Miközben az országgyűlési képviselők fizetésemelése miatt csapkodtak a villámok a szocialisták körül, az MSZP nemrégiben megválasztott elnöke eltűnt a nyilvánosság elől. Két hét múltán „került elő”, a kifejezést Rónai Egon használta az ATV stúdiójában. A negyedórányi beszélgetést tanítani kéne az újságírással kacérkodó főiskolásoknak és egyetemistáknak.

A műsorvezető nem rohanta le az interjúalanyt, látszólag semleges témákkal kezdte. Öt perc után firtatta, hogy a magyar szocialisták miért vannak ott a székelyföldi Tusnádfürdőn, a Fidesz szabadegyetemén. Tóth Bertalan ekkor említette először a beszélgetés kulcsszavát, a félreértést. Szerinte a párttársai nem ülnek ki a kormánypárti politikusok mellé, a pódiumra, hanem csak újabb fórumot keresnek a nézeteiknek. Eme epizódot egy perc alatt sikerült megbeszélni, a maradék kilencben, most már az országgyűlési képviselők fizetésemeléséről szólván, a félreértés kifejezést még tízszer használta a szocialista pártelnök.

Okfejtését úgy foglalnám össze, hogy a közvélemény félreértette az MSZP-t. Képviselői nem szavazták meg a fizetésemelést tartalmazó törvénytervezetet, hanem egy kompromisszumos módosításra voksoltak, arra is csupán a törvényalkotási bizottság ülésén, amely nem hozta rosszabb anyagi helyzetbe a pártjukat. Érthető? Nem igazán. A műsorvezető el is vesztette a türelmét, mert a 12. percben rászólt Tóth Bertalanra: „Válaszoljon már nekem egyenesen!” Ám az MSZP sima beszédű elnöke angolnaként siklott a kérdések között. Félreértésnek bagatellizálta a párton belüli egyetértés hiányát, ami abban nyilvánult meg, hogy a képviselőtársai össze-vissza szavaztak.

A kommunikációs művelet arról árulkodott, hogy az MSZP ezúttal olyan elnököt fogott ki, akit a jogászi végzettsége és ügyvédi gyakorlata alkalmassá tett arra, hogy kibeszélje magát abból a kelepcéből, amelyet maga állított magának és pártjának. Erre a mutatványra az elődei közül Molnár Gyula aligha lett volna képes, Tóbiás József pedig biztosan nem. Már ez is valami, bár a szocialista politikusok magatartását az újdonsült elnöknek sem sikerült megvilágítani. Segítségére sietett azonban az egyik alelnök, Szanyi Tibor, aki néhány napja, ugyanebben a stúdióban az országgyűlési képviselők fizetésemeléséről fejtette ki az MSZP álláspontját: „Ha az ellenfelem pénzt akar adni, akkor elfogadom, és ellene fordítom.” (ATV-Egyenes beszéd, 2018. július 20.)

Ritkán találkozunk, de gyakran hív föl. Szerinte nem érdemes az MSZP parlamenti képviselőitől várni a vidéki újságírók támogatását. A tegnap bejegyzésben ugyanis arról tűnődtem, hogy mi volna, ha az országgyűlési képviselők fizetésemeléséből a fejenkénti 200 ezer forintot összedobnák a szocialista politikusok, és életben tartanák a megyei sajtóból kirúgott újságírók által alapított online portálokat.

Kollégám szerint ez azért nem növelné az ellenzéki sajtó függetlenségét, mert a pártalapítvány hajlamos szívességeket kérni a támogatott szerkesztőségtől. A magyar sajtó támogatásra szoruló része jobban járna, ha az ellenzéki képviselők hoznák létre az úgynevezett Nemzeti Sajtóalapot. Azért fogadom el a baráti érvelést, mert a javaslat közelebb van a Skandináviában és Nyugat-Európában kikristályosodott médiafelfogáshoz. Ott nem pártalapítványok ítélik oda az értéket teremtő, de veszteséges médiumok anyagi támogatását.

A közös alapítványt „ökumenikus” profik működtetik, a támogatást pedig pártemberek helyett független, kikezdhetetlen tekintélyű közéleti személyiségek méricskélik. Van egy bizonyos arány, miszerint a kiadóhivatalnak meghatározott bevételt kötelező teljesítenie, hogy a null szaldóhoz, esetleg a szolid nyereséghez hiányzó pénzt kipótolhassa a bíráló bizottság. A hatalmi vetésforgóra alapozott polgári demokráciában így maradhat életben az ellenzéki sajtó, a nyilvánosság eszközrendszere így tehet eleget a sokoldalú tájékoztatás törvényben rögzített feltételeinek.

A 199 tagú magyar országgyűlésben 20 az MSZP-Párbeszéd szövetséghez tartozó politikusok száma, a nem kormánypárti képviselőké 65. Ha a tegnapi okfejtésem tetszene a többletjövedelmükről lemondó politikusoknak, akkor a pártalapítvány havonta 4, évente 48 millió forintot oszthatna szét. Ez kihúzná a csávából a pécsi, veszprémi és székesfehérvári alternatív szerkesztőséget, de nem föltétlenül teremtené meg az ellenzéki sajtó függetlenségét. Ha barátom és kollégám javaslatát fogadnák el az ellenzéki képviselők, akkor viszont havi 13, évente 156 millió forintot lehetne országszerte szétosztani az értékes tartalmat teremtő, de veszteséges szerkesztőségek között.

A másfél százmilliónyi támogatás össze se mérhető persze a kormányzati propagandára szánt évi 130 milliárd forinttal. Mégis az eddiginél több nyilvános felülettel kecsegtetné az ellenzéki politikusokat - ha már többletjövedelemmel áldotta meg őket az Isten.                

Bár többször is foglalkoztam azzal, hogy az országgyűlési képviselők fölemelték a fizetésüket, kötelességem visszatérni a legújabb fejleményre. Harangozó Tamás ugyanis végre megmagyarázta a helyzetet. Egy tévéstúdióban a szocialista politikus kifejtette, hogy a közhiedelemmel ellentétben ők nem szavazták meg a törvénytervezetet, amely tartalmazza a képviselők fizetésemelését. A törvényelőkészítő bizottság ülésén szavaztak arra, hogy az a tervezet kerüljön az országgyűlés elé, amely úgy növeli a képviselők fizetését, hogy nem csökkenti az ellenzéki pártok állami támogatását.

Érintetlen maradt a plurális pártrendszer fennmaradására szánt pénz, az egyéni különbözetet pedig - fejenként 200 ezer forintot - karitatív célokra szánják. Havonta döntik majd el, hogy mire. Például a szegények (hajléktalanok) és a kormánytól független sajtó támogatására. De a vidéki pártirodák működtetése is szóba került, máskülönben az embereknek nem lesz hol panaszkodniuk, ha a Nemzeti Együttműködés Rendszere sanyargatja őket. Somfai Péter kollégám a FüHü.hu digitális felületén szellemesen foglalta össze az elképzelést. Ezt firtatta: „Az MSZP képviselői karitatív szervezeteknek fizetik be a többletjövedelmüket, és azok működtetik majd a párt vidéki irodáit?”

Értem az iróniát, nem is pörgetném tovább, lecövekelnék inkább a harmadik lehetőségnél. Kedvező visszhangot keltene a nyilvánosságban, ha a szocialista politikusok a független sajtót jutalmaznák a váratlanul jött fizetésemeléssel. Ennek van történelmi előzménye. Nem valósult meg ugyan, de azért jó emlékezni és érdemes emlékeztetni rá. Az MSZP 2002-es választási programja tartalmazta a Sajtóalap koncepcióját, amely azonban az SZDSZ „jóvoltából” elvérzett a koalíciós tárgyaláson. Ha most az MSZP az őt képviselők többletjövedelméből létrehozná a Nemzeti Sajtóalapot, akkor lélegzethez juttathatná a független sajtó maradékát.

A szocialista politikusok aligha véletlenül panaszkodnak arra, hogy a megyei lapok kormányzati felvásárlása után beszűkültek a vidéki megnyilvánulás lehetőségei. A havi 3-4 millió forintot ama három szerkesztőség között kellene szétosztani, amelyet a megyei sajtóból kirúgott újságírók alapítottak. A Szabad Pécs (szabadpecs.hu), a Veszprémkukac (veszprem@kukac) és a Fehérvárkukac (fehervar@kukac) életben tartására kéne tehát fordítani a szocialista honatyák és -anyák önfeláldozó módon megszerzett plusz pénzecskéjét.        

Furcsa mondatot olvastam a Népszava mai számában. A szerkesztőség egy MTI-hírt adott közre, miszerint meghalt Solymosi Frigyes. A szegedi vegyészprofesszor konzervatív értelmiségiként gyakran bírálta az Orbán-rendszert, figyelemre méltó publicisztikáival a Népszavában is megjelent. Ama bizonyos mondat pedig ez volt: „A szegedi önkormányzat és Botka László polgármester mély megrendeléssel értesült Solymosi Frigyes haláláról.” Így, e-vel, ahogy a Magyar Távirati Iroda leadta.

A papír alapú Népszava nem javította ki az elírást. Az ügyeletes szerkesztő anélkül másolta át az állami hírügynökség közleményét, hogy elolvasta volna. Ami történt, az rossz fényt vet a napilap hagyományos részlegére. Az MTI ugyanis tegnap délután 14.48-kor adta ki a gyászközleményt, még abban a percben átvette a Népszava online rovata is, amelynek figyelmes munkatársa automatikusan „megrendüléssel”-re javította a szöveget. Fél nappal később a patinás újság papír alapú változata mégis visszatért a „megrendeléssel”-hez. Vajon miért?

A Népszabadság megszüntetése óta sok új munkatárs dolgozik a Népszavánál. Talán nem is tudják, hogy a megrendeléssel egyszer már megjárta a mostani munkahelyük. 1953. március 5-én meghalt Sztálin, és másnap a szerkesztőség újságoldalnyi terjedelemben közölte az intézmények, gyárak és téeszek részvétnyilvánításait. Az összeállításhoz Gyertyán Ervin írt egy úgynevezett kopfot, vagyis megfejelte néhány sorral a megrendülésről árulkodó üzeneteket. Idézem az első sort: „Mélységes megrendeléssel értesült az egész magyar nép Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről.”

Öreg barátom, akivel a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben filmkritikusként váltótársak voltunk a Népszabadságnál, többször is elmesélte, hogy miként élte át a sorsdöntő órákat. A történteket mindig azzal magyarázta, hogy a hasáblevonatban volt egy sajtóhiba, amelyet kijavított. Ebből lett a galiba, az akkori nyomdatechnológia folytán ugyanis ilyenkor az egész betűsort újra kellett szedni. Ekkor kerülhetett a szövegbe ü helyett e. Szerencsére őt békén hagyta az ÁVH, mert kiderült az ártatlansága, a tördelőszerkesztőt és a kéziszedőt azonban letartóztatta. Súlyos hónapokat töltöttek börtönben.

Ha a papír alapú Népszava mai munkatársai közül emlékezett volna valaki az 1953-as fejleményekre, talán figyelmesebb lett volna. Igaz, hogy ehhez el is kellett volna olvasni az Magyar Távirati Iroda közleményét. Vagy legalább a Népszava online kiadását.      

E rovatban elég gyakran írok a megyei sajtóról. Egyik kollégám fel is rótta, hogy ilyenkor nem állok szóba az álneves kommentelőkkel. Ebből annyi igaz, hogy nem vitatkozom azokkal, akik sohasem lapozták a megyei lapokat. Azoknak azonban szívesen válaszolok, akik nem a fővárosban élnek, és figyelemmel kísérik megyéjük egyetlen napilapját. Tárgyismeretüket, vitakészségüket gyöngíti persze, hogy ama egyetlen olvasmányélményből vonnak le általánosító következtetést a többi tizenhétre. Ennél még a megyei sajtó kormányzati felvásárlása után is árnyaltabb a helyzetkép.

Eme második típushoz tartozik Hack Péter. A neves jogászprofesszor világi vezető a Hit Gyülekezeténél, és ebbéli minőségében tartja a kapcsolatot a dunaújvárosi csoporttal. Az a benyomásom, hogy olvassa a Dunaújvárosi Hírlapot, a vidéki Magyarország egyetlen városi napilapját. Talán ezzel is magyarázható, hogy a tizennyolc megyei napilapról olyan képet vázol a Vasárnapi Hírek legutóbbi számában, amely vitára késztet. Ezt mondta például: „A Fidesz nem a nyomtatott sajtó miatt nyert vidéken, hanem azért, mert jelen volt.”

A mondat második felében kétségkívül van igazság. A Médianapló rendszeres olvasói tanúsíthatják, hogy jóval az országgyűlési választás előtt többször is szóba hoztam: szervezetileg legyöngültek az egymással amúgy is torzsalkodó ellenzéki pártok, ezért aztán a kistelepüléseken arra sem lesz emberük, hogy április 8-án beültessék a szavazókörzetbe. Márpedig ahol hiányzott az ellenzéki kontroll, ott bármi megtörténhetett. Különösen akkor, ha a kormánypártokat a polgármester és néhány helybéli vállalkozó hatékonyan képviselte.

Ezzel együtt sem állítottam, hogy a Fidesz azért nyert, mert megvásároltatta a megyei sajtót. Azt viszont most is tartom, hogy a kistelepüléseken jelen lévő, évtizedek óta beágyazott néplap vagy népújság (az öregek egymás között így hívják a megyei újságot) jelentősebb szerepet játszott Orbánék vidéki sikerében, mint amennyit Hack Péter tulajdonít neki. Érdekes módon épp ő szállítja a döntő érvet. Ugyanebben az interjúban ugyanis azt fejtegette, hogy „A Fidesz a nyomtatott sajtóban erős, de azt alig olvassák az én korosztályomnál fiatalabbak.”

Ez is igaz. Csakhogy a kistelepüléseken mintegy félmillióra rúg a magányos kisnyugdíjasok száma, akik kellő iskolázottság és anyagiak híján szinte kizárólag a kormány közeli médiumokból tájékozódnak. Például a megyei sajtóból. Ennyi épp elég volt a parlamenti kétharmadhoz.   

Lefülelt mondatok című heti rovatomba eddig ötven gondolatot emeltem át a Független Hírügynökség kínálatából. Ebből harminc Lendvai Péter interjúiból való. A kolléga úr jó interjúkat készít, ám eközben bizonytalan a helyesírása. Valószínűleg tehetséges pályakezdőről van tehát szó. Bár néha az a benyomásom, mintha álnéven újságíróskodna, mert otthonosan mozog a jóval idősebb beszélgetőpartnerek életében is.

A hamarosan 86 éves Vitray Tamást simán letegezte, sőt, a szövegből az is kisejlik, hogy már a múlt század utolsó harmadában ismerték egymást. Nem lepődnék meg, ha mégis kiderülne, hogy rutinos újságíróval van dolgunk, aki sokat dolgozik, az őt foglalkoztató szerkesztőség azonban megspórolta az olvasószerkesztő fizetését. Épp a tegnap megjelent interjúban található egy mozzanat, amelynek megítélése még az olvasószerkesztőn is túlmutat. Felelős szerkesztőre lett volna szükség, aki végiggondolja az interjúkészítő munkamódszerét.

A pályakezdő (vagy rutinos) újságíró ugyanis ezt kérdezte a magyar tévériporterek legtekintélyesebbjétől: „A Wikipédiában olvastam, hogy izraelita szülők gyermeke vagy…” (A sejtelmes három pontot nem én tettem ki, hanem a szerző.) Vitray Tamás az egyik könyvében részletesen megírta 1944/45-ös állapotát, és azt, hogy nyolc hozzátartozóját veszítette el, köztük az édesanyját és a nagyapját is. A kérdés mégis esetlennek, sutának, ügyetlennek hatott. Ennél határozottabban azért nem fogalmaznék, mert nem tudom, hogyan döntenék ama bizonyos szerkesztő helyében.

Elvégre Vitray gyakran szerepelt a bulvársajtóban, és ha bármiről kérdezték, őszintén és szellemesen válaszolt. Amikor például a házasságait firtatták, ezt felelte: „Nyugodt családi hátteret én többször is teremtettem.” (Képes 7, 1990. január 13.) De ha már egy kíváncsi újságíró leás nála a gyökerekig, vajon miért finomkodik azzal a fránya izraelita jelzővel? Ha nem e bejegyzésben tűnődnék, hanem szemináriumon beszélgetnék az újságírással kacérkodó diákokkal, jót vitatkozhatnánk az interjúkészítés fortélyairól és etikájáról. Most várom a hozzászólók kommentjeit, emberségükből hátha többre telik az indulatszavaknál.

Mellesleg Vitray Tamás nem köntörfalazott. A körülményesen és talán indokolatlanul megfogalmazott kérdésre egyszerűen válaszolt: „Zsidó családba születtem.” Az agg, de teljes szellemi vértezetben megnyilvánuló riporternek a sejtelmes három pont helyett egy piros pontot adtam.      

Néhány napja olvastam egy cikket a nyilvánosság fórumain kibontakozó nyelvi háborúról. Nem emlékszem a szerző nevére, csak a gondolatmenetére. Szerinte az ellenzék szellemi eltunyulását, restségét, nemtörődömségét jellemzi, hogy hajlamos átvenni, ismételgetni, nyomatékosítani a kormányzati kommunikáció alaposan végiggondolt kulcsszavait. Azt a példát említi, hogy amióta kitört az úgynevezett migrációs válság, divatszó lett a kerítés, holott a déli határzár ellen tiltakozók hatásosabban érvelhetnének, ha helyette a fal kifejezést használnák.

A fogalmi ellentétpárt Nyugat-Európa irányába tágította a Fidesz Nagy-Britanniában élő uniós parlamenti képviselője. Az emigráns Schöpflin György kifejtette, hogy „Merkel következetesen falról beszél, nem kerítésről”. (ATV, 2015. október 9.) Ez a megjegyzés adta az ötletet, hogy átnézzem a magyar nyelvű sajtóból vett idézeteket. A kerítés első körülírása 2015. június 6-án jelent meg, az eddigi utolsó idén június 23-án, a válogatás tehát három év közéleti fogalmazásmódját dokumentálja.

Az eredmény az, hogy a kerítést 212-szer használták az értelmezők, a fal kifejezést pedig 8-szor. A kerítést vegyesen: politikusok és nem politikusok, a politikusok közül azonban kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt. Az ellentétes kifejezést használók nevét és foglalkozását azért érdemes felsorolni, hogy megadhassam a tiszteletet azoknak, akik képesek voltak elgondolkodni a 175 kilométernyi határzár mibenlétéről. Időrendi sorrendben Szily László újságíró, Lakner Zoltán politológus, Szél Bernadett LMP-politikus, Tálas Péter biztonságpolitikai szakértő, Pfalz Aziz szír származású magyar állampolgár, Aczél Endre újságíró és Ara-Kovács Attila DK-politikus. A nyolcadik Schöpflin György is „falazott”, bár ugyanabban a mondatban a kerítést szintén említette.

A 2012:8-as arány olyannyira elsöprő, lehangoló, nyomasztó, hogy nem is hiszem el. Ennél többre becsülöm a magyar szellemi élet nyilvánosság előtt szereplő képviselőit, még a tunyulásra hajlamos ellenzéki politikusokat is. Ezért újra végigböngésztem a dokumentációt, és a fal mellé helyeztem a határzár fölöslegességét hangsúlyozó szinonimákat. Kettőt találtam; a szögesdrótot 12-en, a vasfüggönyt 18-an hozták szóba. A fal, a szögesdrót és a vasfüggöny 38-ra rúg, ez a szám aránylik a bűvös 212-höz. A hatalomban lévők és a velük szemben állók közti nyelvi háborúban az utóbbiak még a fogalmi bővítés ellenére is nagyon vesztésre állnak.           

Azzal biztatom magam, hogy e rovatban nem személyekről fogalmazom meg a véleményem. Inkább a közéleti szereplők médiaszemléletéről. Ha valakiről tucatnyiszor írtam, akkor ehhez valakinek kellett lennie, és a jó meg a rossz döntéseiből talán hiteles kép rajzolódik ki róla. A kommunikációs szempontból értékeltek között egyetlen kivételt gyanítok. Kunhalmi Ágnest még nem sikerült dicsérni.

Pedig az MSZP politikusát is láttam egyszer méltánylandó helyzetben. Érzelmi csalódás után volt, a konyhájában nézett ki az ablakon, és magányosnak hatott. Eltűnt belőle a primadonna, aki tekintetével keresi a kamerát, és mindent megtesz azért, hogy az operatőr észrevegye. A szüfrazsett is eltűnt belőle, maradt a fiatal nő, akit elhagyott a párja. Aztán jöttek a kommunikációs helyzetek, amelyekben közéleti szereplőként rendre rosszul döntött, vagy butaságokat mondott, és jót nem írhattam róla. Tegnap este viszont kimondta eddigi legpontosabb mondatát: „Ez az ország jobb annál, amit a Fidesz kihoz belőle.”

Még nem szállóige, mert nem kapta szárnyára a hír, mindazonáltal velős gondolat. Méltó az ellenzéki párt újdonsült választmányi elnökéhez. Körülbelül ezt kellene kibontatni a pártparlamentben, miközben persze úgy kéne vezetni az összejövetelt, hogy szóba kerülhessen, vajon az MSZP és kapcsolt részei 2002 és 2010 között azt hozták-e ki az országból, ami jobbá tehette volna. Mellesleg tegnap este azért hívták az egyik tévéstúdióba Kunhalmi Ágnest, mert nem szavazta meg az országgyűlési képviselőjelöltek fizetésemelését. Döntését azzal indokolta, hogy tegnap reggel kiment barackért a piacra, és a pestszentlőrinciek azt mondták neki: ha több pénzt szavazott volna magának, szóba sem állnának vele.

Azt is kifejtette, hogy ma találkozik frakcióülésen a társaival, és megkérdi tőlük, miért hajlott maguk felé a kezük. Azóta talán már tájékozottabb tegnapi önmagánál, nekem pedig az a benyomásom, hogy még nem érzi a legújabb tisztségét. Amíg előkészíti a választmány majdani ülését, ahol elemezhetnék a Fidesz és az MSZP hatalomgyakorlását, akadna még egy vitalehetőség, amely épp most foglalkoztatja a közvéleményt. A pártparlamentben érdemes volna megbeszélni, vajon a szocialista frakció nagyobbik része miért szavazta meg a fizetésemelést. Az önmagukkal való szembenézésből hátha kisül olyan tanulság, amely alkalmassá teheti őket arra, hogy egyszer majd jót hozzanak ki az országból.           

Az ellenzéki politikusok viselkedéséről tűnődtem néhány napja. Egy hozzászóló azt firtatta, miért kérem számon rajtuk az egységes fellépés hiányát, amikor egyik pártjukon, az MSZP-n belül is hiányzik az egység.

Az MSZP sosem volt egységes, most azonban másként mutatja a széthúzás jeleit. Annak idején a platformok szövetségeként jött létre, aztán lassacskán pártok lettek a platformokból, azóta az MSZP-n belüli különbségek inkább erkölcsi és egzisztenciális jellegűek. Ezt bizonyítja a minden korábbinál kisebb létszámú parlamenti frakció viselkedése. A frakcióvezető-pártelnök múlt csütörtökön bejelentette, hogy az MSZP nem szavazza meg a törvényalkotási bizottság ülésén az országgyűlési képviselők fizetésemelését. Másnap a bizottság szocialista tagjai megszavazták, hogy a kormánypárti törvénytervezet e héten az országgyűlés elé kerülhessen.

Nem tudom, hogy a bejelentés és a szavazás közti 24 órában mi történt. Azt sem, hogy Tóth Bertalan részt vett-e ama bizottság ülésén, amelynek egyébként tagja, és ha netán részt vett rajta, fenntartotta-e az egy nappal korábbi álláspontját. Mindenesetre magyarázattal tartozna a nyilvánosságnak. A plenáris szavazáson még furcsábban alakult a helyzet. A szocialista képviselőcsoport legtöbb tagja megszavazta a fizetésemelést, csatlakozott hozzájuk az MSZP-ben tagdíjat fizető, de a Párbeszéd frakciójában politizálós Burány Sándor is. Három szocialista politikus viszont (Gurmai Zita, Kunhalmi Ágnes és Korózs Lajos) nemmel voksolt a fizetésemelésre.

Nehéz másként elkönyvelni a faramuci helyzetet, mint hogy a nyilvánosságot okkal foglalkoztató, sőt megbotránkoztató képviselői fizetésemelést a frakcióvezetés nem tartotta fontosnak. Máskülönben kötelezte volna tagjait az egységes fellépésre. Erről árulkodik, hogy a frakcióvezető-pártelnök nem is vett részt a plenáris szavazáson. Az igen mellett azért nem kötelezhette el magát, mert ő jelentette be a törvénytervezet elleni fellépést, a nemmel voksolók mellé pedig azért nem állhatott, mert a frakciótöbbség az álláspontjával ellenkező felfogást képviselte.

Az újdonsült pártelnök épp most bizonyíthatta volna, hogy ő vezeti az MSZP-t. A jelek mégis arra utalnak, hogy az ellenzéki pártban egyelőre nem az történik, amit ő akar. A legutóbbi hét alatt történtek egyenlege, hogy a magyar szocialisták fizetése nőtt, a választási vereség után amúgy is megcsappant erkölcsi tőkéje azonban tovább csökkent.               

A Deák-téri óriáskerék mögött várakoztam. A 15-ös busz nem jött ugyan, de a Kempinski Hotel felől taxi érkezett. A sárgára egyenfestett járműre azt pingálta a sofőr, hogy „Független szolgáltató”. Majd a szókapcsolatot angolra is lefordította a külföldi turisták kedvéért: „Freelancer”. Erről néhány évszázadnyi sajtótörténet jutott az eszembe.

A lance eredetileg szúrófegyvert jelentett. Lándzsát, pikát, dárdát, dzsidát, kopját. Hajítani valót, amely embertestbe állt bele. A lándzsás, pikás, dárdás, dzsidás, kopjás zsoldos volt. Bárkit szolgált, aki megfizette. A XVII-XVIII. század fordulójától a hírlapírók is azonosultak a szúrószerszámmal, elvégre hegyesre vágyott lúdtollat mártottak a tintába. Daniel Defoe például ponyvafüzet-szerzőként tengődött, amikor egy whig (liberális) politikus fogadta föl. A parlamenten kívül népszerűsítette a kitűnő szónok országházban elhangzott szavait.

Azért vállalta a funkcionális munkát, mert a gazdája az ő szívéből is beszélt. Amidőn azonban a konzervatív kormány miniszteri tisztséget ajánlott az ellenzéki politikusnak, Defoe már nem követte az árulásba. Elvonult egy vidéki udvarházba, és megírta a Robinson Crusoe című regényt. A pályát elhagyó újságíró tekinthető tehát az első ismert freelancernek. Azóta így nevezik a szabadúszókat, általánosítva a szellemileg független értelmiségieket. Nálunk persze a szabadúszó kifejezés kesernyés mellékízt kapott.

Pótlékát, a szabadfuldoklót már a múlt század harmincas éveiben használta Déry Tibor, aki újságcikkekből és műfordításokból próbálta eltartani a benne rejlő regényírót. A rendszerváltás után Fellegi Ádám zongoraművész tágította a szobakoncertek irányába, mondván: „Szabadúszó lettem, bár én ezt az állapotot inkább szabad fuldoklásnak nevezném.” (Új Dunántúli Napló, 1994. március 28.) Nekem a tavaly márciusban elhunyt Bodor Pál szellemes meghatározása tetszik, mert visszakanyarodott az újságíráshoz: „A szabadúszó alkalmi zsenialitásból élő munkanélküli.” (168 Óra, 1996. április 9.)

Manapság szakmánk fejlődését a freelancer helyett egy német szókapcsolat jelzi. A freischaffender Journalist-ról lekopott a fegyveres máz, és szó szerint szabadon alkotó újságírót jelent. A sajtótörténet fintora, hogy a német médiabefektetők nemrégiben adták el magyarországi lapjaikat a kormány bizalmi embereinek. Egyre inkább az a benyomásom, hogy velük együtt az újságíró németül elég jól hangzó jelzője is távozott.