Egy hét múlva rendezik Székesfehérvárott a Gyulai Memorialt. Gyulai István jó négyszázas futó volt, kitűnő sportriporter lett belőle, később pedig a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára. Viszonylag fiatalon halt meg, emlékére hozták létre fiai a magyar nagydíjat. Olyan pályán, ahol nincs esti világítás, és az augusztusi versenyt tűző napon szokták megrendezni. Most nehezebb dolguk lesz, mert a koronavírus világszerte szedi az áldozatait. A kormányok színekkel osztályozzák az országokat, és mindenféle karanténnal próbálnak védekezni a járvány ellen.  

Ezzel magyarázható, hogy egy hét múlva a talán legfertőzöttebb Egyesült Államokból csak azokra számíthatunk, akik májusban nyakukba vették a lábukat, és őszig végighaknizzák egész Európát. A Népszava mai számában harangozta be a sztárokat, köztük a férfi hármasugrás amerikai olimpiai bajnokát. Mellékesen megemlítette a debreceni Kozák Lucát is a maga 12.86 másodpercnyi eredményével. Belefért volna a lapzártába, ha az ügyeletes újságíró megnézi a Sport TV közvetítését egy turkui versenyről, ahol százas gátfutónk három századmásodperccel javította meg az egyéni csúcsát. Noha fáradtan érkezett Finnországba, egyenesen a szombati-vasárnapi országos bajnokságról. Budapesten megrendezett nemzeti bajnokságunkról azonban az eredményeknél sokkal többet nem tudhattunk meg. A közszolgálati tévé elfelejtette közvetíteni, holott leginkább az ő dolga lett volna.

Mr. Algoritmus jóvoltából a YouTube.com gyakran kínál meg atlétikával. Például a második német közszolgálati tévé tudósítását kísértem figyelemmel a múlt hét végén Braunschweigben megrendezett bajnokságról. A ZDF se vitte túlzásba persze, mindössze tíz percben foglalta össze a látottakat. Csakhogy nagy erőkkel vonult fel, és tizenegy szám legjellemzőbb pillanatai fértek bele a néhány percbe. Munkatársai tizenhárom győztest vagy váratlan vesztest szólaltattak meg. Feltűnt, hogy a nyilatkozó atléták közül négy volt a fekete bőrű, az ötödik családja pedig Dél-Európából vándorolt német nyelvterületre.

Ha nem láttam, hanem csak hallottam volna őket, pergő német beszédükből aligha következtethettem volna a multikulturális közegre, melyről azt mondják a politikai vezetőink, hogy a hanyatló Nyugat-Európa jellegzetes válságterméke. Lehetséges, hogy eme megnyilatkozásokban van némi igazság. A Lajtán túli köztévések mégis megtanulták, hogy egy nemzeti bajnokságról illik legalább tízpercnyi összeállítást készíteni.               

A Paraméter.sk-t mifelénk a kelleténél kevesebben ismerik. Csallóközi portál, a felvidéki magyarság legolvasottabb újságja. Havonta három- és négyszázezer közé tehető a látogatók száma, ami nálunk csekélynek számít, a mintegy félmilliónyi magyar nyelvű szlovák állampolgár számára azonban mutató, zsinórmérték. (Az ógörög paraméter ezt is jelenti.) Egyik publicistája, Ardamica Zorán augusztus 9-én nagyon érdekes cikket közölt benne, a közelmúlt legfontosabb fejleményéről tűnődött.

Az országgyűlési választáson egyetlen magyar párt sem jutott a pozsonyi országgyűlésbe. Három vetélkedett, és egyik sem érte el a parlamenti küszöböt. A kudarc után félretették a régi vezetőiket, és a közös párt új vezetőit hallgatta végig a publicista. Miközben a politikusok önkritikát is gyakoroltak, a szlovákiai magyar sajtót tették felelőssé a kudarcért. Mondván, hogy kár volt a nyilvánosság előtt feszegetni a belső feszültségeket, majd azt firtatták, vajon mihez kezdjenek a sajtójukkal. Arra a következtetésre jutottak, hogy inkább szolgálnia kéne a magyarság ügyét. Ardamica Zorán szerint azonban „Valamit kezdeni, csinálni a médiával pártok demokráciában nem szoktak. Már a tájékoztatáson kívül.”

Szerinte a nyilvánosság eszközrendszerének az a dolga, hogy érdekes, sokrétű, színes és változatos legyen. Nem híve a központosításnak, az összehangolást pedig úgy érti, hogy ne menjen a szerkesztőségi önállóság rovására. Okfejtése nemcsak azért késztet a továbbgondolásra, mert a magyar nyelvű sajtó központosítása (fideszesítése) Romániában és Szerbiában már megtörtént, és sok jó nem származott belőle. Azért is, mert Magyarországon az ellenzéki pártok hasonló gonddal küszködnek, mint amivel a felvidéki magyar pártok küszködtek.

Csak akkor vehetik föl a versenyt az erőfölényben lévő kormányzattal, ha legalábbis választási párttá állnak össze. De még azt sem döntötték el, vajon a majdani szervezetet Köztársasági vagy Demokratikus Pártnak nevezzék-e. A sikerekkel is járó önkormányzati választás óta eltelt tíz hónapban valahogy nem jutott idejük arra, hogy összedugják a fejüket, és azt firtassák: mihez kellene kezdeni a kormány tevékenységét bíráló sajtóval. Vagy azért hallgatnak, mert ahányan vannak, annyifélét képzelnek erről. Vagy pedig azért, mert úgy hangolnák össze a fullánkos nyelvű ellenzéki újságírókat, hogy azok ne nagyon feszegessék a választási koalícióra készülő ellenzék belső feszültségeit.               

Ha már a nyilvánossággal foglalkozom, aligha árt utánanézni, vajon mi van a Büntető törvénykönyv módosításával. Azzal ugyanis, hogy a rendkívüli felhatalmazás idején megszavazta a parlamenti többség a rémhírterjesztésért járó fenyítés szigorítását. S hogy a hatalmon lévők példát is statuáljanak, egy májusi reggel, pontosan hatkor rendőrök ébresztettek föl két fészbukozó állampolgárt. A gyulai és a szerencsi közül az utóbbi járt jobban, mert az ügyész rájött, hogy a bejegyzésből (a kormányzat válságkezelő tevékenységét firtató véleményből) nem lehet pert csinálni. A kihallgatás után hazaengedték Kusinszki Andrást.

A nevét beírtam a keresőprogramba, és a számítógép kidobott egy hirdetést. Kiderült belőle, hogy Kusinszki úr működteti a Szerencs közeli Szegi községben a Nyakigláb Kft-t, és szép kivitelben kerítéseket ajánl a figyelmünkbe. Nem is értem, a kerítésekkel amúgy rokonszenvező hatalom miért fogadta ingerülten a közösségi bejegyzést. Ami pedig nemcsak feltűnt, hanem el is gondolkoztatott, az a kísérő szöveg volt. Kusinszki András képes belehelyezkedni a potenciális megrendelők helyzetébe, mert ügyesen foglalta össze, miért érdemes épp az ő faipari szolgáltatásait igénybe venni. Fogalmazásmódja emlékeztetett valamire, talán a nem túl gyakori, felvidékiesen hangzó neve miatt is.

A 2000 utáni első évtizedben sokat dolgoztunk együtt Sárkány Lászlóval, a Szerencsi Hírek főszerkesztőjével. A Magyar Újságírók Országos Szövetségében szerveztük a helyi lapok szakosztályát. Rendszeresen postázta a lapját, abban vettem észre egy furcsa hirdetést. Nem volt nehéz, mert minden második oldalon keretbe zárva látott napvilágot. Ki is vágtam, és amikor egy rádiós meg egy tévés kollégával együtt 2007-ben megírtuk az Általános médiaismeret című tankönyvet a kommunikáció szakos főiskolások és egyetemisták számára, e hirdetést betettem a helyi sajtóról írott fejezetbe.

Onnan idézem: „Kusinszki és Tsai Kft. Pékség, Szerencs, Bástya u. 42. T: 47/362-208. BEKCSI KENYÉR, amely a legjobb pörköltszaftot szívja magába.” Fölhívtam Lacit, aki azonosította Kusinszki péket Kusinszki András faművelővel. Elmesélte, hogy abból a pénzből, amely a hirdetésért érkezett a kiadóhivatal számlájára, kitelt a kéthetente megjelenő újság nyomdaköltsége. A 2010-es rendszerváltás mindkettejüket elsodorta, de megkapaszkodtak a kínálkozó lehetőségekben. A rémhírterjesztéssel vádolt Facebook-bejegyzőben tehát a helyi sajtó hajdani támogatóját tisztelhetjük.    

A legutóbbi napokban Orbán Viktor unokázott, Demeter Szilárd fészbukozott, Gyurcsány Ferenc művészkedett, Szekeres Imre kormányozott, Dull Szabolcs pedig indexezett. Lefülelt mondatok.

Olyan Indexet szeretnének, ami nem csökkenti Orbán Viktor újraválasztási esélyeit. (Hargitai Miklós újságíró, Mozgó Világ 20/7-8.)

Az Index után a Színművészeti mutathatja meg, hogy mindent azért mégsem lehet. (Dési János újságíró, Klubrádió, augusztus 3.)

Vidnyánszky színháza megbízhatóan hozza évek óta a százmilliós veszteségeket. (Fábián András publicista, Újnépszabadság.com, augusztus 3.)

Ha a művészet pártos, akkor az propaganda. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, atv.hu, augusztus 3.)

Arra nem számítottam, hogy ugyanaz lesz, ami ’89 előtt volt. (Csepeli György szociálpszichológus, ATV, augusztus 4.)

Az ellenzéki pártok vadabbul versenyeznek egymással, mint ’18-ban. (Haraszti Miklós liberális politikus, Klubrádió, augusztus 4.)

A rosszul fizetett pedagógusnak az anyag leadásán kívül a gyerekekkel is birkóznia kell. (Stefanik Krisztina pszichológus, 168 Óra, augusztus 5.)

Látható volt, hogy bökjük a kormány csőrét. (Dull Szabolcs, az Index volt főszerkesztője, Transindex.ro, augusztus 5.)

A kormány látványpékség. (Szekeres Imre szocialista politikus, ATV, augusztus 6.)

Az ellenzékiek a Fidesz nélkül is simán kicsinálják egymást. (Hardy Mihály újságíró, Klubrádió, augusztus 6.)

A balliberális média maffiaszerűen működik. (Bohár Dániel újságíró, PestiSrácok.hu, augusztus 6.)

Húsipari reklámarcnak is elmehetne. (Mészáros Sándor irodalomtörténész Tállai András államtitkárról, Facebook.com, augusztus 6.)

Államtitkár, ha ülne, üllemtitkár lenne. (Szele Tamás újságíró, Zónapörkölt.blog, augusztus 7.)

Most még Kukorica Jancsi, de reméljük, hogy János vitéz lesz belőle. (Orbán Viktor miniszterelnök a nemrégiben született unokájáról, Miniszterelnök.hu, augusztus 7.)

Amíg Donald Trump lakik a Fehér Házban, minden beárazható, a sajtó függetlensége is. (Miklós Gábor újságíró, Népszava, augusztus 7.)

Hoffmann Rózsa demokratának tűnt ehhez a garnitúrához képest. (Ascher Tamás rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem volt rektora, Magyar Hang, augusztus 7.)

Nem tervezünk tisztogatást. (Rátóti Zoltán színész, a Színház- és Filmművészeti Egyetem kuratóriumának újdonsült tagja, Színház Online, augusztus 7.)

Még pár kútmérgező libernyák felmond, és egész jó kis egyetem lesz ez az SZTE. (Pilhál Tamás újságíró, PestiSrácok.hu, augusztus 8.)

Orbán csak addig erős, amíg az ellenzék egymás ellen harcol. (Bruck Gábor kampány-szakértő, Népszava, augusztus 8.)

A Kádár-rendszer nagyobb kárt okoz, mint a két világháború. (Schuster Lóránt rockzenész, Magyar Nemzet Online, augusztus 8.)

A Facebook úgy viselkedik, mint a legnagyobb kőolaj-kitermelő vállalat, amely látványosan aggódik a természeti környezetünkért. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Origo.hu, augusztus 9.)

Lendvai Ildikót a fészbukos üzenőfalán elárasztották a kérdések. Követői azt firtatták, miért hagyta, hogy szokásos szombati publicisztikája kimaradjon a Népszavából. Néhányan még bírálták is a tizedik oldalon helyette megjelenő pártelnököt. Egy kommentelő ezt írta Tóth Bertalanról: „Szavakat már hallottam tőle, gondolatokat eddig még nem.” A volt pártelnök válaszolt a kérdezőknek, és „jó írás”-nak minősítette az utód megnyilvánulását.

Olvasói benyomásom, hogy az Együtt képesek vagyunk rá! című eszmefuttatás egy színtelen, szagtalan pártprogram zanzásított változata. Szerzője úgy buzdít az ellenzéki pártok összefogására, hogy leltárba szedi, mit csinálna az MSZP 2022-től kezdve (ha már „motorja a közös politikai stratégia kidolgozásának”). „Kormányváltásról, sőt korszakváltásról” ábrándozik, holott beérhetné a rendszerváltással is. Az utolsó bekezdésben pedig „a szélsőséges jobboldali populista, vezérelvű fideszes uralmat” akarja leváltani. Sokallom a jelzőket. Azért mellőzném például a jobboldalit, mert az ellenzéki pártok között akadnak jobboldaliak is. Ráadásul az Orbán-kormány hatalomgyakorlásából kiábrándult konzervatív választópolgárok százezrei nélkül nincs esély a kétharmad megakadályozására. Ez a reális cél, bár egyik ellenzéki párt se meri kimondani.

A pártelnök fölteszi magának a kérdést, mi a legfájóbb a Fidesz uralmában. „Az embereken való átgázolás, érdekeik teljes semmibe vétele.” Az a baj, hogy ebben a mondatban sorjáznak a fogalmak, márpedig akikre hatni szeretne a szerző, nem föltétlenül fogalmakban gondolkodnak. Őket igei állítmányokkal lehet cselekvésre késztetni. Így például: A Fidesz uralmában az a legfájóbb, hogy átgázol az embereken, és semmibe veszi az érdekeiket. Egy szerkesztőnek figyelmeztetni kellett volna a cikkírót: ha hatást akar elérni, emberközelibb hangnemben kellett volna megfogalmazni az álláspontját. S ami legalább ennyire fontos: az MSZP programjából ama mozzanatokat kellett volna kiemelnie, melyek nem választják el a többi ellenzéki párttól, inkább összekötik velük.

Tudomásul veszem persze, hogy a szerkesztőség Tóth Bertalanban nem a publicistát látja,  hanem a Magyar Szocialista Párt elnökét. Ebből viszont az következik, hogy a volt pártelnök azért maradt ki a szombati számból, mert amióta nyugdíjba ment, átképezte magát publicistának. Kár, hogy Lendvai Ildikó rosszul értelmezett kollegialitásból jó írásnak minősítette a megfontolt semmitmondást.

Tíz mondat Tóth Bertalantól

Más baloldali politikát szeretnék. Olyat, ami nem az alkuról és a pozíciókról szól. (Magyar Távirati Iroda, 2009. május 28.)

Az MSZP a legnagyobb, legszervezettebb és legfelkészültebb demokratikus ellenzéki párt. (Népszava, 2017. december 19.)

Azt szeretném, hogy egy olyan szerveződés motorja legyen az MSZP, amelyik települési szinten alulról indul, és nem felülről. (Népszava, 2018. május 8.)

Olyan MSZP-t akarok, amely a kormányváltás motorja lehet. (Facebook.com, 2018. június 17.)

Ezt a most már szélsőjobboldali kurzust egyedül balról lehet leváltani. (mszp.hu, 2018. október 7.)

Jobb miniszterelnök lennék Orbánnál. (Index.hu, 2019. május 17.)

Azokon a településeken, ahol az ellenzék jelöltet állít, többségében az MSZP az együttműködés motorja. (HírKlikk.hu, 2019. augusztus 31.)

Majdnem mindenhol a Magyar Szocialista Párt volt az ellenzéki együttműködés motorja. (InfoRádió, 2019. szeptember 18.)

Senki sem tekintheti lábtörlőjének a Magyar Szocialista Pártot. (Szeged Televízió, 2020. február 21.)

Az MSZP, ahogy eddig is, motorja lesz a közös politikai stratégia kidolgozásának és az előválasztásoknak is. (Népszava, 2020. augusztus 8.)

Készítek egy dokumentációt az Index sorsáról, és most jutottam vissza 2018-ig. Az országgyűlési választás után Simicska Lajos visszaadta Orbán Viktornak a nyilvánosság-portfólióját, benne a Hír TV-t is. Akik hozzá szerződtek, például Péterfi Juditot már eltávolították, vagy épp a felmondási idejüket töltötték, akadtak azonban olyan műsoraik, amelyeket még sugárzott az ismét kormánypárti tévé. Így mondhatta a Privátszféra május 3-i adásában Uj Péter, az Index alapító-főszerkesztője, aki akkor már a 444.hu-t szerkesztette: „Az  Index az a 444. Ami a helyén van, valami, nem érdekes.” Majd hozzáfűzte: „Az Index agonizál.”

A haldoklás elég régóta tart. A betegből csövek lógnak ki, a látogatók lábujjhegyen érkeznek, és ha a kórház kijáratánál újságírók várják őket, kifejezik együttérzésüket. Magányos pillanataikban mégis fel-felötlik, vajon mi és mennyi jut majd nekik, ha az intenzív osztályon agonizáló jobb létre szenderül. Egy médiakutató összegezte az Index olvasottsági adatait, és arra jutott, hogy júliusban a legmagasabb és a legalacsonyabb napi látogatottság közti különbséggel nőtt a versenytárs portálok iránti érdeklődés. Az eme bejegyzés utáni dokumentációból kiderül, hogy a szakmában miként vélekednek erről.

A véleményektől függetlenül az a benyomásom, hogy nem érdemes rosszindulatot feltételezni a lehetséges örökösökről. Szakmánk közelmúltjában volt például egy tragikus körülmények között bekövetkezett haláleset, amidőn szóba került, hogy az egymással is vetélkedő két baloldali újság, a Népszabadság és a Népszava közül az „örökös vesztes” örökölheti a táboron belüli kedvezményezett olvasóit. Nem volt mindegy, hogy az utolsó nap 37174-es példányszáma mögött rejlő körülbelül 130 ezer olvasó, valamint az online kiadás mintegy 75 ezer olvasója, vagyis a 200 ezer érdeklődő melyik ellenzéki redakcióhoz igazol át.

A feszültség akkor oldódott, amikor kiviláglott, hogy a megszüntetett szerkesztőségből csaknem húszan szerződnek a Népszavához. A nevük nyilván vonzotta a Népszabadság hajdani olvasóit. Az Index.hu versenytársai (a 444.hu, a 24.hu, a hvg.hu, az Azonnali.hu, az Átlátszó.hu és a HrKlikk.hu) talán túl korán parentálják el az intenzíven ápolt beteget, mindazonáltal indokolt eltűnődni az öröklés esélyeiről. Még az is elképzelhető, hogy épp azokkal az olvasókkal billennek át a nyereségesség tartományába, akik jobb híján igazolnak hozzájuk. A helyükben azonban a sírdombra helyezhető koszorúkat még nem vásárolnám meg.

Néhány mondat a versenytársaktól vagy a versenytársakról

Minden reggel azzal az ambícióval keltünk fel, hogy legyőzzük a piacvezető Indexet. (Pető Péter újságíró, a 24.hu főszerkesztője, 24.hu, 2020. július 24.)

Most a konkurencia röhög a markában. (Bodolai László, az Indexet működtető Magyar Fejlődésért Alapítvány kuratóriumi elnöke, Facebook.com, 2020. július 25.)

Ha nem lesz Index, jobb eséllyel fognak eddigi olvasóik több forrásból tájékozódni. (Kardos Gábor publicista, Azonnali.hu, 2020. július 26.)

Az Index bedarálása és a másik három-négy portál helyzetbe hozása a balliberális oldalnak volt az érdeke. (Demeter Szilárd Fidesz-kultúrpolitikus, HVG, 2020. augusztus 1.)

A nemzeti oldal van már olyan erős, hogy az sem zavar bennünket, ha most osztódással szaporodnak. Hajrá indexesek! (Gajdics Ottó újságíró, Magyar Nemzet Online, 2020. augusztus 1.)

 Nemcsak a 444, hanem a HVG vagy a 24.hu is fűtötte ezt a konfliktust egy kicsit, mert üzletileg ők jól járnak, ha az Index bedől, vagy hátrébb sodródik. (Bodoky Tamás újságíró, az Átlátszó.hu főszerkesztője, Reaktor podcast, 2020. augusztus 6.)

A legolvasottabb portál körüli válság értelmezései közül feltűnt Tóta W. Árpád álláspontja. Valaha az Index munkatársa volt, és van lehetősége az összehasonlításra. Elismerte, hogy az ő újságjuk szubkulturális volt, akik pedig utánuk érkeztek a szerkesztőségbe, azoké már országos jellegű lett. A váltás azzal járt, hogy „az egyéni hangok elhalkultak”, és az Index „Utasellátóként működött napról napra: gondoskodnia kellett arról, hogy a közönség elégedett legyen.” (HVG, 2020. augusztus 6.) A hasonlat találó.

A kilencvenes évek végén kerültem a nyíregyházi főiskolára, azóta 437-szer tettem meg az oda-vissza 540 kilométernyi utat. A vonat reggel hatkor indult a Nyugatiból, hogy az InterCity-professzorok tízre megérkezhessenek állomáshelyeikre. Az étkezőkocsiban gyülekeztünk, és Szolnokon szálltak ki, akik Békéscsabán vagy Aradon tanítottak. Püspökladányban, akik Nagyváradon. Debrecenben népes különítmény vált ki közülünk, és Nyíregyházára is érkeztünk néhányan. Este hatkor indultunk haza. Miskolcon csatlakoztak hozzánk az ottani egyetemen tanítók, Füzesabonyban az egriek. Tíz után érkeztünk a Keletibe.

Az ezredforduló táján már használhattuk a laptopot, de még nem bíbelődhettünk az okostelefonnal. Az éledező Index helyett az étkezőkocsi asztalaira kitett újságokat olvastuk. A liberális Magyar Hírlapot, a konzervatív Magyar Nemzetet, az informatív és zöld színű Világgazdaságot, a még ’pol’ nélküli Metrót. De ahogy izmosodott az Index, hírei és véleményei egyre gyakrabban foglalkoztattak bennünket. Már csak azért is, mert a szemináriumon mindig találtunk közös témát a diákokkal, akik még szorgalmasabban tanulmányozták a sokrétű tartalommal kecsegtető portált.

Az akkori húszévesek mostanában töltik be a negyvenet. A válság idején megjelent olvasólevelek nyomán az a benyomásom, hogy a harmincasok által készített Index változatos menüjét leginkább a harmincasok kóstolgatják. Ebben az értelemben szubkulturálisnak vélem a portált, ráadásul országon túli jellegűnek. Kiderült, hogy a mintegy félmillió magyar emigránsnak szinte kizárólagos forrása az anyaországi hírekről és véleményekről. Az Index intercitysége pedig abban nyilvánul meg, hogy összeköti a hazai városok polgárságát, elsősorban a huszon-harmincasokat.

Most felállt a gyorsvonat utasellátós gárdája, mert az állami MÁV meg akarta változtatni a működési feltételeket. Szomorú volna, ha az ingyen olvasható újságok után az étlap is eltűnne, és be kellene érnünk a mustáros virslivel meg az édesítőszeres teával.         

Azt ígértem tegnap, hogy kitérek ama kérdésekre, melyekben máshová helyezném a hangsúlyt, mint egy Klubrádióban megszólaltatott médiapolitikus. Az interjút továbbgondolásra késztető eszmefuttatás szőtte át, amelyet Haraszti Miklós ezúttal nem definiált. Úgy foglalnám össze, hogy a közönségtől várja a sajtó függetlenítését.

Van azonban egy régi mondata, melyet még ellenzéki politikusként, az SZDSZ országgyűlési képviselőjeként adott közre a veszprémi újságban: „A csak közönségfüggő sajtó ténylegesen független.” (Napló, 1991.12.28.) A meghatározást akkoriban csupán a papír alapú sajtóra érthette, de illik a digitálisra is. Ha a közönség mellett egy párt közeli vállalkozó is kiveszi részét a szerkesztőség anyagi támogatásából, akkor a vegyes finanszírozásból lesz az Index-válság. Ha a kiadóhivatal elhárítja a pártok pénzét, és kizárólag a hirdetésekből próbál megélni, akkor arra sarkallja az újságírókat, hogy ne feszegessék a leggyakrabban hirdető cégek kínos ügyeit.

Az előfizetés vagy az alkalmi átutalás kétségkívül kiküszöböli a politikai vagy/és gazdasági befolyást. Most már „csak” azt kellene megszervezni, hogy az olvasók lemondjanak szerzett jogukról, miszerint ingyen jutnak a digitális tartalmakhoz. Kár, hogy a hagyomány föltárása nem oldja meg a pillanatnyi gondunkat. Ha ugyanis a függetlenségükre kényes portálok beérnék a közönség kizárólagos támogatásával, be kéne lépniük a Templom Egere nonprofit szervezetbe is. Például a 444.hu most áll át az előfizetésre. Akik folyamatosan utalnának át meghatározott összeget a kiadóhivatal számlájára, ugyanazokat a cikkeket olvashatnák, mint akiknek nincs pénzük a támogatásra. Vagy volna éppen, de nem akarnak fizetni a digitális tartalomért.

Ebben a 444.hu nem követi a hvg.hu gyakorlatát, amely havi 360 forintért előnyben részesíti a fizetőképes keresletet az ingyenes olvasókkal szemben. Az Élet és Irodalom kiadóhivatala emberségesebb megoldást választott. A hetilap legjobb írásait akkor engedi a digitális olvasó elé, ha előtte megnézünk egy hirdetést. De ha a kiadóhivatal pénzt kap a hirdettetőktől, vajon a szerkesztőség nem válik belátóbbá a reklámozó cégek kínos ügyei iránt?

Kíváncsiságból végignéztem a monitor tetején olvasható menüsort. A húsz rövidítés húsz portált takar, közülük minden második számít az anyagi támogatásomra. Elvileg egyetértek Haraszti Miklós „közönséges” meghatározásával, ennyi szerkesztőséget azonban nem tudok eltartani.    

Haraszti Miklós a hazai médiapolitika egyik legérdekesebb szereplője. Idestova két évtizede nem aktív politikus, bizonyára ezzel magyarázható, hogy ritkán szólaltatják meg a nyilvánosság fórumain. Pedig egy nemzetközi szervezet képviselőjeként járta a posztszovjet térséget, és mert amerikai tapasztalatai is vannak, irigylésre méltó alapossággal ismeri a határon túli médiaviszonyokat. Ez emeli az itthoni keretek közé szorult elemzők fölé. Ezt az intellektuális különbséget fedeztem föl tegnap reggel is, amidőn a Klubrádióban bő ötven percig beszélt.

A műsorvezető Dési Jánossal ellentétben nem ragadt le a jelenségeknél, hanem az illiberális demokrácia magyarországi változatából bontotta ki a média helyzetét. Gondolatmenete úgy foglalható össze, hogy tavaly ősszel az ellenzéki pártok kétségtelen sikereket értek el az önkormányzati választáson. Ahelyett azonban, hogy maradtak volna az országos sikerrel is kecsegtető közös úton, azóta „vadabbul versenyeznek egymással”. Példákat sorolt föl, amelyekből kiderült, hogy bizony jó lett volna hallgatniuk a „Mindenre együtt!” jelszóra, talán még most sem késő. Kár, hogy a bevált előválasztást meg akarják úszni, mert hiú és szűk látókörű politikusaik nehezen viselik el, hogy a választópolgárok határozzák meg az ellenzéken belüli erősorrendet.

Ilyen előzmények után tért a médiára. Szerinte az Orbán-rendszerben van szólásszabadság, elvégre mindenki kifejtheti véleményét a maga kis „buborékjában”, nincs azonban sajtó- és vitaszabadság. Mindenki élhet a tájékozódás jogával, ha van hozzá pénze, igénye és digitális felkészültsége, mindazonáltal a tájékoztatás lehetőségeit eltorlaszolta a kormányzat. A tevékenységét fürkésző szerkesztőségek feladata épp az volna, hogy az ellenzéki politikusokkal „elfeledtessék a pártokat”. Csakhogy erre azért nem képesek egyelőre, mert közös fellépések híján önmagukat sem védik meg a hatalom támadásaitól.

Vannak olyan kérdések, amelyekben máshová helyezném a hangsúlyt, ezt majd a Médianapló későbbi bejegyzéseiben igyekszem megfogalmazni. Ettől azonban elismerem, hogy ilyen kristálytisztán és közérthetően senki sem vázolta fel a hazai média szorongató helyzetét. Ha Klubrádió volnék, gyakrabban hívnám meg beszélgetni Haraszti Miklóst. Máskülönben úgy érezheti, mint tegnap reggel, hogy egy szuszra kell elmondani a kiérlelt álláspontját, és nem nagyon érdemes szóhoz juttatni a bizonytalan kérdezőt.           

Ma reggel hat után hat perccel tették föl a leleplező cikket. Az álneves szerző így kezdte: „Soros Magyar Hangját nem olvasom napi rendszerességgel.” Ezzel nemcsak az a baj, hogy a Simicska-féle, Orbánból kiábrándult Magyar Nemzet romjaiból létrehozott Magyar Hang finanszírozása nem intézhető el a kormánypárti sajtóban szitokszónak számító Soros György nevével. Az is, hogy hetilap, amelyet fölösleges napi rendszerességgel olvasni. Mentség persze, ha a szerző nem itthon él, hanem például Szófiában, ahol bizonyára nem könnyű a lapozható hetilapot beszerezni.

A Bircahang című blog gazdája alighanem a Magyar Hang online kiadását olvasta, márpedig a digitális változatot nem szabad azonosítani a gazdagabb, sokrétűbb, papír alapú kiadással. Ez olyan, mint amikor valaki áll a kirakat előtt, de nem megy be az áruházba, és így írja meg a „vásárlói” tapasztalatait. A bircaman álnevű blogger mentségére szóljon, hogy bevallja: „Dehát én nem vagyok profi, magasan képzett, független szakújságíró.” Az viszont már nem bocsátható meg neki, hogy eközben „közírónak” tartja magát, és így is jelentkezik be a nyilvánosság fórumain.

A közíró kifejezést a múlt század harmincas éveiben kezdte egymástól függetlenül használni Bálint György Budapesten, Balogh Edgár pedig Kolozsvárott. Az előbbi munkaszolgálatosként pusztult el a Don-kanyarban, az utóbbi túlélte a második világháborút, és „csak” a negyvenes évek végén börtönözték be, majd szabadulása után a publicisztika professzora lett a kolozsvári egyetemen. A közíróság ismérveit Bálint György és a maga pályafutásából okulva dolgozta ki, és azokat nevezte így, akik írószemmel látják a világot, de nem föltétlenül szépirodalmi műfajokban alkotnak. Vagy ha alkotnak is, életművükből inkább a publicisztikájuk lesz maradandó. 

Ilyen Bertha Bulcsu, Bodor Pál, Megyesi Gusztáv, Végh Antal. Ilyennek vélem az élők közül Bruck Andrást, Ceglédi Zoltánt, Dévényi Istvánt, Farkasházy Tivadart, Föld S. Pétert, Giczy Györgyöt, Hajós Andrást, Lányi Andrást, Lendvai Ildikót, L. Simon Lászlót, Nagy Bandó Andrást, Puzsér Róbertet, Stumpf Andrást, Tamás Gáspár Miklóst, Tóta W. Árpádot, Váncsa Istvánt és Verebes Istvánt. Világnézeti szempontból nehéz ennél vegyesebb névsort elképzelni, de ha leírnak vagy kimondanak valamit, annak súlya van, arra érdemes odafigyelni. S van még valami, ami megkülönbözteti őket bircamantól: vállalják a nevüket. Ami persze nem kötelező, de azért egy közírónál elkerülhetetlen.