Ma reggel hat után hat perccel tették föl a leleplező cikket. Az álneves szerző így kezdte: „Soros Magyar Hangját nem olvasom napi rendszerességgel.” Ezzel nemcsak az a baj, hogy a Simicska-féle, Orbánból kiábrándult Magyar Nemzet romjaiból létrehozott Magyar Hang finanszírozása nem intézhető el a kormánypárti sajtóban szitokszónak számító Soros György nevével. Az is, hogy hetilap, amelyet fölösleges napi rendszerességgel olvasni. Mentség persze, ha a szerző nem itthon él, hanem például Szófiában, ahol bizonyára nem könnyű a lapozható hetilapot beszerezni.

A Bircahang című blog gazdája alighanem a Magyar Hang online kiadását olvasta, márpedig a digitális változatot nem szabad azonosítani a gazdagabb, sokrétűbb, papír alapú kiadással. Ez olyan, mint amikor valaki áll a kirakat előtt, de nem megy be az áruházba, és így írja meg a „vásárlói” tapasztalatait. A bircaman álnevű blogger mentségére szóljon, hogy bevallja: „Dehát én nem vagyok profi, magasan képzett, független szakújságíró.” Az viszont már nem bocsátható meg neki, hogy eközben „közírónak” tartja magát, és így is jelentkezik be a nyilvánosság fórumain.

A közíró kifejezést a múlt század harmincas éveiben kezdte egymástól függetlenül használni Bálint György Budapesten, Balogh Edgár pedig Kolozsvárott. Az előbbi munkaszolgálatosként pusztult el a Don-kanyarban, az utóbbi túlélte a második világháborút, és „csak” a negyvenes évek végén börtönözték be, majd szabadulása után a publicisztika professzora lett a kolozsvári egyetemen. A közíróság ismérveit Bálint György és a maga pályafutásából okulva dolgozta ki, és azokat nevezte így, akik írószemmel látják a világot, de nem föltétlenül szépirodalmi műfajokban alkotnak. Vagy ha alkotnak is, életművükből inkább a publicisztikájuk lesz maradandó. 

Ilyen Bertha Bulcsu, Bodor Pál, Megyesi Gusztáv, Végh Antal. Ilyennek vélem az élők közül Bruck Andrást, Ceglédi Zoltánt, Dévényi Istvánt, Farkasházy Tivadart, Föld S. Pétert, Giczy Györgyöt, Hajós Andrást, Lányi Andrást, Lendvai Ildikót, L. Simon Lászlót, Nagy Bandó Andrást, Puzsér Róbertet, Stumpf Andrást, Tamás Gáspár Miklóst, Tóta W. Árpádot, Váncsa Istvánt és Verebes Istvánt. Világnézeti szempontból nehéz ennél vegyesebb névsort elképzelni, de ha leírnak vagy kimondanak valamit, annak súlya van, arra érdemes odafigyelni. S van még valami, ami megkülönbözteti őket bircamantól: vállalják a nevüket. Ami persze nem kötelező, de azért egy közírónál elkerülhetetlen.