Az idei Tusványos óta találgatjuk, vajon mire gondolhatott a magyar miniszterelnök. Orbán Viktor ugyanis azt fejtegette a székelyföldi szabadegyetemen, hogy a hatvannyolcasokat hamarosan elsöprik a kilencvenesek. A korábbi számmal jelöltek elmarasztalását érteni vélem. Egyetemistaként világszerte ők hozták be a közgondolkodásba azt a fránya liberalizmust, a szabad szerelmet, ők lázadoztak a kapitalista konzumtársadalom és a szocialista erkölcs ellen. De kik azok a kilencvenesek?

Elvégre Orbán 1963-ban született, a fideszesek ifjabb nemzedéke, Gulyás Gergelyék pedig a rendszerváltás táján még általános iskolába jártak. Az értelmezők közül Nagy N. Péter jutott legközelebb a megoldáshoz. A Vasárnapi Hírek tegnapi számában azt írta, hogy „A kilencvenesek tehát a kelet- és közép-európai rendszerváltókat jelentik. Például Orbánt.” A publicista történelemismeretéből és műveltségéből telik az érdemi válaszra, mégis árnyalnám az általa felvázolt képet. Ami persze nem jutott volna eszembe, ha figyelemre méltó megállapítása nem késztetne továbbgondolásra.

A médiapolitika tanítása közben meggyűlt a bajom 1989/90-nel. Azt vettem észre, hogy a Fidesz merőben másként értelmezi a rendszerváltást, mint a többi párthoz tartozó politikusok. Ennek oka abban keresendő, hogy Orbánék 1989-ban még nem voltak parlamenti képviselők, és az ellenzéki kerekasztalnál is csupán epizódszerepet kaptak. Ők ezért nem tartják magukat nyolcvankilencesnek. Ellentétben a szocialistákkal, akik viszont azt érzékeltetnék, hogy a Kádár-korszak utolsó országgyűléséből nőttek át az első szabadon választott parlamentbe. Minél inkább korlátozzák 1989-re a rendszerváltást, annál több közük lesz hozzá.

Az a benyomásom, hogy mindkét értelmezés eltér a történelmi valóságtól. De ha így van, akkor nem is dönthetjük el, vajon melyik évhez kötődik az igazi fordulat, amelyet a Fidesz-politikusok amúgy is rendszerváltoztatásnak neveznek. Arra utalnak ezzel, hogy a paradigmaváltásban nagyobb szerepet játszott a hazai aktivitás, mint a külső (nagyhatalmak egyezségében megnyilvánuló) akarat. Ott finomítanám Nagy N. Péter tartalmas okfejtését, hogy Tusnádfürdőn Orbán Viktor önmagát és párttársait is megkülönböztette a többi magyar rendszerváltótól, és inkább az itthoni fejleményekre célzott, mint a kelet- és közép-európai változásokra. Sőt, a változtatásokra. A jelek ugyanis azt sejtetik, hogy a Fidesz áll nyerésre a nyelvi háborúban.       

Tegnap azt fejtegette Gyabronka József színész a Klubrádióban, hogy a budapesti nézők egy érdekesnek ígérkező előadás kedvéért „lementek Szentendrére”. Egy nappal korábban Dömsödi Gábor pásztói polgármester szintén ugyanezt az igekötőt használta a Zoom.hu digitális felületén, mondván: „Mikor 2000-ben lekerültem Nógrádba”. S hogy a példasor teljesebb legyen, néhány napja Orbán Balázs, a miniszterelnöki kabinetiroda újdonsült parlamenti államtitkára arról beszélt, hogy a Modern Városok Program keretében „a miniszterelnök úr lement” a megyei jogú városokba. (ATV, 2018. július 24.)

Ha jól tudom, Magyarországon huszonhárom megyei jogú város van. Elég ránézni a térképre, hogy észrevegyük: Eger, Győr, Miskolc, Nyíregyháza, Salgótarján, Sopron és Tatabánya a fővárosnál följebb van, ezekbe a városokba aligha lehet lemenni, lekerülni, leszerződni. Debrecen és Szombathely szinte egy vonalban van Budapesttel, az egyik talán kissé lejjebb, a másik meg följebb. Kilenc esetben indokolatlan vagy véleményes tehát a le igekötőt használni. A példatárral mégse a hatalomban lévő ember fontoskodását, kérkedését, pöffeszkedését szeretném érzékeltetni. Elvégre az újságíróból lett polgármester ellenzéki húrokat penget, a színész politikai nézetrendszeréről pedig nincs is tudomásom.

Inkább arra futtatnám ki az okfejtést, hogy az úgynevezett pestiek hajlamosak lenézni az úgynevezett vidékieket. A három említett úr közül kettő élő adásban rögtönzött, ilyenkor csekélyebb az önkontroll, ezért aztán az írásban rögzített interjút adó újságíró-polgármester szóhasználatát kínosabbnak vélem. Neki lett volna lehetősége a szöveg javítására, melyet egyébként az interjút készítő újságíró is elvégezhetett volna, ha bármelyikükben felötlött volna, hogy a megfogalmazás árulkodóra, ügyetlenre sikeredett. Azért hozom szóba a csaknem kétmilliós főváros súlyából fakadó kifejezésmódot, mert magyar nyelvterületen akad ellentétpárja.

Azt figyeltem meg Erdélyben, hogy ha ottani magyar értelmiségiek, politikusok, üzletemberek a tőlük délre fekvő Bukarestbe látogattak, akkor azt mondták: lemennek a román fővárosba. Ugyanezt hallottam a vajdasági magyaroktól is, ha Belgrádba készültek. Az a benyomásom, hogy szemléletükben inkább a földrajzi helyzet hagyott nyomot. Nem pedig a leereszkedés, lefitymálás, lekezelés, lekicsinylés, lenézés, lesajnálás, leszólás ösztöne. Vagy ami még rosszabb: a tudatos szándéka.       

A Népszava jól járt két politikai szakíró szerződtetésével. Nagy B. György és Kósa András sok tapasztalatra tett szert a parlamentben és a pártok háza táján, érkezésük fölerősítette a patinás napilap közéleti érdeklődését. Kósa kolléga mai cikke különösen érdekes a médiapiaci fejlemények tükrében. Feltűnt neki, hogy ha a váltás első napján, augusztus elsején bekapcsolta a Hír TV-t, akkor a kormánypárti sajtó két alapemberét, Gajdics Ottót és Huth Gergelyt láthatta elégedetten beszélgetni. S ha beleunt a beszélgetésbe, és átkapcsolt az Echo TV-re, ott is a két főszerkesztőt látta.

Nagyjából ugyanazokkal a szavakkal fejezték ki az örömüket, hajszálpontosan ugyanabban az öltözékben. Úgy rémlik, nem volt idejük átöltözni. Ebből vonta le a következtetést, egyébként jogosan, hogy az Orbán-kormány még nem küszöbölte ki a nyilvánosságában kirajzolódó párhuzamosságokat. Az a benyomásom, hogy a figyelemre méltó jelenség nem köthető kizárólag a Fidesz hatalomgyakorlásához. Szembesültem már vele 1994 és 1998, illetve 2002 és 2010 között is, amidőn a hatalmat gyakorló baloldali és liberális politikusok hasonló cipőben jártak.

Horn Gyula miniszterelnök öltözködési kultúrája nem hagyott bennem mély nyomokat, de külügyminisztere, Kovács László akkoriban honosította meg a nyugat-európai férfidivatot. Az inghez hasonló színű nyakkendőt viselt, és ősz hajához illett a szürke zakó is. Nem egyszer megtörtént, hogy ugyanabban a szerelésben láttuk reggelenként, legalább két tévéműsorban. A másik hatalmi ciklusból pedig Lendvai Ildikó hercig (különlegesen cikk-cakkos szabású), türkiz színű, rövid ujjas kabátkájára emlékszem, melyet egyetlen napon három különböző tévéműsorban viselt.

A bőség zavarának nevezhető párhuzamosságokat az akkori hatalomgyakorlók se küszöbölték ki. Az se mondható róluk, hogy merőben más szavakkal fejtették volna ki álláspontjukat a különböző stúdiókban. A Fidesz-politikusokat 2015. február 6. és 2018. április 8. között az tartotta vissza a divatparádétól, hogy csak a közszolgálati tévébe és az Echo TV-be jártak vissza otthonosan. A Simicska-féle Hír TV-be be se tették a lábukat. Most, a váltás után bizonyára telik nekik majd arra, hogy a divat iránti érzékenységüket az összes rendelkezésükre álló televízióban gyakorolhassák. Sejthető tehát, hogy mit hoz a holnap, egyelőre azonban be kellett érnünk a két főszerkesztő-előfutár nyári ruhatárával.        

Simicska Lajost „elszabadult hajóágyúnak” titulálta Urbán Ágnes médiakutató ma reggel, az ATV-ban. Olyan üzletembernek, „akit az érzelmei vezérelnek”. Az úgynevezett G-napra utalt, 2015. február 6-ra, amidőn a Fidesz gazdasági háttérembere szakított miniszterelnök barátjával, és a média-portfólióját is kivonta az Orbán-kormány befolyási övezetéből.

A hasonlat szemléletes, amennyiben a tegnap visszafideszesített Hír TV-t a Simicska-féle médiabirodalom zászlóshajójának tekintjük. Igen ám, de ha az a fránya hajóágyú leszakad a kötelékeiről, akkor tartózkodási helyén, az alagsorban szinte kizárólag matróz-tüzéreket sodorhat magával. Tegnap azonban, a Hír TV visszavételekor a matrózok (műszaki munkatársak) többnyire sértetlenül maradtak a helyükön, az alagsori hajóágyú inkább a fedélzeten lévő admirálist, kormányost, tiszteket (vezérigazgatót, celeb műsorvezetőt, nélkülözhetetlen szerkesztőket) sodorta magával.

Nem sajnálom túlzottan őket. Tudták, hogy mire vállalkoztak, miért szegődtek egy kétes múltú üzletemberhez, miért vállalták a kockázatot. Politikával foglalkozó menedzserként, újságíróként épp azért kaptak milliós fizetést, hogy ha fordul a kocka, legyen miből megélniük. Annál inkább sajnálom a lassanként, fokozatosan, de folyamatosan szűkített nyilvánosságot, amelynek mértékéről nincs pontos számunk. A tegnap történtek új dimenzióban láttatják a média-túlsúlyról évek óta zajló vitát. Ama kormánypárt vélekedést korábban sem lehetett komolyan venni, hogy az államilag gleichschaltolt (egybehangolt) médiában 2010 után is „ballib” túlsúly lett volna.

Az ellenzéki oldalon szintén akadtak politikusok, közvélemény-hangadók, véleményvezérek, akik a nyilvánvaló kormányzati túlsúlyt valamilyen rejtélyes okból százalékosították. Az állami befolyást csökkentő G-nap után sem érték be 90 százaléknál kevesebbel, és voltak olyanok is, akik 92, 94, 95, sőt mint Molnár Gyula, az MSZP akkori elnöke, 97 százaléknyinak tartották a kormányzati térhódítást. A szocialista politikust érteni vélem. Ő sosem tagadta, hogy a Jobbikot szalonképesítő Hír TV-t ellenséges orgánumnak tekinti. Ezért aztán olyan nagyot mondott, hogy azt már ne lehessen túllicitálni.

A Hír TV tegnapi bekebelezése után kíváncsi volnék a kitalált számokkal előhozakodók véleményére. Vajon a Simicska-féle médiabirodalom visszavásárlása szerintük mennyit nyom a latban? A kormányzati túlsúlyról szólván túl vagyunk-e már a 100 százalékon?         

Tegnap este azt mondta L. Simon László Fidesz-politikus az ATV-ben, hogy „A magyar választók többsége nekünk szavazott bizalmat.” Jócskán akadnak ezzel ellentétes vélemények is, a társadalmi többséget hangsúlyozó ellenzéki politikusokat azonban nem sorolom fel. Túl sokan vannak. A politikusok ugyanis hajlamosak a tények halmazából kiragadni egy-egy mozzanatot, hogy győztesnek érezhessék magukat.

Azért hozom szóba a választás utáni számháborút, mert Dénes Gábor rendező, akinek dokumentumfilmjeit nagyra tartom, a közösségi üzenőfalán szintén megjelentetett egy számítást. Kifejtette, hogy április 8-án szavazott 5695751 választópolgár, ebből a Fidesz-KDNP-re 2824551, az „ellenzékre” pedig 2870200 voksolt. „Ez az eredmény a világ egyetlen országában sem lehetne kétharmad” - fűzte hozzá. Ha ellenzék helyett azt írta volna, hogy a nem Fidesz-KDNP-re, vagy azt, hogy a többi pártra, akkor csak finomítanám a számokat. A kormánypártokra adott szavazatokat például a Kúria 4360-nal csökkentette, kiváltva ezzel Orbán Viktor nyilvános rosszallását. Maradt tehát 2820191 szavazó, ezzel kellene összehasonlítani az ellenzékre adott voksokat.

Márpedig az ellenzékbe csupán a Jobbik (1092669), az MSZP-Párbeszéd (688602), a Lehet Más a Politika (404425), a Demokratikus Koalíció (308068), a Momentum (175225), a Magyar Kétfarkú Kutya Párt (99410) és az Együtt (37561) sorolható. 2799960 voksra tettek szert, vagyis a kormánypártok 20201 szavazattal nyerték meg az országgyűlési választást. Még szűkösebb lett volna a Fidesz-KDNP győzelme, mindössze 4561 szavazatnyi, ha a Munkáspárt 15640 voksát is az ellenzékhez adnánk. Csakhogy az elnöke, Thürmer Gyula megakadályozta ezt, amidőn 2018. május 6-án a FüHü.hu digitális felületén azt közölte, hogy „Nekünk semmi közünk nincs az ellenzéki pártokhoz.”

Most már csak a töredékpártok szavazataival kellene kezdeni valamit. 45773-at szedtek össze, amely többséget hozna ugyan az ellenzéknek, ehhez azonban a többséghez kéne sorolni a tucatnyi töredékpártot, amelyet kamunak vélünk, nem is ok nélkül. Eldöntendő, vajon a választási vesztesek továbbra is hivatkoznak-e a Fidesz teremtette kamupártok szavazatromboló hatására, vagy az ellenzékhez sorolják őket, hogy társadalmi többségnek érezhessék magukat. Maradnék inkább a fele-felénél, amelyből normális országban épp úgy nem következik a parlamenti kétharmad, mint az ellenzéki politikusok és Dénes Gábor rosszul kiszámolt „többségéből”.    

Furcsa fickó. Két fegyelmi ítélet között - az egyiket kapja, a másikat adja - hirdeti, hogy az ellenzék úgy viselkedik, mintha csak Budapestből állna az ország. Mondja mindezt az, aki némi öniróniával állítja magáról, hogy „Én egy rózsadombi gazdag úrifiú vagyok.” (Index.hu, 2018. június 11.) Most éppen irányítószámokat vásárol. Beszállt a szentgotthárdi portálba (9970.hu), és fáj a foga egy szombathelyire meg egy egrire is.Tegnapi székfoglalóban ezt fejtegette: „A vidéki sajtó eszköz és nem cél, de szerintem a legfontosabb eszköz.” (9970.hu, 2018. július 30.)

Hogy mennyire fontos, arról eltérnek a vélemények, én például fontosnak tartom, a felsőfoktól mégis ódzkodnék. Mindazonáltal hosszú idő után Ungár Péter az első országos politikus, aki érdemben beszél a vidéki sajtóról. Korábban egyetlen akadt a hazai mezőnyben, aki felfogta a helyi sajtó jelentőségét. Az akkor még szocialista, ám az MSZP-ben már nem ügyvezető alelnökként tevékenykedő, vagyis eszköz nélküli Csintalan Sándor. Szerinte „A nagy kiegyenlítő a médiaügyben a helyi sajtó lesz. Annál is inkább, mert a helyi ügyek nagyon láthatóak. És jó néhány olyan regionális lapról tudunk, amely nagyságrenddel több példányban jelenik meg, mint az ország fontos, vezető napilapjai.” (Dunaújvárosi Hírlap, 1998. január 21.)

Azóta több mint húsz év telt el, és Csintalan megjárta a Fideszt, jelenleg Simicska Lajos bizalmi embere, bár nem vettem észre, hogy az úgynevezett G-nap (2015. február 6.) után vidéki lapokat vásárolt volna a gazdája pénzéből. Ez a fejlemények fényében akár tragikai vétségnek is bizonyulhat. Most pedig feltűnt egy másik politikus furcsa családi háttérrel, néhány milliárdnyi vagyonnal, aki nemcsak felismerte a digitális sajtóban rejlő fővároson túli lehetőségeket, hanem tágítja is politikai közössége mozgásterét. A székfoglaló interjúban azt is mondta Ungár Péter, hogy ő nem pártsajtóban gondolkodik.

Megnéztem a szentgotthárdi portál irányultságát, és az a benyomásom, hogy igyekszik begyűjteni a mértékadó helyi véleményeket, lett légyen az fideszes, jobbikos, szocialista vagy lmp-s politikusé. Értem, hogy az LMP megvetné lábát a vidéki Magyarországon, ebben már előnyt is élvez a többi fővárosi kispárttal szemben. De azt tapasztaltam a legutóbbi három évtizedben, hogy ha egy pártember pénzt ad a szerkesztőségnek, akkor tartalmilag benyújtja a számlát.   

Barátom és kollégám vitatkozott velem, mondván: a múlt század hetvenes éveiben nem győzte le a tévé a rádiót. Csakugyan írtam ilyesmit tegnap, a Szepesi Györgyről szóló nekrológban, ám elmagyaráztam a vitapartnernek, hogy ez nem az én álláspontom. A múlt század hetvenes éveiben Szepesi érezte így, ezért kérte magát Bonnba, külföldi tudósítónak, új irányt szabva rádiós pályájának. A barátom most már azt firtatta, hogy akkor mi az álláspontom.

Abból indulok ki, hogy a média a nyilvánosság eszközrendszere. A megjelenés sorrendjében tartozik bele a sajtó, a rádió, a televízió és az internet. De nem mindig volt így. Kezdetben vala a sajtó, amelyet hagyományosnak nevezünk, akkoriban azonban nem volt értelme jelzőt biggyeszteni eléje. Aztán jött az első világháború után a rádió, amely a kortársak érzése szerint lassanként, fokozatosan a sajtó fölé nőtt, olyannyira, hogy a második világháborúig legyűrte a vetélytársát. Pedig csak kiegyenlítődés ment végbe. Nem véletlen, hogy angolszász nyelvterületen a szakemberek kerestek egy szót a két eszköz összehangolására, és egymás közt a média kifejezést használták.

A második világháború után jött lendületbe a televíziózás, és a múlt század hatvanas éveire (nálunk a hetvenesekre) mintha legyőzte volna a rádiót. Pedig csak kiegyenlítődés ment végbe a nyilvánosság tagolódó eszközrendszerében a sajtó, a rádió és a televízió között. Megosztoztak az emberek érdeklődésén. Nem véletlen, hogy az őket összefoglaló kifejezés, a média kiszabadult a szakmai karanténból, és egyre többen kezdték használni. Eközben egy új eszköz, az internet is kiszabadult a hadiipar szorításából, és visszakerült a civil életbe. A XX. század utolsó évtizedében terjedt el a világ fejlettebbik részében, nálunk fél évtizednyi fázáseltolódással. Manapság sokan vélik úgy, mintha legyűrte volna a televíziót, de inkább kiegyenlítődés ment végbe a médiában, a nyilvánosság immár négyféle eszköze között.

Így alakult ki a sajtó, a rádió, a televízió és a világháló feszültségekkel terhes együttműködése. Nem győzelemmel vagy vereséggel végződött, hanem a médiafogyasztókra tett hatás megosztásával. Az én értékrendszeremben például jól megférnek egymással. Várom az új, ötödik elemet, amely észrevétlenül bontakozik előttünk. Még nem tudjuk a nevét, de ígérem, hogy alkalomadtán besorolom a médiába. Feltalálói győzni szeretnének majd vele, és aligha sejtik, hogy „csak” kiegyenlítődésre számíthatnak.           

A korlátot már nem markolta vékonnyá fáradt, eres keze, de ment előre. Mi, akik itt maradtunk, tudjuk, hogy utolérhetetlen.

Horváth M. Attila újságíró (Cafeblog.hu, 2018. július 25.)

Szerelme a mikrofon.

Lantos Gábor újságíró (Origo.hu, 2018. július 25.)

A mikrofon Puskása volt.

Hegyi Iván újságíró (ATV, 2018. július 25.)

Már akkor pótolhatatlan volt, amikor a csúcson tudta teljesíteni azt, amire élete végéig törekedett.

Kocsis Tamás újságíró (Facebook.com, 2018. július 25.

Sokan vagyunk, akik úgy gondolták, hogy ha ő elmegy, végképp véget ért a magyar rádiózás. Előbb ért véget.

Cs. Kádár Péter volt rádiós (Facebook.com, 2018. július 25.)

A pálya szélén a legsematikusabb időkben sem pártapparátcsikként szólt a mikrofonba.

Ballai Attila újságíró (Baon.hu, 2018. július 26.)

Még a rossz meccsből is jót csinált.

Sebes György újságíró (Népszava, 2018. július 26.)

A zseniális Szepesi gyönyörűen hazudott.

Ágoston Hugó erdélyi újságíró (Ahaza.blog, 2018. július 26.)

Ez a stílus azóta sem állt olyan jól senkinek, mint neki.

Jávor Bence újságíró (Index.hu, 2018. július 26.)

Ha siker volt, velünk lelkesedett, ha kudarc, helyettünk is sírt.

Kövesdi Péter újságíró (Vasárnapi Hírek, 2018. július 28.)

Elment a hangunk - így foglalnám össze a halála után megjelent írásokat. Majd’ minden szerző jó szívvel emlékezett a rádióriporter szenvedélyességére, kulturáltságára, ebből táplálkozó szókincsére. Noha ismertem őt, és jó viszonyban voltunk, azért nem csatlakoztam a visszaemlékezőkhöz, mert olyan epizódot éltem meg a társaságában, amelyet a halála napján nem illett megírni. Most, négy nappal később Lantos Gábor mégis előcsalogatja belőlem a néhány hét híján 42 éves történetet.

A sportriporter ezt írta hajdani főnökéről: „Amíg nem volt televízió, addig ő volt a király, meg egy kicsit utána is.” (Origo.hu, 2018. július 25.) Amíg nem volt tévé, Szepesi György kétségkívül a hazai nyilvánosság koronázatlan királya volt. Amikor nálunk is megjelent a televízió, még akkor is, mert néztük ugyan a képernyőt, de Szepesi közvetítését hallgattuk a rádióból. Ekkor jött rá az ország, hogy nem azt hallja, amit lát. Ahogy később ö maga is beismerte: „Nekem műsort kellett csinálnom a meccsekből.” (Nemzeti Sport, 2002. február 5.) A hetvenes évek közepén következett be a pillanat, amikor számára is kiderült, hogy a televízió legyőzte a rádiót, s ami Magyarországon ezzel egyet jelentett: Vitray Tamás Szepesi Györgyöt.

Történetünk 1976 őszén játszódik az NSZK-beli Mannheimben, az elsőfilmes rendezők világtalálkozóján. Szepesi immár a Magyar Rádió bonni tudósítója, és hírét vette, hogy bemutatják Bódy Gábor Amerikai anzix cimű filmjét. Mindig hajlott arra, hogy a sport mellett kultúrával és zenével is foglalkozzék, jól jöhet neki egy pár perces tudósítás a világpremierről, pláne, ha díjat is nyer. Ott állt közöttünk, a mozi előcsarnokában. Szájtátva hallgattuk élménybeszámolóját valamiről, ő pedig szemlátomást élvezte, hogy az ifjú kollégák érdeklődnek utána.

Miután egy nappal megelőztük az érkezésben, mi már találkoztunk a fesztiválnak helyet adó bokormoziban egy magyar takarítónővel, aki Németország nyugati részébe disszidált. A középkorú asszonyság épp jött ki a mellékhelyiségből, egyik kezében vödör, a másikban partvis. Közeledett felénk, majd a karéjunkban meglátta Szepesi Györgyöt, országunk hangját és egyik legismertebb arcát. Leejtette a vödröt és a partvist, meglepetésében összecsapta a két kezét, és így kiáltott: „Vitray úr!” Szepesi György befejezte a félbehagyott mondatot, udvariasan elköszönt tőlünk, és visszaült a kocsijába. Napok múlva a Magyar Rádióból tudta meg, hogy Bódy Gábor nyerte a fődíjat.    

Országszerte visszhangot keltett ama híradórészlet, miszerint a kecskeméti kórház augusztus 27-ig zárva tartja az intenzív terápiás részlegét. Az ok: munkaerő-hiány. A helybéli újság munkatársa tartósan lélegeztetett betegeket talált az intenzív terápiások helyén. Azt is látta, hogy a géppel lélegzők kórtermében épp cserélik a szellőzőrendszert, hogy steril(ebb) legyen a levegő. Sikerült kipukkasztani egy lufit? Vagy az újságíró falaz a kórháznak?

A propaganda a kommunikáció egyik formája, csak éppen az igazság helyett a hazugságon alapszik. Fontos megtapasztalni, vajon az újságíró milyen hitelességre tett szert az olvasók körében. A kecskeméti Hraskó István a szegedi Timár Kriszta és a győri Sudár Ágnes mellett a vidéki Magyarország legjobb egészségügyi szakújságírója. Ha ő utánanézett valaminek, akkor azt készpénznek lehet venni. Nem is kételkednék a soraiban, ha biztos volnék benne, hogy a cikket ő írta.

Bár szakmailag szinte kifogástalan a Mediaworks-lapok digitális képe, baj van a színekkel. A Baon.hu tegnapi címoldalán látszik egy kórterem, dolgozó szakmunkásokkal, a fénykép nagyobbik részét szürkés fal foglalja el. A mennyezeten két fehéres lámpatest világít, az egyik sarkából lóg ki három betű („ván”). S mert leginkább Hraskó kolléga írja az egészségügyi témájú cikkeket, logikus arra következtetni, hogy ezt is ő írta, akinek hitele van nálam. De ha mégsem ő a szerző, hanem egy István vagy Iván nevű másik újságíró?

Évszázadokig könnyebb dolguk volt a hírlapíróknak, akik a fekete-fehér sajtóban dolgoztak. A nyomdászok fehér alapra szedték a fekete betűket, és véletlenül sem használták az ellentétpár közé eső színárnyalatokat. Már Dugonics András, a Magyar példabeszédek és jeles mondatok című könyv (1820) szerzője fölismerte, hogy „Színes kendő egy színt se mutat igazán.” Amióta átszíneződött a sajtó, látványosabbak lettek az újságok, de a tervezők nem tartottak lépést a színvilág törvényszerűségeivel. Még furcsább a helyzet a digitális sajtóban, amelynek legsebezhetőbb pontja a kavalkád (a tirke-tarka eseménysor, a színes benyomás).

Holott például a díszlet- és jelmeztervezők megtanulják, hogy a színház mesterséges fényénél a szürke és a barna már-már fölismerhetetlen, a zöld kékesnek hat, a sárga fehéresnek, a Mediaworks egységes arculatú online lapjainál gyakori narancsos szín pedig vörösesnek. Ezért nehéz most eldönteni, vajon a terjedelmes fénykép bal felső sarkában (nem) olvasható név a hitelességet árasztja-e.