Szóba se hoznám, de a rokonok és barátok emlékeztetnek a születésnapomra. Ha már így alakult, azzal tisztelem meg magam, hogy a legkedvesebb foglalatosságról írok. Három évtizede gyűjtöm a szállóigéket, és tizenkét éve már megjelent egy kötetnyi belőlük Lefülelt mondatok címmel. Azóta összejött további ezer, így háromezerre rúg a számuk.

Ennyi persze nem hagyta el a közéleti személyiségek száját, egy minőségi válogatás felére csökkentené a mennyiségüket. Azon tűnődöm, vajon kik azok, akiknek ismételgetjük a szavait. Abból indulnék ki, hogy az a nagyon jó, illetve nagyon rossz, tehát ütős mondat, ami kicsúszik a szájon. A beszélgetés hevében hangzik el, ehhez sokat kéne beszélgetni, lehetőleg olyanokkal, akiknek más a véleményük. A legutóbbi évek nem kedveztek az eszmecseréknek, ez érzékelhető a szállóigék gyérüléséből is.

Az a benyomásom, hogy mi, újságírók, nem vagyunk igazán alkalmasak a szállóigék kitalálására. Felkészülünk egy-egy témára, és jó tanulók vagyunk, de annyi mindenhez konyítunk, hogy ritkán hatolunk a folyamatok mélyére. S bár volna stílusunk arra, hogy röviden fogalmazzuk meg a lényeget, gyakran épp a lényeglátásunk hiányzik. A filozófusoknak viszont sokkal kevesebb a témájuk, néha eggyel bajlódnak életük végéig. Annyira árnyaltan látják a folyamatot, hogy ritkán képesek röviden és hatásosan megfogalmazni a lényeget.

A politikusok azért képesek röviden megfogalmazni a lényeget, mert a hatásból élnek. A pályaívük mégis szakadozott, ellentmondásos. A miniszterelnököknek például hivatali idejük alatt beszédírók kölcsönöznek mutatós mondatokat, mégis magukra hagyatva, ellenzéki politikusként kecsegtetnek bennünket továbbgondolásra késztető mondatokkal. Akkor adják önmagukat. A szállóige-gyűjtemény meglepő színfoltja a színészek feltűnő jelenléte. Annyira a hatásból élnek, hogy a próbák során már-már társszerzőként farigcsálják a szerző gondolatait. A premieren aztán kiderül, hogy melyik hat a közönségre, és melyiken kell még dolgozni. Szolgálati feladatuk beidegződéssé válik, és amikor újságírók készítenek velük interjút, ki-kiszalad szájukon az ütős mondat.

A 168 Óra legfrissebb számában interjú jelent meg Koltai Róberttel. A riporter rákérdezett a Pogány Judittal kötött házasságára, amely néhány éve megszakadt. Az intim kérdésre ezt válaszolta: „Megtanultam együtt élni a különéléssel.” Elképzelhető, hogy nem kerül majd be a szigorúbb válogatásba, de most szíven ütött. Az ismerős életérzést a születésnapomon én se tudtam volna pontosabban kifejteni.