A legutóbbi napokban Orbán kioktatott, Kövér kötelezett, Gulyás G. ötvenhatozott, Lázár méltatlankodott, Lendvai összeért, Hadházy krumplizott, Kern pedig nem unatkozott. Lefülelt mondatok.

A magam részéről nem szeretnék hadurakat a kultúrában. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Origo.hu, október 18.)

Szinte az összes ellenzéki pártra igaz, hogy alig látszódnak a nyilvánosságban. (Török Gábor politológus, InfoRádió, október 19.)

Nem hagyom magam kiszorítani a Fideszből. (Lázár János volt kancelláriaminiszter, Válaszonline.hu, október 19.)

Önök két dolgot nem tudnak: nyerni meg veszíteni. (Orbán Viktor miniszterelnök a parlamenti ellenzékhez, atv.hu, október 19.)

Orbán Viktor nem Magyarországot, hanem a Fideszt félti a járvány következményeitől. (Stummer János Jobbik-politikus, ATV, október 20.)

Mindenki valamilyen. (Trombitás Kristóf publicista a véleményvezérek „függetlenségéről”, Vasárnap.hu, október 21.)

Az újítás jó lehet, csak ha közben elmennek a legjobb tanárok, az már probléma. (Pálos Gergely operatőr az Színház- és Filmművészeti Egyetemről, 24.hu, október 21.)

Ez egy kis egyetem, még éppen tud a polgársága önszerveződő és egységes lenni. (Antal Bálint végzős rendezőhallgató az SZFE-ről, Magyar Narancs, október 22.)

A baloldal képtelen a társadalmi elégedetlenséget politikai keretbe emelni. (Friss Róbert újságíró, Népszava, október 22.)

Sok lóerőt kívánok holnapra. (Bolgár György műsorvezető Hadházy Ákoshoz, a közszolgálati médiumokat megközelítő autós tüntetés szervezőjéhez, Klubrádió, október 22.)

Nem engedjük meg, hogy valaha is újrafonják az ország nyakán azt a kötelet, amitől sikerült megszabadulnunk. (Kövér László Fidesz-politikus, Szabolcs Online, október 22.)

A Soros és a libernyák csak címke. Nevet adnak az ellenségnek: a globalizmusnak. (Pesty László dokumentumfilmes a kormánypárti sajtóról, Magyar Hang, október 23.)

Az egyetemisták az egész országot megbénító félelem légkörében először emelték fel szavukat, és hosszú évek után először mertek a hatalommal szemben tüntetést szervezni. (Gulyás Gergely kancelláriaminiszter 1956-ról, MTI, október 23.)

Mindnyájan színésznők vagyunk. (Gálvölgyi János színész, Klubrádió, október 23.)

Összenő, ami összetartozik? Még talán nem nőtt össze. De már összeér. (Lendvai Ildikó szocialista politikus az ellenzékről, Facebook.com, október 23.)

2022-ben is lesz krumpli. (Hadházy Ákos független honatya az országgyűlési választás kampányáról, Mérce.hu, október 23.)

Olykor a minden sem elég. (Pető Péter újságíró a hatalmi mámorban leledző politikusokról, 24.hu, október 23.)

A kétfarkúak ars poeticája a vicc. (Pilhál György újságíró, Magyar Nemzet, október 24.)

Napról napra élünk, a vírus miatt is. (Szucsánszki Zita válogatott kézilabdázó, Sport1 október 24.)

Mindig kitalálok magamnak valamit, de ha mégsem, akkor a semmittevéssel foglalkozom. (Kern András színész, Index.hu, október 25.)

Ennek a rendszernek a művészet a legnagyobb ellensége. (Rapai Ágnes költő, Facebook.com, október 25.)

Tegnapelőtt többnyire maszkos és fiatal emberek járták végig az ötvenhatos egyetemisták október 23-i útjait. A politikai városnézést kezdeményező Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói kitartottak 2020. október 23-ig.

Amióta kirobbant az SZFE körüli botrány, zajlik egy hidegháború. A kormányzat igyekezett október 23-ig lezárni a kínos ügyet, nehogy véletlenül rádöbbenjünk a kínálkozó történelmi párhuzamra. A színinövendékek pedig abban voltak érdekeltek, hogy kitartsanak a nemzeti ünnepig, máskülönben a városnéző séta révén nem csalogathatták volna elő tudatunkból a kézenfekvő történelmi párhuzamot. Az enyémből azt, amit Háy Éva fogalmazott meg A barikád mindkét oldalán című emlékiratában. Szerinte 1956. október 23-én az egyetemisták felvonulása „tulajdonképpen nem több, mint egy tömegséta a szép őszi időben”.

Például a pesti ELTE diáksága a Petőfi-szobornál gyülekezett. Aztán ahelyett, hogy a Lánchídon mentek volna át Budára, kerültek egy nagyot. Eljutottak a Nyugati pályaudvarig, majd a mai Szent István körúton keresztül, a Margit-hídon át közelítették meg a Bem-téri gyülekezőhelyet. Igazuk van tehát azoknak a visszaemlékezőknek, akik azt mondták a 168 Óra munkatársának, Somfai Péternek, hogy a budai Duna-rakparton „Némán, jelszavak nélkül vonultak a Bem térig, ott találkoztak az ELTE és a műszaki egyetem hallgatói.” Egyetlen kivétel volt.

A színinövendékek maroknyi csapata a Lánchídon át vonult Budára, és a Clark Ádám téren egyesült a mérnökhallgatók menetoszlopával. Ott látta meg Háy Éva, hogy férje, a Színművészeti Főiskola dramaturgiai tanszékének vezetője feltűnik a diákjai körében. E mozzanatnak abból a szempontból van dramaturgiai jelentősége, hogy a dokumentumfilmek tanúsága szerint a tömegben ekkor bukkantak föl a Vesszenek a kucserák! feliratú táblák. Háy Gyula ugyanis írt egy publicisztikát Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? címmel, amely az Irodalmi Újság október 6-i számában jelent meg. Azon a napon, amikor újratemették Rajk Lászlót és szintén 1949-ben kivégzett társait, akiket 200 ezren kísértek utolsó útjukra.

A Rákosi-diktatúra haszonélvezőiről írott cikk országos visszhangot keltett. Nem lepődnék meg, ha 64 év után kiderülne, hogy a táblákat a Színművészeti Főiskola díszlettervező hallgatói fabrikálták és csempészték a felvonulók kezébe. Az 1957-ben letartóztatott író elleni pörben ez lett a talán legsúlyosabb vádpont. Hat évet kapott érte.     

A parlamenti ellenzék pártjai azért nem támogatták Hadházy Ákos és Szél Bernadett tegnapi tüntetését, mert a járvány tobzódása idején nem akartak felelősséget vállalni az összezsúfolódó emberekért. A lefegyverző érvelésből a lóláb akkor lóg ki, ha a két független országgyűlési képviselő kezdeményezését közelebbről is megvizsgáljuk.

Hadházy orvos, és „csak” állatorvosként is tanult járványtant. Ezzel magyarázható, hogy a vakcina nélküli koronavírus-fejlemények hatására finomított az eredeti ötleten. Már nem gyalogos tüntetők révén képzelte el az állami nyilvánosságot jelképező „közszolgálati” rádió és televízió megközelítését, hanem autókban. Ha ugyanis a vezető egyedül ül a volánnál, nem fertőzhet meg senkit, és őt sem fertőzheti meg senki. Ráadásul az ellenzéki pártok rokonszenvvel tüntették ki az egyetemista tüntetőket, akikkel együtt tegnap tízezrek vonultak hosszú, tömött sorokban a fővárosi utcákon. Szívmelengető látvány volt, bár a járvány szempontjából hátborzongató.

Az ellenzéki párvezetőkénél őszintébbnek hatott Dávid Ferenc érvelése. A Demokratikus Koalíció tanácsadójaként kifejtette: „Egy napra nem kell két szervezés!” (ATV, 20.10.23.) Ha tehát választani kell két politikai akció között, akkor azt érdemes előnyben részesíteni, amely mögött pártok támogatása rejlik. Ebben az összevetésben két párt nélküli politikus óhatatlanul alulmarad. A neves közgazdász őszinteségét méltányolom, de mintha híjával volna a történelmi ismereteknek. Talán azért, mert 1956. október 23-án mindössze 17 hónapos volt, és nem emlékezhet rá, hogy 64 éve négy „rendezvényt" is szerveztek a magyar fővárosban.

A pesti Petőfi-szobornál az ELTE és a Színművéseti Főiskola diákjai hallgatták meg a szónokokat. Aztán átmentek a budai Bem-szoborhoz, ahol a Műegyetem hallgatóival együtt tapsoltak a szónokoknak. Néhány kilométerrel arrébb, a Városliget sarkánál egy más összetételű sokaság döntötte le Sztálin szobrát. Majd Budapest különböző részeiről a tüntetők összegyűltek a Magyar Rádió előtt, hogy megostromolják az állami nyilvánosság korabeli jelképét. Igaz, hogy akkoriban nem voltak ellenzéki pártok, amelyek megakadályozhatták volna a kormányellenes tüntetések összekapcsolását.       

Dávid Ferencet egy kör miniszterelnöknek szeretné, és ő sem berzenkedik a jelölés ellen. Mégis azt javaslom neki, hogy a koalíciós kormányban elégedjék meg a munkaügyi államtitkár pozíciójával. A miniszterelnökséghez szükséges összefüggések meghaladják az áttekintő képességét.

Köves József is megírta a visszaemlékezését, tegnap reggel tette föl a közösségi üzenőfalára. A 82 éves író arról számolt be például, hogy 1956. október 23-án miként szerzett két vasdarabot a Városliget sarkán ledöntött Sztálin-szoborból. Majd a tömeggel átsodródott a Kiskörútra, de nem jutott el a Magyar Rádió épületéig. Útközben egy forintért vett egy példányt az írószövetség röplapjából.

Hm. A Szabad Népért akkoriban hatvan fillért kértek, a Magyar Nemzetért szintén, a Népszaváért ötvenet. Az írók mindössze egyoldalnyi üzenetében, az újságpapír jobb felső sarkában 30 olvasható. Utána egy nagy F, a többi ólombetű elmosódott, de inkább fillért jelenthetnek, mint forintot. A szövegezők egyébként abból indultak ki, hogy „A párt és az állam vezetői mindeddig nem adtak életképes programot.” Az egyik szerző Háy Gyula, a korszak talán legismertebb drámaírója volt, akinek a felesége, Éva már svájci emigrációban írta meg a visszaemlékezését.

A 176. oldalon arról számolt be, hogy október 23-án „Gyuszi” felhívta: nem megy haza ebédelni, mert „a diákjaival fog felvonuláson menetelni”. Azt is megírta, hogy a Színművészeti Főiskola hallgatói, ahol a férje dramaturgiát tanított, a Petőfi-szobornál gyülekeztek, és az ELTE hallgatóival együtt a Lánchídon mentek át Budára. A Clark Ádám téren olvadtak a műegyetemisták hosszan elnyúló oszlopába, és az egyesült tömeg tovább haladt a Bem-térre. Azt már én fűzöm hozzá, hogy miután a diákok meghallgatták a szónokokat, sokan közülük Pestre mentek, és késő délután eljutottak a rádió belvárosi épületéhez.

Az újságok még az október 22-i állapotot tükrözték. Az elégedetlenkedők akárhány pontban fogalmazták is meg a követeléseiket, a rendszer keretein belül maradtak. Csakhogy a tüntető diákok és a Sztálin-szobor ledöntői 23-án kora estére túlléptek a rendszer keretein, elvégre az állami nyilvánosságot jelképező rádióhoz vonultak. Ezen azért tűnődöm 64 évvel később, mert a parlamenti ellenzék pártjai épp elhatárolódtak Hadházy Ákostól. A független honatya ugyanis mára tüntetést szervez a rádió és televízió óbudai épületéhez. Ugyanakkor az ellenzéki pártvezetők kifejezték rokonszenvüket a Színház- és Filmművészeti Egyetem tüntetést szervező hallgatói iránt.

Hm. 1956. október 23-án ellenzéki pártok híján is sikerült elvinni a diákokat az állami nyilvánosságot jelképező Magyar Rádióhoz. Most pedig az ellenzéki pártok sem viszik el a tüntetésre készülő diákokat az állami nyilvánosságot jelképező közszolgálati médiumokhoz.

Tíz mondat Ötvenhatról

Ötvenhat olyan számunkra, mint tánciskolában a "kályha". (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Hajdú-bihari Napló, 1995. október 21.)

Reggel, amikor elindultunk, nem akartunk forradalmat. Reformokért, de határozott változásokért mentünk az utcára. (Mécs Imre SZDSZ-politikus, volt műegyetemi hallgató, Délmagyarország, 1997. október 24.)

Mintha hirtelen megszállta volna az egész országot a szentlélek. (Darvas Iván színész, Népszava, 2002. október 30.)

Elmentünk tüntetni a menzanormákért, erre kitört a forradalom. (Csányi Vilmos magatartáskutató, volt ELTE-hallgató, 168 Óra, 2003. március 27.)

1956 nem torta. (Körmendy Zsuzsanna újságíró, Magyar Nemzet, 2016. november 5.)

’56 nem lehet egy üres luk a történelemben. (Alexa Károly irodalomtörténész, Vas Népe, 2016. november 12.)

Akkor mind Petőfik voltunk. (Tóth-Máthé Miklós író, a Színművészeti Főiskola volt hallgatója, Hajdú Online, 2016. december 30.)

1956-ban még a gazemberek is hittek valamiben. (Puzsér Róbert publicista, Facebook.com, 2018. október 24.)

Ötvenhat pontosan annyi van, ahányan részt vettek benne. (Szele Tamás újságíró, FüHü.hu, 2019. május 12.)

1956-ban nem voltak ellenzéki pártok, de volt tömeggé dagadt általános, radikalizálódó elégedetlenség a diákok mögött. (Friss Róbert újságíró, Népszava, 2020. október 22.)

Bognár László a gerillamarketing egyik élharcosa. Mielőtt azonban kitérnék rendhagyó tevékenységére, az egyik mondatát kineveztem szállóigének. Szeptember 2-án jegyezte föl közösségi üzenőfalára a magyar fociról: „A rongylabdától a rongyrázásig.” Ennél velősebben senki sem fogalmazta meg labdarúgásunk mibenlétét.

Ami pedig a blogos megnyilvánulásait illeti, a bevett, hagyományos szokványos marketing helyett a meghökkentéssel vásárláshoz kedvet csináló módszereket értelmezi. Ha például a kormánypártok lefoglalják az összes utcai reklámhelyet, akkor mémekkel, világhálóra föltett egyetlen mondatokkal érdemes az ellenzéki portékára fölhívni a figyelmet. Ezeket is elemzi Bognár László a Gerillamarketing.blog.hu című vállalkozásában. Most viszont panaszkodik. Az Index nyári válsága után kivált annak portfóliójához tartozó Blog.hu-ból, és igénybe vette a cafeblog vendégszeretetét..

Csakhogy újdonsült hangerősítője felmondta a szolgálatot, ami arra késztette a kárvallott bloggert, hogy felsorolja ama portálokat, amelyek eddig befogadták. Ha úgy tetszik: fölerősítették a hangját, majd gazdaságossági vagy politikai számításból, esetleg a megszüntetésük miatt akarva-akaratlanul cserben hagyták. Szó szerint megjárta a freeblog, a blogter, a Népszabadság Online, a Népszava Online és a Blog.hu fórumait, most pedig a rebloggal próbálkozik. A cafeblog tavaly napi átlagban 241 ezer látogatót és 747 ezer letöltést könyvelhetett el, a reblog 129 ezer látogatót és 400 ezer letöltést. A gerillablogger kilátásai nem a legrózsásabbak, noha szakmailag a legjobbak között tartható számon.

Akik maradtak a Blog.hu-nál, mint például e sorok írója is, tavaly naponta 577419 látogatót és 1 millió 924 ezer letöltést hoztak össze. (A Médianaplót 2019-ben 1262467-en olvasták, az idén szeptember 30-ig 701801-en.) A bejegyzésekhez mellékelt hirdetésekből befolyó pénz a Blog.hu-t (és az Indexet) működtető Indamédia számlájára érkezik. A bloggerek egy fillért sem kaptak, holott olvasottságuk arányában akár ki is vehetnék a részüket belőle. Vajon az Indamédia miért nem akarja megosztani a reklámbevételeket? Ő a formát (a dizájnt) és a szállítóeszközt (a „megafont”) adja, a bloggerek a tartalmat.

Talán akad majd cég, amely hozzá hasonlóan fantáziát lát a legolvasottabb bloggerek bevettől, hagyományostól, szokványostól eltérő, ráadásul meg is hökkentő tevékenységében. Tőle eltérően azonban az ebből származó hirdetési jövedelmet is hajlandó megosztani velü(n)k.             

Harangozó Tamás tegnap este álcában fejtette ki az álláspontját. A többi vendéggel ellentétben a szocialista politikus nemcsak szájmaszkban ült be az ATV stúdiójába, hanem magán is hagyta. Nyilván azért, mert tudhatjuk róla, hogy a családjában volt vírusfertőzött, és ő maga is megszenvedte a karantént. S mert a speciálisan kiképzett arctakaró mögül eregette a szavakat, perceken át nézhettük a vörösre festett szövet jobb oldalán a fecskevirágnak is nevezhető szegfűt. 

Talán nem figyeltem volna föl a szokatlan jelenségre, ha aznap nem néztem volna bele a parlamenti közvetítésbe is. A kamera a kormánypárti képviselőcsoport tagjait pásztázta, akik szájmaszkban múlatták az időt. Nemzeti színűben. Az egyetlen kivétel Orbán Viktor volt, aki a boltban kapható két maszk, a halványkék és a fehér közül az utóbbit választotta. Gondolom azért, mert miniszterelnökként mégiscsak az egész országot kéne megszemélyesítenie, és amúgy is hajlamos a pártok fölé helyezni magát.

Az ország megosztottságát jelképező szájmaszkokból nem csinálnék ügyet, de zavar, hogy a magyar politikusok még a járvány idején is képtelenek az önmérsékletre. Mint majd’ mindenben, az álcaviselésben is megkülönböztetik magukat egymástól. A maszk mögött ugyanis eltűnik az arcuk, némelyiket alig lehet fölismerni. Furcsa látványuk azt sejteti, hogy akkor is tartják magukat a szervezet álláspontjához, ha egyébként más a véleményük. Ilyen értelemben a zárt térben kétségkívül kívánatos szájmaszk tökéletesen kifejezi az egyéni közelítésmód és a pártérdek közötti ellentmondást.

A korábbi különbözőségek nem voltak ennyire nyilvánvalóak. Például az a fránya csuklószalag a legutóbbi évtized terméke, és többnyire a kormánypárti politikusok ingujjából lóg ki. Ami látszik, az leginkább a piros, de ha a közéleti személyiség gesztikulál, a mögötte lévő fehér csík is feltűnik. Szegény zöld csak akkor látszik, ha a figyelmetlen képviselő reggeli félálomban fordítva teszi föl a szalagot, és először harmadik nemzeti színünk villan ki a mandzsettából. Ilyenkor a fél országgyűlés olasz vagy ír (zöld-fehér-piros) színben tündököl.

A szórakoztató külsőségekben való különbözés mintha 2002 óta jellemezné a közéletünket. A váratlan választási vereség után kezdtek óriási kokárdát hordani a Fidesz-politikusok. A fél mellkast beborító trikolórral határolták el magukat a kormányra visszakerültek gomblyukba tűzhető nemzeti érzéseitől.              

Tegnap, az egyik kereskedelmi tévécsatornán kultuszfilmet láttam. A nagy borzongás volt a címe, és 1983-ban készült, jószerint családi vállalkozásban. A rendezőnek, Lawrence Kasdannak a felesége és két gyereke is bedolgozott; adminisztratív munkát végeztek, epizódszerepet kaptak. Kiegészítették a harminc körüli, azóta világhírűvé vált színészek (Glenn Close, William Hurt, Jeff Goldblum, Kevin Kline és Tom Berenger) kevés pénzzel honorált munkáját.

Utókori okoskodóként a magyar címmel az a bajom, hogy nem igazán fejezi ki a The Big Chill lényegét. A csillelés (ellazulás) kifejezést hallottam pesti értelmiségiek társaságában, a chill-nek azonban van komor felhangja is. Hidegséget, ledermedést, megfázást, átvitt értelemben talán még ráfázást is jelent. Azt a rémült életérzést, amelyet egy halálesemény válthat ki. Ezúttal például az, hogy nagyjából tíz évvel a diploma megszerzése után egy hajdani évfolyamtárs öngyilkos lett, és az Egyesült Államok különböző részeiből összejöttek a diáktársak, hogy közösen emlékezzenek rá.

A halotti tor katalizátorként gyorsítja föl a szembenézés folyamatát, amely arra készteti a baráti társaság tagjait, hogy azon tűnődjenek, tulajdonképpen mire is vitték. Mi valósult meg a Michigan Egyetemen dédelgetett álmaikból? Az derül ki, hogy polgári jólétben érzik rosszul magukat, hisz’ nem azt csinálják, amit szerettek volna. Talán ettől a felemás érzéstől lett a The Big Chill az amerikai értelmiség egyik kultuszfilmje. Oké. De nekem itt, Magyarországon mi közöm van hozzá? Miért kavart föl még tegnap is?

1984 nyarán válás után voltam. Egyik barátomnál húztam meg magam, amikor érkezett egy távirat Amerikából. Kint dolgozó professzorom írta, aki hallott a magánéleti válságról, és miközben kifejtette, hogy a férfiak is megsínylik azt a fránya válást, megkérdezte, nem segítenék-e az egyetemi tanszék alapításában. Épp az Egyesült Államokban élő magyar származású professzorok találkozóját készül szervezni. A repülőgépen, az Atlanti óceán fölött A nagy borzongást vetítették, és nemcsak a hasonló korú amerikai színészek szembesültek önmagukkal, hanem e sorok írója is.

A kinti tanulmányút átbillentett a holtponton, és miközben „segítettem” Ránki György történésznek, azzal a következtetéssel jöttem haza, hogy ha hozzá hasonló helyzetbe kerülök az itthoni felsőoktatásban, akkor alkalomadtán segítséget kérek a bajba jutott tanítványoktól.

Az MSZP volt elnöke a dél-borsodi időközi választás tanulságait pedzegette a szombati rovatában. Ugyanarra a következtetésre jutott a Népszava hasábjain, mint amit néhány napja már szóba hozott az ATV egyik vitaműsorában. A Színház- és Filmművészeti Egyetem bekebelezési kísérletével a kormányzat szintet lépett, ezért a veterán politikus azt firtatta, vajon az ellenzéknek nem kéne-é kilépnie a Parlamentből. Most még határozottabban kérdezett: „Tényleg azt hisszük, mehet minden a régi tempóban? Interpellációk, sajtótájékoztatók, jó frizurák és frappáns mondatok az ATV-ben és a Klubrádióban?”

Fel is sorolta, mit kéne csinálni. Nemcsak a közös programot megírni, hanem az ellenzéki kerekasztalt is létrehozni. Nemcsak konkurenciát teremteni a kormány operatív törzsének, hanem alternatív parlamentet, alkotmánybíróságot, sőt ombudsmani szervezetet is kiépíteni. Véleményét a Kósáné Kovács Magdának tulajdonított szállóigét kifordítva foglalta össze: „Nem elég ellenzéknek látszani, annak is kell lenni.” (Népszava, 20.10.17.) Bár az ellenzéki politikusok jó pénzért érzik rosszul magukat a Parlament épületében, aligha fogadják meg az iménti tanácsokat. Ezekhez az egzisztenciájukat kellene kockáztatni.

Miközben felírom a kor üzenőfalára Lendvai Ildikó egyértelmű állásfoglalását, hiányolok is valamit amúgy figyelemre méltó cikkéből. Az MSZP médiapolitikusaként megismerte a nyilvánosság működését, és felkészültségéből telt volna arra is, hogy legalább megemlítse, mi történt tavaly október 13-a óta abban a fránya nyilvánosságban. Vajon az ellenzéki pártok miért nem építették ki a Szabad Városok Szövetségét? Az immár egy éve ellenzéki többségű települések miért nem hozták létre az országos hatókörű közös újságot vagy/és portált? Miért nem szervezték meg a kormányhoz húzó Magyar Távirati Iroda ellensúlyozására a közös ellenzéki hírügynökséget?

Nem föltétlenül a nyilvánosság ama fórumait említettem, amelyeket fontosnak tartottam volna. Csupán azokat, amelyek az önkormányzati választás óta szóba kerültek, és azóta hamvukba is holtak. Vajon miért? Mi akadályozta meg abban a közös fellépésre készülő ellenzéki pártoka, hogy a nyilvánosságban saját elképzeléseiket valósítsák meg? Vajon mivel magyarázható, hogy erről a nyilvánossághoz talán legjobban értő ellenzéki politikus is úgy hallgat, mint hal a szatyorban? (Kedveli a háziasszonyos hasonlatokat, és olyat választottam, amely illik hozzá.)      

A legutóbbi napokban Orbán maszkolt, Lázár ragadozott, Kocsis M. sorosozott, Pálinkás pártolt, Pikó telített, Farkasházy pedig gönczölt. Lefülelt mondatok.

A választók megkóstolták a Soros-kolbászt, és nem ízlett nekik. (Kocsis Máté Fidesz-politikus a borsodi képviselőválasztásról, Hír TV, október 12.)

A választók többsége gondolatban már leváltotta a Fideszt. (Horváth Csaba szocialista politikus, Klubrádió, október 12.)

Nem nagyon van más remény a közélet megújítására, mint a politika nőiesebbé válása. (Ábrahám Júlia volt LMP-politikus, Újnépszabadság.com, október 12.)

Többen legyintettek, mint ahányan elmentek szavazni. (Jakab Péter Jobbik-politikus a borsodi választásról, ATV, október 13.)

Nem ér majd utólag picsogni, előtte kell mindent megtenni ellene. (Hadházy Ákos független honatya az ellenzékről és a kormányról, Azonnali.hu, október 13.)

Az ellenzéket a Fidesz terelte természetellenes egységbe. (Friss Róbert újságíró, Népszava, október 13.)

Sosem lesz az országnak még egy ilyen Göncze. (Farkasházy Tivadar újságíró a volt köztársasági elnökről, Facebook.com, október 13.)

Tavasszal a lakás lett az óvoda, iskola, munkahely. (Sándor Alexandra Valéria médiakutató a karanténról, Szabolcs Online, október 14.)

A nővérhiány lassan nagyobb, mint az orvoshiány. (Simkó Eszter egészségügyi szociológus, 168 Óra, október 14.)

Életem első maszkban elmondott sajtótájékoztatóját vagy beszédét tartom. (Orbán Viktor miniszterelnök, Miniszterelnök.hu, október 14.)

Az Orbán-korszak nem náci korszak, de ettől még a csontja velejéig gonosz. (Bruck András író, Facebook.com, október 14.)

Én is politikai húsevő vagyok. (Lázár János Fidesz-politikus, volt kancelláriaminiszter, Spirit FM, október 15.)

Egy dolgot mond és képvisel: legyen sokkal sokszínűbb a színházi életünk. (Trill Attila színész Vidnyánszky Attiláról, Hajónapló.ma, október 15.)

Nem konzervatív pártot alapítottunk, hanem egy pragmatikus, szélsőségektől mentes néppártot. (Pálinkás József atomfizikus, 24.hu, október 15.)

Minden marad, csak Orbán megy. (Kabai Domokos Lajos újságíró a Pálinkás-pártról, Bekiáltás.blog, október 16.)

A jelek szerint felkészül Szili Katalin új baloldali pártja. Orbán Viktor megijedt. (Kereszty András újságíró, Újnépszabadság.com, október 16.)

A mai baloldali pártok választásról választásra reményekből élnek és illúziókból táplálkoznak. (Béndek Péter publicista, 1000leütés.blog, október 16.)

A liberálisok nemcsak a közösségi médiát, de az egész online teret uralják. (Kovács István, a kormánypárti kommentelőket képző Megafon Központ igazgatója, 888.hu, október 16.)

A város betelt. (Pikó András józsefvárosi polgármester Budapestről, Magyar Hang, október 16.)

Köszönjük szépen, hogy fogadtál minket. (Szebeni István újságíró Dzsudzsák Balázshoz, tv2, október 16.)

Nem elég ellenzéknek látszani, annak is kell lenni. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Népszava, október 17.)  

Ha az utcán elmenne mellettem, aligha ismerném meg. Bár tudható róla, hogy 66 éves, üzemmérnöki diplomát szerzett, majd 1980-ban elvégezte a színművészeti főiskolát is. Láttam néhány debreceni előadásban, majd amikor egyetemi társam, Gali László az egri színház igazgatója lett, ott is láttam föllépni. Sziki Károly egyébként az ’56-os Világ-Emlékbizottság elnöke, a New York-i Magyar Színház művészeti vezetője, a Vitézi Rend tagja lett, Wass Albertnek pedig kiállítást rendezett Egerben, ahol a Harlekin Bábszínház igazgatója is. Ő maga mondta egy interjúban, hogy leveleire a közéleti személyiségek közül csak Orbán Viktor és Lezsák Sándor válaszolt.

Érdeklődéssel olvastam interjúját a Heves Megyei Hírlap online kiadásában. Az újságíró kezdetben az alma máterről faggatta: „Mennyire volt hatással az egyetemi éveidre az akkori politika?” Sziki Károly ezt válaszolta: „Nem érdekelt és nem foglalkoztatott az a kérdés, ki a zsidó, ki a kommunista, ki a mélymagyar.” Elgondolkoztató, hogy a múlt század hetvenes éveiben ez volt számára a politika, de megnyugtatott, mert kifejtette, hogy ő „a liberális többségű tanári kar oktatása végén is” nemzeti radikális lett. Ezután arról beszélt, hogy „nehéz összefésülni” a nemzeti és a liberális színházat.

Hozzáfűzte, hogy ezt már Gali László is megpróbálta, de eltanácsolták az egri színházból, és most Vidnyánszkyéknak sem sikerülhet. Az úgynevezett kultúrharc kérdésében óvatosságra intette a kormányzatot, mondván: „Eddig sem igyekeztünk kizárni a zsidó és szocialista írókat, tehát ne menjünk tovább ezen az úton.” Azért emeltem ki a két zsidós mondatot, mert korjellemzőnek vélem, hogy egy Budapesttől 140 kilométernyire élő magyar értelmiséginek a Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli purparléról ennyi jött le. Vajon a lényeget ragadta meg?

Az idézetekkel persze körültekintően kell bánni. Megtanultam, hogy a textusban érdemes érzékeltetni a kontextust. De ha ez terjedelmi okból nem lehetséges, inkább hagyni kéne az egészet. Ezúttal a közlés vagy nem közlés helyett mégis a harmadik utat választom. Pontot teszek e bejegyzés végére, és az utána olvasható dokumentum-összeállításból talán kibontakozik az árnyalt valóság. Miközben a vidéki Magyarországról nagyon sok embernek körülbelül ugyanez jön le egy fővárosi „botrányról”, a hiteles információk hiányában vélem fölfedezni a végletekig leegyszerűsített zsidó és nem zsidó érdekellentétet.

Részletek a Sziki-interjúból (Heol.hu, 2020. október 7.)

„Kimondta valaki és mások is, hogy liberális keltetőgép az egyetem. Ez engem vérig sértett, mert ha én karakteres nemzeti lettem a liberális többségű tanári kar oktatása végén is, sokszor még radikális is, akkor a kimondott jelzős mondat nem igaz.”

„A libernyák jelzőt, amit kilökött a gépezet magából, visszautasítom.”

„Nehéz összefésülni a nemzeti és a liberális színházat, ezért is lángoltak fel az indulatok a Színművészeti Egyetem körül.”

„A hatalom arrogánsabb sokszor, mint kellene, kapkod, mindent erőből akar megoldani. Ebben társakat talál a karrieristák, álláshalmozók és ellenségkép-gyártók személyében.”

„Egyes alkotók liberális színe nem leváltható, mert abból a próbálkozásból nem születhet más, csak torzó. Eddig sem igyekeztünk kizárni a zsidó és szocialista írókat, tehát ne menjünk tovább ezen az úton, mert már összerándult a képzőintézet átváltoztatása kapcsán sok jelentős művész, lehetőséget pedig a nyugatról fogást keresőknek nem kellene adni.”