogy a nordhauseni csarnokban zajló mérkőzésen szokatlan hirdetés rajzolódott ki a vendéglátó játékosok hátán: „Autohaus Peter”. Bár nem jártam a Harz-hegység északi részén fekvő thüringiai városkában, de nem lep meg a reklámszöveg.

Amikor ugyanis egy dán kézilabda csapat Magyarországra látogatott, a játékosok hátán lévő szöveg pedig a városka egyik kávézójába invitált bennünket. El is határoztam, hogy ha arra járok, föltétlenül betérek. Ezzel szemben mi jellemzi a magyarországi kézilabdát? A győri világklasszisok például a helybéli Audi-gyár támogatásából élnek. Nem sorolnám föl a női NB I. összes együttesét, de az úgynevezett tao-pénzek jóvoltából csak úgy hemzsegnek a külföldi kézisek a magyar nemzeti bajnokságban. S a hátukon nem autószalonok és kávéházak csalogató sorait olvashatjuk, hanem állami cégekét vagy az állammal fura kapcsolatban lévő magáncégekét.

A győri Audi-gyár tetemes adókedvezményt kap. Ráadásul az a fránya tao a vállalkozások be nem fizetett adója helyett sportra szánt sok százmilliárdnyi summa, mely a miniszterelnök szerint elveszítette közpénz jellegét. Holott a be nem fizetett adó az adófizető polgárokat rövidíti meg még akkor is, ha a képernyős látvány  valamelyest kárpótol bennünket. A közös pénzt nem sajnálom a világszínvonalra, mégis nyugodtabb volnék, ha a magyar női kézilabdában a játékosok magáncégek adózott szolgáltatásait reklámoznák.

Mielőtt a hazai médiapiacot eltorzította volna az Orbán-kormány, a magáncégek hirdetései ellepték a helyi sajtót. Nem azt állítom, hogy mára elenyésztek, de hol van már ama gyakorlat, amelyet a kétezres évek közepén tapasztaltunk, amidőn két kollégával, a rádiós Pikó Andrással és a tévés Wisinger Istvánnal együtt megírtuk az Általános médiaismeret című tankönyvet. Nekem a sajtó jutott, amelynek hirdetési gyakorlatát a Szerencsi Hírekből kifényképezett reklámmal érzékeltettem. A kéthetenként megjelenő újság minden számában ez a szöveg látott napvilágot: „Kusinszki és Tsai Kft, Pékség, Szerencs, Bástya u. 42., Tel: 47/362-208, Bekecsi kenyér, amely a legtöbb pörköltszaftot szívja magába.”

Olvasás közben a nyál összefutott a számban, fejezetszerzőként pedig azt fűztem az idézethez, amit a lapszerkesztő Sárkány Lászlótól hallottam: a pékek adózott pénzéből kijött az újság teljes évi nyomdaköltsége.