Ha élne, tegnap lett volna kilencven. Meg is emlékeztünk róla, összejöttünk vagy harmincan. Akik még Kolozsvárról vagy Bukarestből ismerték, és a pesti barátok is a rendszerváltás előtti Magyar Nemzet, a rendszerváltás utáni Népszabadság és a hajdan liberális Magyar Hírlap szerkesztőségéből.

Bukarestből ismerem Palit. Idestova öt évtizede a Magyar Ifjúság küldött ki román testvérlapjához, a Scintea Tineretulii-hoz, ők azonban nem tudtak mit kezdeni velem, és átpasszoltak a román televízió nemzetiségi adásához. Főszerkesztője, Bodor Pál meghívott a lakására, térdemen ült az öt év körüli, cserfes kislánya, Johanna, aki most koreográfus, mellékesen pedig regényíró. Ő szervezte a születésnapi összejövetelt, de arra is szövetkeztünk, hogy csinálunk egy posztumusz Bodor-kötetet.

Miután a Magyar Hírlapot átjátszották Széles Gábor Fideszt támogató milliárdos kezébe, Pali állandó megjelenési lehetőség nélkül maradt. Épp akkor szerkesztettem a Klubháló nevű diákportált, amelyben legtehetségesebb szombathelyi, székesfehérvári, budapesti, egri, nyíregyházi és szegedi tanítványaim publikáltak, és kellett nekik egy iránytű. A rövid írások mestere, aki azt sugallja, hogy naprakésznek kell lenni, csak egyetlen témát szabad cikkbe foglalni, és nem árt, ha akadnak ütős mondatok is a nyúlfarknyi glosszában.

Bodor Pál a kolozsvári Utunk hasábjain alakította ki a sajátos stílusát, majd amidőn 1983-ben átjött szülővárosába, Budapestre, napi jegyzeteivel, a diurnusokkal ő lett a Magyar Nemzet talán legismertebb munkatársa. Ebből a korszakából meg is jelent egy válogatott kötete. Amiről azonban a XXI. században tűnődött, abból mintegy kétezret szerkesztettem a Klubhálón. Ebből kéne kiadni egy válogatást, és Johanna írná hozzá az előszót. Egyelőre hiányzik az a néhány százezer forint, amelyből megjelentethettük volna a könyvet a 90. születésnapra. De sebaj, dolgozunk rajta.

Ez egyébként a válaszom annak az álneves kommentelőnek is, aki tegnap elátkozott, mert letiltottam a hozzászólásokat a Médianaplóhoz. A magyarázat egyszerűbb, mint gondolná. A Blog.hu szerződésben kötelezett arra, hogy moderáljam a hozzászólásokat, erre naponta egy-másfél órát fordítottam. A digitális kocsmából kitántorgók szövegei helyett most újraolvasom a klubhálós Bodor-jegyzeteket. Ha minden jól megy, az igényes olvasók karácsonyfája alá tehetjük a belőlük összeállítandó kötetet. Ha az idén megjelenik, még belefér öreg barátom kilencvenedik évébe.           

Tíz mondat Bodor Páltól

A kommunizmus csak osztani tudott, a kapitalizmus szorozni is. (Magyar Nemzet, 1989. november 17.)

Sorsából nem vándorolhat ki az ember. (Népszabadság, 1994. január 12.)

Tekerjetek szavaimba! (A Hírlap, 1994. április 21.)

Az újságírónak nehéz az élete, mert minden tévedését nyilvánosan követi el. (Esti Hírlap, 1996. október 1.)

A cenzúra írni tanít. (Irodalmi Jelen, 2004/október)

Csak a titok terjed gyorsan. (Klubháló.hu, 2008. február 11.)

A fióknak sem szabad akármit írni. (Klubháló.hu, 2009. április 27.)

Nem szerettem hazudni. De az ember nem teheti mindig azt, amit szeret. (Klubháló.hu, 2009. július 17.)

Hatalomban a Fidesz mindig elveszti az önuralmát. (Klubháló.hu, 2010. szeptember 16.)

Szidják a diktátort, rossz az ízlése. Nem az a baj. De kötelezővé akarja tenni. (Ellenszék.hu, 2012. április 30.)

Leghíresebb mondata most már a sírig is elkíséri. A Tocsik-botrány (egy 804 millió forintos kísérlet arra, hogy a koalíciós partnerek kiegészítsék a pártfinanszírozást) megágyazott a Horn-kormány választási vereségének. Ekkor kérdezték az MSZP ügyvezető alelnökét egy szombat délelőtti rádióműsorban, így válaszolt: „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.” Elhíresült mondását azóta nyakra-főre ismételgetik. Két újságíró kolléga például másnak adományozta, az egyik Lendvai Ildikónak, a másik pedig Dávid Ibolyának.

A nőknek kétségkívül van közük a nagy hírre vergődött mondáshoz, amely Julius Caesarig vezethető vissza. Az ókori Róma diktátora politikai okból el akart válni a feleségétől, akit házasságtöréssel vádolt meg: „Egy nőnek nemcsak tisztességesnek kell lennie, hanem annak is kell látszania.” A szállóige bizánci, majd török közvetítéssel jutott el hozzánk, és a rendszerváltás után egy újságíró, Pallagi Ferenc vette a szájára. Kósáné Kovács Magda fél évtizeddel később jellemezte hasonlóképpen a balul elsült korrupciós ügyet. A szállóigék gyakran kötnek ki közismert embernél. Az ütős mondat szájról szájra terjed, elvesznek belőle, hozzá is tesznek, s miközben fúrják-faragják, hajlamosak közéleti személyiség nevével összekötni.

Erről egy interjú előkészítésekor beszélgettünk. A Ferenc-körúti lakására hívott meg, körülbelül húsz évvel ezelőtt. Kedves volt, a bennem lévő feszültség azonban nem oldódott fel. Ekkor vettem észre a falon egy festményt, az oly ismerős alföldi tájat ábrázolta. „Kurucz Dé?” - kérdeztem, utalva a híres vásárhelyi festőre. A láthatatlan fal leomlott közöttünk, mert a háziasszony kiselőadást rögtönzött Kurucz D. Istvánról. Mellékesen pedig elmesélte, hogy a Bokros-csomag idején miért mondott le a Horn-kormányban viselt miniszteri rangjáról. A 80 éves korában elhunyt politikusnőre emlékezve két mozzanaton tűnődöm.

Az egyik az, hogy a „bagatell” 800 milliós korrupció hajdan kicsinálta a szociálliberális koalíciót, most viszont az állami szintre emelt ezermilliárdos lenyúlások meg se karcolják a kormányt. A másik mozzanat az, hogy miután egyik minisztere szembeszegült Horn Gyulával, a miniszterelnök azzal bízta meg lemondott emberét, hogy míg ő országot vezet, az MSZP-ben vigye az ügyeket. Vajon a jelenlegi miniszterek közül ki szegülne szembe Orbán Viktorral? Vajon a jelenlegi kormányfő-pártelnök ügyvezetőnek jelölné-e lemondott emberét a Fideszben?

Tíz mondat egy szállóigéről

Mindenki tudja, nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. (Pallagi Ferenc újságíró, Népszava 1993. július 31.)

Pedig önről sokaknak az immár bonmot-vá vált mondás jut eszébe: nem elég tisztának lenni, annak is kell látszani. (Németh Péter újságíró Kósáné Kovács Magdához, Népszava, 2000. március 20.)

Idézhetnénk a Kósáné Kovács Magdának tulajdonított, örökérvényű megjegyzést: nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. (Dési János újságíró, Népszava, 2003. augusztus 29.)

De - hogy Kósáné Kovács Magdát parafrazáljam - nem elég elfogulatlan kutatónak lenni, annak is kell látszani. (Papp László Tamás publicista, Népszava, 2004.08.16.)

Megtanultuk Dávid Ibolyától, hogy nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. (Bombera Krisztina műsorvezető, ATV, 2017. június 19.)

Ismerjük a gázáremeléses időkből Lendvai Ildikó örökbecsű igazságát: nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.” (Horváth K. József újságíró, horváth-k-józsef.blog.hu, 2019. december 22.)

Mindenki ismeri a tőle eredő szállóigét: „Nem elég tisztességesnek lenni. Annak is kell látszani.” (Lendvai Ildikó szocialista politikus Kósáné Kovács Magdáról, Facebook.com, 2020. július 27.)

A legtöbben talán a „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.” mondatáról emlékeznek rá. (Szily László újságíró Kósáné Kovács Magdáról, 444.hu, 2020. július 27.)

Ez a mondása mára egy elsüllyedt kort idéz, hiszen a tisztesség látszata vagy akár megléte a politikusi pályán a legjobb indulattal sem nevezhető kötelezőnek. (Hegyi Gyula szocialista politikus Kósáné Kovács Magdáról, Azonnali.hu, 2020. július 27.)

Tisztességes volt, és annak is látszott. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök Kósáné Kovács Magdáról, Facebook.com, 2020. július 27.)

Hargitai Miklósnak kisujjában van a környezetvédelem. Ha szűkebb érdeklődési körére szorítkozna, a legjobb szakújságírónak tartanám. Szívesen foglalkozik a nyilvánossággal is, és szintén akadnak figyelemre méltó megnyilvánulásai. Ma például az Index-ügyhöz szólt hozzá a Népszava hasábjain. Miközben az Orbán-kormány túlsúlyát emlegette a papír alapú sajtóban, a rádiók és a tévék mezőnyében, így fogalmazott: „Egyedül az online sajtóban volt kiegyensúlyozott a verseny, egészen a vezető hírportál kikényszerített öngyilkosságáig.”

Tűpontos megállapítás, irigylem is érte. Ám a bekezdésben olvasható egy zavarba ejtő mondat is, a szerző szerint „Megyei lapja csak a kormányoldalnak van - így a közéleti napilapok mezőnyében húsz NER-közlöny áll szemben az egy Népszavával.” A nyilvánossággal foglalkozó cikkírók közkeletű tévedése, hogy tárgyismeret híján mind a 19 megyének adományoznak egy-egy napilapot. Holott csak 18 van, a legnépesebbnek, Pest megyének különböző okok miatt nincs naponta megjelenő újságja. S hogy bonyolultabb legyen a helyzet, mégis van 19 vidéki napilap, a dunaújvárosi azonban városi jellegű.

Elismerem, hogy ezt nehéz megérteni, mindazonáltal nem feltételezem Hargitai Miklósról, hogy eme összefüggéssel nincs tisztában. De ha a politikai rendszerrel rokonszenvező közéleti napilapok mezőnyébe húszat sorol, a kerek szám hogyan jött ki neki? Melyik az az egy nem vidéki, hanem országos napilap, amelyet NER-közlönynek minősített? Bizonyára a Magyar Nemzetre gondolt, amelyet az Orbán-kormány félhivatalos szócsövének vélünk, nem is ok nélkül. Ám ha ezzel betelt a húszas keret, akkor mihez kezdjünk a Magyar Hírlappal? Vajon érdemes-e kormányzati közlönynek tekinteni a bulváros beütésű Borsot és Ripostot is?

Vajon hová sorolható a miniszterelnök kedvenc napilapja, a Nemzeti Sport, amely nemrégiben a futsalos külügyminiszterrel közölt alákérdezős interjút, tegnap pedig a volt kancelláriaminiszterrel, aki a Magyar Tenisz Szövetség elnöke szeretne lenni? Továbbá szőrén-szálán eltűnt a Lokál című ingyenes napilap. Épp egy hete jelentette be a kormányzattól nem teljesen független Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány, a sokat emlegetett KESMA, hogy helyette újraindítja a szintén ingyenes Metropolt. Kusza tehát a helyzet, és a húsz NER-közlöny nekem sehogy se jön ki.

Vitánk szakmai jellegű, döntőbírónak a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnökét kérem föl, Hargitai Miklóst.        

A legutóbbi napokban Orbán libernyákozott, Lázár orbánozott, Kunhalmi ujhelyizett, TGM teljhatalmazott, a többi véleményformáló pedig indexezett. Lefülelt mondatok.

A PIM-es csávó most Erdős Péternek készül, sok-sok bankóval a hóna alatt. (Rab László újságíró Demeter Szilárdról, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójáról, VárosiKurír.hu, július 19.)

A mi miniszterelnökünk nem az eleganciájáról híres. (Borgula András rendező a holland miniszterelnök lefickózásáról, ATV, július 20.)

Orbánnak és keleti barátainak nem sikerült szétverni az EU-t. Csak Magyarországot. (Béndek Péter publicista,, Újnépszabadság.com, július 21.)

Az Index egy erős vár, amit szét akarnak robbantani. (Dull Szabolcs, az Index leváltott főszerkesztője, 444.hu, július 22.)

Az Index, amely témaválasztásával, stílusával képes átnyúlni a politikai táborokon, fokozatosan bedarálódik. (Polyák Gábor médiajogász, 168 Óra, július 22.)

A fejlemények világosan mutatják, hogy a nyilvánosság fölött átveszi a teljhatalmat Orbán Viktor és csapata. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, HírKlikk.hu, július 22.)

Bár Ujhelyi István úgy néz ki, de nem vadorzó. (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus, ATV, július 22.)

Engem nem zavar, hogy egy vödörben vannak. (Hosszú Katinka háromszoros olimpiai bajnok az érmeiről, Index.hu, július 22.)

Orbánék új mumusa nem öreg, nem gazdag és nem zsidó. (Antal Dániel publicista a holland miniszterelnökről, Magyar Narancs, július 23.)

Minden alkalmat megragadnak, hogy átrajzolják az erőviszonyokat. (Tordai Bence Párbeszéd-politikus a kormánypártokról, ATV, július 23.)

A hatalom hideg számításból megtörte az ország legnagyobb független lapját. (Rényi Pál Dániel újságíró az Indexről, 444.hu, július 24.)

Nekik a média politikai háború. Nekünk meg az életünk. (Pető Péter újságíró, 24.hu, július 24.)

Néhány ilyen libernyákot, akikkel vitatkoznom kellett, azért még elviszem a hátamon. (Orbán Viktor miniszterelnök a brüsszeli vitapartnerekről, Magyar Rádió, július 24.)

A csőcselék legaljába sorolta be magát. (Kálmán László nyelvész Orbán Viktor libernyákolásáról, Facebook.com, július 24.)

Kompország kapitányt keres. (Dévényi István újságíró, Magyar Hang, július 24.)

Most először történt meg, hogy a közvéleményre befolyással lévő csoport áldozatot hozott. (Széky János újságíró az Index-munkatársak felállásáról, Paraméter.sk, július 25.)

Véleményeket lehet vitatni, de tényeket csak hazugság árán. (Szele Tamás újságíró, Forgókínpad.blog, július 25.)

A színház halála a demokrácia. (Szacsvay László színész, Klubrádió, július 25.)

Mészáros Lőrinc óriáspók a közbeszerzési hálózat közepén. (Nagy B. György újságíró, Népszava, július 25.)

A miniszterelnök mindig nehéz kihívások elé állít. (Lázár János Fidesz-politikus, a Magyar Tenisz Szövetség elnökjelöltje, Nemzeti Sport, július 26.)

Ha nem lesz Index, jobb eséllyel fognak eddigi olvasói több forrásból tájékozódni. (Kardos Gábor publicista, Azonnali.hu, július 26.)

Sokáig az ügyes ügyvédet láttam benne, aki jogi konstrukcióval bástyázta körül az Indexet, nehogy megszerezhesse a kormány. Azt azonban már nem tudta kibekkelni, hogy a szerkesztőséggel kényszerházasságban lévő társcég megszorongassa a szíve csücskét. Ha már a kormányzati médiaügyek egyik intézője 50 százalékig bevásárolta magát a zsarolásra alkalmas Indamedia Sales Kft-be. Itt tartunk most, amidőn az Index-alapítvány elnöke, Bodolai László bizalomvesztés címén kirúgta a főszerkesztőt, amire válaszul szinte az egész szerkesztőség fölállt.

Csakhogy a felmondó leveleket nem adhatták át, mert „Laci” pénteken, ígérete ellenére nem jelent meg a munkahelyén. Azt nyilatkozta, hogy majd hétfőn bemegy, és „áttekinti” a helyzetet. Méltányolom, hogy a tulajdonos megszemélyesítőjeként nem akar beleszólni a digitális újság szerkesztésébe. De az isten szerelmére, vészhelyzet van. Alig néhányan lézengenek a redakcióban, tegnap már látszott, hogy tartalék anyagokkal árasztják el a felületet. Mi lesz ma? S akik vasárnapi ügyeletesek, mit tesznek a holnap reggeli olvasmányok közé? Az alapítvány elnöke mire megy be, ha tiszteletét teszi a főszerkesztő és munkatársak nélküli szerkesztőségben?

Egy visszaemlékezésből megtudtam, hogy Bodolai László ugyanott töltötte a gyermek- és ifjúkorát, mint én. Ő a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, én az ötvenes-hatvanasokban. Ugyanazt a várost jártuk be keresztül-kasul biciklivel, ugyanabban a gimnáziumban érettségiztünk, és ha hazamegyünk Kecskemétre, akkor az ott élő rokonokat látogatjuk meg. Mindez persze legföljebb arra kötelez, hogy a nyilvánosan vitatkozók többségével ellentétben ne tekintsem Bodolai Lászlót bűnbaknak, vagy pláne az Orbán-kormány beépített ügynökének.

Előfordulhat olyan helyzet, hogy az Index vélt megmentése érdekében szembe került az szerkesztőségi kollektívával, és ama főszerkesztővel, aki a munkatársak vélt érdekeit képviselte. E mozzanatok előbb-utóbb kiderülnek, addig is tartózkodnék az ítélkezéstől. Ám azt nem hallgathatom el, hogy furcsállom Bodolai elnök úr indoklását. Ha a válság kellős közepén, csütörtök délutántól hétfő reggelig nem jelenik meg az online termékeket előállító munkahelyén, ebből azért lehet arra következtetni, hogy nem érzi otthonosan magát a digitális sajtóban. Így már nem is annyira meglepő, hogy kibékíthetetlen ellentét alakult ki közte és ama harmincas nemzedék tagjai között, akik az anyatejjel szívták magukba az online kultúrát és életérzést.    

Tegnap ott hagytam abba, hogy a miniszterelnökünk interjút adott a Magyar Rádiónak, és mondott valamit, amit nem értettem pontosan. Amidőn a brüsszeli tárgyalópartnereit ekézte, mintha bumburnyákot hallottam volna. Ez azonban annyira nem illett egy mégiscsak bennünket képviselő politikus szájába, hogy néhány órával később megnéztem a Miniszterelnök.hu-n megjelenő szöveget is.

Kiderült, hogy nem bumburnyákot mondott, hanem libernyákot, és a furcsa, szokatlan kifejezés 24 óra alatt karriert futott be. Számtalan jegyzetet írtak róla, rádió- és tévéműsorokban emlegették, az e-nyelv.hu pedig szócikket nyitott. A rovat gondozója szerint a libernyák exkommunistát jelent. Teret engedett a másféle értelmezésnek is, ezért a nevünket és az e-mail címünket kérte, hátha kifejtjük az álláspontunkat. Ezzel próbálkozom most itt, a Médianaplóban.

Brüsszelben 27 uniós állam- és kormányfő vitatkozott 92 órán át. Férfiak és nők, jól és előnytelenül öltözöttek, testesek és slankok. Cambridgei, göttingeni, heidelbergi, leideni, leuveni, oxfordi csúcsegyetemre jártak, akad köztük az Ecole Supérieure-n végzett is. Se bumburnyáknak (balfácánnak, bugyutának, dinkának, fajankónak, gügyének, gyagyásnak, lükének, pupáknak, süsünek, tökfejnek, zizinek) nem nevezném őket, se libernyáknak (kommunista légkörben nevelkedett neoliberálisnak, aki csak látszólag szakított a marxizmussal).

A mindenkori magyar miniszterelnöknek, a hazai nyilvánosság első számú kedvezményezettjének nagy a felelőssége abban, hogy milyen szavakat használ, hitelesít, szabadjára enged. Orbán Viktor nem tagadja, hogy nincs híján „a kurucos beszéd iránti szimpátiának” (Duna TV, 2013.03.04.) Nyelvérzékéből telt is a cokira, a kokira, a liberális imperializmusra, a magyarok ezeréves szálláshelyére, a nix ugribugrira, a sallerre és a Vona Gáborhoz biggyesztett szemöldökcsipeszre. Gondosan kiválasztott szavai gyökeret vertek, vezérfonalul szolgáltak a Fidesz- és KDNP-politikusok megnyilvánulásaiban, a kormánypárti publicisták okfejtéseiben. Alighanem ez a sors vár erre a fránya libernyákra is.

Értem, hogy immár illiberális miniszterelnökünk a nyugat-európai és amerikai közéletben meghonosodott politikai korrektségen kívül keresi a jelenlegi hitvallása számára megfelelő kifejezéseket. Azt azonban furcsállom, hogy a Liberális Internacionálé hajdani alelnökeként libernyákozik. Olyan ez, mintha a kommunista párt egykori tagja elkezdene komcsizni. Bárki mondhatja, ő nem. 

Tíz mondat Orbán Viktortól

Az Európai Parlament izgága kötekedőinek adtunk néhány kokit, leesett néhány saller. (Zalai Hírlap, 2011.07.05.)

Az elutasító pávatáncot úgy kell előadni, mintha egyébként barátkozni szeretnénk. (YouTube.com, 2012.05.31.)

/A földbérletekről/ A külföldieknek coki. (tv2, 2012.10.14.)

A konszolidáció nem is magyar szó. (Echo TV, 2015.05.01.)

A Nyitott társadalom gondolatrendőrsége a politikai korrektség. (Hír TV, 2017.02.10.)

/A Jobbik miniszterelnök-jelöltjéről/ A kormányzáshoz komolyabb eszközökre van szükség, mint egy szemöldökcsipeszre. (Echo TV, 2017.09.18.)

Nix ugribugri. (M1, 2019.02.10.)

A liberálisok azon a köldökzsinóron lógnak, amelybe Soros György pumpálja az életnedveket. (Magyar Rádió, 2020.05.01.)

Az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték. (M1, 2020. 06.06.)

Néhány ilyen libernyákot, akikkel vitatkoznom kellett, azért még elviszem a hátamon. (Miniszterelnök.hu, 2020.07.24.)

A cím nem tiszteletlenségből fakad. Orbán Viktor az én miniszterelnököm is, elvégre megválasztották. Jogkövető állampolgárként elfogadom a többség akaratát, szakmámból következik azonban, hogy újságíróként figyelemmel kísérem a megnyilvánulásait. Ez a legkevesebb, amit megtehetek igazi gazdáimért, az olvasókért.

A cseresznye pedig úgy örökült át a címbe, hogy mielőtt a kormányfő megszólalt volna a Magyar Rádió ma reggeli adásában, fél nyolc után három perccel elhangzott egy reklám. A Lidl-üzletlánc harangozta be lédús akcióját, a frissen szedett cseresznye kilójáért alig több mint ezer forintot kért. Ha megírtam ezt a bejegyzést, kimegyek a Lehel-téri piacra, vajon a kofák mennyit kérnek érte, bizonyára többet. Annak kétségkívül van reklámértéke, hogy a miniszterelnök pénteki interjúja előtt érzékelhető érdeklődést milyen hirdetéssel használja ki a rádió. Egyébként a közszolgálati, mely más országokban függetleníti magát a hirdetésektől.

A mintegy 25 perces interjú azért volt figyelemre méltó, mert tegnap az Európai Parlament nehezményezte a uniós állam- és kormányfők összejövetelén elfogadott kompromisszumot. Minden résztvevő azzal térhetett haza, hogy a kiszenvedett döntésben van olyan részlet, amely az ő győzelmének fogható fel, és az ősi kommunikációs trükk nem tetszett a legtöbb uniós képviselőnek. Ebben a kiélezett helyzetben sokan lehettünk kíváncsiak Orbán Viktor véleményére, és e sorok írója talált is kilenc mondatot, amely érdemes a megörökítésre. Lett volna tizedik is, de nem értettem pontosan, vajon a miniszterelnökünk minek nevezte a döntéshozó társait. Mintha bumburnyákot hallottam volna, ez azonban annyira nem illik egy mégiscsak bennünket képviselő politikus szájába, hogy ma délután megnézem a Miniszterelnök.hu-n megjelenő szöveget. Ha félreértettem, utólag elnézést kérek.  

Az ötnapos tárgyalástól kimerült miniszterelnökünk ma reggel nem a csúcsformáját hozta. Amit hozott, az a szokásos: migránsok, Soros, a baloldalra nem lehet számítani, nemzeti konzultáció. Mintha az országot uradalomnak tekintené, csaknem fél órán át gazdaszemmel nézte a jószágot. Az efféle szemlélet létjogosultságát nem vonom kétségbe, mert családi okból ismerem a hatékonyságát. Őseim a XX. században így jutottak egyről a kettőre. De a XXI. században tudomásul kéne venni, hogy akad másféle, talán eredményesebb, értékteremtőbb, demokratikusabb vezetési stílus is.

Orbán Viktor közelítésmódján persze már aligha lehet változtatni. Vagy megtanulunk együtt élni vele, vagy legközelebb mást választunk helyette.

 Kilenc mondat a 2020. július 24-i interjúból

Tessék nekünk is úgy kinézni, ahogy ők kinéznek!

Az egyesült nemzetközi brigádok támadását visszavertük.

Nem háborút nyertünk, hanem csak egy nagyon fontos csatát.

Öt nap alatt kerestünk Magyarországnak több mint ezermilliárd forintot. Ez órabérnek sem rossz.

Azért dolgozom, hogy legalább annyit keressünk rajtuk, mint amennyit ők keresnek rajtunk.

A közgazdászok persze a fejükhöz kapnak, de itt az országhoz kell érteni.

/A nemzeti konzultációról/ Ha baj van, akkor egyetértési pontokat kell létrehozni.

Bármennyire szomorú, de ha baj van, akkor a baloldalra nem lehet számítani.

/Az iskolaőrökről/ Az iskola nem egy klub, hanem a gyermekek oktatására fenntartott intézmény.         

Tegnapi fejlemény, hogy a szerkesztőséget működtető alapítvány elnöke kirúgta a főszerkesztőt. A nyilvánosság fórumai szinte azonnal reagáltak. Például a Népszava.hu 14.38-kor adta közre M. László Ferenc írását, amelynek egyik mondata így jelent meg: „Több mint 40 olyan, az Index.hu stábjában dolgozó újságíró és szerkesztő van, aki úgy tervezi, hogy beadja a felmondását.” Ma reggel a Népszava papír alapú számában napvilágot látott ugyanez az írás, benne azonban ez olvasható: „A hangulat meglehetősen gyászos, több tucat újságíró már a távozását fontolgatja.”

Általában fordítva szokott lenni. A gyorsújságírást igénylő online szövegben még bizonytalan a fogalmazás, a másnapi, hagyományos változatban olvasható frissítés pedig a pontosítást tartalmazza. A furcsa módosítást csupán azért hoztam szóba, mert alighanem a lényeggel hozható összefüggésbe. Ezért aztán azt javaslom a felmondásukat fontolgató munkatársaknak, hogy maradjanak a szerkesztőségi íróasztalnál. Ha távoznak, azok malmára hajtják a vizet, akik épp ezt akarják. Ahhoz ugyanis, hogy a hírgyár működhessen, körülbelül annyi munkatársra van szükség, ahányan aláírták a főszerkesztő leváltása miatt tiltakozók levelét. (99-et számoltam össze.)

A válság hónapjában több száz hozzászóló jellemezte az Indexet. Gondolataikból két következtetést szűrtem le.  Az egyik az, hogy ez a portál a legutóbbi évtizedben emigrált magyarok szinte kizárólagos tájékozódási forrása. A másik pedig az, hogy aki még itthon maradt az igényes médiafogyasztók közül, az is leginkább az Indexből szedi össze az eligazodáshoz szükséges információkat. Ha felére csökkenne a hírújságírók száma, épp ama funkció kérdőjeleződne meg, amely nem egyszerűen elsővé teszi az Indexet a kormányzat tevékenységét firtató nyilvánosságban, hanem piacvezetővé a hazai médiában, beleértve a kormányzati sajtót is.

Vajon feloldható-e az ellentmondás, hogy a gyakorlatilag hírrovatok nélkül működő ellenzéki orgánumok többnyire az indexes híreket értelmezik anélkül, hogy fizetnének értük? Hisz’ épp azért nélkülözik a hírtermelő újságírókat, mert nincs pénzük utánajárni ama információknak, amelyekről az angolszász meghatározás terjedt el, miszerint hír az, amit el akarnak titkolni. Ha az indexes hírújságírók közül minden második felháborodásában, kiábrándultságában felmondana, akkor a kormányzatnak sikerülne végre megfosztani a tevékenységét fürkésző százezreket a piacvezető hírgyár minőségi termékeitől.  

Hosszú Katinka ismét gőzerővel edz. De nemcsak ez derült ki a terjedelmes interjúból, amely ma látott napvilágot az Index.hu digitális felületén. Az is, hogy miközben a háromszoros olimpiai bajnok legyőzte az egész világot, elvesztette önmagát. Meg kellett válnia edzőjétől, élettársától, ha úgy tetszik: megalkotójától, hogy ismét önmaga lehessen. Máskülönben a sebe olyan mély, hogy Shane Tusup nevét ki sem ejtette. Csak úgy emlegette, hogy „a másik fél”.

Ahhoz, hogy a legintimebb érzéseiről is beszámoljon a nyilvánosság képviselőjének, olyan beszélgetőpartnert kellett kifognia, akiről tudja, hogy nem legyőzni akarja, hanem megérteni. Régóta figyelem Ághassi Attila cikkeit, és egyre inkább a legjobb magyar sportújságírók egyikének tűnik fel. A jelenlegi mezőnyben a másik kettő közül az egyik Kálnoki-Kis Attila, aki a 24.hu digitális felületén beszélget élsportolókkal. Nagyra becsülöm ama interjúit, amelyeket azokkal készített, akik más ország színeiben lettek híresek, de sosem feledték a magyarságukat. A harmadik pedig Csillag Péter, a Nemzeti Sport munkatársa, aki nem a csillogást választotta. A külvárosi grundokat és a falusi pályákat járja, ahol a gyerekek ki akarnak törni a szegénységből, a felnőtt hobbifocisták pedig nem akarnak kitörni a kilátástalanságból.

Amikor tanítottam a szegedi egyetemen, sokat vártam Szöllősi Györgytől is. Ígéretesen indult a sportújságírói pályán, de csak főszerkesztő lett belőle. Sorsa azért késztet tűnődésre, mert a hazai sajtóban van egy figyelemre méltó jelenség: a sportújságíróból lett főszerkesztő. Kerestem az okot, amelyet végül egy öreg sportújságíró világított meg. Szerinte a kiadóhivataloknak nincs elég pénzük utaztatásra és szállodára, ezért tudomásul veszik, hogy munkatársuknak a sportegyesület szorít helyet a különbuszán vagy a különrepülőjén, és a szállodában is akad neki szoba. Márpedig aki tudósítóként megszokta, hogy nem nagyon pedzegetheti az ellenmondásokat, a feszültségeket, pláne a botrányokat, a pártközeli orgánum élén is könnyebben gyakorolja alkalmazkodó képességét, mint a szellemi függetlenségükre kényes újságírók.

Olykor az a benyomásom, hogy a sportújságírás a magyar sajtó legfertőzöttebb része. Ezért felüdülés olyan cikkeket olvasni, amelyek azt sejtetik, hogy vannak még tollforgatók, akik többre becsülik a problémaérzékenységet és a beleérzést, mint a korrumpálódás már-már intézményesült formáit.           

Országunk első embere Brüsszelben kiállt az újságírók elé, és a zöldellő pázsiton megosztotta gondolatait a nemzetközi nyilvánosság képviselőivel. Kollégáját, a holland miniszterelnököt „dutch guy”-nak nevezte. Néhány órával később a fészbukos üzenőfalán magyarul is összefoglalta a mondandóját, és így fogalmazott az uniós kormányfők maratoni hosszúságú összejöveteléről: „Ha nem lesz megállapodás a költségvetés ügyében, az nem miattam, hanem a holland fickó miatt lesz.”

Egyetértek mindenkivel, aki úgy véli, hogy aki országunkat képviseli az Európai Unió sorsát befolyásoló tanácskozáson, az nem minősítheti ilyen lazán az egyik tárgyalópartnerét. Még akkor sem, ha a másik ország első embere az övétől gyökeresen ellentétes álláspontot hangoztat. Hozzáfűzném azonban - és ez már kizárólag az én véleményem -, hogy az idézett mondat a felelősség elhárítására is alkalmas. Ellenségképzésre amúgy is hajlamos miniszterelnökünk tehát újabb ellenséget talált a holland kormányfő személyében. De ezt az okfejtést nem gondolom tovább, mert történt valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Mielőtt Orbán Viktor magyarra fordította volna a guy-t, és lecövekelt volna a fickónál, az egyik közösségi oldalon már lezajlott egy figyelemre méltó vita. A nyugalmazott tévés, aki otthonosan mozog a külpolitikában, megpendítette, hogy a guy nemcsak fickót jelenthet. Bejelentéséhez néhányan hozzászóltak, és az angol kifejezést imigyen magyarították: arc, bikfic, cimbora, csávó, csóka, faszi, figura, fiú, fószer, hapsi, haver, ipse, krapek, muki, muksó, pacák, pasas, pasi, pofa, srác, ürge. Itt lép be az értelmezési folyamatba az a fránya, gyakran hiányolt szövegösszefüggés.

A hír-újságírást az különbözteti meg a vélemény-újságírástól, hogy a publicista (közíró, jegyzetíró) a maga sajátos módján értelmezheti a miniszterelnöki kijelentést. S bár világnézeti értéket ad hozzá, azt korántsem engedheti meg magának, hogy az idézett textus szembe forduljon a nem idézett kontextussal. Orbán Viktor kijelentéséről tényszerűen megállapítható, hogy a rögtönzött sajtótájékoztatón nem föltétlenül a jóindulatáról akarta biztosítani a holland kollégáját. Vagyis a finomabb, kulturáltabb, némi rokonszenvről és elismerésről árulkodó szinonimákat nyugodtan kihúzhatjuk a felsorolásból.

A vélemény-újságíró tehát eleresztheti ugyan a fantáziáját, az értelmezéssel mégis úgy kell gazdálkodnia, hogy belül maradjon a pontosság keretein.