A legolvasottabb portál körüli válság értelmezései közül feltűnt Tóta W. Árpád álláspontja. Valaha az Index munkatársa volt, és van lehetősége az összehasonlításra. Elismerte, hogy az ő újságjuk szubkulturális volt, akik pedig utánuk érkeztek a szerkesztőségbe, azoké már országos jellegű lett. A váltás azzal járt, hogy „az egyéni hangok elhalkultak”, és az Index „Utasellátóként működött napról napra: gondoskodnia kellett arról, hogy a közönség elégedett legyen.” (HVG, 2020. augusztus 6.) A hasonlat találó.

A kilencvenes évek végén kerültem a nyíregyházi főiskolára, azóta 437-szer tettem meg az oda-vissza 540 kilométernyi utat. A vonat reggel hatkor indult a Nyugatiból, hogy az InterCity-professzorok tízre megérkezhessenek állomáshelyeikre. Az étkezőkocsiban gyülekeztünk, és Szolnokon szálltak ki, akik Békéscsabán vagy Aradon tanítottak. Püspökladányban, akik Nagyváradon. Debrecenben népes különítmény vált ki közülünk, és Nyíregyházára is érkeztünk néhányan. Este hatkor indultunk haza. Miskolcon csatlakoztak hozzánk az ottani egyetemen tanítók, Füzesabonyban az egriek. Tíz után érkeztünk a Keletibe.

Az ezredforduló táján már használhattuk a laptopot, de még nem bíbelődhettünk az okostelefonnal. Az éledező Index helyett az étkezőkocsi asztalaira kitett újságokat olvastuk. A liberális Magyar Hírlapot, a konzervatív Magyar Nemzetet, az informatív és zöld színű Világgazdaságot, a még ’pol’ nélküli Metrót. De ahogy izmosodott az Index, hírei és véleményei egyre gyakrabban foglalkoztattak bennünket. Már csak azért is, mert a szemináriumon mindig találtunk közös témát a diákokkal, akik még szorgalmasabban tanulmányozták a sokrétű tartalommal kecsegtető portált.

Az akkori húszévesek mostanában töltik be a negyvenet. A válság idején megjelent olvasólevelek nyomán az a benyomásom, hogy a harmincasok által készített Index változatos menüjét leginkább a harmincasok kóstolgatják. Ebben az értelemben szubkulturálisnak vélem a portált, ráadásul országon túli jellegűnek. Kiderült, hogy a mintegy félmillió magyar emigránsnak szinte kizárólagos forrása az anyaországi hírekről és véleményekről. Az Index intercitysége pedig abban nyilvánul meg, hogy összeköti a hazai városok polgárságát, elsősorban a huszon-harmincasokat.

Most felállt a gyorsvonat utasellátós gárdája, mert az állami MÁV meg akarta változtatni a működési feltételeket. Szomorú volna, ha az ingyen olvasható újságok után az étlap is eltűnne, és be kellene érnünk a mustáros virslivel meg az édesítőszeres teával.         

Azt ígértem tegnap, hogy kitérek ama kérdésekre, melyekben máshová helyezném a hangsúlyt, mint egy Klubrádióban megszólaltatott médiapolitikus. Az interjút továbbgondolásra késztető eszmefuttatás szőtte át, amelyet Haraszti Miklós ezúttal nem definiált. Úgy foglalnám össze, hogy a közönségtől várja a sajtó függetlenítését.

Van azonban egy régi mondata, melyet még ellenzéki politikusként, az SZDSZ országgyűlési képviselőjeként adott közre a veszprémi újságban: „A csak közönségfüggő sajtó ténylegesen független.” (Napló, 1991.12.28.) A meghatározást akkoriban csupán a papír alapú sajtóra érthette, de illik a digitálisra is. Ha a közönség mellett egy párt közeli vállalkozó is kiveszi részét a szerkesztőség anyagi támogatásából, akkor a vegyes finanszírozásból lesz az Index-válság. Ha a kiadóhivatal elhárítja a pártok pénzét, és kizárólag a hirdetésekből próbál megélni, akkor arra sarkallja az újságírókat, hogy ne feszegessék a leggyakrabban hirdető cégek kínos ügyeit.

Az előfizetés vagy az alkalmi átutalás kétségkívül kiküszöböli a politikai vagy/és gazdasági befolyást. Most már „csak” azt kellene megszervezni, hogy az olvasók lemondjanak szerzett jogukról, miszerint ingyen jutnak a digitális tartalmakhoz. Kár, hogy a hagyomány föltárása nem oldja meg a pillanatnyi gondunkat. Ha ugyanis a függetlenségükre kényes portálok beérnék a közönség kizárólagos támogatásával, be kéne lépniük a Templom Egere nonprofit szervezetbe is. Például a 444.hu most áll át az előfizetésre. Akik folyamatosan utalnának át meghatározott összeget a kiadóhivatal számlájára, ugyanazokat a cikkeket olvashatnák, mint akiknek nincs pénzük a támogatásra. Vagy volna éppen, de nem akarnak fizetni a digitális tartalomért.

Ebben a 444.hu nem követi a hvg.hu gyakorlatát, amely havi 360 forintért előnyben részesíti a fizetőképes keresletet az ingyenes olvasókkal szemben. Az Élet és Irodalom kiadóhivatala emberségesebb megoldást választott. A hetilap legjobb írásait akkor engedi a digitális olvasó elé, ha előtte megnézünk egy hirdetést. De ha a kiadóhivatal pénzt kap a hirdettetőktől, vajon a szerkesztőség nem válik belátóbbá a reklámozó cégek kínos ügyei iránt?

Kíváncsiságból végignéztem a monitor tetején olvasható menüsort. A húsz rövidítés húsz portált takar, közülük minden második számít az anyagi támogatásomra. Elvileg egyetértek Haraszti Miklós „közönséges” meghatározásával, ennyi szerkesztőséget azonban nem tudok eltartani.    

Haraszti Miklós a hazai médiapolitika egyik legérdekesebb szereplője. Idestova két évtizede nem aktív politikus, bizonyára ezzel magyarázható, hogy ritkán szólaltatják meg a nyilvánosság fórumain. Pedig egy nemzetközi szervezet képviselőjeként járta a posztszovjet térséget, és mert amerikai tapasztalatai is vannak, irigylésre méltó alapossággal ismeri a határon túli médiaviszonyokat. Ez emeli az itthoni keretek közé szorult elemzők fölé. Ezt az intellektuális különbséget fedeztem föl tegnap reggel is, amidőn a Klubrádióban bő ötven percig beszélt.

A műsorvezető Dési Jánossal ellentétben nem ragadt le a jelenségeknél, hanem az illiberális demokrácia magyarországi változatából bontotta ki a média helyzetét. Gondolatmenete úgy foglalható össze, hogy tavaly ősszel az ellenzéki pártok kétségtelen sikereket értek el az önkormányzati választáson. Ahelyett azonban, hogy maradtak volna az országos sikerrel is kecsegtető közös úton, azóta „vadabbul versenyeznek egymással”. Példákat sorolt föl, amelyekből kiderült, hogy bizony jó lett volna hallgatniuk a „Mindenre együtt!” jelszóra, talán még most sem késő. Kár, hogy a bevált előválasztást meg akarják úszni, mert hiú és szűk látókörű politikusaik nehezen viselik el, hogy a választópolgárok határozzák meg az ellenzéken belüli erősorrendet.

Ilyen előzmények után tért a médiára. Szerinte az Orbán-rendszerben van szólásszabadság, elvégre mindenki kifejtheti véleményét a maga kis „buborékjában”, nincs azonban sajtó- és vitaszabadság. Mindenki élhet a tájékozódás jogával, ha van hozzá pénze, igénye és digitális felkészültsége, mindazonáltal a tájékoztatás lehetőségeit eltorlaszolta a kormányzat. A tevékenységét fürkésző szerkesztőségek feladata épp az volna, hogy az ellenzéki politikusokkal „elfeledtessék a pártokat”. Csakhogy erre azért nem képesek egyelőre, mert közös fellépések híján önmagukat sem védik meg a hatalom támadásaitól.

Vannak olyan kérdések, amelyekben máshová helyezném a hangsúlyt, ezt majd a Médianapló későbbi bejegyzéseiben igyekszem megfogalmazni. Ettől azonban elismerem, hogy ilyen kristálytisztán és közérthetően senki sem vázolta fel a hazai média szorongató helyzetét. Ha Klubrádió volnék, gyakrabban hívnám meg beszélgetni Haraszti Miklóst. Máskülönben úgy érezheti, mint tegnap reggel, hogy egy szuszra kell elmondani a kiérlelt álláspontját, és nem nagyon érdemes szóhoz juttatni a bizonytalan kérdezőt.           

Ma reggel hat után hat perccel tették föl a leleplező cikket. Az álneves szerző így kezdte: „Soros Magyar Hangját nem olvasom napi rendszerességgel.” Ezzel nemcsak az a baj, hogy a Simicska-féle, Orbánból kiábrándult Magyar Nemzet romjaiból létrehozott Magyar Hang finanszírozása nem intézhető el a kormánypárti sajtóban szitokszónak számító Soros György nevével. Az is, hogy hetilap, amelyet fölösleges napi rendszerességgel olvasni. Mentség persze, ha a szerző nem itthon él, hanem például Szófiában, ahol bizonyára nem könnyű a lapozható hetilapot beszerezni.

A Bircahang című blog gazdája alighanem a Magyar Hang online kiadását olvasta, márpedig a digitális változatot nem szabad azonosítani a gazdagabb, sokrétűbb, papír alapú kiadással. Ez olyan, mint amikor valaki áll a kirakat előtt, de nem megy be az áruházba, és így írja meg a „vásárlói” tapasztalatait. A bircaman álnevű blogger mentségére szóljon, hogy bevallja: „Dehát én nem vagyok profi, magasan képzett, független szakújságíró.” Az viszont már nem bocsátható meg neki, hogy eközben „közírónak” tartja magát, és így is jelentkezik be a nyilvánosság fórumain.

A közíró kifejezést a múlt század harmincas éveiben kezdte egymástól függetlenül használni Bálint György Budapesten, Balogh Edgár pedig Kolozsvárott. Az előbbi munkaszolgálatosként pusztult el a Don-kanyarban, az utóbbi túlélte a második világháborút, és „csak” a negyvenes évek végén börtönözték be, majd szabadulása után a publicisztika professzora lett a kolozsvári egyetemen. A közíróság ismérveit Bálint György és a maga pályafutásából okulva dolgozta ki, és azokat nevezte így, akik írószemmel látják a világot, de nem föltétlenül szépirodalmi műfajokban alkotnak. Vagy ha alkotnak is, életművükből inkább a publicisztikájuk lesz maradandó. 

Ilyen Bertha Bulcsu, Bodor Pál, Megyesi Gusztáv, Végh Antal. Ilyennek vélem az élők közül Bruck Andrást, Ceglédi Zoltánt, Dévényi Istvánt, Farkasházy Tivadart, Föld S. Pétert, Giczy Györgyöt, Hajós Andrást, Lányi Andrást, Lendvai Ildikót, L. Simon Lászlót, Nagy Bandó Andrást, Puzsér Róbertet, Stumpf Andrást, Tamás Gáspár Miklóst, Tóta W. Árpádot, Váncsa Istvánt és Verebes Istvánt. Világnézeti szempontból nehéz ennél vegyesebb névsort elképzelni, de ha leírnak vagy kimondanak valamit, annak súlya van, arra érdemes odafigyelni. S van még valami, ami megkülönbözteti őket bircamantól: vállalják a nevüket. Ami persze nem kötelező, de azért egy közírónál elkerülhetetlen. 

Nemrégiben érkezett egy hozzászólás a bejegyzésemhez. Szerzője értelmes gondolatot próbált kibontani, ám zavart okfejtésében, hogy elfelejtette kitenni a vesszőket. Kéziratok ezreit javító szerkesztőként tettem szóvá a vesszőhibákat, mire a sértődött kommentelő pótlólag épp annyi vesszőt küldött, amennyit számon kértem rajta. Ráadásul megjegyezte, hogy vegyem tudomásul: az okostelefon klaviatúráján nem szokott bibelődni a vesszőre váltás plusz (fölösleges) mozdulatával.

Utólag se mentettem föl, de megértettem valamit azok gondolkodásmódjából, akik a digitális kocsmából érkeztek a digitális kávéházba. Ezúttal nem a szóhasználatukat pedzegetném, azt kapiskálom inkább, hogy nem is olyan könnyű az átmenet. Kávéházi polgárként azonban nehéz megbarátkozni azzal, hogy ülnek a tömegközlekedési eszközön, olvasgatják a blogokat, és ha felfortyannak, vagy megtetszik nekik egy gondolat, akkor gyorsan lepötyögtetik a többnyire érzelmi alapú véleményüket. Belátom persze, hogy a vonat, az autóbusz, a villamos, a troli vagy a metró nem igazán alkalmas a kisesszé megfogalmazására, de azt a hétéves unokámmal is sikerült megértetni, hogy a vesszőnek jelentős szerepe van az értelmezésben.

Az újságírást például egyelőre nem lehet nélküle művelni. Bár van olyan kollégám, aki vessző nélkül húzott ki csaknem fél évszázadot a szakmában. Németh Péter néhány éve ment nyugdíjba a Népszava főszerkesztői székéből, és mindig akadt valaki a környezetében, aki a kéziratába megjelenés előtt behúzgálta a vesszőket. Régi lapjában van egy szombati rovata, ahol kifogástalan helyesírású jegyzetekkel véteti észre magát. De ha új állomáshelyén, a HírKlikk.hu-n közöl valamit, akkor spórol a vesszőkkel. Hasonló helyzetben vannak azok, akik a blogok világából érkeztek a sajtóba.

Jámbor András ama publicisták közé tartozik, akiknek adok a véleményére. Az Index-válságról nagyon érdekes cikket közölt az általa alapított Mérce.hu-n, azon a portálon, amelyet néhány hónapja hagyott el, hogy visszavonuljon a fészbukos üzenőfalára. Július 29-én megjelent mércés okfejtésében a legszigorúbb szemmel is csupán négy hibát fedeztem föl; kettő volt a vesszőhiba, az egyik „véleményes”. Két nappal korábban, a 22 sornyi fészbukos Index-cikkében 14 hibát találtam, 9 volt közülük a vesszőhiba. Nem lepődnék meg, ha kiderülne: főszerkesztőként nehezen viselte el, hogy munkatársai javítgatják a kéziratait.         

A legutóbbi napokban Orbán Viktor járványozott, Bruck András orbánozott, Lázár János teniszezett, Szijjártó Péter második fővárost épített, Demeter Szilárd kultúrázott, Horn Gábor színművészetit siratott, Szanyi Tibor pedig emeszpézett. Lefülelt mondatok.

Jön az illibernyák Index. (Rab László újságíró, VárosiKurir.hu, július 26.)

Az emberek többsége olyan híradókat és vitaműsorokat kénytelen nézni, ahol az ellenzéki pártok csak szitokszóként vannak jelen. (Kabai Domokos Lajos újságíró, Bekiáltás.blog, július 27.)

Ha ma Magyarországnak nemzeti kormánya lenne, nem a szellemi élet kiürítésén dolgozna. (Techet Péter publicista, Azonnali.hu, július 27.)

Az Index nyolcvan munkatársa egy félreértés miatt felmondott. (Lánczi Tamás politológus, Magyar Rádió, július 28.)

Az Index tulajdonosi köre válaszút elé került. Alkalmazott újságírói oly messzire dobták a tomahawkot, hogy ezzel már híveik sorát is ritkították. (Csizmadia László, a Civil Összefogás Fórum vezetője, Magyar Hírlap Online, július 29.)

Küzdjünk meg a ránk nehezedő nyomással, akár hátulról jön, akár szemből! (Molnár Richárd újságíró a sajtóban dolgozókhoz, 168 Óra, július 29.)

A közéleti személyiségek kinézete nem lehet közbeszéd tárgya. (Vadai Ágnes DK-politikus, ATV, július 29.)

A Debrecen 2030 programmal egy második számú főváros jön létre. (Szijjártó Péter Fidesz-politikus, Hajdú Online, július 29.) 

Teniszezni és nem fideszezni jöttem. (Lázár János volt kancelláriaminiszter, a Magyar Tenisz Szövetség újdonsült elnöke, Népszava, július 30.)

AZ MSZP egy zsugorodó amőba. (Szanyi Tibor volt szocialista politikus, Magyar Hírlap Online, július 30.)

Az Index arra is jó volt, hogy kiváltsa a reggeli kávét. (Bohár Dániel újságíró, 888.hu, július 30.)

Bízom abban, hogy ellenszélben is fel tudjuk építeni az Indexet. (Bodolai László ügyvéd, az Indexet működtető kuratórium elnöke, Klubrádió, július 30.)

A fél magyar közéletet a keresztnevén szólítja. (Rényi Pál Dániel újságíró Bodolai Lászlóról, 444.hu, július 31.)

Németh Szilárd, a nagy magyar pacaltáltos. (Váncsa István publicista, Magyar Hang, július 31.)

A Fidesz már nem engedi meg, hogy valami necces legyen. (Vincze Attila újságíró, Népszava, július 31.)

Olyan rendszert építenek, amelyben semmi sem jár, hanem jut. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, ATV, július 31.)

Jobb állapotban fogunk kijönni a járványból, mint ahogyan belementünk. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, július 31.)

A Karmelita kolostorban székelő főpénztárnok. (Bruck András író Orbán Viktorról, Facebook.com, augusztus 1.)

Aki magát függetlennek mondja, az gyanús. (Kiszelly Zoltán politológus, Hír TV, augusztus 1.)

Én az egész magyar kultúra jobbítására szerződtem. (Demeter Szilárd Fidesz-politikus, Magyar Nemzet Online, augusztus 1.)

Ami a színművészeti egyetemmel történik, szinte riasztóbb, mint az Index elfoglalása. (Horn Gábor liberális politikus, HírKlikk.hu, augusztus 2.)

Vajon mire készülnek az Indexből kivált munkatársak? Csak annyit tudunk róluk, hogy együtt akarnak maradni. S mert hallgatnak az elképzeléseikről, sorjáznak a kívülállók ötletei. Az egyiket a hódmezővásárhelyi polgármester dobta a köztudatba. Márki-Zay Péter azt fejtegette az ATV stúdiójában, hogy ha már így alakult az Index sorsa, jól jönne neki és kollégáinak egy „ellenzéki MTI”. Elvégre „Mindenkinek van újságja, tévéje vagy rádiója.”

Kétségtelen, hogy az ellenzéki polgármesterek lazábban, ha úgy tetszik: demokratikusabban kezelik a helyi nyilvánosságot, mint a kormánypártiak. Arról azonban ők se mondanak le, hogy a sajátjuknak tekintsék az önkormányzati tulajdonban lévő médiumokat. Márki-Zay például az önkormányzati újságot működtető cég vezetőjének is kinevezte magát, holott ezt tiltja, sőt szankcionálja az önkormányzati törvény. Ettől persze még lehet őszinte a szándéka, hogy a Szabad Városok Szövetsége karolja föl a mintegy 80 Index-munkatárs tartalmasnak ígérkező vállalkozását. De melyik SZVSZ?

Tudunk egy momentumos kezdeményezésről, amely a bajai polgármester, Nyirati Klára nevéhez kötődik. Tudunk egy baloldaliról is, amelyet a szocialisták volt miniszterelnök-jelöltje, az MSZP-ből nemrégiben kilépett Botka László szegedi polgármester vezetne. És tudunk egy olyanról is, amelynek irányítása a budapesti főpolgármesterre várna. Karácsony Gergely volt már az MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje, most azonban mintha ódzkodna az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltségétől. Márki-Zay Péter viszont nem ugrana el a miniszterelnök-jelöltség elől, ezért talán nem tévedek, ha feltételezem, hogy ama bizonyos alternatív MTI elsősorban az ellenzéki miniszterelnök-jelölt versenyben tartását, népszerűsítését szolgálná.

Igen ám, csakhogy ameddig nincs közös jelölt az árnyékkormány élére, aligha dől el, melyik Szabad Városok Szövetsége karolná fel az új országos hírügynökséget. Márpedig az Index-válság katalizátorként gyorsítaná föl a miniszterelnök-jelölti versenyt. Vagy fordítva: a közös ellenzéki miniszterelnök-jelölt megválasztása gyorsítaná föl az alternatív MTI szervezését. Ha a száznál több ellenzéki polgármester a település teherbírásához képest szállna be néhány millió vagy százezer forinttal az új országos hírügynökségbe, akkor össze lehetne hozni azt a mintegy 300 milliót, amelyből jó kis sajtótermékeket gazdálkodhatnának ki az Indexből távozó újságírók..            

A digitális sajtóban perszonifikálni (személyessé) kell tenni a címeket, mert nem kattintanak rá az olvasók. Szoktam is élni a lehetőséggel, ám e mostani címet nem én találtam ki. Ez Tarnai Richárd témája a Vasárnap.hu felületén, a képzeletserkentő kérdésre zavaros a válasz.

A Pest megyei kormánymegbízott járatos a Bibliában, elvégre Harrach Péter kereszténydemokrata politikus kabinetfőnöke volt, ráadásul a Barankovics Istvánról elnevezett alapítvány kurátora is. De az utóbbi kereszténydemokrata politikus tevékenységi köréből nem vette figyelembe, hogy a múlt század negyvenes éveiben az egyik legjobb publicistának számított, és Tarnai doktoréval ellentétben a sajtószakmai felkészültségét vétek volna kétségbe vonni. A kormánypárti portál cikkírója ugyanis az ellenzék túlsúlyát vélte fölfedezni a nyilvánosságban. 48 médiumot sorolt fel igazának bizonyítására. Okfejtése azért tragikomikus, mert néhányat megkettőzött.

Ez azt sejteti, hogy belülről ritkán látott szerkesztőséget. Például a 168 Óra és a 168ora.hu nem két cég. Épp úgy nem, mint az ATV és az atv.hu, a Blikk és a blikk.hu, a HVG és a hvg.hu, a Magyar Hang és a magyarhang.org, a Magyar Narancs és a magyarnarancs.hu, a Népszava és a nepszava.hu, az RTL Klub és az rtlhirek.hu. Mulatságos az is, hogy nincs tudomása arról, miszerint a Pesti Hírlap a koronavírus-járvány miatt átmenetileg eltűnt az újságstandokról, működik viszont online kiadása, a pestihirlap.hu.

Ha nem volna műkedvelő médiakutató, tudná, hogy az említett újságok és tévék létrehozták a maguk online portálját. Ennek pedig előfeltétele, hogy ugyanabból a kiadóhivatalból intézzék az ügyeiket, és ha mód van rá, a két részleg munkatársai ne csak ugyanabban az épületben, hanem ugyanabban a légtérben dolgozzanak. A kormány tevékenységét fürkésző redakciók nem engedhetik meg maguknak, hogy munkájuk belső torzsalkodásba fulladjon. Az már a politika- és sajtótörténet fintora, hogy miközben szinte lehetetlen megteremteni az ellenzéki pártok kívánatos együttműködését, az ellenzéki sajtónak az a megkülönböztető sajátossága, hogy a túlegységesített kormánypárti (KESMA) sajtóval ellentétben sokszínű, változatos és érdekes.

Ráférne persze egy ellenzéki MTI, például a válságban lévő Index, amelynek híreit sokféleképpen lehetne értelmezni - az olvasók okulására. Félő azonban, hogy az ellenzéki sajtó hátrányból fakadó előnyét Pest megye kormánymegbízottja aligha fogja megérteni.         

Régen rossz, ha a nyilvánosság fórumai önmagukkal foglalkoznak. Azt jelenti, hogy már megint politikusok fenyegetik a sajtót. A mostani feszültségforrás helyzete zavaros. A 86 felmondott munkatárs pótlására szerződtetett főszerkesztő-helyettes például egy nap után adta vissza a megbízatását. Mondván, hogy "a„leendő volt főnökeim” még azt sem voltak képesek eldönteni, vajon kinek lesz a helyettese. A belső körülmények ismerete híján egyelőre óvakodnék a történtek értelmezésétől. Van viszont valami, amivel talán segíthetek azoknak, akik szeretnék megérteni az Index-botrány fejleményeit.

Nem egyszerű persze eldönteni, hányan olvassák a veszélybe került hírportált, elvégre a látogatók száma nem azonos a kattintásokéval. A magyarázat kézenfekvő: van, aki napjában többször is „rámegy” az Indexre. Annyi mindenesetre tudható, hogy amikor kiderült - mintegy fél évtizede -, hogy Simicska Lajos érvényesítette tulajdonosi jogait, napi átlagban 710 ezren olvasták. Ezzel megelőzte a többi hírportált. Most pedig Horváth Tamás esettanulmányban összegezte az idén június 21. óta zajló eseményeket.

Arra jutott, hogy július 1-én 945 ezren olvasták az Indexet. 14-én 1 millió 160 ezren. 24-én, a tömeges felmondás napján 942 ezren, egy nappal később azonban már „csak” 781 ezren. Tegnap pedig 653 ezren. A júliusi legmagasabb és legalacsonyabb olvasottság közti különbség 292 ezer. A tanulmány szerzője azt is megnézte, vajon a többi hírportál olvasottsága miként alakult a lassanként mögöttünk hagyott hónapban. A 24.hu 232 ezerrel több érdeklődőt mondhatott a magáénak, a hvg.hu 85 ezret, a 444.hu pedig 42 ezret.

Figyelemre méltó az is, hogy a Medián közvélemény-kutató cég fölmérte az Index-olvasók összetételét. Kiderült, hogy a szavazókorú népességből 29 százalék legalább heti rendszerességgel „fogyasztotta” a hírportál termékeit. Elgondolkoztató, hogy 11-11 százalékuk a Fideszre, illetve az ellenzéki pártokra szavazott. (A maradék a bizonytalanok táborát gyarapítja.) Márpedig ha az Indexet ugyanannyi fideszes, mint ellenzéki olvassa, akkor nem föltétlenül azért veszélyes a kormányzatra, mert az ellenzéki pártokra szavazók reggelenként az Indexszel kezdik a napjukat. Ők már elvesztek a Fidesz számára.

Az Index azért - volt? - veszélyes a hatalmat gyakorlókra, mert a jelek arra utalnak, hogy a Fideszre szavazók közül meglepően sokan nem kormánypárti forrásokból tájékozódnak elsősorban.

Tíz mondat az Indexről

Az Indexről már régen leválasztottak mindent, amiben pénz van. (Plankó Gergő újságíró, 444.hu, 2020. július 7.)

Az Index, amely témaválasztásával, stílusával képes átnyúlni a politikai táborokon, fokozatosa bedarálódik. (Polyák Gábor médiajogász, 168 Óra, 2020. július 22.)

Az Index vége a megbízható és független hírszolgáltatás végét is jelenti. (Szele Tamás újságíró, Forgókínpad.blog, 2020. július 25.)

Ha nem lesz Index, jobb eséllyel fognak eddigi olvasóik több forrásból tájékozódni. (Kardos Gábor publicista, Azonnali.hu, 2020. július 26.)

A pártszimpátiától függetlenül leginkább követett magyar nyelvű hírportál. (Techet Péter publicista, Azonnali.hu, 2020. július 27.)

Egyedül az online sajtóban volt kiegyensúlyozott a verseny, egészen a vezető hírportál kikényszerített öngyilkosságáig. (Hargitai Miklós, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke, Népszava, 2020. július 27.)

Az Index nyolcvan munkatársa egy félreértés miatt felmondott. (Lánczi Tamás politológus, Magyar Rádió, 2020. július 28.)

Én naponta többször is ránéztem az Indexre. (Dobrev Klára DK-politikus, ATV, 2020. július 30.)

Bízom abban, hogy ellenszélben is fel tudjuk építeni az Indexet. (Bodolai László ügyvéd, az Indexet működtető kuratórium elnöke, Klubrádió, 2020. július 30.)

Nem ez az a profi csapat, amely megcsinál egy új Indexet. (Tevan Imre, az Index egynapnyi tájékozódás után lemondott főszerkesztő-helyettese, Facebook.com, 2020. július 31.)

Tegnap este azt fejtegette Vadai Ágnes, hogy „A közéleti személyiségek kinézete nem lehet közbeszéd tárgya.” A DK-politikus az ATV stúdiójában „futóbolondnak” nevezte a Honfoglalás 2000 Egyesület tagjait, akik nyílt levelet írtak a miniszterelnök feleségének. Azt kérték „Orbán Viktorné”-tól, hogy a jobb hatás kedvéért slankítsa a férje zakóját.

Az iromány mögött tömény irónia sejlett föl. Valószínűleg az tévesztett meg, hogy az egyesület alapítóját, Szilvásy Györgyöt felületesen azonosítottam egy Gyurcsány közelében lévő politikussal. Kiderült azonban, hogy csupán névtársak. Az idős iparművész és volt MIÉP-politikus őszintén, meghatottságtól rebegve javasolta Lévai Anikónak, hogy figyeljen oda Orbán Viktor vonalaira, zakójára, nadrágjára, teljes kinézetére. Rokonszenves, hogy az ellenzéki politikusnő kiállt a First Lady mellett, ettől azonban még a mondandója vitára, vagy legalábbis továbbgondolásra késztet

Valamivel több mint harminc éve a gyerekeim ferencvárosi lakása fölötti lakásba költözött egy fiatal házaspár. Csecsemőjük, a néhány hónapos Ráhel papájával jó néhányszor összefutottunk a lépcsőházban. Majdnem mindig melegítőben volt, de ha rövid futónadrágban, akkor azt is megállapíthattam, hogy izmos a lába. Ment kocogni, vagy jött a kocogásból. Hajdani atlétaként a javára írtam, hogy szeret futni, és ragaszkodik a versenysúlyához. Aztán majd’ egy évtized telt el, és az ország első embere lett. Egy interjúban elmesélte, hogy inni azért nem akart, mert a feje nem maradt volna tiszta a létfontosságú tárgyalásokhoz, inkább az evést választotta.

Megint ellenzéki politikus lett, és mire ismét megválasztották miniszterelnökké, kigömbölyödve került elénk. Ha a hatalomgyakorlását kulturáltan elemezzük, ha azt firtatjuk, hogy miként öltözködik, vagy a nadrágja miért buggyos a cipőjénél, akkor miért ne lehetne közbeszéd tárgya a kinézete? Orbán Viktor alakváltozása ugyanis egy társadalmi jelenség tünete. A 199 főnyi országgyűlés persze nem hasonlítható össze a korábbival, a 386 főnyivel. De ha mérnék a képviselők átlagsúlyát, arról számolhatnánk be, hogy az első választási ciklust minimum tízkilónyi túlsúllyal élik meg, a másodikban pedig a sok üléstől és a kevés mozgástól duplájára dagad az arcuk.

Ezt azért érdemes pedzegetni. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a magyar konyhán szocializálódott politikusoktól aligha várható el az önmérséklet.