A fülhallomást kormánypárti telefonáló beolvasta a tegnapi bejegyzés egyik mondatát, amely így hangzott: „A második Orbán-kormány és a vele járó első kétharmad idején kommunikációs hadjárat indult a kommunikáció és médiatudomány ellen.” Gúnyosan kérdezte, miből gondolom, hogy amire negyedszázadot áldoztam, az tudomány.

A újságíróképzést egyetemi szinten 1958-ban szüntették meg. 1993-ben hozták vissza a felsőoktatásba, ezúttal azonban az állam már nemcsak újságírókat akart képeztetni, hanem marketingeseket és szóvivőket is. Olyanokat tehát, akik eladják a portékát (a médiaterméket), és a nyilvánosság fórumain képviselik egy szervezet (például egy párt) részérdekeit. Az alapítók ezért kerestek átfogóbb nevet, és a kommunikációhoz biggyesztették a médiatudományt is. Nem lett a legszerencsésebb elnevezés, erről azonban csak részben tehetnek.

Nem gondolom, hogy amire negyedszázadot áldoztam, az tudomány. Nálunk ugyanis vannak már médiatudósok, de még nincs médiatudomány. A tanszék-alapítók túljárnak a hetvenen, és ha van is tudományos minősítésük, azt a szakmai előéletükben, más témakörből szerezték. Akadnak köztük iskolateremtő személyiségek is, de a választott stúdiumuk átfogó elemzése akkor válhatott volna tartalmas, izgalmas, érdekes esszéből (kísérletből) tudománnyá, ha a tanítványaik PhD-dolgozatban cáfolják kevésbé megalapozott állításaikat. Ez azért nem történhetett meg, mert az immár középkorú utódok közül kevesen jutottak el a szakmaibb szintézisig.

Ennek a legutóbbi évtizedben kellett volna bekövetkeznie. Csakhogy 2010 közepén olyan politikusok vették át a hatalmat, akik a nyilvánosságot nem tágították, hanem szűkítették. A kommunikáció és médiatudományt pedig ügyetlenül azonosították az újságíróképzéssel, és ezzel a másik két képzési formát is lehetetlenné tették. Holott nekik sem ártott volna, ha az időközben tudománnyá érő kommunikáció szakmailag felkészültebb szóvivőket és marketingeseket bocsát a rendelkezésükre.  

A telefonba elfelejtettem mondani, de utólag elismerem, hogy 1993-ban talán mégsem kellett volna tudományos jelleget megelőlegezni a kommunikációnak. Mindazonáltal akár tudománnyá is válhatott volna, ha a jelenleg hatalomban lévők nem döntenék el, hogy mi lehet tudomány. Az egyetemeknek ezer éve van szerzett joguk arra, hogy bármit taníthassanak, amiben fantáziát látnak. Mindig abból lett fejlődés, hogy nem a politika, hanem a gyakorlat döntötte el, vajon érdemes volt-e új tanszéket alapítani.              

Napjaink botránya, hogy a kormányzat megszüntetné a gendertudományi szakot. Akik erről beszélnek a nyilvánosság fórumain, kétféle félhivatalos álláspontot hangoztatnak. A maximális elképzelés szerint a stúdium nem fér bele a keresztény értékrendbe. A minimális elképzelés előterjesztői nem feszegetik az egyetemi szak létjogosultságát, csupán azt közlik róla, hogy „természetesen” továbbra is lehet tanulni, ha a jelentkezők félévenként befizetik a 270 ezer forintnyi tandíjat.

Az a benyomásom, hogy a genderizmus elleni hadjárat azért ennyire kétarcú, hogy a közvélemény elfogadja az enyhébbik változatot. Azt, hogy csak a tehetősebb családok gyermekei tanulhassák, vagy olyan diákok, akiket az állam választott ki arra, hogy az ingyenesség fejében a rendszer keretein belül maradjanak. Volt már ilyesmiben részünk, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni. A második Orbán-kormány és a vele járó első kétharmad idején kommunikációs hadjárat indult a kommunikáció és médiatudomány ellen. A frissiben hatalomra került politikusok gyökeresen másként képzelték el a nyilvánosságot, mint ahogy mi tanítottuk 1993 ősze óta, amióta az 1958-ban betiltott szakot újra meghonosítottuk a hazai felsőoktatásban.

Olyan sokan jelentkeztek, hogy a rektorok meglátták a benne rejlő lehetőséget. Már 2010 előtt is több volt a fizetős diák, mint az ingyenes, ezért a kommunikáció és médiatudomány lett az állami felsőoktatás egyik jól tejelő fejőstehene. Bevételeiből tartották el a nagyobb múltú, bár veszteséges szakokat. Amidőn a 2010-es kormányváltás után az állam rendkívüli mértékben megnehezítette a bejutás lehetőségét, a felsőoktatási intézmények igyekeztek megszabadulni a már pénzzel sem kecsegtető szaktól. A fölvett diákok még befejezhették a tanulmányaikat, de mire az Orbán-kormány megszerezte a második kétharmadot is, a kommunikáció és médiatudomány tanítása és tanulása gyakorlatilag lehetetlenné vált. Mindazonáltal hivatalos szájakból el-elhangzik, hogy államilag ellenőrzöttebb körülmények között helye volna a Közszolgálati Egyetemen.

Az akkori és a mostani helyzet között csupán annyi a különbség, hogy a gendertudományi szak nem volt fejőstehén. Ezért megjósolható, hogy kevésbé harcol meg érte (könnyebben adja meg magát) az egyetem. Azon se lepődnék meg, ha kivéreztetése után megjelenne a Közszolgálati Egyetemen, olyan diákok részvételével, akiknek az értékrendje megegyezik a kereszténységével.          

Mint minden szakmának, az újságírásnak is vannak írott és íratlan szabályai. Két szeminárium között ezeket beszélem meg a kommunikáció szakos diákokkal. Igen ám, de a Médianapló 2014 novembere óta azokhoz is eljut, akik az álneves ismeretlenség rejtekéből kérik számon, miért nem ítélem meg határozottabban az adott témát. Hát csak azért, mert nem ítélkezés a dolgom. Olyan témákat hozok szóba, amelyeken érdemes eltűnődni, ha valaki kacérkodik a sajtómunkával. Itt van például a sportújságírók rácsodálkozása az úgynevezett csodagyerekekre.

A közszolgálati televízió közvetítette az úszó Európa-bajnokságot Glasgow-ból. Kiküldött tudósítója számtalanszor elmondta, hogy a magyar csapat legfiatalabbja, Késely Ajna tizenhat évesen lett a nemzetközi élmezőny megbecsült tagja. Nos, a tehetséges úszólány 2001. szeptember 10-én született. Amikor besorolták a legjobbak közé, egy hónappal volt a tizenhetedik születésnapja előtt. Még nem töltötte be, de akár úgy is lehetett volna fogalmazni, hogy alig tizenhét évesen lett kétszer második, egyszer pedig harmadik. A fiatalítás persze nem föltétlenül ifjú Knézy Jenő rögeszméje, hanem egy megbeszélésre érdemes szakmai gond.

Ugyanezekben a napokban rendezték Berlinben az atlétikai Európa-bajnokságot is, ahol egy norvég „csodagyerek” nyerte az 1500-at és az 5000-et. Könnyed mozgását már nem a köztévén néztem, hanem az Eurosporton, amelynek három magyar riportere szakszerűbben közvetítette a történteket. Sokat vitatkoztak, ám abban egyetértettek, hogy Jakob Ingebrigtsen tizenhét évesen robbant be a nemzetközi élmezőnybe. Megnéztem a személyi adatait, és kiderült, hogy 2000. szeptember 10-én látta meg a napvilágot. Ha egy hónappal a tizennyolcadik születésnapja előtt győzi le az amúgy későn érő középtávfutókat, akkor kevésbé kellett volna rácsodálkozni? Ugyancsak a közvetítők lepődtek meg a tizennyolc évesnek nevezett Armand Duplantis 605 centis kiugrásán. Holott a svéd rúdugró Európa-bajnok 1999. november 10-én született, és a riporterek nyugodtan nevezhették volna csaknem tizenkilenc éves tehetségnek is.

Abban a szakmában élek, amelynek tagjai hajlanak arra, hogy túldramatizálják a fejleményeket. Nem lep meg, ha lefelé becsülik a nyilvánvaló tehetségek életkorát, hogy annál hatásosabb legyen a mondandójuk. De ha már így alakult, a sportújságírónak készülő diákok eltűnődhetnének, hogy talán árnyaltabban is lehetne értelmezni a megfiatalított csodagyerekek kiugrását.      

A politikai vitákban vissza-visszatérő mozzanat a képviseleti demokrácia megítélése. Nemrégiben ezen zördült össze két Fidesz-értelmiségi is. A tusványosi szabadegyetem Orbán János Dénes költő, a Magyar Idők kulturális rovatvezetője azt találta mondani, hogy „Ha egyszer minket megszavaztak, a kultúrpolitikánkat is megszavazták.” Ekkor szólt rá a mellette ülő L. Simon László, aki kultúrpolitikáért felelős államtitkár volt a második Orbán-kormányban: „A politikusokat, bennünket választottak meg, nem az írókat.”

Az ellenzéki sajtó az összecsapásból azt vette észre, hogy a kirúgott államtitkár rendre utasította a miniszterelnök líblingjét. L. Simon László kétségkívül ragaszkodott egy Fidesz-alapelvhez, amelyet a többi kormányzati tényező is gyakran vág az írók-költők, újságírók és civil aktivisták fejéhez. Szerintük csak azok dönthetnek az ország dolgairól, akiket a választópolgárok a parlamentbe juttattak. A nem választottak örüljenek, ha meghallgatják őket. Bár ez sem kötelező, elvégre a honatyák és a honanyák a képviseleti demokrácia letéteményesei.

E felfogást a legvilágosabban a Győr-Moson-Sopron megyei önkormányzat hajdani elnöke fogalmazta meg. A politikai süllyesztőben azóta eltűnt kormánypárti politikustól, Ivanics Ferenctől valószínűleg egyetlen mondatot öröklünk, amely így hangzott: „A politikus számára minden sajtókitüntetés átadása olyan, mintha fácánként a legjobb vadásznak adna díjat.” (Kisalföld, 2002. március 14.) Hogy megértsük az időközben kibontakozott Orbán-rendszer lényegét, a vadász-újságíró fogalmát kiterjeszteném az íróra-költőre és a civil aktivistára is.

Ha a képviseleti demokráciában sikerül megszüntetni a hatalmi ágak szétválasztását, akkor a végrehajtó hatalom (a kormányzat) ellenőrzésére szakosodott törvényhozás (az országgyűlés) és igazságszolgáltatás (az ügyészség és a bíróság) helyett az újságírók, az írók-költők és a civil aktivisták hajlamosak átvállalni a hatalom ellenőrzését. A Magyar Idők kulturális rovatvezetője nem éppen ezt a gyakorlatot követi, ettől azonban a Fidesz kultúrpolitikusa még felróhatja neki a választottság hiányát. A jelek azt sejtetik, hogy az államilag kistafírozott költő szénája jobban áll, mint a kétszer is lefokozott kultúrpolitikusé. Csakhogy vitájukban L. Simon László fejtette ki a rendszer egyik alapelvét, miszerint a nem választott személyiségek döntésre alkalmatlannak, másodlagos tényezőnek tekintendőek.         

A múlt század hetvenes éveiben meghatározó sajtóélményem volt a Neue Zürcher Zeitung. Ha meguntam az MTA XIX. századi, kézírásos jegyzőkönyveit, az akadémiai kézirattárból átsétáltam az épület Duna-felőli részébe, és a könyvtári olvasóteremben átfutottam az NZZ-t. Két névnél cövekeltem le. Eva Haldimann fontosakat írt a magyar irodalomról, Andreas Oplatka pedig a kelet-európai változásokat elemezte, nem is nagyon titkolva, hogy magyar nézőpontból.

Két Svájcba szakadt honfitársunk közül most Oplatka András értelmezte az itthoni sajtóban kirobbant kultúrharcot. Tegnap, a hvg.hu digitális felületén fejtette ki, hogy mi a baj Prőhle Gergellyel, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyakran támadott főigazgatójával. Szerinte a diplomata előéletű intézményvezetőt azért nem kedveli a kormánypárti sajtó, mert „osztatlan egésznek tartja a magyar kultúrát”. Nem vonom kétségbe a feltételezést, van azonban egy kijelentés, amely magától a múzeumigazgatótól származik, és érdekes színben tünteti föl az állami megpróbáltatásait.

Nem jegyeztem föl szó szerint az Echo TV-ben elmondott szavait, de talán nem torzítom el, ha úgy foglalom össze, hogy nem volt kedve ismételgetni a kormányzat túlságosan leegyszerűsített üzeneteit. Nem volt kedve tehát lebutított üzeneteket tolmácsolni. Ezért az első vonalból szélvédettebb helyre húzódott vissza, az irodalom múzeumába. Nem tudta, vagy tudta, de nem akarta elhinni, hogy a rendszerből nem lehet félrehúzódni. A Nemzeti Együttműködés Rendszere a hatalomgyakorlás kilencedik évében az őt képviselő közéleti személyiségektől teljes, maradéktalan, százszázalékos azonosulást kíván. Ha ezt nem kapja meg, akkor nem ismer kegyelmet.

Csak kivonulni lehet belőle, alámerülni, ennek minden egzisztenciális hátrányával és erkölcsi előnyével. Félrevonulni, alacsonyabb közfunkcióban, politikától távolabbi intézmény élén kibekkelni nem lehet. Vajon a kultúrdiplomata tiszteletre méltó finnyásságának van-e köze a konzervatív, polgári közeghez, amelyből vétetett? Ama evangélikus egyház világi vezetője ugyanis, amely a történelmi egyházak közül szinte az egyedüliként illeti kritikával, szolid bírálattal a demokráciából kifaroló rendszert.

Orbán Viktor tusnádfürdői beszédében bejelentette, hogy szeptemberben nagy változások lesznek. Gondolom, ősszel tetőpontra hág az úgynevezett kultúrharc, és a Petőfi Sándorról elnevezett irodalmi múzeumban is megtudják, ki az úr a háznál.  

A világhálón bukkantam a Magyar Hang tegnapelőtt megrendezett vitájára. A néhai Magyar Nemzet munkatársaiból verbuvált hetilap-szerkesztőség a bérleményében adott helyet a gyökeresen átalakított Hír TV megszüntetett műsorának, a Szabadfogásnak. S mert a cím valószínűleg a szerzői jog hatálya alá esik, az asztaltársaság tagjai már a Kötöttfogás cím alatt gyűltek össze. Nem értek a birkózáshoz, de annyi azért sejlik, hogy a kötöttfogásban versenyzők kevesebbet engedhetnek meg maguknak.

Az új cím illik ama szellemi helyzethez, amelyet mintha már átéltem volna. 2010 után egymás után húzódtak vissza a lakásszemináriumokba, a szobafórumokra a baloldali és a liberális, valamint a „ballib” asztaltársaságok. Húsz-harminc ember beszélgetett lilahagymás zsíroskenyeret majszolva, életben tartották a szabadság kis köreit. 2014, a második kétharmad után megritkultak az összejövetelek, ám a végső csapás nemrégiben, 2018. április 8-a után következett be. Csak azért nem írom, hogy elenyésztek az efféle társaságok, mert nyár van, és politikai uborkaszezonban szendereg a közélet.  Ősszel talán újra feléled majd néhány civil szerveződés.

Az átmenetről addig is a Kötöttfogásnak helyet adó hetilap gondoskodott. Alapító főszerkesztője, György Zsombor állapította meg róla a legutóbbi, augusztus 3-i számban: „A Magyar Hang maradt a polgári Magyarország utolsó orgánuma.” Most már az Orbán-rendszerből kiábrándult konzervatív értelmiségiek is átélhetik a bezártság fullasztó érzését. A hatalomban lévők ugyanis lassanként, lépésről-lépésre, de folyamatosan szűkítik, egymástól is elszigetelt körökbe, a nyilvánosság perifériájára szorítják a baloldali, liberális, most pedig a konzervatív ellenzéket. Ma reggel hat és hét között e sorok írója volt a YouTube-ra föltett 52 perces beszélgetőműsor 4747. nézője-hallgatója.

Ahhoz képest, hogy eddig csaknem ötezren érdeklődtünk, elég sokan fértek be a szerkesztőségi szobába. A téglalap alakú asztal kamerával szemközti oldalán csak négyen fértek el. Ketten egymással szemben ültek, a masszív asztal keskenyebbik részén. Egyikük, a történész a szélsőbalt képviselte, másikuk, a DJ a szélsőjobbot. Egymástól függetlenül mindketten rövidnadrágot húztak a kánikulában, és ellentétük leginkább abban nyilvánult meg, hogy az egyikük pacskert viselt, másikuk pedig edzőcipőt. Hogy ez mit jelent az immár harmadik kétharmadban, azt egyelőre nem tudom értelmezni.  

A harmincnyolcadik évében jár. Éppen két évtizede kopogtatott a szegedi egyetem ajtaján. Abban a bizottságban, amelynek elnöke voltam, szinte azonnal eldőlt a sorsa. Ellenvetés nélkül vettük fel, mert már a kedves, bátor megjelenése is légkört árasztott. Aztán újságíró szemináriumra járt hozzám, és nem csalódtam benne. Mégse vélem tanítványnak, mert keveset adtam neki. Gondolatban nem voltam a kommunikáció szakos diákok között. Akkor mondták meg az orvosok, hogy Szegeden élő apámnak már csak hónapjai vannak hátra.

A gödöllői kislány neves újságíró lett, talán a legnevesebb azok közül, akiket tanítottam. Nemrégiben tették lapátra a gyökeresen átalakított Hír TV-ben, ilyenkor az ember elgondolkodik a helyzetén. Alinda augusztus 4-én, a pozsonyi Új Szó digitális felületén erre jutott: „Egyre többször izgat, hogy válaszokat adja a kérdésekre.” Ezt állító, elemző, ügyeket megoldó politikusként sokkal inkább megtehetné, mint kérdező újságíróként. Már el is képzelte magát kulturális vagy oktatási miniszterként egy Orbán utáni kormányban, esetleg egy párt arcaként is. Képzelgését a kormánypárti sajtóban „természetesen” kifigurázták, holott nem történt más, mint hogy egy képernyős újságíró nyilvánosan is elismerte az átlagosnál fejlettebb önértéktudatát. Akinek ismerik az arcát, az legyen valaminek az arca, egy eszmének vagy szervezetnek, majdnem mindegy.

Önironikus kiszólása bocsánatos vétek, egyébként pedig tévképzet. Logikusan gondolkodott, de hamis következtetésre jutott. Mert nála is bekövetkezett a töréspont, amely ritkán kerüli el a tehetséges újságírókat. Elvégzik az egyetemet, főiskolát, és tíz, legföljebb tizenöt évig keresik a náluk érdekesebb, okosabb emberek (művészek, tudósok, elvétve politikusok) társaságát. Kérdéseket tesznek föl nekik, és elkészítenek néhány száz interjút. De miközben nevet szereznek maguknak, eljutnak oda, hogy már állítani is szeretnének valamit. Ha a műfaji váltáshoz van kellő műveltségük és szókincsük, kitűnő publicista lehet belőlük. Ha viszont tisztában vannak önmaguk hiányosságaival, maradnak az interjúnál, és nem kérdésekkel idegesítik a beszélgetőpartnereiket, hanem megalapozatlan, már-már gyerekes állításokkal a nézőket, hallgatókat.

Veiszer Alindának nem a másik oldalon kellene helyet keresni magának, hogy kifejthesse a nézeteit, hanem a tanult szakmájában. Az a benyomásom, hogy jó publicista lenne belőle. Igaz, hogy ehhez le kéne mondania a képernyő kínálta közismertségről.          

A visszaszerzett Hír TV-ben vitát szerveztek két politológus részvételével. A műsorvezető kérdései nyomán az ellenzéki elemző kormánypárti túlsúlyról beszélt, a kormánypárti pedig ellenzékiről. A mai médiahelyzetben elég nehéz az utóbbi értelmezésnek hitelt adni, de most arról tűnődnék inkább, hogy Nagy Attila Tibor szerint a „Botka-féle” médiabojkott azért bizonyult károsnak, mert a szocialista politikusok nem mentek be olyan szerkesztőségekbe, melyek sok embert értek el.

Annyiban elfogadom az ellenzéket bíráló ellenzéki politológus álláspontját, hogy 2018. április 8-a után tekinthető az ellenzéki vereség egyik okának a nyilvánosságban érzékelt kormányzati túlsúly. De az efféle médiafölényre talán mégse hivatkozzanak azok a politikusok, akik kirekesztették magukat a nyilvánosság számarányában jelentősebbik részéből. Azt persze nem tudhatom, hogy érdemes-é a bojkottot az MSZP akkori miniszterelnök-jelöltjének, Botka Lászlónak tulajdonítani. Annyi azonban tudható, hogy az MSZP sajtófőnöke, Nyakó István jelentette be 2017 májusában: a szocialista politikusok nem állnak szóba az M1, a tv2, az Echo TV, a Magyar Hírlap, a Magyar Idők, a Lokál, a Ripost, az Origo.hu, a PestiSrácok.hu és a 888.hu munkatársaival.

Már akkor feltűnt, hogy a mellőzendő szerkesztőségek névsorából hiányzik a Magyar Rádió, és hiányoznak ama megyei napilapok, mind a tizenketten, amelyek már Mészáros Lőrinc tulajdonában voltak. A Magyar Rádiót a pártelnök, Molnár Gyula meg is magyarázta. Azért nem bojkottálták a szocialista politikusok, mert üzeneteiket el akarták juttatni a milliós hallgatótáborhoz is. A Mediaworks-lapok előnyben részesítéséről nem olvastam hitelt érdemlő magyarázatot, de az MSZP miniszterelnök-jelöltje, Botka László szegedi polgármester épp járta az országot, és bizonyára jól jött neki, ha kampányáról beszámolt a 12 megyei napilap.

A szelektív bojkottra alapozom a következtetést, miszerint az ellenzéki pártok az országgyűlési választás kampányában felemás módon használták ki a „államosított” médiában rejlő lehetőségeket. Egyetlen kivétel akadt, az LMP. Vagy azért, mert a médiairányítással foglalkozó miniszterelnöki kabinetiroda pártolta „őfelsége ellenzékét”. Vagy azért, mert az LMP-s politikusok legalább keresték a kapcsolatot az ország népével. Az időközben kormány közeli kezekbe került 18 megyei és egy városi napilap pedig nem engedhette meg magának, hogy elhallgassa Szél Bernadették mondandóját.  

Tarjányi Péterről csak Magyarországon tudják, hogy biztonságpolitikai szakértő. Külföldön a bestseller-írót tisztelik benne, akinek izgalmas kémtörténetei milliós példányszámokat érnek el. Máskülönben írásművészetéből aligha tarthatná el itthoni médiavállalkozását, a Zoom.hu-t.

A portál azzal véteti észre magát, hogy a talán legjobban tördelt digitális orgánum. Most még azzal is, hogy a tulajdonos néhány napja kirúgta Murányi Andrást, a Népszabadság utolsó főszerkesztőjét, aki hírigazgatói rangban szolgált nála, és az lett volna a feladata, hogy utat nyisson a rádiók meg a vidéki sajtó irányába. Miután azonban az országgyűlési választás után Tarjányi úr más irányt szabott, a hírigazgató munkaköre fölöslegesnek bizonyult. Hogy aztán a hírigazgatónak miért nem a hírekkel kellett foglalkoznia, az rejtély, mindenesetre lefordítom a tulajdonosi szöveget: a Zoom jobban jár, ha marad a kaptafánál.

Az online felé fordulás jele egy szerkesztőségi közlemény a tegnapi számból. A Gemius OLA szerint júliusban a portál olvasottsága elérte a 1,21 milliót, ezzel a Bors.hu 1,05 milliója és a 444.hu 1,5 milliója közé ékelődött. Sok az 1,2 millió vagy kevés? Ha elosztjuk a napok számával, akkor 40 ezer jön ki. Nos, 2016. október 8-án a Népszabadság utolsó számát 37174 példányban adták el, ez a szokásos 3,6-del szorozva 133 ezer olvasót jelentett. Ehhez kéne hozzáadni a Népszabadság Online 75 ezer olvasóját is. Bizonyára nem mindig böngészték ennyien a digitális változatot, de ha 2016 szeptemberét vesszük, akkor a papír alapú újság online olvasottsága jócskán meghaladta a Zoom múlt hónapi csúcsteljesítményét.

A szintén megszüntetett Magyar Nemzet utolsó száma 2018. április 11-én 13608 példányban kelt el. 50 ezren olvasták, és körülbelül ugyanennyien az online változatot is. S bár a kiadóhivatalok üzleti titokként kezelik a digitális megjelenés iránti érdeklődést, annyi azért tudható, hogy egy kis megye egyetlen napilapja mintegy tízezer online olvasót könyvelhet el, egy közepesé húszezret. A 40 ezernél számosabb példányban kinyomtatott győri Kisalföldé pedig még többet, noha a Zoom napi 40 ezrét valószínűleg nem éri el. Miközben tehát jósolgatjuk a hagyományos sajtó halálát, a papírra nyomtatott újságok digitális változatai érdekes színben tüntetik föl a Zoom.hu-t.

Talán mégsem csak elbocsátó szép üzenet, hogy Tarjányi Péter a rádiózás és az újságcsinálás helyett az online-ban keresi a kibontakozás lehetőségét.           

Polyák Gábort 2004 óta ismerem. Még tanársegéd volt a pécsi egyetemen, és akkor is médiajoggal foglalkozott. Ma már docens, és a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője. Ebbéli minőségében fejtette ki álláspontját a Népszava mai számában. Zoltai Ákos kérdéseire jellemezte a nyilvánosság országgyűlési választás utáni helyzetét.

Adott a mértékre. Ahol tudott felmérésről, ott százalékot is mondott, ahol nem, ott csupán arányt becsült - ahogy megbízható szakemberhez illik. Miközben pedig értékelte a kormánypártok médiahatását, Orbánék sikerét abban találta meg, hogy elérték „a közönség minden célcsoportját”. Az elérés nyilván számosabb volt a hagyományos (papír alapú) sajtóban, mint a digitálisban. A miniszterelnök aligha véletlenül vásároltatta föl bizalmi embereivel, Mészáros Lőrinccel, Heinrich Pecinával  és Andy Vajnával a mintegy 400 ezer példányban megjelenő és másfél millió embert elérő megyei sajtót.

Arról is beszámolt Polyák Gábor, hogy az internetes forgalomban résztvevők 19 százalékát érték el a kormányhoz közel álló portálok és honlapok. Minden ötödik netezőt tehát. Közülük nyilván több volt a városi lakos és a fiatal, mint a falusi és az öreg, ennek mértékére azonban felmérések híján nem térhetett ki. Ennél a pontnál tűnődtem el a kommentelőkről. Információk híján ilyenkor jönnek elő a becslésekkel, amelyeket kitalált százalékokkal próbálnak fölerősíteni. Mondandójuk úgy foglalható össze, hogy mindenki hülye - köztük e sorok írója is -, akik szerint az április 8-i volt az utolsó országgyűlési választás, amelyen a kormányzat a kistelepülési társadalomba leginkább beágyazott hagyományos sajtó révén tehetett szert országsorsot eldöntő kétharmadra.

Ez azért nem igaz - fejtegetik indulatosan -, mert a világhálón majd’ mindenki hozzáfér a nem kormánypárti hírforrásokhoz és véleményekhez. Ebből annyi kétségkívül igaz, hogy csakugyan hozzáférhetünk a nyilvánosság ellenzéki fórumaihoz is. Már amennyiben a interneten hallgatjuk a Klubrádiót, és előfizetünk ama egy-két bíráló hangvételű tévére, mely nincs benne az ingyenes műsorcsomagban. De hogy az álneves kommentelők között is akadnak gondolkodó emberek, arra bizonyíték Big74 Bodri álláspontja. Július 24-én a médiához való hozzáférés szempontjából jellemezte az április 8-i választást, és nálam pontosabban fogalmazta meg a lényeget: „A más vélemény most már csak azokhoz jut el, akik direkt keresik.”