A Deák-téri óriáskerék mögött várakoztam. A 15-ös busz nem jött ugyan, de a Kempinski Hotel felől taxi érkezett. A sárgára egyenfestett járműre azt pingálta a sofőr, hogy „Független szolgáltató”. Majd a szókapcsolatot angolra is lefordította a külföldi turisták kedvéért: „Freelancer”. Erről néhány évszázadnyi sajtótörténet jutott az eszembe.

A lance eredetileg szúrófegyvert jelentett. Lándzsát, pikát, dárdát, dzsidát, kopját. Hajítani valót, amely embertestbe állt bele. A lándzsás, pikás, dárdás, dzsidás, kopjás zsoldos volt. Bárkit szolgált, aki megfizette. A XVII-XVIII. század fordulójától a hírlapírók is azonosultak a szúrószerszámmal, elvégre hegyesre vágyott lúdtollat mártottak a tintába. Daniel Defoe például ponyvafüzet-szerzőként tengődött, amikor egy whig (liberális) politikus fogadta föl. A parlamenten kívül népszerűsítette a kitűnő szónok országházban elhangzott szavait.

Azért vállalta a funkcionális munkát, mert a gazdája az ő szívéből is beszélt. Amidőn azonban a konzervatív kormány miniszteri tisztséget ajánlott az ellenzéki politikusnak, Defoe már nem követte az árulásba. Elvonult egy vidéki udvarházba, és megírta a Robinson Crusoe című regényt. A pályát elhagyó újságíró tekinthető tehát az első ismert freelancernek. Azóta így nevezik a szabadúszókat, általánosítva a szellemileg független értelmiségieket. Nálunk persze a szabadúszó kifejezés kesernyés mellékízt kapott.

Pótlékát, a szabadfuldoklót már a múlt század harmincas éveiben használta Déry Tibor, aki újságcikkekből és műfordításokból próbálta eltartani a benne rejlő regényírót. A rendszerváltás után Fellegi Ádám zongoraművész tágította a szobakoncertek irányába, mondván: „Szabadúszó lettem, bár én ezt az állapotot inkább szabad fuldoklásnak nevezném.” (Új Dunántúli Napló, 1994. március 28.) Nekem a tavaly márciusban elhunyt Bodor Pál szellemes meghatározása tetszik, mert visszakanyarodott az újságíráshoz: „A szabadúszó alkalmi zsenialitásból élő munkanélküli.” (168 Óra, 1996. április 9.)

Manapság szakmánk fejlődését a freelancer helyett egy német szókapcsolat jelzi. A freischaffender Journalist-ról lekopott a fegyveres máz, és szó szerint szabadon alkotó újságírót jelent. A sajtótörténet fintora, hogy a német médiabefektetők nemrégiben adták el magyarországi lapjaikat a kormány bizalmi embereinek. Egyre inkább az a benyomásom, hogy velük együtt az újságíró németül elég jól hangzó jelzője is távozott.

A lányom azt mesélte, hogy neki bizony nem volt szabad szakadt farmerben dolgoznia. Fél évtizedet húzott le tőlünk négyezer kilométernyire, a világ egyik legforgalmasabb légikikötőjében, ahol a ruházatukat dress code (kötelező viselet) szabályozta. A divatos módi, amelyet szaggatott farmer néven tart számon a szakirodalom, nem volt a munkahelyén viselhető holmik között. A 180 centis lányom azóta is szívesen húzza fel szép hosszú lábaira - a szabadidejében.

Egyébként azért kértem tőle információt, mert néhány napja meghökkentő látvány tárult elém. Az MSZP elnöke sajtótájékoztatót tartott munkahelyén, az Ország Házában, és az operatőr kamerája bizonyára véletlenül csúszott alá; a tévés szerepléshez nélkülözhetetlen fekete zakóról a kéklő nadrágra. Kopott farmer tűnt fel, mindkét térdén csinos szakadással. A szakirodalom szerint a nadrágszáron ejtett vízszintes szakadások állva hatnak jól (érdekesen), ennek a sajátosságnak maximálisan eleget tett Tóth Bertalan. De arra is utal az a fránya szakirodalom, hogy a mesterséges öregítést sejteti, ha mindkét száron hasonló helyzetűek és alakúak a vágások.

Bezzeg a woodstocki hippik még koptatták, leginkább sajtreszelővel dörzsölték a farmernadrág masszív anyagát, és inkább tépték, mint vágták a szakadásokat. Fél évszázad alatt nagyot változott a világ. Az ifjúkori lázadás jelképéből divatos ruhadarab lett, amely lám, az Andrássy úti elitüzletek közvetítésével bejutott a magyar országgyűlés épületébe is. Olvastam egy amerikai katalógusban, hogy az iparszerűen szaggatott farmer 168 dollárba kerül (ez ugyebár 47 ezer forintnak felel meg). Az a farmer pedig, amely „a popsinál is szakadt”, vagyis a farpofák és a comb találkozásánál, már 258 dollárt (73 ezer forintot) kóstál.

Ama bizonyos sajtótájékoztatón a magyar szocialisták nemrégiben megválasztott vezetője azt jelentette be, hogy frakciótársai nem szavazzák meg az országgyűlési képviselők kormánypártilag tervezett fizetésemelését. Majd egy nap múlva, a törvényalkotási bizottságban, amelynek ő is tagja havi 200 ezer forintért, az ellenzéki politikusok mégis plénum elé engedték a megbotránkoztató törvénytervezetet. Ha nem térnek vissza eredeti álláspontjukhoz, akkor frakcióvezetőjük, Tóth Bertalan parlamenti alapfizetése a jelenlegi 1 millió 296 ezer forintról 1 millió 896 ezerre emelkedik. Telne már belőle  arra, hogy a feneke kilógjon a munkahelyi farmernadrágjából.    

Igyekszem torzítás nélkül összefoglalni Szele Tamás mondandóját, hátha marad még három bekezdésnyi hely az álláspontom kifejtésére. Az önfinanszírozó online sajtó lehetőségeit latolgatta a Facebook-on.

Szerinte a kis szerkesztőség kapcsolatot teremt egy hirdetési ügynökséggel, amely úgy hoz reklámot, hogy viszi a bevétel 40 százalékát. A maradékból épp csak megél a portál kiadója, az újságíróknak viszont felkopik az álluk. A nagy portál gerjeszti a forgalmat, amely fölkelti az ügynökség figyelmét, és úgy osztoznak a reklámbevételen, hogy jusson az újságíróknak is. Még nem tilos tehát a kisipari újságírás, csak éppen gazdaságilag lehetetlen. Tamás a 90-es évék végén találta meg az „ősbűnt”, amidőn a papír alapú sajtóba betüremkedett a bulvár. Pontos a látlelet, az ősbűnért azonban messzebbre nyúlnék.

A 80-as évek közepén a sajtótörvény lehetővé tette a helyi lapok létrehozását - egyelőre a tanácselnök égisze alatt. Aztán jöttek a magyartanárok, akik megalapították a helyi magánújságot, a baráti körből pedig kerestek egy Commodor 64-es mérnökfélét, aki a szerkesztőségi infrastruktúráért felelt. Amikor kezdett csörgedezni a bevétel, csatlakozott hozzájuk egy lótó-futó riporter is. A független sajtót az éltette, hogy a szerkesztőség három embert volt képes eltartani. A kettő kevés lett volna az érdemi munkához, a négy veszteségessé tette volna a vállalkozást. A 90-es évek végén e szerkezetet döntötte válságba az online sajtó térhódítása.

1993 szeptembere óta tanítok a felsőoktatásban. Azt vettem észre, hogy a kommunikáció szakos diákok többségét kitevő lányok kacérkodnak a divatos online újságírással. S mert a tanítványok közül egyetlen fiú sem vállalta a portálindítás kockázatát, rendszergazdaként (és érzelmi partnerként) azért csatlakoztak a szerkesztő asszonyhoz. Idővel került hozzájuk egy lótó-futó riporter, a papír alapú sajtó után így ismétlődött meg ugyanaz a folyamat a digitális sajtóban is. Az egyik barátom 2011-ben gombostűkkel jelezte a térképen, hol dolgoznak a tanítványaim. 169 piros fejecske rajzolódott ki Eger, Nyíregyháza, Szeged, Székesfehérvár, Szombathely vonzáskörzetében. Tucatnyira rúgott a kis portálok száma.

Közülük ma kettő működik. Az egyik életképesnek látszik, a másik a Szele Tamás megfogalmazta tüneteket mutatja. Függetlensége miatt kívül rekedt a százezres város Fidesz vezérelte nyilvánosságán, ezért elapadtak a hirdetési bevételei. Még nem szűnt meg, de már haldoklik.            

Digitális ismeretségi körömben vita robbant ki az országgyűlési képviselők fizetésemeléséről. A legmarkánsabb álláspontot azok képviselték, akik szerint ez volt ama pillanat, amikor az ellenzéknek ki kellett volna vonulni a parlamentből. Ehelyett a törvényalkotási bizottságban megszavazta azt a fránya fizetésemelést, és végleg elnyerte az őfelsége ellenzéke címet.

Ha pontosak az információim, akkor a Demokratikus Koalíció képviselői nem szavazták meg a fizetésemelést. Az LMP pedig nem ment be a terembe, ami azt sejteti, hogy nincs ellenére a fizetésemelés, fölmérte azonban a döntés kínos társadalmi hatását, ezért képviselői úgy kapnak majd több pénzt, hogy kimaradtak a döntésből. A helyzet fonákságát az MSZP magatartása világítja meg. Újdonsült elnöke, Tóth Bertalan sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a szocialista képviselők nem szavazzák meg a fizetésemelést, majd megszavazták. A két gesztus között ugyanis a kormánypártok törvény-tervezetéből kimaradtak azok a passzusok, amelyeket Orbánék azért írtak bele, hogy kivehessék belőle, ha az ellenzéki pártok mégis áldásukat adják a fizetésemelésre. Ügyes trükk. Az MSZP, a Párbeszéd és a Jobbik nem is tudott ellenállni.

Ebben a helyzetben kétségkívül logikus lett volna kivonulni a parlamentből, ehhez azonban az ellenzéki pártoknak egységesen kellett volna fellépniük. De miért éppen most működtek volna együtt, amikor a választási kampányban sem sikerült nekik? Talán nem is sikerülhetett, mert ha fölmérték a helyzetüket, csupán azt állapíthatták meg, hogy a Fidesz aligha verhető. Csakhogy ezt nem kommunikálhatták, de azt sem persze, hogy akkor legalább a kormánypártok kétharmadát kéne megakadályozni. Lássuk be, egyik stratégiával sem lehetett volna lelkesíteni a velük rokonszenvezőket! Együttműködésüket akadályozta, hogy minél több választókerületben mondanak le a saját képviselőjelt állításáról, annál kevesebb pénzt kapnak az államkincstártól.

Az ellenzéki politikusok legfőbb törekvése az volt tehát, hogy a szolidra tervezett választási vereség után is életben tartsák a pártjukat. Ehhez képest most következetesek voltak korábbi önmagukhoz. Jóhiszemű feltételezésem szerint azért szavazták meg a fizetésemelésüket, hogy a megnövelendő állami jövedelmük tíz százalékáról lemondhassanak a pártjuk javára. Önfeláldozásuk annyira nyilvánvaló, hogy nem is tudom, e bejegyzésben miért nem használtam velük kapcsolatban a honatya meg a honanya kifejezést.          

Annak idején előfizettem a liberális Magyar Hírlapra. 2005-ben Széles Gábor megvette a patinás újságot, és bennragadt vagy ötezer forintom. 2016. október 8-án megszűnt a Népszabadság, és a kiadóhivatal azóta is küldi vissza a bennragadt előfizetési díjat. Járattam a Magyar Nemzet hétvégi mellékletét, a patinás konzervatív (polgári) újság idén áprilisi megszüntetése után azonban bennragadt néhány ezer forintom. Úgy rémlik, a kiadóhivatalok nem sietnek kárpótolni a hoppon maradt előfizetőket.

Ezzel magyarázható, hogy amidőn az országgyűlési választás után a Magyar Nemzet volt munkatársai összeálltak, és megalapították a Magyar Hang című hetilapot, a rokonszenvem az övék lett ugyan, ám óvatosságból már nem fizettem elő a cikkeikre. Inkább a megjelenés napjára, péntekre időzítettem a bevásárlást, és a Spar piros műanyag kosarában helyeztem el a Pozsonyban kinyomtatott újságot. Az eddigi kilencből hét szám itt tornyosul mellettem, a polcon, de a nyolcadikat sehol sem találtam. A Sparban nem kapták meg, a Lidlben soha nem is látták, mert szinte kizárólag női lapokat és műsorújságokat árulnak, a közeli aluljáróban pedig elfogyott. Ma reggel együtt kávéztam a szomszédos éjjel-nappal vegyesboltot olvasnivalóval ellátó hölggyel, aki azt mesélte, hogy tegnap egyetlen példányt hozott a Magyar Hang kilencedik számából, ám ahogy elnézi az üres újságtartót, el is kelt.

Amit azért nem csodálok, mert hajnalban olvastam a hetilap egyik cikkét a világhálón. Lukács Csaba azt fejtegette, hogy az előfizetők tizenöt százaléka doktor. A kesernyés hangulatú élménybeszámolóból kiderült, hogy országszerte ötezren adnak érte pénzt, ráadásul kétezer előfizetőjük is van. A munkatársak negyven négyzetméternyi lakásban dolgoznak, a három számítógépre összedobták a pénzt, és a bevételekből minimálbért kapnak. Hm. Talán az egyedi lapszámok bizonytalan beszerzéséről mégis át kéne térni az előfizetésre - biztatom magam. Csakhogy a kilencvenes évek elején kétszer is jártam hasonló cipőben.

A német újságélmények közül a Der Spiegel, majd a Die Zeit magyar változatát terveztem meg, ahogy a megrendelők kérték: a „lebutított” (nem doktoroknak szánt) módosulatot. Akkor tanultam meg, hogy nem árt kivárni az első negyedévet, és ha az újság túléli a sorsdöntő három hónapot, érdemes megbízhatóbb kapcsolatot teremteni a kiadóhivatallal. A döntésig már csak négy számot kell megszerezni a Magyar Hangból.        

A hvg-s Juhász Gábor halála óta Urbán Ágnes számít a médiagazdaság legalaposabb értelmezőjének. A Mérték Médiaelemző Műhely munkatársaként értékelte a Simicska-orgánumok helyzetét. Bázisévnek 2014-et használta, amikor még a neves üzletember jóban volt Orbán Viktorral. Akkor az általa kiépített és a Fidesz rendelkezésére bocsátott médiabirodalom 20 milliárd forintnyi bevételre tett szert.

A következő év elején, a nevezetes G-napon hiába szakított a miniszterelnökkel, még 2016-ban is 12-13 milliárdnyi bevételt hozott össze, nyilván a nehezen felmondható szerződések miatt. 2016-ban már 9 milliárdra csökkent a bevétele, tavaly pedig 7 és félre. A bázisév 20 milliárdja aránylik tehát az ellenzékben eltöltött három esztendő 30 milliárdnyi bevételéhez. Egy másik táblázatból kiderül, hogy a szakítás évében kezdenek veszteségbe fordulni a Simicska-cégek, és a ’18-as választásig annyira sikerült őket kivéreztetni, hogy a médiakutató szerint gazdasági szempontból logikus volt megszüntetni a Magyar Nemzetet, felfüggeszteni a Heti Válasz megjelenését, néhány napja pedig megszabadulni a maradék portfóliótól.

Érteni vélem, hogy Simicska Lajos miért nem adta el a két mértékadó újságot. Tartott attól, hogy akik megveszik, ugyanolyan átmeneti figurák lesznek, mint Heinrich Pecina osztrák üzletember, a Népszabadság utolsó és három megyei napilap jelenlegi tulajdonosa. De ha akkori döntését az aggodalom sugallta, most miért adta át a portfólióját olyan üzletembernek (Nyerges Zsoltnak), akiről kiderülhet, hogy Orbán kezébe adja vissza a hajdan Fidesz-közeli orgánumokat? Talán ezzel magyarázható, hogy Urbán Ágnes erre futtatja ki a gondolatmenetét: „A magyarországi nyilvánosságban már alig van független szereplő.” (Mértékblog, 2018. július 12.)

Miközben elismerem pontos és fontos megállapításait, ebben az egyben azért vitatkoznék vele. Az a benyomásom, hogy a Simicska-féle portfólió 2015. február 6-a után sem lett független. A miniszterelnök helyett a tőle eltávolodott üzletember érdekeit képviselte. Akadtak persze olyan munkatársai, akik kiharcolták maguknak a szellemi függetlenséget, de nem volt egyetlen szerkesztősége sem, amely függetleníthette volna magát a tulajdonos által favorizált Jobbik-politikusoktól. Ezzel nem azt állítom, hogy hiba volt őket megszólaltatni, mindazonáltal a parlamenti súlyuknál jelentősebb mértékben fejthették ki az álláspontjukat - a többi ellenzéki párt rovására.        

Nuszbaum Tibor egy mondattal szerepel a dokumentum-gyűjteményemben. Ezzel: „Amíg Gyurcsány a baloldali politikai tér részese, addig Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt.” (Reflektor.hu, 2016.03.03.) A szerzőnek van érzéke ahhoz, hogy pontos mondatba sűrítse az álláspontját. Egyébként annyit tudok róla, hogy egy évtizede kíséri figyelemmel a Lehet Más a Politika nevű pártot. Manapság pedig főszerkesztő-helyettesként dolgozik a Reflektor.hu portálnál, amelynek munkatársai között az impresszum feltünteti Ungár Pétert, az LMP milliárdos politikusát.

Nuszbaum kolléga a politikai mezőnyt rendszeren belüli és kívüli pártokra osztja. A NER-en belül helyezi el a Fideszt, továbbá Őfelsége ellenzékét: az MSZP-t és a Párbeszédet, a DK-t és a Bokros-féle MoMa mozgalmat. A rendszeren kívül képzeli el a Jobbikot, a Kétfarkú Kutya Pártot, az LMP-t és a Momentumot. A régi pártoktól nem várja Magyarország megújítását, az április 8-i választás után pedig eme címmel jellemzi a pártját: „Az LMP nem szakad szét, csupán megtisztul.” (Reflektor, 2018.07.10.) A cikkben baum álnéven ír a „2008 előtti ballib véleménymonopólium”-ról.

Erről más a felfogásom. Tapasztalataim szerint a baloldal a nyolcvanas évek közepétől fokozatosan veszítette el a véleménymonopóliumát. A monopólium ugyanis kivételes, kizárólagos helyzetet jelent, ezért inkább állampárti véleményhegemóniáról (fölényről, túlsúlyról) beszélhetünk. A szocialista és liberális kormánykoalíció a rendszerváltás után sem élvezhette azt a fránya monopóliumot a vélemények frontján, ezért kizárólagosság híján be kellett érnie a hegemóniával. Nem értek tehát egyet a Reflektor-szerző médiapolitikai következtetésével, álláspontját azonban elfogadom vitaalapnak.

Tételezzük fel, hogy neki van igaza. Eszerint a ballibek azért veszítették el a vélelmezett véleménymonopóliumukat, mert 2002-ben Orbán Viktor ama javaslatára, hogy a választási győztes adja át neki a közszolgálati televízió második, kevésbé nézett csatornáját, az újdonsült miniszterelnök, Medgyessy Péter miniszterelnök ezt mondta: „Akinek tévé kell, az vegyen magának.” A Fidesz szót fogadott, és ellenzékben, Simicska Lajos közreműködésével kiépítette a maga médiabirodalmát. Most már csak arra kéne válaszolni, hogy ha Nuszbaum Tibor szerint az MSZP és kapcsolt részei egy követ fújnak a Fidesszel, vajon mi értelme volt elvenni az Orbánt kiszolgáló ballibek feltételezett véleménymonopóliumát?

A Magyar Idők című újságban vita zajlik a kormányzati térfoglalásról. A szellemi élet gyökeres átalakításáról most először olvastam figyelemre méltó álláspontot. Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója július 6-án fogalmazta meg: ahhoz, hogy az úgynevezett Orbán-rendszer korszakká válhasson, a „Neki megfelelő kulturális korszakba ágyazni a politikai rendszert - ez a dolgunk most.”

A szerző a Bibó Istvántól származó és az ellenzék által oly szívesen emlegetett szabadság kis köreit a „nyilvánosság enklávéinak” minősítette. Ebben az összefüggésben a „citadella” szót is használta, sőt az ellenzéknek tulajdonított „értelmezési monopólium” megtöréséről értekezett. Erről azonban mások a tapasztalataim. A Kádár-korszakban még csak baloldalinak nevezhető állam véleménydiktatúrájáról a nyolcvanas évek közepétől már nem beszélhetünk. Azt viszont elismerem, hogy a rendszerváltás utáni baloldali-liberális véleményhegemónia az 1995-ös médiatörvényig valószínűsíthető. Még inkább 1997-ig, amidőn a magántelevíziók, magánrádiók és magánújságok révén sikerült megteremteni a véleménypluralizmus intézményeit.

Utána jött az első Orbán-kormány, amelynek még nem volt kétharmada, ezért csak módjával változtathatott a nyilvánosság szerkezetén. Az már a médiatörténet fintora, hogy a 2002-es választási vereség után, ellenzéki pártként többet ért el egy hatékony médiabirodalom kiépítésében, mint az ismét hatalomra került és két cikluson át kormányzó szociálliberális koalíció. 2010-ig kiegyenlítődés ment végbe a vélemények frontján, ezt változtatta a maga javára a második és a harmadik Orbán-kormány. Közelebb jutunk a mai helyzet megértéséhez, ha értelmezzük az iménti hasonlatban olvasható másik két kifejezést is.

Az enklávé azt jelenti, hogy államocskák helyezkednek el a másik állam felségterületén, amelyeket a cikk szerzője a citadella szóval illetett. Az utóbbi kifejezés jelentése fellegvár. Mint például a budai Citadella, melyet az 1848/49-es szabadságharc után néhány évvel a Habsburgok azért építettek a Gellért-hegy tetejére, hogy a lövegekkel onnan ágyúzhassák Pestet. Békés Márton tehát nem becsüli le az ellenzék lövőerejét, noha már elszigeteltnek véli. Ezért sem érdemes meglepődni azon, hogy az immár harmadik kétharmados választási győzelem után a kormánypárti napilap hasábjain vita zajlik a szellemi térfoglalás mibenlétéről és mértékéről.   

Amit most rögzítek, abban több a honfitársi bú, mint a kajánkodás vagy a leleplezés szándéka. Az országunkat képviselő csúcspolitikusok viselkedési kultúrájáról tűnődnék.

Az egész magyar sajtón, sőt a közösségi oldalakon is végigfutott egy alig percnyi dokumentáció. Üléseztek az Európai Unió kormányfői, és a valószínűleg magyar operatőr fölvett egy jelenetet, amint miniszterelnökünk az unió két legerősebb emberéhez lépett. Miközben Macron francia államelnök és Merkel német kancellár beszélgetett, Orbán Viktor régi szokásához híven a nyakkendőjét igazgatta, és várta, hogy a tekintetük feléje irányuljon. Arcán érdeklődő mosoly, a kelletlenség láttán azonban ráncba szaladt a homloka, sőt azt is megkockáztatom, hogy elkomorodott. Ám ismét mosolyra derült - még egy kísérlet a bekapcsolódásra -, a megzavart politikusok azonban elindultak az ellenkező irányba. A miniszterelnökünktől távolabb kerülve újra megálltak, hogy meghitt beszélgetésbe elegyedjenek.

Talán még az is elképzelhető, hogy a két európai nagyhatalom vezetője „hivatalból” lenézte a tízmilliós Magyarország első emberét. Ez nem volna szép tőlük, mindazonáltal nehéz szabadulni a gondolattól, hogy Orbán Viktor politikája, itthoni hatalomgyakorlása is szerepet játszott a brüsszeli fogadtatásban. Félő, hogy rendszeresen zsebre vágott keze és az első generációs értelmiségiekre jellemző társasági ügyetlensége sem teszi túl kapóssá az uniós kormányfők kifinomult gyülekezetében. A jelenséget mégse hegyezném ki a jelenlegi miniszterelnökünkre.

Volt egy másik kormányfőnk, Gyurcsány Ferenc is, aki szintén érdekes módon viselkedett az uniós kormányfők brüsszeli csapatában. Mindenki sötét öltönyben, világos ingben és velük harmonizáló nyakkendőben érkezett a találkozóra. Gyurcsány is, ő azonban a légkondicionált teremben levette a zakóját, és lezser mozdulattal az asztalra dobta, két miniszterelnök közé. S hogy ez korántsem volt szokatlan tőle, azt egy hazai esemény is érzékeltette. Az egyeztető tárgyalásra úgy érkezett, hogy a hóna alá csapott dossziét az asztalra hajította, egy szakszervezeti elnök és egy civil egyesületi vezető közé.

Akadtak olyan miniszterelnökeink is, akik megtanultak viselkedni a nyilvános helyzetekben. Az iménti példák mégis azt sejtetik, hogy a pápai és az alcsúti fiú mellett nehéz helyzetben lehettek-lehetnek a protokollfőnökök. Holott magyar állampolgárként szeretnék fölnézni az országunk első emberére. Nem mindig sikerül.            

Nyers Rezsőről a legalaposabb nekrológot Pető Iván írta a Magyar Narancs múlt heti számába. A szerző 1990-ben politikai ellenfele volt az MSZMP utolsó és az MSZP első elnökének, és az egyik mellékmondatban megjegyezte: „Az ő elnöksége idejére esett az MSZMP/MSZP vagyonának részbeni ’eltüntetése’, amelynek csak egyik eleme volt a megyei napilapok eladása.”

E rovatban többször foglalkoztam a témával, hozzájuk szólt Fabriczki András, az MSZP gazdasági hivatalának hajdani vezetője. Zavarta, hogy mintha a Nyers-Fabriczki kettős nyakába akarnák varrni a felelősséget, holott őt csak azzal bízta meg a pártelnök, hogy tegye pénzzé a megyei sajtót, máskülönben nem utalhatják át a fizetést a székházakban és garázsokban megtestesülő pártvagyont működtető munkatársaknak. Hozzáfűzte, hogy a ’90-es választási vereség után lemondott Nyers Rezső, ezért utódja, Horn Gyula és az új pénztárnok, Máté László vitte tovább a megyei sajtó ügyét.

Nekem is az a benyomásom, hogy Nyers Rezső szeme előtt prózai cél rajzolódott ki. Bár a megyei sajtó nagyobbik részét kétségkívül ők ketten adták el a választás előtt, az úgynevezett Springer-lapok „szökése” más körülmények között ment végbe. De átadom a szót Fabriczki Andrásnak, akivel a Magyar Média című sajtótudományi folyóirat 2000/2. számába készítettem interjút. „Háromszor kellett a Debreczeni József vezette országgyűlési bizottság előtt megjelennem. Az akkoriban szintén MDF-es Csurka István állandóan azt kérdezte, hogy hol a pénz, amit a hét lapért kaptunk. Ugyanerről faggatott az SZDSZ-es Haraszti Miklós és az akkor fideszes Molnár Péter is. Nem akarták elhinni, hogy a lapokért egy fityinget sem kaptunk. Mi ’csak’ a megyei kiadóvállalatok ingóságait adtuk el a Springernek. A szúrágta szekrényt, a tintafoltos asztalt, az ormótlan fogast, az özönvíz előtti írógépet és a csálé szemétkosarat. Az ósdi használati tárgyakért 117 millió forintot kaptunk.”

Az újságírók pedig a pécsi Dunántúli Naplótól átigazoltak a pécsi Új Dunántúli Naplóhoz, a tatabányai Dolgozók Lapjától a tatabányai 24 Órához, az egri Heves Megyei Népújságtól az egri Heves Megyei Hírlaphoz, a szolnoki Néplaptól a szolnoki Új Néplaphoz, a békéscsabai Békés Megyei Népújságtól a békéscsabai Békés Megyei Hírlaphoz. Így már kevesebb szó érhette a ház elejét. Egyelőre nem tudom, hogy a trükk kinek jutott az eszébe. A két pártelnöktől már nem kérdezhetjük meg, de a két pénztárnok még igazán elmondhatná.