Néhány nap híján fél év telt el kalapácsvető olimpiai bajnokunk lebukása óta. A dopping-ellenőrök 2018. január 13-án kapták el, mert úgynevezett tiltólistás anyagot találtak a vizeletében. A másfél éves büntetés most lett jogerős, ami azt jelenti, hogy a harminchetedik évében járó atléta 2019. július 12-ig nem versenyezhet. Ez persze azt is sejteti, hogy ha jövő őszig megfelelő edzésformába lendül, akkor részt vehet a következő világbajnokságon. Pars Krisztián akár újabb érmet nyerhet szép kollekciójába, melyben két Európa-bajnoksági aranyérem és két világbajnoksági ezüstérem is található.

A szombathelyi kalapácsvető többet is elmond magáról a Vas Népe című helyi napilapban. Elismeri például, hogy tiltott szerhez folyamodott („buta hibát követtem el”). Arról is beszámol, hogy végre kialudhatja magát, mert már nem 6.20-re állítja be az ébresztőt, hanem egy órával későbbre („a szervezetemre is ráfér a lélegzetvételnyi szünet”). Szeretne azonban ott lenni a jövő évi világbajnokságon, hogy újabb dicsőséget szerezzem a hazájának. A szombathelyi újság becsületére válik, hogy még ilyenkor, válságos élethelyzetében is foglalkozik az eltiltott élsportolóval. Mindazonáltal a szerkesztőség realitásérzékére vall, hogy ugyanebben a lapszámban a Pars-cikk mellé tördelték Halász Bence fényképét is.

A szombathelyi dobóiskola pillanatnyilag legjobb versenyzője még csak huszonegy éves, de már közel jár a bűvös nyolcvan méterhez, ahonnan kezdődik a nemzetközi élvonal. Akik figyelemmel kísérik a hazai atlétika néha meghökkentő történéseit, tudhatják, hogy amikor a 2004-es athéni olimpián a dopping-ellenőrök elkapták két aranyérmesünket, a kalapácsvető Annus Adriánt és a diszkoszvető Fazekas Róbertet, akkor a huszonkét éves trónkövetelő, Pars Krisztián fényképe vigasztalta a megdöbbent magyar újságolvasókat.

Mellesleg a két, olimpiai bajnokságától megfosztott atlétánk és az olimpiai bajnokságát megtartó, de most jogerősen elítélt Pars Krisztián egyaránt a szombathelyi dobóiskolában nevelkedett. Bizonyára baj van a gondolkodásommal, de talán másokban is megfogalmazódott már a kínos kérdés, vajon nincs-e összefüggés a három szombathelyi olimpiai bajnok eltiltása között. Vagy a Nemzetközi Atlétikai Szövetség pikkel a szombathelyi dobókra, vagy a világhírű szellemi és fizikai műhely hagyományaihoz tartozik a doppingolás. Sportújságíróhoz méltó feladat volna érdemben válaszolni a kérdésre.                

A Mozgó Világ című folyóirat találmánya a Fapados Szalon. Közéleti személyiségek fejtik ki álláspontjukat egy időszerű témáról. Május 9-én az április 8-i országgyűlési választás került szóba, a szerkesztett szöveg a 2018/ 6. számban látott napvilágot. Tegnap délután Bolgár György, a Klubrádió műsorvezetője firtatta Kunhalmi Ágnes egyik megnyilvánulását. A szocialista politikus szerint Orbán Viktor „március 15-i beszéde után számos szavazóköri delegáltunk visszamondta a megbízatást”. A helyzetet így foglalta össze: „Több száz ilyen visszamondásról tudok.”

Kétségkívül fenyegetően hangzott a nagy visszhangot kiváltó miniszterelnöki mondat: „A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is.” Ezzel magyarázta Kunhalmi Ágnes az MSZP által delegált választóköri ellenőrök visszavonulását. A tegnapi rádióműsorban még meg is erősítette az ok-okozati összefüggést. Bizonyára voltak visszalépések. Talán lélektanilag kapcsolatba is hozhatók a miniszterelnök fenyegetőzésével. Az sem lepne meg, ha egyszer kiderülne, hogy az ellenőrizetlen szavazóhelyiségekben kisebb-nagyobb csalások mentek végbe, amelyek nélkül nem lett volna meg Orbánék kétharmados győzelme.

Csakhogy a Fapados-vita és a Mozgó Világ 2018/6. számának megjelenése után június 17-én Kunhalmi Ágnest megválasztották az MSZP-választmány elnökévé. Tegnap, immár az elemzésre szakosodott pártparlament vezetőjeként felelősebben kellett volna fogalmaznia, a szavazóköri delegáltak ügyében ugyanis a szálak messzebbre, mélyebbre nyúlnak. A jelek arra utalnak, hogy a kétharmados vereség inkább a szocialisták szervezeti gyöngeségére vezethető vissza. Például Szanyi Tibor, az MSZP egyik elnökjelöltje 2016. június 15-én kifejtette az InfoRádióban, hogy „A meglévő tízezer szavazókörben nagyjából három-négyezer helyen van fix emberünk.” A másik elnökjelölt, Molnár Gyula 6500 hadra fogható aktivistáról beszélt. 2016. október 2-án, a menekültkvótáról 10331 szavazókörben voksoltak. A Fidesz 13122 delegáltat küldött, a KDNP 238-et. A kormánypártok 13361 ellenőrrel képviseltették magukat, az MSZP 3811-gyel. Szanyi száma közelebb állt a valósághoz.

Molnár Gyula pártelnök az InfoRádió 2018. február 13-i műsorában, egy hónappal Orbán Viktor március 15-i fenyegetőzése előtt arról beszélt, hogy az MSZP állapotát az tükrözi majd április 8-án, vajon jut-é elég delegátusa az összes körbe. A 10285 szavazóhelyiségbe 4106 szocialista ellenőr jutott.   

Azt kérdi az egyik olvasó, vajon az Alkotmánybíróság miért semmisítette meg a Kúria ítéletét. A tegnapi bejegyzésben csakugyan adós maradtam az előzménnyel. A Népszabadság szegedi tudósítója 2014-ben a püspökség egyik alkalmazottjáról írt. S mert az eltávolítás nem történhetett meg a püspök beleegyezése nélkül, a nevét belefogalmazta az újságíró a cikk címébe. Csakhogy a katolikus egyház ügyvédje szerint a rendőrség ismeretlen tettes ellen kezdett nyomozni, a lap tehát megsértette a püspök személyiségi jogait. A Népszabadság nyert a Kúrián, az Alkotmánybíróság azonban megváltoztatta az ítéletet.

A legmagasabb bírói fórumnak ma már szinte kizárólag Fidesz közeli tagjai vannak, márpedig a párt filozófiájához tartozik a személyiséghez fűződő jog elsőbbsége. Nem sorolom fel az összes bírósági ügyet, amelyben a Fidesz jogi képviselői a személyiségi jogot tolták előtérbe, mindazonáltal a sajtótörténetből ismerek három ügyet, amelyekről sokat vitatkoztunk. Az egyik a Lex Répássy volt a kétezres évek elején. A pályakezdő Fidesz-politikus azt fejtegette, hogy „Mi az alkotmányos szabadságjogok közül előbbre valónak tekintjük az emberi méltóság védelmét, mint a véleménynyilvánítás szabadságát.” Holott egy 1994-es alkotmánybírósági állásfoglalás szerint a közéleti szereplőknek többet kell elviselniük, mint az átlagembereknek.

A másik ügy szintén az első Orbán-kormány idejére esett. Schmidt Mária miniszterelnöki főtanácsadó beperelte a liberális Magyar Hírlapot, mondván, hogy ő nem szólt bele az RTL Klub-híradó szerkesztésébe. Amit tehát egy tudósítás szerint állított róla Vásárhelyi Mária szociológus, az nem felel meg a valóságnak. Az első két ítélet a szerkesztőségnek kedvezett. Az indoklás szerint az újság nem tehető felelőssé azért, ami egy nyilvános tanácskozáson elhangzik - ha korrekt módon tolmácsolja a megszólalók gondolatait. Harmadik fokon a Legfelsőbb Bíróság (a Kúria elődje) helyreigazításra kötelezte a Magyar Hírlapot. Attól kezdve a tudósítók óvatosabban fogalmaztak.

A tegnapi bejegyzésben emlegetett címadási ügy már a Kúrián is túljutott, de az ítéletet az Alkotmánybíróság megváltoztatta. Az alapjogok küzdelmét a személyiségi jog javára döntötte el; a címbe nem fogalmazhatjuk bele „indokolatlanul” a közszereplők nevét. Akkor most mi lesz az Alkotmánybíróság ’94-es állásfoglalásával, miszerint a közéleti szereplőknek többet kell elviselniük, mint az átlagembereknek?    

Az Alkotmánybíróság súlyos elvi döntéseket napol el, mert kínos neki az állásfoglalás. Máskor pedig olyasmibe szól bele, amihez nincs meg a szakmai felkészültsége. A minap például megsemmisítette a Kúria ítéletét, és úgy döntött, hogy óvakodni kell a félrevezető címadástól.

Talán nem torzítom el a hosszú indoklást, ha úgy foglalom össze, hogy az Alkotmánybíróság nem lát jogi lehetőséget az elmarasztalásra, ha a cikk egésze valós tájékoztatás, bár akadnak benne kisebb pontatlanságok. Ez megnyugtató, igazán kár, hogy szerinte a médiaközlemény címe nem képezi a cikk szerves részét. Önmagéban is valósnak és pontosnak kell lennie, ezért szigorúbb személyiségvédelmi megítélés alá esik. A szakmánk nem hördült fel. Mintha a szerkesztőségek, kiadóhivatalok és újságíró szervezetek belefáradtak volna a nyilvánosság lassú és folyamatos korlátozásába. Holott amennyiben el akarjuk kerülni a súlyos pénzbüntetéssel is kecsegtető elmarasztalást, meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy megint új címadási gyakorlatot kéne kitalálni.

Fél életemet a papír alapú sajtóban töltöttem, adtam magamnak néhány ezer és más szerzőknek tizenvalahány ezer fantáziacímet. Ezek általában tőmondatok voltak a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért. Volt bennük alany és igei állítmány, az utóbbi cselekvésre ösztönzi az olvasót. Ekkor jött azonban az a fránya számítógép, és nekünk, digitális bevándorlóknak a tanítványainktól kellett megtanulni a keresőoptimalizációs címadást. Itt van például egy médianaplós bejegyzés címe 2018. június 22-éről: Korunk Gömböse Orbán Viktor? Nagyobb olvasottságra tett volna szert, ha azt a címet adtam volna neki, hogy Orbán Viktor korunk Gömböse?, elvégre az olvasó leginkább a jelenlegi miniszterelnökre kíváncsi.

Engem Orbán retorikája, a képes beszédhez való vonzódása, a szóvirágok iránti hajlama és a piknikus alkata is emlékeztet vitéz jákfai Gömbös Gyulára, különösen a hajdani miniszterelnök médiapolitikai gyakorlatára. Nem valószínű, hogy az Alkotmánybíróság tisztelt tagjai nálam alaposabban tanulmányozták volna az 1932-36 közti magyar sajtót. De mi van akkor, ha mégis úgy találják, hogy a bejegyzés címével „felségsértést” követtem el? Mi van, ha úgy vélik, hogy Orbán Viktor hatalomgyakorlása inkább Tisza Istvánéra vagy Bethlen Istvánéra hasonlít? Azt pedig elképzelni se merem, hogy mit csinálnának velem, ha Orbán hatalomgyakorlásáról esetleg Rákosié jutna az eszembe, és ezt még bele is fogalmaznám a címbe.

Másfél évtizedet húztunk le ugyanabban a szerkesztőségben. Most azt telefonálta, hogy világosítsam már fel, mit jelent minapi bejegyzésemben ez a mondat: „A kommentelők felületességére jellemző, hogy akkor sem képesek elnézést kérni a véleményét névvel vállaló bloggertől, ha mások számára aligha derül ki, hogy álnéven bizonyultak alkalmatlannak az érdemi vitára”. Kifejtettem neki, de talán másokat is érdekel a magyarázat.

E bejegyzés vitájában Midnightcoder2 firtatta: „Mi az a szempont, aminek alapján az ahaza.blog.hu ebben a pillanatban is három cikkel reprezentálja magát az Index főoldalán. Annyira nem ír jót és jól a csávó.” Meg is nevezte Kereszty Andrást, akit egyébként négy évtizede ismerek. Riporterként szerzett magának hírnevet az ÉS utolsó oldalán. Aztán külföldről tudósított, a rendszerváltás táján pedig a Népszabadság második embere lett. Később főszerkesztette a Griff című hetilapot és a napilapok közül a Népszavát. A Népszabadság megszüntetése (2016. október 8.) után létrehozta az Újnépszabadság blogot, aminek egy „védjegy-oltalom alá eső” ügy miatt A hazára változtatta a nevét. Igazán nem szép tőle, ha teleírja.

A három jegyzet közül az egyik a labdarúgó világbajnokságról szólt. Kitűnő glossza, bár nem lepett meg, elvégre Kereszty András sportújságíróként kezdte a pályafutását. A másik a július elsején hatályba lépett büntetőeljárási törvényről íródott. Tisztes munka. Hm. András ehhez is ért? A harmadik azt pedzegette, hogy a kormányhivatalok kirúgtak néhány ezer munkatársat, és közmunkásként, harmadnyi fizetésért visszafoglalkoztatják őket. Nocsak. Kereszty kolléga új oldalát villantotta fel a nyilvánosság fórumán? Hamar kiderült, hogy a focijegyzetet ő írta, a jogit azonban Gaál Péter, aki szakember a témában, a kulturális közmunkásokról pedig Vásárhelyi Mária szociológus tűnődött.

A „csávó” (a cigány kultúrából átvett kifejezés fiút jelent) ebben a pillanatban tehát nem létezik. Van viszont három színvonalas szerző, köztük egy hölgy, akiket A haza nevű gyűjtőblogban közölt a szerkesztő Kereszty András. Midnightcoder2 felületesnek bizonyult, de mi, újságírók, akik névvel vállaljuk a véleményünket, szintén szoktunk bakot lőni. Csakhogy minden tévedésünket nyilvánosan követjük el, és ha egy hozzászóló okkal pirít ránk, akkor szégyenkezhetünk. Olykor viszonzásul én is szóvá teszek egy-egy kommentelői melléfogást, ám eddig csak egyszer történt meg, hogy az álneves hozzászóló elismerte a tévedését. Ezt írta: „Igazad van, de azért a kurva anyádat.”      

A Mihez kezdjünk a kommentelőkkel? című bejegyzés szelet vetett, és vihart aratott. Eddig 4096-an olvasták el, ez valamivel több a napi háromezres átlagnál. 63-szor szóltak hozzá, ami szintén több az átlagosnál. A kommentelők leginkább azt kérték ki maguknak, ha a blogger elzárja előlük a hozzászólás lehetőségét. Ezt azonban nem nekem rótták föl, hanem annak a divat-szakértőnek, akinek a digitális naplóját dicsértem. Nálam azt firtatták, vajon kinek írom ezt a fránya Médianaplót. Hát nem nekik, az biztos.

Miközben keresetlen szavakkal vették zokon a választ, azt kérdezték, ha helyettük a kommunikáció szakos diákoknak írom ezeket a bejegyzéseket, akkor mit keresek egy nyilvános helyen. Miért nem húzódom vissza egy zártkörű fórumra? A helyzet az, hogy épp ott vagyok. A Facebook-on van egy üzenőfalam, arra írom e sorokat. Itt ugyanis megválogathatom a digitális ismerősöket. Csak azok jelentkezését fogadom el, akik fényképet is küldenek magukról. Ezernél alig több a potenciális vitapartnerem, és majd’ mindegyiket személyesen ismerem. Van közöttük jobb- és baloldali, akik világnézetüktől függetlenül értelmes emberek. Számítok a véleményükre, igénylem az álláspontjukat. Azért sem vagyok híve a tiltásnak, mert helyettem a vezeték- és a keresztnevük moderálja őket.

A Médianaplónak azonban, úgy látszik, van jelentése nyilvánosabb helyek számára is. Nagyjából minden második bejegyzés utánközlő portálok felületén köt ki. Ha hiszi az álneves olvasó, ha nem, az utánközlők munkatársai közül senkit sem ismerek, a szerkesztőségekkel sincs kapcsolatom. Ezért nem is tudom, miért hozzák az írásaimat, erről őket kéne megkérdezni. Az álneves hozzászólókról viszont az a benyomásom, hogy tévképzet áldozatai. Bár a fejemre szoktak olvasni, hogy lenézem őket, egyik sorstársam, a szintén szakmai rovatot író kollégám szellemes megállapítását idézem: „Azokat nem lehet lenézni, akiket nem látunk.”

Az ismeretlen, álnév mögé bújó kommentelőnek nincs számunkra személyisége. Személyisége csak annak lehet, akiről tudjuk, hogy kicsoda. Akinek nincs története, hiába véli magát személyiségnek, hiányoznak a sorsmozzanatnak vélhető kapaszkodók, amelyek hitelessé tehetnék a véleményét. Az indulatszavakon átsiklik a tekintetem, és csak arra figyelek, amelyből fény szűrődik a hozzászóló intellektusára. Neki természetesen válaszolok, egyébként azonban maradok ama bizonyos zárt körben. A digitális ismerősök, ha úgy tetszik: a neves személyiségek társaságában.  

„Tetszik a Stíler nevű blog” - e mondattal kezdtem a tegnapi bejegyzést. Akaratlanul is beletenyereltem valamibe. Nem vettem észre, hogy két blogger (egy nő és egy férfi) megszüntette a kommentelés lehetőségét. S mert népszerű témakörrel foglalkoznak, a divattal, megsértették a potenciális hozzászólókat, akik szívesen fejtették volna ki az álláspontjukat.

Utólag már értem, hogy a szakmai páros férfi tagja azért osztályozta a kommentelőket, mert amíg engedélyezték a hozzászólásokat, meggyűlt a bajuk velük. Ezúttal már nem ismétlem meg a hét kategóriát, mindössze azt fűzöm hozzájuk, hogy a tegnapi bejegyzésem néhány hozzászólója az osztályozás helyett a listázás kifejezést használta. Nem teljesen függetlenül attól, hogy a kormánypárti sajtóban dívik a listázás. A Figyelő című hetilap például nemcsak az Orbán-rendszer vélt ellenségeit nevezte meg, hanem az állítólag kontraproduktív témákkal foglalkozó társadalomtudósokat is.

A sértett kommentelők között kialakult alkalmi koalíciót jellemzi, hogy az ellenzéki troll szóhasználatából bontották ki a kormánypárt trollok a maguk sajátos álláspontját. Mert ha a két divatos blogger közül az egyik a hozzászólásokról szerzett tapasztalatait osztotta meg a nyilvánossággal, akkor a kommentelés kizárása nem lehet más, mint egy liberális garázdálkodása. Márpedig ebben a kultúrában a „libsi” nem más, mint a zsidó kódszava. Ha efféle klaviatúra-koptató fosztja meg a potenciális hozzászólókat a megszólalás lehetőségétől, csak „buzi” lehet. Miután az indulatosabb kommentelők gyakorlottan összedobták az előítéletektől hemzsegő toposzt, a blogger állítólagos jellemvonásait, kiközösítették azt, aki már kiközösítette őket. A felgyorsult kommunikáció korában így vált teljessé a digitális exkommunikáció.

A listázással azonban van egy kis baj. A kifejezés azt jelenti, hogy a listázók olyan embereket neveznek meg, akiket elítélnek vagy elítéltetnének. Ehhez viszont vezeték- és keresztnevekre van szükség. Csakhogy a sértődöttségükben összefogó kommentelőknek nincs nevük. Álnév rejtekéből nyilvánítanak véleményt. Úgy tapasztalom, hogy felületességükért, zsigeri megnyilvánulásaikért akkor sem képesek elnézést kérni a véleményét névvel vállaló bloggertől, ha mások számára aligha derül ki, hogy álnéven bizonyultak alkalmatlannak az érdemi vitára. Amióta a Médianapló kikerült az online nyilvánosság fórumaira, egyetlen kivétellel szembesültem. Ezt írta: „Igazad van, de azért a k…a anyádat.” Ő nem pontozta ki.  

Tetszik a Stíler nevű blog, amelyet két divat-szakértő működtet. Ahogy látom a jól szerkesztett, stílszerű honlapon, Rigó Ági és Pusztai Olivér már hirdetési bevételekre is szert tett. Ez arról árulkodik, hogy akadnak cégek, amelyek fantáziát látnak a digitális vállalkozásukban. A két szerző életvezetési tanácsokat ad könnyed és tartalmas formában - a szó tágabb értelmében töprengenek, tűnődnek a stílusról.

Tegnap a szakmai páros férfitagja gondolkoztatott el azzal, hogy osztályozta a kommentelőket. Mint majd’ mindenkinek, aki digitális naplót vezet, az én tevékenységemnek is kéretlen, nemkívánatos, nehezen elviselhető része a megannyi kommentelő. Közülük az egyik típus az előző mondatban olvasható férfitag kifejezést azonnal lefordítaná hímtagnak, és hozzáfűzné, hogy hehehe vagy muhaha. Az efféle hozzászólás persze még az ártalmatlanabb fajta, legföljebb a bejegyzést övező vitát sekélyesíti el. Pusztai Olivér egyébként a kommentelő hét típusát különbözteti meg.

A szakértőt, aki inkább okoskodónak nevezhető, mert mindent jobban tud, elvégre nincs olyan téma, amihez ő nem ért. A dementort, ami a latinból átvett dementál (megcáfol, meghazudtol) kifejezésből származik, és aki minden kákán csomót keres, vagyis lételeme az akadékoskodás, az okvetetlenkedés. A trollt, aki mellékösvényre tereli a vitát, és minél sótlanabbul fogalmaz, annál agresszívebbé válik. A személyeskedőt, aki a bejegyzés témája helyett keresetlen szavakkal illeti a bejegyzőt. Az ostobát, aki a digitális kocsmából kiment a mellékhelyiségbe, majd áttévedt a virtuális intézmény kávéházi részébe, a törzsasztalnál értelmesen beszélgető polgárok közé. A felháborodottat, aki kikéri magának azt a bejegyzést, amelyet nem is kellett volna elolvasnia. Végezetül pedig a normális kommentelőt, aki „néha még az iróniát is felismeri”.

Valamivel méltányosabb az álláspontom, a kommentelő ugyanis szükséges rossz. A blogger nem föltétlenül felkészültségben különbözik az újságírótól. Abban inkább, hogy nincs szerkesztője. Hiába készült föl a választott témából, jól jönne neki egy megbízható olvasó, aki kívülről látja a szöveget, és feltűnnek neki az elírások, esetleg a tartalmi ellentmondások is, amelyeket a témába belepistult szerző nem vett észre. Miközben elszenvedjük a kéretlen kommenteket, mindig akad egy-egy hozzászóló, aki a pontosítással elvégzi a hiányzó szerkesztő munkáját. Ezért érdemes elviselni, hogy a többi álneves hozzászóló visszaél a kommentelmi jogával.        

Tegnapi bejegyzésemre érdekes hozzászólás érkezett. A Szálló monitorok álnevű kommentelő ma reggel 8 óra 18 perc 38 másodperckor idézett a Szabad Sajtó Alapítvány okiratából, miszerint célja „A társadalmilag értékes, de gazdaságilag nem önfenntartó lapok és időszaki kiadványok, fiatal újságírók és az állás nélkül maradt újságírók támogatása.” Ismerős gondolat.

Kevesen tudják, hogy „a társadalmilag értékes, de gazdaságilag nem önfenntartó” mondatrész az MSZP 2002-es választási programjára rímel. Vagy ha előbb volt az okiratban, akkor onnan szűrődött át a választási programba. Van egy harmadik lehetőség is. Miután a koalíciós tárgyalásokon az SZDSZ javaslatára a Sajtóalap kimaradt a Medgyessy-kormány programjából, a gondolatot átmentették az MSZP közeli alapítványhoz. A skandináv országokban és az NSZK-ban ugyanis bevált, hogy egy független személyiségekből álló testület szavazza meg az értékes mondandóval kecsegtető lapok kiadása és bevétele közti különbséget.

Nem vonom kétségbe, hogy ez a gyakorlat jellemezte a Szabad Sajtó Alapítványt is, amíg telt ama 900 millió forintból, amelyet az MSZP a megyei sajtóért kapott 1990-ben. Kérdés azonban, hogy az értékes, de veszteséges lapok mellett kaptak-e belőle azok a kollégák, akiket a megyei lapok közelmúltban bekövetkezett „államosítása” után rúgtak ki. Ha pedig félreszorítottságukban újságalapításra adták a fejüket, vajon a vállalkozásuk kapott-e legalább anyagi támogatást a Szabad Sajtó Alapítványtól. Mert erkölcsit nem kaptak, épp erről írtam Miért foghíjas a Szabad Sajtó-díjasok névsora? címmel a tegnapi bejegyzésben.

A biztonság kedvéért felsorolom a médiumokat, amelyek megérdemelnék az erkölcsi és anyagi támogatást. A Babos Attila és Nimmerfroh Ferenc nevéhez kötődő SzabadPécs.hu-t, a Bartuc Gabriella szerkesztette Veszprém@kukac.hu-t, a Klecska Ernőhöz fűződő Fehérvárkukac.hu-t, a sokáig Porcsin Zsolt irányította Vagy.hu-t Debrecenben. De hogy ne csak a gleichschaltolt vidéki napilapoktól eltávolított újságírókat említsek, jó volna tudni, vajon Rajnai Attila Hírösvény című kecskeméti hetilapja vagy az L. László János-féle Nyomtassteis.hu kapott-e támogatást az MSZP „sajtóalapjától”?

Ha telt rájuk a megyei napilapok árából, akkor az alapítvány rendeltetésének megfelelően működik. Ha viszont elmaradt a támogatás, akkor nem ártana közelebbről is megismerni a szabadság kis köreit. Hátha az ellenzéki párt fölfedezné bennük az ellenállás csíráját.       

Most már nem jegyzem ide szó szerint Fabriczki András tegnap idézett gondolatát. A hajdani MSZP-pénztárnok mondandóját úgy foglalnám össze, hogy a pártja 1990-ben kapott ugyan 900 millió forintot a megyei sajtóért, az összeg azonban jó helyre, a Szabad Sajtó Alapítványhoz vándorolt. Oké, ha ő ezt állítja, akkor abból érdemes kiindulni, hogy a jelentős summát a nyilvánosság tágítására költötték. Ennek voltak is jelei, amíg Földes György történész elnökölte az alapítványt.

Gondoskodott arról, hogy a mindig március 15-én és többnyire a Pilvax-kávéházban átadott Szabad Sajtó-díjak egyikét nem fővárosi szerkesztőség munkatársa kapja. Így tüntették ki például a győri Horváth Sándort, a szolnoki Teleki Józsefet, a debreceni-egri Porcsin Zsoltot vagy a székesfehérvári Klecska Ernőt. Menet közben annyit azért változott az alapítvány álláspontja, hogy váltakozva díjazta a vidéki újságírók egyikét. Az egyik évben magyarországit, a másikban pedig határon túlit, elvégre a szó földrajzi értelmében a kolozsvári, újvidéki, pozsonyi, ungvári, sőt kanadai magyar tollforgatók is vidékiek.

Aztán Földes György lemondott, mert nem értett egyet azzal, hogy az MSZP eladta Népszabadság-tulajdonrészét. S hogy indokolt volt a felháborodása, azt mi sem bizonyítja, mint a patinás napilap sorsa. Az új tulajdonos kezében kiszolgáltatottá vált, és 2016. október 8-án egy tollvonással meg is szüntették. Az alapítvány új elnökének, Kránitz Lászlónak a médiapolitikusi, sajtótörténészi vagy újságírói tevékenységéről nem találtam utalást a szakirodalomban. Mindazonáltal jó néven vettem tőle, hogy 2018. március 15-én kifejtette: a szíve szerint mindenkit kitüntetne, aki miatt még létezik szabad sajtó. Ehhez képest a díjat átvette Németh Péter, a Népszava című budapesti napilap nyugalmazott főszerkesztője, Lakner Zoltán politológus, a 168 Óra című budapesti hetilap főszerkesztő-helyettese, és Papp Réka Kinga civil aktivista, a budapesti Klubrádió műsorvezetője.

Nem vonom kétségbe a bíráló bizottság döntését, de a tagjai talán fölfigyeltek arra, ami a magyar nyelvű médiapiacon történt. Az Orbán-kormány bekebelezte és „megtisztította” a Budapesten túli sajtót, nemcsak a határon innen, hanem túl is. Ebben a helyzetben vajon a zsűri miért nem talált egyetlen kirúgott és félreszorítottságában független fórumot alapító újságírót sem, akit a vidéki napilapok árából működtetett Szabad Sajtó Alapítvány díjára érdemesnek tartott volna?