8.45: az imént jöttem föl a lépcsőházból, üres volt a postaláda. Hosszú az utca, és a kézbesítő bennünket rövidít meg. Nem tartja be a szerződést, miszerint a Magyar Posta reggel hétig eljuttatja az előfizetett újságokat. Például a Népszavát, amely bejelentette, bár nem részletezte az áremelést. Vajon mennyit kell holnaptól az utcán fizetni érte? Két éve 230 helyett 270 forint lett az ára, szombatonként 290. Az előfizetés negyedévenként 10 ezer forintba került, majd 12750-be. Ha most túl sokat emel a kiadóhivatal, érdemes-e még járatni a lapot?

Az áremelési közleményben az is olvasható, hogy „A Népszava az elmúlt két évben megkétszerezte a példányszámát.” Ez igaz. 2016 harmadik negyedévében, a Népszabadság megszűnése előtt átlagosan 10646 példányban jelent meg, 2018 harmadik negyedévében 21125 példányban. Csakhogy Puch László, aki 1,1 milliárd forinttal tőkésítette föl a céget, 2016 végén kifejtette az ATV-ben, hogy „racionális működést és 30-35 ezer példányt” vár a Népszavától. Nos, egy napilap évente 317-szer jelenik meg, és ha csekély a példányszáma, naponta egymillió forint veszteséget könyvelhet el. A cég két hetilapja közül a 20 ezer példányos Vasárnapi Hírek veszteséges volt, a 80 ezres Szabad Föld szolidan nyereséges.

Úgy számoltam akkoriban, hogy a feltőkésítésből az országgyűlési választásig telik a működtetésre, és 2018 közepén szembe kell majd nézni a hogyan tovább kérdésével. A szembenézés most történt meg. Puch László eladta nyereséges hetilapját a kormánynak, a veszteségest pedig hétvégi mellékletként olvasztja be a Népszavába. Vajon sikerült-e racionálissá tennie a napilap működését? Az persze kívülről is megállapítható, hogy üzletemberként racionálisan cselekszik. Megtisztította a portfóliót. Legkelendőbb portékáját, a törekvő, átlagosnál műveltebb mezőgazdasági vállalkozók visszafogottan politizáló hetilapját értékesítette, a városi polgárok direktebben politizáló hetilapját pedig megszüntette.

Az új helyzetet nem érdemes kizárólag Népszava-problémának, napilap-kérdésnek tekinteni. Tudomásul kéne venni, hogy a hagyományos sajtó nemcsak drágább, hanem sebezhetőbb is. A kormány zsarolási potenciálját növeli, hogy duplájára emelheti a nyomdai előállítás költségét, és az állami Magyar Posta révén reggel helyett délután kézbesítheti az ellenzéki újságot. Járhatóbb útnak ígérkezne a digitális kibontakozás, erről azonban csak holnap tűnődnék.

Néhány napon belül másodszor az úgynevezett 300-as teremben. Budán, a Villányi úton található, az épület az MSZP utolsó szellemi mentsvára. A választási vereség után éledező szervezetei egyre-másra rendezik a gondolkodással kecsegtető összejöveteleket.

November 19-én délelőtt tízkor kezdődött a Horn Gyula örökségét felmérő konferencia. A harmincas. kora negyvenes előadók egymás után fejtették ki álláspontjukat, a szünetben azonban elszivárogtak. Siettek a munkahelyükre, vagy csak nem voltak kíváncsiak a szünet utáni előadók, többnyire nyugalmazott főszerkesztők és rangidős, de már a döntési helyzetekből kihagyott politikusok véleményére. Alighanem visszaadták idős és ellenzékbe szorult pályatársaiknak a kölcsönt. Hatalmi helyzetükben ugyanis a mai öregek beszéltek először, majd elszivárogtak a szünetben, hogy ügyet se vessenek az akkor még pályakezdő értelmiségiek álláspontjára.

A tegnapi szervezők, a Deák Ferenc Kör alapítói ügyesebbnek bizonyultak. Este fél hatkor kezdték az emlékezetpolitikáról szóló tanácskozást, amikor a fiatalok ráértek, az öregeknek pedig mindegy, hogy mikor mozdulnak ki otthonról. A közönség átlag életkorát úgy hatvanasra saccoltam. A felkért előadók egymással beszélgetve töltötték ki a rájuk szabott ötnegyed órát, nem maradt lehetőségük elszivárogni. Az életkori megosztás is jobban sikerült. A legtekintélyesebb, a szociálpszichológus Csepeli György 72 éves, a könyvkiadó-történész-publicista Gyurgyák János tízzel fiatalabb. A történész-publicista Csunderlik Péter pedig a maga 33 évével azokat a fiatal értelmiségieket képviselte, akiknek a szellemi teljesítményére már a karaktergyilkosságban járatos kormányzati szervek is fölfigyeltek.

Az emlékezetpolitikai okfejtésből tartalmas vita kerekedett. Négy figyelemre méltó mondatot jegyeztem föl az előadóktól. Íme: „A válság idején az identitásképzés kiéleződik.” (Csepeli György) „A szimbólumoknak annál nagyobb erejük van, minél erőtlenebb a társadalom.” (Csunderlik Péter) „Jobb volna, ha a politikusok a történelem helyett inkább a szociológiával foglalkoznának.” (Gyurgyák János) Az egyik hozzászóló, Avar János újságíró, veterán külföldi tudósító véleménye is elgondolkoztatott: „Trump nem tud Orbán lenni, mert az amerikai intézményrendszer erős.”

A választási vereség után lassanként ocsúdó MSZP életjeleket mutat magáról. A 300-as terem talán meg is telik majd, ha megérkeznek a középkorú és a pályakezdő érdeklődők.       

Két Magyar Idők van. A hétköznapiban kormányzati ihletésű cikkek jelennek meg a pártközpont szerkesztésében, a mellékletben igazi újságírók fejtik ki álláspontjukat érdemi kérdésekről. E kettősség példája a múlt szombati szám. A november 24-én megjelenő agitatív rész szakmaiságára jellemző, hogy a címoldalon „2018. november 23., szombat” olvasható, a Lugas című hétvégi melléklet alatt pedig a „2018. november 24., szombat”.

Tartalmilag azért nem térek ki a kétarcúságra, mert Hanthy Kinga izgalmas témát pendített meg a Lugasban. A Készétel című jegyzetben azt fejtegette, hogy „az újságírók elfelejtették, miről szól a szakmájuk… Az új, véleményadó műfajnak a legfényesebb terepe a média, vagyis a hangos-képes sajtó. Vajon nem tartanák-e komolytalannak, ha valaki az írott sajtóban úgy készítene cikket, hogy szakmai témában a kollégái véleményét kérdezné meg?” Arra utal tehát, hogy a papír alapú sajtóban az újságírók-szerkesztők még mindig ragaszkodnak a szakemberek megkérdezéséhez, az elektronikusban viszont a műsorvezetők beérik az újságírók megszólaltatásával is.

Okfejtését azzal egészíteném ki, hogy ez a szereposztás megkülönböztetéssel is párosul. A szakembereknek az önözés dukál, miután azonban az újságírók tegezik egymást, a műsorvezető letegezi a kollégáit. Faramuci akkor lesz a helyzet, amikor az újságíró mellé meghív egy szakembert is, és ilyenkor káoszba hajlamos fulladni a beszélgetés. Két szempontból mégis továbbgondolnám Hanthy Kinga tartalmas eszmefuttatását. Az egyik az, hogy a műsorvezetők megérdemlik ugyan a dorgálását, mindazonáltal találnék számukra mentő körülményt. Olyan viszonyok uralkodnak a hazai médiában, hogy nem is olyan könnyű szakembereket csábítani a stúdióba.

Vagy azért nem jönnek, mert a mundér védelménél árnyaltabb véleményükkel nem akarják kockáztatni az egzisztenciájukat. Talán még vállalnák is a kockázatot, de ágazatuk vezetősége engedélyhez köti a megszólalásukat. Ilyenkor jön létre az a kényszerhelyzet, amikor jobb híján újságíró ül be a hűlt helyükre. A másik szempont az, hogy nem mindegy, milyen újságírót kér föl értelmezésre a műsorvezető. A mindenhez konyító típus azért rossz választás, mert felületes beszélgetést eredményez. Csakhogy léteznek szakújságírók is, akik évtizedek óta foglalkoznak ugyanazzal a témakörrel. Ha naprakészek belőle, akkor szakmaiságuk nem kérdőjelezhető meg, előadókészségük pedig oldottabb, könnyedebb, közérthetőbb a szakemberekénél.                

Bejárta az ellenzéki sajtót a humorista mondása: „Három fasiszta jellegű kormánypárti televízió van: az M1, a Hír TV és az Echo TV.” Ezt mondta ki november 22-én a negyedikben, a Duna TV-ben. Persze csak vicceltem. Ha komolyan venném Fábry szavait, akkor bizony így kellett volna folytatni az eszmefuttatást.

Idestova három évtizede fülelek le ütős mondatokat a nyilvánosság fórumain, és az idézetet nem raktam bele az eheti válogatásba. Az ellenzéki orgánumok ugyanis csak azt hallották ki Fábry Sándor szavaiból, amit ki akartak hallani. Ő azonban nem is annyira a hatalmon lévőkön csipkelődött, mint inkább az ellenzéken köszörülte a nyelvét. Ama politikusokon, újságírókon és kommentelőkön, akik elszigeteltségükben és elkeseredettségükben hajlamosak a fasisztázásra.

Mondatát úgy értelmezem, hogy ha már ti lakájmédiának nevezitek azokat a tévéket, amelyekben én is megjelenek (vagy megjelenhetnék), akkor tovább fokozom a fránya minősítést, hogy nyilvánvalóvá tegyem az árnyalatlanságát. Kijelentésének megítéléséről árulkodott a stúdióban ülő közönség magatartása. Nem mertek rajta igazán nevetni, mert azon morfondíroztak, vajon mit is mondott ez a Fábry. Nos, az a helyzet, hogy Fábry ironizált. Márpedig az irónia azért értelmiségi fegyver, mert kétélű. Nemcsak golyó megy ki a csövén, hanem a légnyomás miatt vissza is üthet.

Ám a hatalom nem értelmiségi. Épp olyan süket az iróniára, mint a közönség. Nem azt hallja meg, hogy Fábry Sándor a maga furmányos módján védte meg a tehetetlenségében toporzékoló ellenzékkel szemben, hanem hogy az udvari bolond elégedetlen a királyi média működésével. Erre meg is van az oka, de azt nehéz elvitatni tőle, hogy csipkelődése ellenére azonosult a hatalmon lévők értékrendjével. Mondandójának színe az azonosulás, fonákja pedig a csipkelődés.

Médiatanárként vissza-visszatérő élményem, amiről a főiskolások és az egyetemisták számolnak be. Az első év után hazatérnek a rájuk ragadt értelmiségi látásmóddal, és a családi asztalnál valamit a fonákjáról is láttatnak, valakit csipkelődve is jellemeznek. A csúfondáros, gunyoros, kesernyés megjegyzést zavart, olykor dermedt csönd fogadja. Az első generációs értelmiségi ekkor veszi észre, hogy otthon hagyott szerettei nem értik az észjárását, létezési kultúráját. Ez a jobbik eset. A rosszabbik, ha félreértik, és még meg is sértődnek. Kíváncsian várom Fábry Sándor betámadását a Magyar Idők hasábjain, a kultúrharc jegyében persze.

Tegnap este adta hírül Gábor György vallástörténész, hogy 96. évében meghalt Randolph L. Braham történész. Az angolos név anagramma. Ábrahám Adolf, az erdélyi Désből Amerikába elszármazott fiatalember farigcsálta. Voltaképpen a saját nevén lett világhírű holokauszt-kutató.   

1984 májusában találkoztunk New York-ban. Egyetemi dolgozószobájában Avar Jánossal, a Magyar Nemzet washingtoni tudósítójával együtt látogattam meg. Interjúnk az Élet és Irodalom június 15-i számában látott napvilágot. Egyik részletéről tűnődve búcsúzom a legtekintélyesebb holokauszt-kutatótól. Szóba hoztam, hogy a Privát történelem című dokumentumfilmben, amelyet Bódy Gábor még 1978-ban készített a negyvenes évek hangulatáról, láttam egy menetet. 1944 nyarán épp deportálják a győri gettóban összegyűjtött zsidókat. Ekkor pattant föl a vendéglátó, és azt kérte, hogy várjuk meg.

Másfél óra múlva tért vissza, és újságolta, hogy mit talált a dokumentációjában: Eichmann emberei hibáztak. Most azt írom le, amit akkor hallottam Braham-től. A Budapesten tartózkodó SS-tiszt, Adolf Eichmann elmondta Joel Brand cionista vezetőnek, hogy a magyar zsidókért 10 ezer áruval megrakott teherautót kér. Az „üzlet” záloga 30 ezer túsz lett volna, akiket Bécs közelében mezőgazdasági munkára fognának. A magyar csendőrök be is vagonírozták a legközelebbi gettó lakóit. A győri pályaudvarról indult a szerelvény, és kerekei már Kassánál csattogtak, amidőn a „szórakozott” (Braham jelzője) német vonatparancsnok kézbe vette a menetlevelet.

Rémülten vette észre, hogy a végállomás nem a szokásos. Északkelet felé haladnak, holott nyugat lett volna a cél. Fölhívta Eichmannt, aki lehordta ugyan, de utasította, hogy ha már így alakult, vigye tovább a vonatot Auschwitz-ba. Ma már tudjuk, hogy a megsemmisítésbe. Helyettük a debreceni és a szegedi gettóban összegyűjtött zsidókat vitette répaszedésre és egyéb munkákra. 1984 óta sok minden kiderült. Például az, hogy tévedtem. New York-ban nem ugrott be, hogy a győri menetben korántsem nyári öltözéket, hanem téli ruhát viseltek a sárga, hatágú csillaggal jelölt emberek. Az amatőr felvétel tehát nem 1944 nyarán készülhetett róluk, hanem az októberi nyilas puccs után.

Egy szegedi egyetemista, Berkes Tímea 1995-ös diplomamunkájában olvasható, hogy a vegyes házasságban élő zsidókat a nyilasok 1945 februárjában gettóba zárták. Majd március 26-án a győri Duna-partra terelték és a folyóba lőtték őket. A szovjet csapatok két nap múlva érték el a várost.

Ma reggel, a Kossuth Rádióban megszólalt egy erdőmérnök-akadémikus. Miközben azt jövendölte, hogy e század végére elfogynak az erdeink, a környezetvédelem-ellenes amerikai elnök nevét kétszer is Trumpnak ejtette ki. Világszerte majd’ mindenki Trampnak mondja, engem mégse zavar a szokatlan megnyilvánulás. Elvégre az Egyesült Államok jelenlegi elnökének Németország a szűkebb pátriája. A nagyszülei vándoroltak ki onnan, ahol a Trumpot még úgy ejtették ki, ahogy írták. Az erdőmérnök megszólalása nyomán azonban beugrott egy másik név is.

Niklas Süle ismerős a magyar focirajongók számára. A német válogatott belső védője 23 éves, 195 centi magas és 93 kilónyi. A Nemzeti Sport Online 2017. március 25-i tudósítása szerint ajánlatot kapott a török labdarúgó szövetségtől. Hívták a válogatottba, mert a neve olyan törökösen hangzik. De ő nem állt kötélnek, kivárta inkább a német szövetség érdeklődését. Amióta a Bayern München sokat foglalkoztatott játékosa, és gyakran látjuk a magyar tévékben is, a kommentártorok Szülének ejtik a vezetéknevét. Holott tőle tudjuk, hogy a nagyszülei Budapestről vándoroltak ki Németországba.

Georg-György keresztnevű apja már kint született. Valahol olvastam, hogy miután elvált a kisfia anyjától, mintha haza is költözött volna. A nagyra nőtt fiú 16 éves koráig kettős, német-magyar állampolgár volt, most tehát akár a mi válogatottunkban is játszhatna. De jobban járt a német útlevéllel, mert a világ egyik legerősebb válogatottjában focizhat. Hajdú Mihály kitűnő kézikönyve, a Családnevek enciklopédiája szerint a Süle a latin Silvester-ből származik. Erdeit, erdőben élőt vagy dolgozót jelent. Magyarországi változatai a Süle mellett a Sülle, a Silye, nekem pedig volt az egyetemi kollégiumban egy szobatársam, akit Sülinek hívtak. A Süle Vas és Békés megyében terjedt el, a Süli Szeged környékén.

Némi gyanakvásra ad okot, hogy a nyelvész feltünteti a németes változatokat: a Schülét, a Schüllét és a Schilét is. Érteni vélem, hogy a magyar kommentátorok akkor ejtenék a centerhalf nevét Sülének, ha sch-val írná. Ő azonban ragaszkodik az ősei nevéhez. Ezzel magyarázható, hogy a magyar sportújságírók átvették a német kollégáik kiejtését, és Szülének mondják. Eljárásukat nem vonom kétségbe. Csupán azon tűnődöm, hogy ha az erdőmérnök-akadémikus ma reggel, a Magyar Rádióban németesen Trumpnak mondta Trumpot, akkor talán a magyar sportújságírók is maradhatnának a magyaros Sülénél.    

Stanik István alapember. Ha valaki megírja az erdélyi magyar sajtó történetét, a vállalkozásainak külön fejezetet kell majd szentelnie. Tegnap egy szösszenetet írt föl a nyilvánosság üzenőfalára: a szemközti kávéházból okostelefonjával lefényképezte a Cafe Frei homlokzatát. Ez az a hely, ahová soha többé nem teszi be a lábát.

A hajdani tévériporter Frei Tamás kávézók hálózatát működteti, az egyik üzlet Nagyváradon található. István barátom beült, hogy tíz lejért (hétszáz forintért) igyon egy feketét, ám a pincérnő nem volt hajlandó magyarul fölvenni a rendelést. A történetet megírta a Facebook-ra, és a látszólag jelentéktelen ügyhöz több száz hozzászólás érkezett. Néhány nappal az Erdély sorsát eldöntő gyulafehérvári román nagygyűlés századik évfordulója előtt a vitában felkavarodott minden, ami a magyar-román viszonyt megterheli. Leginkább az gondolkoztatott el, hogy egy román kommentelő az anyanyelvén szólt hozzá, de ahhoz, hogy kifejthesse a véleményét, tudnia kellett magyarul. Máskülönben mihez szólt volna hozzá? Magyar beszélgetőpartnerei pedig az anyanyelvén, románul tisztelték meg.

Itt meg is állnék az értelmezéssel. Nem firtatnám Frei Tamás tulajdonosi felelősségét, aki a magyar határtól tizenöt kilométernyire, hatvanezer magyar (és persze a kávéházi törzsvendég Ady Endre) városában olyan üzletvezetőt alkalmazott, aki nem követeli meg a munkatársaitól, hogy magyarul is vegyenek föl rendelést. Azt se feszegetném, hogy a váradi magyarok a Facebook-vita nyomán bojkottálni akarják a Cafe Freit. Más foglalkoztat. Tőlem százméternyire van a Cibere nevű, székely ételeket kínáló faloda. Onnan szerzem be kedvenc ásványvizemet, a másfél literes borszékit.

Nemcsak érzelmi okból (apám a múlt század negyvenes éveiben a borszéki Hangya-boltban dolgozott). Azért is, mert 210 forintba kerül, miközben a szomszédos kínai 250-et kér érte, a közeli Spar pedig 324-et. A flakon tökéletes, a kupakot erőfeszítés nélkül lehet lecsavarni, a „borvíz” íze pedig hazai. A cég azonban, amelyet a felirat szerint 1905-ben, még a magyar időkben alapítottak, Borsec-ként árulja kifogástalan tartalmú portékáját. A Keleti-Kárpátok hasadékaiból 2400 borvíz fakad. Több mint százéves hagyományával, ízével és korszerű csomagolásával a borszéki tarolhatná az itteni ásványvíz-piacot.

A jelek arra utalnak, hogy a cég jelenlegi tulajdonosai be vannak oltva az üzlet ellen. A világ minden kincséért sem írnának le egy magyar helységnevet.              

Szóba se hoznám, de a rokonok és barátok emlékeztetnek a születésnapomra. Ha már így alakult, azzal tisztelem meg magam, hogy a legkedvesebb foglalatosságról írok. Három évtizede gyűjtöm a szállóigéket, és tizenkét éve már megjelent egy kötetnyi belőlük Lefülelt mondatok címmel. Azóta összejött további ezer, így háromezerre rúg a számuk.

Ennyi persze nem hagyta el a közéleti személyiségek száját, egy minőségi válogatás felére csökkentené a mennyiségüket. Azon tűnődöm, vajon kik azok, akiknek ismételgetjük a szavait. Abból indulnék ki, hogy az a nagyon jó, illetve nagyon rossz, tehát ütős mondat, ami kicsúszik a szájon. A beszélgetés hevében hangzik el, ehhez sokat kéne beszélgetni, lehetőleg olyanokkal, akiknek más a véleményük. A legutóbbi évek nem kedveztek az eszmecseréknek, ez érzékelhető a szállóigék gyérüléséből is.

Az a benyomásom, hogy mi, újságírók, nem vagyunk igazán alkalmasak a szállóigék kitalálására. Felkészülünk egy-egy témára, és jó tanulók vagyunk, de annyi mindenhez konyítunk, hogy ritkán hatolunk a folyamatok mélyére. S bár volna stílusunk arra, hogy röviden fogalmazzuk meg a lényeget, gyakran épp a lényeglátásunk hiányzik. A filozófusoknak viszont sokkal kevesebb a témájuk, néha eggyel bajlódnak életük végéig. Annyira árnyaltan látják a folyamatot, hogy ritkán képesek röviden és hatásosan megfogalmazni a lényeget.

A politikusok azért képesek röviden megfogalmazni a lényeget, mert a hatásból élnek. A pályaívük mégis szakadozott, ellentmondásos. A miniszterelnököknek például hivatali idejük alatt beszédírók kölcsönöznek mutatós mondatokat, mégis magukra hagyatva, ellenzéki politikusként kecsegtetnek bennünket továbbgondolásra késztető mondatokkal. Akkor adják önmagukat. A szállóige-gyűjtemény meglepő színfoltja a színészek feltűnő jelenléte. Annyira a hatásból élnek, hogy a próbák során már-már társszerzőként farigcsálják a szerző gondolatait. A premieren aztán kiderül, hogy melyik hat a közönségre, és melyiken kell még dolgozni. Szolgálati feladatuk beidegződéssé válik, és amikor újságírók készítenek velük interjút, ki-kiszalad szájukon az ütős mondat.

A 168 Óra legfrissebb számában interjú jelent meg Koltai Róberttel. A riporter rákérdezett a Pogány Judittal kötött házasságára, amely néhány éve megszakadt. Az intim kérdésre ezt válaszolta: „Megtanultam együtt élni a különéléssel.” Elképzelhető, hogy nem kerül majd be a szigorúbb válogatásba, de most szíven ütött. Az ismerős életérzést a születésnapomon én se tudtam volna pontosabban kifejteni.  

A Heti Világgazdaság mai számának érdekessége a Botka Lászlóval készített interjú. A szegedi polgármester tavaly, október 2-án lemondott az MSZP miniszterelnök-jelöltségéről, és visszavonult a városházára. Azóta inkább csak a helyi sajtóban szólalt meg. Most pedig ismét az országos nyilvánosság elé állt a HVG papír alapú változatában.

Beszélt az ellene irányuló karaktergyilkosságról, amelyet a Fidesz szervezett. „Őfelsége ellenzékét”, az Orbán Viktor rendszerével kiegyező pártokat is szóba hozta. Saját pártját, az MSZP-t sem kímélte, ám legélesebb nyilát a Demokratikus Koalíciónak szánta. Szerinte ugyanis „Gyurcsány Ferenc azt mondta, hogy neki 500-600 ezer szavazata van, alig kapott 300 ezret.” Gyurcsány közéleti megnyilvánulásait 1988 novembere óta figyelem, össze is gyűlt tőle vagy 2500 idézet. Nyilván nem teljes a 350 oldalnyi válogatás, az említett számokkal azonban nem találkoztam.

A DK elnöke beszélt viszont arról, hogy mögötte áll „pár százezer ember”. Arról is, hogy a DK-nak van „3-400 ezer szimpatizánsa”. A 600 ezret ki sem ejtette a száján, az 500 ezer pedig sajátos karriert futott be a hazai nyilvánosságban. Mintha összebeszéltek volna a Demokratikus Koalíció politikusai, mert a legutóbbi országgyűlési választás kampányában egyöntetűen a félmilliós számmal házaltak. Ehhez képest kétségkívül csalódás az április 8-án elért 300 ezer szavazat. Gyurcsány kilógott közülük, az ő tragikai vétsége más. Még nagyobbat mondott.

A Hír TV egyik műsorában kifejtette: „Amit gondolok erről a világról, az 700 ezer embernek fontos.” (2018. március 17.) Nem tudok arról, hogy ezért a blöffért felelősségre vonták volna a pártjában. Vagy megtették, de volt annyi eszük, hogy eltitkolják a nyilvánosság elől, vagy a javára írták. Nem lepődnék meg, ha az derülne ki, hogy emelte a tétet. Az MSZP-vel folytatott együttműködési tárgyaláson ugyanis legalább 700 ezer szimpatizánsra volt szüksége, máskülönben a másik fél nehezebben mondott volna le csaknem a fél országról. (A két ellenzéki párt, immár Botka László miniszterelnök-jelölt nélkül, 60-40 arányban osztotta meg a választókörzeteket.)

Ha Botka a 700 ezer képzeletbeli támogatóval állította volna szembe a Demokratikus Koalíció 308068 szavazóját, még inkább kidomboríthatta volna Gyurcsány Ferenc „kreatív” megnyilvánulását. Rejtély, hogy miközben az interjú tanúsága szerint leginkább a DK elnökét utálja a magyar politikusok közül, miért nem élt a legerősebb érvvel.    

A médiapolitikus Horn Gyuláról írott bejegyzésemnek van egy kibontatlan szála. Az MSZP tegnapelőtt megrendezett Horn-konferenciáján Tóth Csaba politológus megfogalmazta, hogy 1992/93-ban az MSZP kilépett a karanténból, és ebben szerinte jelentős szerepet játszott a pártelnök értelmiségi politikája. Erre szemtanú vagyok.

1992-ben már hónapok óta szerkesztettünk Jovánovics Miklóssal egy kétheti lapot. De hiába kelt el belőle 7800 példány, a megjelenés ritmusa nem kedvezett az anyagi biztonsággal kecsegtető előfizetésnek. Ekkoriban éltük meg a Demokratikus Charta kezdeteit, és Horn Gyula MSZP-elnök elmondta egy interjúban, hogy korrekt viszonyban van ugyan a Népszabadsággal és a Magyar Hírlappal, de nem tekintheti őket a magáénak. Szerinte „az értelmiség politikailag hadra fogható”, ezért beérné egy hetilappal is. Óbudáról átköltöztünk az Árpád-híd pesti bejáratához, a József Attila Színház mögé. A hajdani MSZMP üresen tátongó épületében mintegy tucatnyian ődöngtünk, örömünkre szolgált viszont, hogy mindannyian kaptunk egy-egy asztali számítógépet.

A Mérték első száma 1992. szeptember 6-án jelent meg. Cikket írt belé a kolozsvári Bálint Tibor, aztán Beke György, Bertha Bulcsu, Janikovszky Éva, Odze György, Szakonyi Károly, Vámos Miklós és Végh Antal. A főmunkatársak között pedig feltűnt Görgey Gábor, Hegedűs Géza és Sajdik Ferenc is. Lapcsináló főszerkesztő-helyettesként nem éreztem, hogy a szocialista politikusok beleszóltak volna az újság irányvonalába. Néhány hét múlva Jovánovics Miklós főszerkesztő mégis hozott egy Horn-interjút. Moldova György készítette, és szívtam a fogam, mert másfél újságoldalnyira sikeredett, noha kőbe véstük, hogy egynél terjedelmesebb írást nem közlünk.

Október 11-én látott napvilágot, és kiderült belőle, hogy Horn Gyula kacérkodik a lemondás gondolatával. Idegesítették az „útszéli” támadások, a parlamenti vitákra utalt. Majd bejelentette azt, aminek akkor még nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget: „Az ország koalíciós kormányzásra lesz ítélve.” A demokratikus baloldal hetilapja egyre ismertebbé vált, „Jován” azonban hozta a híreket, hogy veszekednek érte az MSZP platformjai. A purparlé odáig fajult, hogy elfogadtam egy ösztöndíjat a Svájcban élő magyar történésztől, Gosztonyi Pétertől. Már kint hallottam, hogy Horn Gyula megunta a platformok harcát, és megszüntette a Mértéket. Utolsó száma 1992. december 6-án jelent meg, béke soraira.