A parlamenti ellenzék pártjai azért nem támogatták Hadházy Ákos és Szél Bernadett tegnapi tüntetését, mert a járvány tobzódása idején nem akartak felelősséget vállalni az összezsúfolódó emberekért. A lefegyverző érvelésből a lóláb akkor lóg ki, ha a két független országgyűlési képviselő kezdeményezését közelebbről is megvizsgáljuk.

Hadházy orvos, és „csak” állatorvosként is tanult járványtant. Ezzel magyarázható, hogy a vakcina nélküli koronavírus-fejlemények hatására finomított az eredeti ötleten. Már nem gyalogos tüntetők révén képzelte el az állami nyilvánosságot jelképező „közszolgálati” rádió és televízió megközelítését, hanem autókban. Ha ugyanis a vezető egyedül ül a volánnál, nem fertőzhet meg senkit, és őt sem fertőzheti meg senki. Ráadásul az ellenzéki pártok rokonszenvvel tüntették ki az egyetemista tüntetőket, akikkel együtt tegnap tízezrek vonultak hosszú, tömött sorokban a fővárosi utcákon. Szívmelengető látvány volt, bár a járvány szempontjából hátborzongató.

Az ellenzéki párvezetőkénél őszintébbnek hatott Dávid Ferenc érvelése. A Demokratikus Koalíció tanácsadójaként kifejtette: „Egy napra nem kell két szervezés!” (ATV, 20.10.23.) Ha tehát választani kell két politikai akció között, akkor azt érdemes előnyben részesíteni, amely mögött pártok támogatása rejlik. Ebben az összevetésben két párt nélküli politikus óhatatlanul alulmarad. A neves közgazdász őszinteségét méltányolom, de mintha híjával volna a történelmi ismereteknek. Talán azért, mert 1956. október 23-án mindössze 17 hónapos volt, és nem emlékezhet rá, hogy 64 éve négy „rendezvényt" is szerveztek a magyar fővárosban.

A pesti Petőfi-szobornál az ELTE és a Színművéseti Főiskola diákjai hallgatták meg a szónokokat. Aztán átmentek a budai Bem-szoborhoz, ahol a Műegyetem hallgatóival együtt tapsoltak a szónokoknak. Néhány kilométerrel arrébb, a Városliget sarkánál egy más összetételű sokaság döntötte le Sztálin szobrát. Majd Budapest különböző részeiről a tüntetők összegyűltek a Magyar Rádió előtt, hogy megostromolják az állami nyilvánosság korabeli jelképét. Igaz, hogy akkoriban nem voltak ellenzéki pártok, amelyek megakadályozhatták volna a kormányellenes tüntetések összekapcsolását.       

Dávid Ferencet egy kör miniszterelnöknek szeretné, és ő sem berzenkedik a jelölés ellen. Mégis azt javaslom neki, hogy a koalíciós kormányban elégedjék meg a munkaügyi államtitkár pozíciójával. A miniszterelnökséghez szükséges összefüggések meghaladják az áttekintő képességét.