Bejárta az ellenzéki sajtót a humorista mondása: „Három fasiszta jellegű kormánypárti televízió van: az M1, a Hír TV és az Echo TV.” Ezt mondta ki november 22-én a negyedikben, a Duna TV-ben. Persze csak vicceltem. Ha komolyan venném Fábry szavait, akkor bizony így kellett volna folytatni az eszmefuttatást.

Idestova három évtizede fülelek le ütős mondatokat a nyilvánosság fórumain, és az idézetet nem raktam bele az eheti válogatásba. Az ellenzéki orgánumok ugyanis csak azt hallották ki Fábry Sándor szavaiból, amit ki akartak hallani. Ő azonban nem is annyira a hatalmon lévőkön csipkelődött, mint inkább az ellenzéken köszörülte a nyelvét. Ama politikusokon, újságírókon és kommentelőkön, akik elszigeteltségükben és elkeseredettségükben hajlamosak a fasisztázásra.

Mondatát úgy értelmezem, hogy ha már ti lakájmédiának nevezitek azokat a tévéket, amelyekben én is megjelenek (vagy megjelenhetnék), akkor tovább fokozom a fránya minősítést, hogy nyilvánvalóvá tegyem az árnyalatlanságát. Kijelentésének megítéléséről árulkodott a stúdióban ülő közönség magatartása. Nem mertek rajta igazán nevetni, mert azon morfondíroztak, vajon mit is mondott ez a Fábry. Nos, az a helyzet, hogy Fábry ironizált. Márpedig az irónia azért értelmiségi fegyver, mert kétélű. Nemcsak golyó megy ki a csövén, hanem a légnyomás miatt vissza is üthet.

Ám a hatalom nem értelmiségi. Épp olyan süket az iróniára, mint a közönség. Nem azt hallja meg, hogy Fábry Sándor a maga furmányos módján védte meg a tehetetlenségében toporzékoló ellenzékkel szemben, hanem hogy az udvari bolond elégedetlen a királyi média működésével. Erre meg is van az oka, de azt nehéz elvitatni tőle, hogy csipkelődése ellenére azonosult a hatalmon lévők értékrendjével. Mondandójának színe az azonosulás, fonákja pedig a csipkelődés.

Médiatanárként vissza-visszatérő élményem, amiről a főiskolások és az egyetemisták számolnak be. Az első év után hazatérnek a rájuk ragadt értelmiségi látásmóddal, és a családi asztalnál valamit a fonákjáról is láttatnak, valakit csipkelődve is jellemeznek. A csúfondáros, gunyoros, kesernyés megjegyzést zavart, olykor dermedt csönd fogadja. Az első generációs értelmiségi ekkor veszi észre, hogy otthon hagyott szerettei nem értik az észjárását, létezési kultúráját. Ez a jobbik eset. A rosszabbik, ha félreértik, és még meg is sértődnek. Kíváncsian várom Fábry Sándor betámadását a Magyar Idők hasábjain, a kultúrharc jegyében persze.