Tegnap, az egyik kereskedelmi tévécsatornán kultuszfilmet láttam. A nagy borzongás volt a címe, és 1983-ban készült, jószerint családi vállalkozásban. A rendezőnek, Lawrence Kasdannak a felesége és két gyereke is bedolgozott; adminisztratív munkát végeztek, epizódszerepet kaptak. Kiegészítették a harminc körüli, azóta világhírűvé vált színészek (Glenn Close, William Hurt, Jeff Goldblum, Kevin Kline és Tom Berenger) kevés pénzzel honorált munkáját.

Utókori okoskodóként a magyar címmel az a bajom, hogy nem igazán fejezi ki a The Big Chill lényegét. A csillelés (ellazulás) kifejezést hallottam pesti értelmiségiek társaságában, a chill-nek azonban van komor felhangja is. Hidegséget, ledermedést, megfázást, átvitt értelemben talán még ráfázást is jelent. Azt a rémült életérzést, amelyet egy halálesemény válthat ki. Ezúttal például az, hogy nagyjából tíz évvel a diploma megszerzése után egy hajdani évfolyamtárs öngyilkos lett, és az Egyesült Államok különböző részeiből összejöttek a diáktársak, hogy közösen emlékezzenek rá.

A halotti tor katalizátorként gyorsítja föl a szembenézés folyamatát, amely arra készteti a baráti társaság tagjait, hogy azon tűnődjenek, tulajdonképpen mire is vitték. Mi valósult meg a Michigan Egyetemen dédelgetett álmaikból? Az derül ki, hogy polgári jólétben érzik rosszul magukat, hisz’ nem azt csinálják, amit szerettek volna. Talán ettől a felemás érzéstől lett a The Big Chill az amerikai értelmiség egyik kultuszfilmje. Oké. De nekem itt, Magyarországon mi közöm van hozzá? Miért kavart föl még tegnap is?

1984 nyarán válás után voltam. Egyik barátomnál húztam meg magam, amikor érkezett egy távirat Amerikából. Kint dolgozó professzorom írta, aki hallott a magánéleti válságról, és miközben kifejtette, hogy a férfiak is megsínylik azt a fránya válást, megkérdezte, nem segítenék-e az egyetemi tanszék alapításában. Épp az Egyesült Államokban élő magyar származású professzorok találkozóját készül szervezni. A repülőgépen, az Atlanti óceán fölött A nagy borzongást vetítették, és nemcsak a hasonló korú amerikai színészek szembesültek önmagukkal, hanem e sorok írója is.

A kinti tanulmányút átbillentett a holtponton, és miközben „segítettem” Ránki György történésznek, azzal a következtetéssel jöttem haza, hogy ha hozzá hasonló helyzetbe kerülök az itthoni felsőoktatásban, akkor alkalomadtán segítséget kérek a bajba jutott tanítványoktól.