Hosszú Katinka ismét gőzerővel edz. De nemcsak ez derült ki a terjedelmes interjúból, amely ma látott napvilágot az Index.hu digitális felületén. Az is, hogy miközben a háromszoros olimpiai bajnok legyőzte az egész világot, elvesztette önmagát. Meg kellett válnia edzőjétől, élettársától, ha úgy tetszik: megalkotójától, hogy ismét önmaga lehessen. Máskülönben a sebe olyan mély, hogy Shane Tusup nevét ki sem ejtette. Csak úgy emlegette, hogy „a másik fél”.

Ahhoz, hogy a legintimebb érzéseiről is beszámoljon a nyilvánosság képviselőjének, olyan beszélgetőpartnert kellett kifognia, akiről tudja, hogy nem legyőzni akarja, hanem megérteni. Régóta figyelem Ághassi Attila cikkeit, és egyre inkább a legjobb magyar sportújságírók egyikének tűnik fel. A jelenlegi mezőnyben a másik kettő közül az egyik Kálnoki-Kis Attila, aki a 24.hu digitális felületén beszélget élsportolókkal. Nagyra becsülöm ama interjúit, amelyeket azokkal készített, akik más ország színeiben lettek híresek, de sosem feledték a magyarságukat. A harmadik pedig Csillag Péter, a Nemzeti Sport munkatársa, aki nem a csillogást választotta. A külvárosi grundokat és a falusi pályákat járja, ahol a gyerekek ki akarnak törni a szegénységből, a felnőtt hobbifocisták pedig nem akarnak kitörni a kilátástalanságból.

Amikor tanítottam a szegedi egyetemen, sokat vártam Szöllősi Györgytől is. Ígéretesen indult a sportújságírói pályán, de csak főszerkesztő lett belőle. Sorsa azért késztet tűnődésre, mert a hazai sajtóban van egy figyelemre méltó jelenség: a sportújságíróból lett főszerkesztő. Kerestem az okot, amelyet végül egy öreg sportújságíró világított meg. Szerinte a kiadóhivataloknak nincs elég pénzük utaztatásra és szállodára, ezért tudomásul veszik, hogy munkatársuknak a sportegyesület szorít helyet a különbuszán vagy a különrepülőjén, és a szállodában is akad neki szoba. Márpedig aki tudósítóként megszokta, hogy nem nagyon pedzegetheti az ellenmondásokat, a feszültségeket, pláne a botrányokat, a pártközeli orgánum élén is könnyebben gyakorolja alkalmazkodó képességét, mint a szellemi függetlenségükre kényes újságírók.

Olykor az a benyomásom, hogy a sportújságírás a magyar sajtó legfertőzöttebb része. Ezért felüdülés olyan cikkeket olvasni, amelyek azt sejtetik, hogy vannak még tollforgatók, akik többre becsülik a problémaérzékenységet és a beleérzést, mint a korrumpálódás már-már intézményesült formáit.