Valaha rádiókritikus voltam, írtam vagy kétezer jegyzetet. Érdeklődésemből annyi maradt mára, hogy a Magyar Rádió műsoraiból mellőzöm ugyan a híradásokat, de ha este tíz után néhány perccel befejeződik a Krónika, meg-meghallgatom a Rádiószínház esedékes előadását. Kitartottam a hangjáték mellett, mert a kormányzati propagandából szinte semmi sem nyilvánul meg benne. Még Szőcs Gézánál sem, holott a második Orbán-kormánynak ő volt a kultúráért felelős államtitkára. Két Szőcs Gézát ismerünk ugyanis. Az egyik a kultúrdiplomata, a másik meg az avantgard szerző.

Az utóbbi az Irodalmi Jelen című folyóirat főmunkatársa is, és az Aradon szerkesztett havilapban érdekes írásokkal véteti észre magát. Mindezt azért bocsátom előre, mert tegnap este a Klubrádióról kapcsoltam át a Magyar Rádióra, és abban a pillanatban a nevem hangzott el. A Rádiószínház sugározta Pertu című tárcámat. Mint kiderült, Papp Gábor Zsigmond dramatizálta Szőcs Géza Carbonaro éjszakái című könyvét, és ebben jelent meg az említett írásom. A kötetet 2012-ben adta ki az azóta botrányos körülmények között jobblétre szenderült Ulpius-ház. Szőcs Géza a posztmodern szerzők kedvenc eljárását alkalmazva vendégszövegeket szedett össze. Kiegészítette, értelmezte, összekapcsolta őket, és a montázstechnika segítségével új tudattartalmakat csiholt ki belőlük.

Ilyen volt a Pertu is, amely eredetileg az Irodalmi Jelen 2007. április 20-i számában látott napvilágot, és bizonyára olvasás közben került a főmunkatárs költő-író szemszögébe. Össze is hozta egy hasonló tábornok-történettel, amelyet a Londonban élő Sárközi Mátyás írt meg. A hangjáték-sorozat tegnapi részlete ezt a mozzanatot elevenítette föl, a budapesti Katona József Színházban dolgozó színészek közreműködésével. Jó előadás, jó dramatizálás, jó rendezés - ennél többet a személyes érintettség okán nem illik megjegyezni. Annyit mégis hozzáfűznék, hogy amidőn napvilágot látott a könyv, kaptam egy levelet.

A kiadó hívott meg, hogy ekkor és ekkor átvehetem a honoráriumot. Tiszteletemet tettem a Nyugati pályaudvar melletti irodában, ahol egy kedves hölgy fogadott. Csomagot húzott elő a fiókjából, emlékszem a selyempapírra, amelyet élénk színű szalaggal kötöttek át. Azt persze túlzásnak tartottam, hogy a körülbelül húszdekányi pakkban papírpénz rejlik a öt gépelt oldalnyi tárcáért, ám a lépcsőházban kíváncsian bontottam ki a csomagot. A Carbonaro éjszakáiból egy dedikált példány volt benne.

Pertu

Az öregedés jele, hogy kezd több halott ismerősöm lenni, mint élő. Az elhunytak közé tartozik Balogh Edgár is. Temesvárott született 1906 őszén, tavaly ünnepelhette volna századik születésnapját, de néhány héttel a kilencvenedik előtt meghalt. E kilenc évtized alatt sok mindent csinált.

A prágai német egyetemen tanult, a csehszlovákiai magyar fiatalok okán került kapcsolatba Masaryk elnökkel, nem sokkal később ki is utasították Közép-Európa legdemokratikusabb országából. A szülőföldjére távozott, bekapcsolódott az erdélyi magyarság szellemi vérkeringésébe. De hogy ne foglalkozhasson túl sokat a szervezéssel, behívták katonának. A második bécsi döntés után sem járt jobban. Az egyik cikke miatt a magyar miniszterelnök személyesen jelentette be a parlamentben, hogy Balogh Edgár nevű tanító nincs állami alkalmazásban. Igazat mondott, Edgár bácsit a bejelentés előtti napon táviratilag rúgták ki a kalotaszentkirályi iskolából, kenyérkereső állásából.

A negyvenes évek második felében a Magyar Népi Szövetség kulturális ügyekkel foglalkozó alelnöke volt, életének ezt a szakaszát tartják legellentmondásosabbnak a kutatók. Az ötvenes évek első felében többször is lecsukják „magyar nacionalizmus” miatt, kiszabadulása után szerkesztette a Korunk című folyóiratot, és publicisztikai tanszéket vezetett a kolozsvári egyetemen. Fiatal újságíróként, a hetvenes évek elején ismertem meg, akkor már nyugdíjasként éldegélt Rákóczi úti lakásában, rengeteg könyv és szép képek között. Figyelmes vendéglátó volt, és bár ritkán hagyta szóhoz jutni a vendéget, szívesen hallgattam nagy ívű elképzeléseit a dunavölgyi népek testvériségéről, az erdélyi magyarság „önösszeszedéséről”. Élvezettel ittam Rebi néni kakaóval ízesített, törökösen elkészített kávéját.

Történetünk a nyolcvanas évek közepén játszódik, ekkor délelőttönként az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyetteseként dolgoztam, délutánonként pedig gyakran forgattam. A Magyar Tudományos Akadémiának és az Országos Széchényi Könyvtárnak volt egy Oral History nevű interjú-sorozata, ennek keretében beszélgettem irodalmárokkal, történészekkel, újságírókkal - elsősorban erdélyiekkel. A legérdekesebb részeket átvette a Magyar Televízió, negyven-ötvenperces portrékat szerkesztett belőlük. Néhány hónappal ezelőtt a Balogh Edgár-portrét sugározta is. A közművelődési osztály vezetője telefonon értesített az örömhírről, és szomorúan közölte, hogy szegény az eklézsia, és honorárium helyett elégedjek meg azzal, hogy elküldi kazettán a műsort. Azóta is küldi.

A múlt század nyolcvanas éveiben Edgár bácsit utolérte egy férfibetegség. Magyarország legjobb urológusa, Wabrosch professzor operálta. A beteg lábadozását arra használta föl a stábunk, hogy ki-kihoztuk a budai János-kórházból, és kamera jelenlétében beszélgettünk vele. Itt lép be a történetbe másik hősünk, Kéri Kálmán. Csaknem egyidős a huszadik századdal, 1901-es születésű. Miközben Ludovikát végez, és vezérkari tisztnek tanul, minden nap lóra ült, és megjáratta kancáját a Vérmezőn. Aztán katonai attasé lett a moszkvai követségen, majd egymás után három honvédelmi miniszter (Bartha, Nagybaconi, Csatay) szárnysegédje.

1944 októberében az első magyar hadsereg vezérkari főnöke - ezredesi rangban. Amikor Horthy kormányzó ki akart ugrani a háborúból, őt bízták meg azzal, hogy felhasználva orosz nyelvtudását, lépjen érintkezésbe a negyedik ukrán front parancsnokságával. A kiugrás nem sikerült, a parlamenter azonban 1945 után is katona maradt, amíg Rákosiék le nem tartóztatják. Raboskodott a recski internálótáborban, majd segédmunkásként tengette életét. Szabadulása után pincemesterségig vitte, a pesti Ferenciek téren, a Kárpátia étterem alagsorában volt az irodája. Munkája hivatalnoki, állása bizalmi - politikailag megbízhatatlansága ellenére ő kapta ama feladatot, hogy irányítsa az egyik legdivatosabb vendéglő borforgalmát.

A hetvenes évek elején vonult nyugalomba, és nyomorúságos kegydíját nyelvtanításból egészítette ki. A rendszerváltás hónapjaiban, közel a kilencvenhez tért vissza a közéletbe. Legidősebb tagja lett az országgyűlésnek. 1994-ben vezérezredesként, tisztelettől övezve halt meg. Történetünk idején azzal keresett egy kis mellékest, hogy tévéstáboknak adta ki a Budapest Körszálló mögötti lakását (magasföldszint, kertre néző ablak). Az egykor hatalmas lakás leválasztott részében húzódott meg. Kopottas, de választékos ízlésről árulkodó, dohánybarna, neobarokk bútorok, márkás tájképek a falon, Jókai- és Mikszáth-összes, Herczeg Ferenc-díszkiadás a könyvszekrényben. Ebben a légkörben remekül lehetett fölvenni a történelmi témájú beszélgetéseket.

Különben is, a csöndes mellékutcában lévő színhely csak egy ugrásnyira van a János-kórháztól, délutánonként onnan sétáltunk át a lábadozó Edgár bácsival. A forgatás lassan haladt, kímélni kellett a nemrégiben operáltat. Sok a szünet, ilyenkor a házigazda felesége kávét főzött (majdnem olyan selymeset, mint Rebi néni Kolozsvárott). A csésze finom rajzolatú meisseni, a kiskanál ezüst, nyele csavart, mintha csomót kötöttek volna rá. A lakás hangulatához illő, vaskos ezüsttálcát Kéri Kálmán hordta körbe. Miközben kínálta, kellő visszafogottsággal professzorurazta és persze önözte a neves vendéget. A két öreg nem elegyedett párbeszédbe, elvégre az egyik főszereplő, a másik pedig epizodista. A hierarchia egyértelmű.

Edgár bácsi épp arról számolt be, hogy 1926-ban, még Csehszlovákiában miként változtatta a nevét Kesslerről Baloghra, amikor kanálcsörgés zavarta meg a felvételt. A házigazda ejtette le.  A megismételt mondatok után szünet, Kéri Kálmán odalépett a vendéghez, és megkérdezte tőle, nem rokona-e ama Kessler nevű tisztjelöltnek, aki az évfolyamtársa, sőt szívbéli barátja volt a Ludovikán. Edgár bácsi igennel válaszolt. Ekkor a házigazda kilépett rezonőri szerepköréből, és felajánlotta a vendégnek, hogy térjenek át a tegezésre. A két öreg meglapogatta egymás vállát, majd félrevonultak, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Mi megilletődve figyeltük őket.

A másnapi felvétel közben Edgár bácsi elmesélte, miként hívták be a román hadseregbe, hogyan jutott el Olténiába, és a laktanyában milyen jól érezte magát „az nép körében”, az egy évtizeddel fiatalabb bakák között. Elemében érezte magát, kitűnően érvényesítette epikai adottságát és a katedrán szerzett előadókészségét. Nem akartuk túlságosan terhelni, ezért a rendező szünetet rendelt el. A főszereplő fölhevülve lépett testvére hajdani évfolyamtársához, és így szólította meg: ”Kálmán bátyám, mit szólsz hozzá?” Kéri Kálmán szolgálaton kívüli ezredes, a rendszerváltás utáni magyar országgyűlés majdani korelnöke halkan, udvariasan, de határozottan felelte: „Pardon. Közlegény nem tegezhet vezérkari tisztet!”           

Emelkedett hangvételű jegyzettel készültem Szent István, a kenyér és az alkotmány napjára. Egy biztonságpolitikai szakíró azonban figyelemre méltó cikket írt a tatai bázisra érkezett Leopard-tankokról. Egyelőre csupán lízingeljük őket, hogy harckocsizóink fölkészüljenek a német termékcsaládhoz tartozó, de sokkal korszerűbb és már nemcsak kölcsönzött, hanem meg is vásárolt leopárdok kezelésére. Iszonyú pénzt fizetünk értük, nem is merem megemlíteni, hogy mennyit. A gazdasági válság idején akár másra is költhetnénk.

A tankokról beugrott egy tavalyi megjegyzés. Épp vita zajlott a Budapestre telepített orosz pénzintézetről, a Nemzetközi Beruházási Bankról, amelyet sokan Putyin uniós hídfőállásának véltek. Róla mondta Mesterházy Attila szocialista politikus, akit akkoriban választottak a NATO-parlament elnökévé: „Külön öröm, hogy nem tankokkal jöttek, hanem bankokkal.” (ATV, 2019.11.04.) E sorok írója még látott 1956 végén szovjet harckocsikat, amint végigcsörtettek az országon. Nem lepett meg, hogy a rendszerváltás után a nyilvánosság fórumain gyakran került elő a tankos hasonlat. Az ősváltozat alighanem Torgyán József nevéhez fűződik.

A kisgazda politikus szerint „Elmentek a tankok, de itt maradtak a bankok.” E kijelentést a Délmagyarország című szegedi napilap 1994. január 18-i számában olvastam, valószínű azonban, hogy korábban is megkínálta vele a nyilvánosságot. Egy-egy eszmefuttatással ugyanis végighaknizta az országot, és mert szónoklatairól beszámoltak a megyei napilapok, a tankos-bankos mondat akár több újságban is föllelhető. Ezt majd kikurkássza egy fiatal történész, ha kedve szottyan hozzá. Addig is beérem Pongrátz Gergely, az emigrációból hazatért 1956-os fölkelő kiábrándultságról árulkodó mondatával: „Nem akartuk, hogy a tankokat a bankok váltsák fel.” (Pest Megyei Hírlap, 1994.08.30.) Aligha véletlen, hogy szülőfalujában, Kiskunmajsán 56-os emlékmúzeumot rendezett be, és a marispusztai tanya udvarán egy T 55-ös szovjet harckocsi ijesztgeti a gyanútlan látogatókat.

A tankos hasonlatot szájára vette Szűrös Mátyás is. Az MSZMP-politikus nagykövetként Moszkvában szerzett tapasztalatait imigyen bontotta ki: „Kimentek a tankok, és bejöttek a bankok.” (Zalai Hírlap, 2003.10.24.) S hogy teljesebb legyen a kép, A Mi Hazánk Mozgalom zászlótépésben gyakran jeleskedő politikusa, Novák Előd is cifrázta a metaforát: „Kimentek a tankok, bejöttek a bankok. (Napló, 2011.10.25.) Szavai nagy képzelőerőről tanúskodnak.

Ez a kérdés gyakran fogalmazódik meg a nyilvánosság fórumain. Sokféle válasz adható rá, leginkább az igen vagy a nem. Tűnődésre késztet az a cikk, amely tegnap jelent meg a 24.hu digitális felületén. Kovács-Angel Marianna vette számba a pártalapítványok anyagi körülményeit és támogatáspolitikáját.

Aligha árt néhány számot felidézni belőle. A Fidesz alapítványa az idén 1470 millió forinttal gazdálkodhat, a Jobbiké 700-zal, az MSZP-é 360-nal, az LMP-é 212-vel, a DK-é 195-tel, a Momentumé 74-gyel, a Párbeszédé 27-tel, a Kétfarkú Kutyáé pedig 41 millióval. A legutóbbit előbbre kellett volna tenni, mégis vele fejeztem be a felsorolást. Az alapítványát ugyanis Savköpő Menyétről nevezte el, és a maga összegéből külön keretet létesített a Rózsa Sándor Közpénz Tékozló Alap kiadásaira. Feltűnt három, engem közelebbről érdeklő adat is.

A Jobbik jelentős összeget szánt a „nemzeti politika iránt elkötelezett sajtóra”. Feltételezhető, hogy ez a Nemzeti TV meg a Zsúrpubi támogatását jelenti, de talán Vona Gábor vlogjáét is. Bár a hajdani pártelnöknek a hirdetések tanúsága szerint vannak támogatói a kereskedelmi cégek között is, hátha egyszer visszatér a nagypolitikába. A Táncsics-alapítvány 5 millió forintot adott a HírKlikknek, amely a szocialisták véleményformáló szócsövének tekinthető. A DK alapítványa pedig 2,4 millió forintot utalt át Závecz Tibor közvélemény-kutató cégének. Az említett szociológus tekintélyt vívott ki a szakmájában, és nem engedheti meg magának a részrehajlást. Semmi kivetnivalót nem találok abban, ha egy párt kutatást rendel meg tőle, és piacon kialkudott összeget fizet érte. De minek még külön támogatást is fölvenni általánosságban megfogalmazott elemzésre?

Igyekszem persze jóhiszemű lenni. Talán azért, mert 2006 nyarán, a csillebérci úttörőtáborba továbbképzésre hívtunk vagy negyven diák-újságírót a felsőoktatási intézményekből, és a tanfolyamot kétmillió forinttal támogatta a Táncsics-alapítvány. Azt tapasztaltam, hogy Baja Ferenc kuratóriumi elnök nem kért ellenszolgáltatást, amit akkor azzal magyaráztam, hogy a múlt század nyolcvanas éveit Nyíregyházán töltötte, és később is rokonszenvezett a helybéli főiskola hallgatóival, akik a táborozók felét alkották. Miért nem tételezhetnők fel ellenszolgáltatás nélküli rokonszenvet a jelenlegi pártalapítványokról is? Vagy a támogatott cégek szellemi függetlensége egyre kevésbé képzelhető el?                

Bár még nem lebbent föl a fátyol a kulisszatitkokról, egyre többet tudunk meg az Index-válságról. Némi habozás után meg-megszólalnak a titoktartásra szerződésileg kötelezett, de már felmondási idejüket töltő munkatársak. Arról beszélnek, amit mi, kívülállók legföljebb sejthetünk. Mint például Dezső András oknyomozó riporter, aki tegnap fejtette ki álláspontját a Válaszonline.hu digitális felületén. Okfejtése hiányérzetet keltett bennem, az viszont elgondolkoztatott, amit az Index irányultságáról mondott.

Íme: „Az új szemlélet lapja volt, csakhogy a politikai elitben még mindig azok vannak a csúcson, akik a buheravilágban szocializálódtak.” Nem a hatalomban lévőkről beszélt tehát, hanem azokról a közéleti személyiségekről, akik a csúcson vannak. Közéjük sorolom az ellenzéki vezetőket is, akik a kormányváltást emlegetik - a rendszerváltást annál ritkábban hozzák szóba. Dezső András szerint a buherálós politikusok helyzetét könnyítik meg ama újságírók, akik a sorok közti sajtóban szocializálódtak. A rendszerváltás után csak odáig jutottak el, hogy rögzítették az egyik, majd a másik politikai oldal álláspontját. Ezzel a maguk részéről le is tudták az egészet.

Dezső mondandóját azzal egészítem ki, hogy az említett kollégák beszorultak a rádió- és tévéstúdiókba. Ha csupán az egyik oldal képviselőjével beszélgettek, akkor automatikusan szembesítették a másik oldal érveivel. Erre mondta a volt indexes riporter: e túlhaladott felfogással az a baj, hogy mindkét oldalnak érdekében állhatott hazudni. A magára valamit adó újságíró pedig nem érhette be az érvek szembesítésével, hanem utána is nézett az érvelés hitelességének. Azt már én fűzöm hozzá, hogy az ellenzéki pártok csúcson lévő (gyakran megszólaltatott) képviselői mostanában tiltakoznak ugyan az Index kormányzati kivéreztetése ellen, de azért megjegyzik, hogy a legolvasottabb portáltól az ő pártjuk is megkapta a magáét.

Lefordítom: inkább csak az fáj nekik, hogy eggyel kevesebb fórumon mondhatják el, miként gondolják azt a fránya kormányváltást. Az oknyomozó újságírók beérik csekélyebb jövedelemmel is, ezért kevesebb a vesztenivalójuk, vagyis „őfelsége ellenzékénél” radikálisabban gondolkoznak. A hatalmon lévők pedig fölismerték, hogy a kormányzat tevékenységét fürkésző riporterek veszélyesebbek, mint a magukat jó pénzért rosszul érző ellenzéki politikusok. Az a benyomásom, hogy ezzel is magyarázható az Index körüli válság.   

Elég sokat írok a szállóigék eredetéről, formálódásáról, sorsáról. A bizalom jelének tekintem, ha az olvasók nem tartják fölöslegesnek e művelődéstörténeti megnyilvánulásokat. Egyik újságíró kollégámnak például tetszett a múlt heti válogatás élére állított mondat, mindazonáltal firtatta, miért nem raktam ki eléje és utána az idézőjelet. Hát csak azért, mert akitől idéztem, nem egészen így mondta.

Tamás Gáspár Miklós bővebben fejtette ki az álláspontját, írván: „A liberális (polgári) demokráciában keveslem a szabadságot, Orbán Viktor sokallja, Gyurcsány Ferenc meg nem érti.” (hvg.hu, 2020.08.14.) A szerző filozófus, és az a dolga, hogy árnyaltan fogalmazzon. Okfejtésébe indokoltan vette be a liberális demokráciát, amelyet azonosított a polgárival. De ha ragaszkodtam volna a fogalmazásmódjához, akkor a szállóigének épp a lényegét sértettem volna meg. Azt, hogy egyszerű, egyértelmű és közérthető legyen. Olyasmi történt, mintha a kávéházi asztaltársaság tagjai megbeszélnék a frissiben olvasott TGM-publicisztikát, és talán legfontosabb mondatát addig kalapálgatnák, amíg lekopna róla a tartalmilag kétségkívül nem mellékes fölösleg.  

Nem akartam persze megrövidíteni a filozófus-publicista figyelemre méltó kijelentését, ezért magában az összeállításban teljes egészében idéztem a mondatát.  S mert kiemeltem a válogatás élére is, imigyen domborítottam ki a lényegét: Keveslem a szabadságot, Orbán sokallja, Gyurcsány meg nem érti. Az idézőjelet pedig azért nem tettem ki, mert ha kitettem volna, akkor meghamisítottam volna a néhány sorral lejjebb hibátlanul idézett gondolatot. Nem az volt a célom, hogy megváltoztassam az értelmét, hanem hogy felhívjam rá a figyelmet. Aki pedig kíváncsi az eszmefuttatásra, az néhány sorral lejjebb úgyis megtalálja, két idézőjel közé zárva. E beharangozós módszerrel egyébként gyakran élnek a szerkesztőségek.

Most már csak az a kérdés, mi lesz a kiválasztott mondat utóélete. Elvégre az eredetit pontosságra törekvő bőbeszédűsége miatt nem helyezhetem el a rendszerváltás óta gyűjtött szállóigék között, ahol Tamás Gáspár Miklós 25 aforizmával képviselteti magát. A fölöslegtől megfosztott kijelentés azonban illik a válogatásba, kár volna kihagyni belőle. Ilyenkor a szerzőkkel fölveszem a kapcsolatot, és megkérdem tőlük: vállalják-e a némileg megszerkesztett mondatot. Volt már arra példa, hogy ragaszkodtak az eredetihez. Sajnáltam is kimaradását a gyűjteményből.          

A legutóbbi napokban Kubatov Gábor nyerészkedett, Jakab Péter gyurcsányozott, Lendvai Ildikó szabadvárosozott, Márki-Zay Péter előválasztott, Vidnyánszky Attila klikkelt, Spiró György pedig nobeldíjazott. Lefülelt mondatok.

A politikus a közéletben bírálható. (Ardamica Zorán szlovákiai magyar író, Paraméter.sk, augusztus 9.)

Mit várunk Gyurcsánytól, Dobrevtől, Ujhelyitől vagy a momentumosok siserehadától? Ezek a mi libernyákaink. (Horváth K. József újságíró, 888.hu, augusztus 9.)

A kormánymédia az első miniszterelnöki libernyákozás után önfeledten lubickolni kezdett a kifejezésben. (Bordás Gábor újságíró, 24.hu, augusztus 10.)

Mennyire szeretném, ha újra egyesülnének az elszakított nemzetrészek, vagyis az Index és a 444. (Szily László újságíró, Cink.hu, augusztus 10.)

A szivárvány koalíciók tojáshéjon járnak. (Bősz Anett liberális politikus az ellenzéki többségű önkormányzatokról, ATV, augusztus 10.)

Kedves András és Ferenc! Ha befejeztétek a cicaharcot egymással, koncentráljunk a Fideszre. (Jakab Péter Jobbik-politikus a Momentum és a DK elnökéhez, Facebook.com, augusztus 10.)

Azt mondom az elemzőknek, hogy nem kell az ellenzéket temetni. (Vadai Ágnes DK-politikus, ATV, augusztus 11.)

A hatalmi villongások arra irányulnak, hogy kinek legyen a tárgyalóasztalnál erősebb legitimációja a választókerületi osztozkodáshoz. (Nótin Tamás újságíró az ellenzéki torzsalkodásról, Jövő TV, augusztus 11.)

A rezsim elzárja a politikai ellenállás intézményes csatornáit. (Béndek Péter publicista, Újnépszabadság.com, augusztus 11.)

Orbán nem közönséges szélkakas. Mindig arra fordul, amerre holnap fog fújni a szél. (Mérő László pszichológus, 24.hu, augusztus 12.)

A kisgömböc már bekapta a fél Balatont, és ledózerálta a jogállamot. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, augusztus 12.)

Ott van egy hangos klikk, egy bagázs. (Vidnyánszky Attila rendező a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, Magyar Rádió, augusztus 13.)

Kell végre-valahára az önkormányzatok közös fellépése, a Szabad Városok Szövetsége. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, augusztus 13.)

Az előválasztással az állellenzéki jelölteket ki lehet szűrni. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, ATV, augusztus 13.)

A Nobel-díj nem irodalmi díj, de néha jó írók is megkapják. (Spiró György író, Magyar Narancs, augusztus 13.)

A liberális (polgári) demokráciában keveslem a szabadságot, Orbán Viktor sokallja, Gyurcsány Ferenc meg nem érti. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, hvg.hu, augusztus 14.)

Gyurcsányra ugyanolyan magasról teszek, mint Orbánra, egyikük sem a nép javát akarja. (Herczeg Zoltán divattervező, Magyar Hang, augusztus 14.)

A közösségi médiában 90 százalék fölött van a balliberális tartalmak aránya. (Kovács István, a Megafon Központ igazgatója, Magyar Nemzet, augusztus 14.)

Ez az egyik jele lehet annak, hogy a kormánypártok komolyabban veszik a média közösségi befolyást. (Bene Márton kommunikációs szakember a megafonos trollképző tanfolyamokról, Népszava, augusztus 15.)

Közösségi média nélkül nem fogunk választást nyerni. (Kubatov Gábor Fidesz-politikus, Magyar Nemzet Online, augusztus 15.)

A szószékek legmodernebbike, az internet. (Sáhó Eszter újságíró, Szemlélek.blog, augusztus 16.)

A tegnapi tűnődést nem én folytatom, hanem egy kormánypárti politikus. Miután idéztem Kovács István Megafon-egyesületi igazgató szavait a jobboldali trollképző céljáról, szintén a Magyar Nemzetben tegnap interjú jelent meg Kubatov Gáborral is. Kifejtette, hogy a „Közösségi média nélkül nem fogunk választást nyerni.” De ha a Fidesz pártigazgatója így látja a helyzetet, adódik a kérdés: vajon az országot vezető politikai szervezet miként jutott el e fölismerésig?

Kovács István szerint „A konzervatívok általában szkeptikusok mindenfajta újítással szemben, így nyilvánvalóan az információs technológiával szemben is.” Látszólag eme álláspontot támasztja alá a Médianéző Kft 2018-as fölmérése is. A kormány közeli cég a tájékozódáshoz való hozzáférés szempontjából vizsgálta a lakosságot, és a hazai média három részlegében (az újságoknál, a rádióknál és a tévéknél) állapított meg kedvező helyzetet a hatalmon lévők szempontjából. Az online mezőnyben viszont az ellenzék 71:29-es fölényét hozta ki. Ez kisebb, mint a megafonos Kovács feltételezése, aki „90 százalék fölött” látja az ellenzéki befolyás arányát. Ha történt is elmozdulás, az a benyomásom, hogy bonyolultabb folyamat játszódott le.

Volt ugyanis egy országgyűlési választás, amelynek kampányában a miniszterelnök megakasztotta a digitalizáció lendületét. Nehogy az ellenzéki nyilvánosságtól elzárt kisvárosi és falusi emberek alternatív hírforrásokból tájékozódhassanak. 2018. április 8. óta ismét felgyorsult a digitalizáció, és a kormánypárti nyilvánosság fórumain összehangolt támadás indult a közösségi média ellen. Ennek magyarázatát abban vélem fölfedezni, hogy a koronavírus „jóvoltából” az iskolák áttértek a digitális távoktatásra. Ez pedig a home office-re kényszerült szülők százezreit késztette arra, hogy a gyermeküknek is vegyenek tabletet, máskülönben nem dolgozhattak volna otthonról. Vagy ha nem volt rá pénzük, a karitatív szervezetek gondoskodtak használt számítógépekről.

De időközben megváltoztak a választópolgárok médiafogyasztási szokásai is. Rájöttek, hogy a számítógép nemcsak munkára, csetelésre, játékra és fogadásra alkalmas, hanem tanulásra, tanításra és politikai tájékozódásra is. Innen már csak egy lépés a pártigazgató Kubatov Gábor fölismerése, hogy közösségi média nélkül már nem lehet választást nyerni. Így érthető igazán, hogy a megafonos trollképzés révén a Fidesz miért akarja fölerősíteni a kormányzat hangját.

Tíz mondat a közösségi médiáról

Van egy felület, amit nem ural a Fidesz, ez a közösségi média. (Tóth Bertalan szocialista politikus, Inforádió, 2016. december 6.)

A közösségi média felhasználói nem kaptak újságíró-képzést. Nem tudják, mi az, amit a nagyközönség elé tárhatnak. (Jancsó Orsolya újságíró, Magyar Idők, 2017. október 14.)

A szociális média, vagy hogy hívják ezt az internetvilágot. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2018. január 19.)

A szociális média a hivatalosság alatti szinten működő internetes felület. (Orbán Viktor miniszterelnök, Echo TV, 2018. április 1.)

A közösségi média mindenki számára elérhető. (Orbán Viktor miniszterelnök, Hír TV, 2018. április 10.)

A közösségi média cenzúrája balra enged, jobbra rúg. (Béky Zoltán, a Századvég Intézet jogi szakértője, Origo.hu, 2020. május 7.)

A Médianéző Központ azt vizsgálta, vajon március 4. és május 4. között hogy alakult a politikai pártok közösségi média használata. Kiderült, hogy a Fidesz bejegyzéseire 2,8 millió interakció - lájkolás, megosztás, komment - érkezett, az ellenzéki pártokéira összesen 2,5 millió. (Dorogi László újságíró, Blogstar.hu, 2020. május 10.)

Félő, hogy a közösségi média döntése mögött ideológiai és politikai okok húzódnak. (Varga Judit igazságügyi miniszter egy Böjte Csaba-prédikáció letiltásáról, Mandiner.hu, 2020. június 9.)

A közösségi médiában 90 százalék fölött van a balliberális tartalmak aránya. (Kovács István, a Megafon Központ igazgatója, Magyar Nemzet, 2020. augusztus 14.)

Közösségi média nélkül nem fogunk választást nyerni. (Kubatov Gábor Fidesz-politikus, Magyar Nemzet Online, 2020. augusztus 15.)

Ha majd egyszer megírják e tízes évek történetét, talán lábjegyzet lesz két fiatalember. Elvégezték a jogot, majd körülnéztek, és megalapították az Alapjogokért Központot. A végrehajtó hatalom fölfedezte magának a civil szervezetet, és ők ketten újabb feladatot kaptak. Az igazgató lett a kormánypárti médiumokat egyesítő nonprofit cég, a KESMA kuratóriumi elnöke, a stratégiai igazgató pedig megalapította a Megafon Központot. Az utóbbival jelent meg terjedelmes interjú a Magyar Nemzet tegnapi számában.

Kovács István beszámolt arról, hogy a Facebook-oldalukat 300 ezren nézték meg, kétezren regisztráltak, és háromszázan jelentkeztek a szeptemberben induló, négynapos tanfolyamokra. A kommentelők sajátíthatják majd el a hozzászólás mesterségét. Azt, hogy miként kell kezelni a vele járó ismertséget, hogyan lehet „a konzervatív hangot” fölerősíteni, és megnyilvánulásaikkal miként lehet minél több embert elérni. A „balliberális véleménymonopólium” idején ugyanis „a cél az, hogy egy olyan kritikus sokaság alakuljon ki, amelyiket már nem lehet elnémítani”.

De ha már létrehoztak egy kormánnyal rokonszenvező szervezetet, ráadásul ki is stafírozták, valószínűsíthető, hogy a gyorstalpaló nem föltétlenül a kifinomult, pallérozott, tapintatos, udvarias hangvételt akarja kikristályosítani. Ha most nem az Orbán-kormány irányítaná az országot, hanem egy szociálliberális, és nem Kovács István szervezné a többnyire fiatal aktivistákat tömörítő egyesületet, hanem például Zuschlag János, akkor se gondolnék arra, hogy a politikai korrektség alapelveit ajánlaná a jelentkező kommentelők figyelmébe. A hatalomgyakorlásból adódik, hogy minden kormányzat szeretné fölerősíteni a hangját, és ebbéli igyekezetében korántsem a kulturáltságot helyezi előtérbe.

A jelek arra utalnak, hogy a Megafon Központ is trollokat képez majd. A „bio-kesztyűbábok”, a „fórumok hőzöngői”, az „internetes zaklatók”, a „megadott ideológiai kulcsszavak gátlástalan terjesztői” - hogy csak az álneves kommentelők véleményét idézzem - hamarosan alaposabbak, gyakorlottabbak, ötletesebbek, ügyesebbek, technikailag felkészültebbek lesznek. Kovács István azt is elmondta, hogy már keresik az előadókat. Talán még a druszáját, Tarlós Istvánt is megtalálják. A Megafon Központ honlapjára pedig kiteszik a tavalyi kampányfelvételt, amelyen a budapesti főpolgármester a „bömbikét” egy ellenzéki politikus arcába nyomja. Meg is lett az eredménye.

Tíz mondat a trollokról

A bértrollok megélhetési rémhírterjesztők. Meggyőződésük gyakran közel áll alkalmazójuk nézeteihez. (Tóth-Horváth Gábor író, ITBusiness.hu, 2017. március 25.)

A trollok az internet szörnyetegei. (Cseresnyési László nyelvész, Magyar Narancs, 2018. március 15.)

Anonim alakok. (Kéri László politológus, FüHü.hu, 2018. augusztus 26.)

Puzsér szerintem nem troll. Más, mint a jelenlegi politikusok, őszintébb, önazonosabb. (Ungár Péter LMP-politikus, hvg.hu, 2018. november 3.)

Deutsch Tamás hivatásos troll. (Gergely Zsófia újságíró, ATV, 2018. november 21.)

A legfontosabb kormányzati kommunikációs eszköz a trollbamondás. (László József újságíró, Facebook.com, 2019. január 16.)

Ha a kommentelő erőszakos, ellenségeskedő nyelvezetet használ, akkor troll. (Szicherle Patrik politikai elemző, Klubrádió, 2019. július 24.)

Név nélkül valakinek odavágni. (Fábry Sándor műsorvezető, Fix TV, 2019. november 5.)

Politikai troll az, aki beleböfög a világpolitikába. (Techet Péter újságíró, Azonnali.hu, 2020. március 4.)

Szerintem a trollkodás valaminek a kifigurázása. (Tóth Máté orvos és kocsmáros, Tibi atya blogger egyik megszemélyesítője, Reaktor.com, 2020. július 22.)

Még mindig a felmondási idejét töltő belpolitikai rovatvezető interjújából szemelgetek. Rovó Attila azt nyilatkozta, hogy nincs főszerkesztője a válságban lévő hírportálnak, az őt működtető alapítvány vezetője szabadságra ment, a környezetéből való két igazgatósági tag pedig „fizikailag nincs jelen az újság életében”. (444.hu, 20.08.11.) Vajon hogyan lesz ebből a felmondási idő lejárta után megújított Index, a frissiben (nem) szerződtetett újságírókkal? Mikor süllyed el a digitális sajtó zászlóshajója? Eme kérdésekkel a tegnapi bejegyzéshez hozzászólók kínáltak meg. Nem könnyű válaszolni, bár talán egy összehasonlítás révén sikerülhet.

A Független Hírügynökségből kinőtt FüHü.hu hét munkatársa 2019 januárjában nyílt levelet írt a kiadónak, az elmaradt honoráriumokat kérték számon rajta. Azóta sem kapták meg a pénzüket. S bár a cég több millió forinttal maradt adósuk, a portál változatlanul megjelenik. Úgy tesz, mintha élne. Átnéztem a választékát, és ha nem ismerném az előzményeket, elismeréssel adózhatnék a maradóknak, akiknek sikerült fenntartani a látszatot. Vagy hisznek a független hírügynökségek szűkülő lehetőségeiben, vagy a gyanútlan hirdettetők jóvoltából igyekeznek megélni a csordogáló reklámbevételekből.

A leggyakoribb szerző tizenhét cikkel van jelen. A neve FüHü, akinek személytelensége eleve biztosítja a hírszolgálat szürkeségét. Utána következik Polonius nyolc bejegyzéssel, akinek álneve tájékozott rádiós újságírót takar. Bauer Tamás közgazdász, volt politikus négy megnyilatkozását fészbukos üzenőfaláról vette át a szerkesztőség. A másodközlésről vagy tud, vagy nem, de figyelemre méltó glosszáiért a Templom Egere kiadóhivataltól aligha kap pénzt. Van még egy „ki” rövidítésű cikkíró, akiben Kövesdy István kiadóvezetőt tisztelhetjük, és három további szerző, akik alighanem álnéven publikálnak, noha mögöttük akár egyetlen újságíró is rejtőzhet..

Ez az a publicisztikai és hírújságírói bázis, amely elhiteti az Opel Wallissal, egy rovarcsípés elleni szer forgalmazójával és egy Balaton parti ingatlanközvetítővel, hogy érdemes hirdetni a hazai és külföldi történéseket lanyha figyelemmel kísérő portálban. De ha a szerkesztőséget elhagyó munkatársak nyílt levele óta több mint másfél év telt el, akkor a maradók ügyesen tartják lélegeztetőgépen a FüHü nevű tetszhalottat. A címben föltett kérdésre tehát az a válaszom, hogy az Indexnél is elég sokáig lehet fenntartani a látszatot.        

"Érzésre harmad annyian csináljuk a lapot, mint egy hónappal ezelőtt” - mondta Rovó Attila. (444.hu, 20.08.11.) Az Index belpolitikai rovatvezetője épp úgy a felmondási idejét tölti, mint a munkára fogott kollégái. S hogy kevesen vannak, az meglátszik az MTI-hírek szokványos címadásán, a saját anyagok hiányán. Ez nem a fanyar, mindkét politikai oldalt fürkésző, látszólag cinikus, valójában a harmincasok életérzését és világszemléletét tükröző Index. S bár az újságírók már nem adnak bele apait-anyait, még mindig maradt benne annyi báj, hogy olvasható legyen. Kérdés persze, hogy mi lesz belőle.

Nem arra gondolok, hogy a Fidesz mit hoz ki a válságból. Ehhez jobban kéne ismerni az Index belső viszonyait és a kormánypárt médiapolitikai boszorkánykonyháját. Inkább arra, amit egy szakmabeli lát kívülről. Azt például, hogy az impresszumban 99 fénykép tűnt fel. Ha ennek harmadrésze csinálja most a lapot, akkor ez mintegy 30 újságírót jelent. Szele Tamás pedig, aki hozzám hasonlóan szintén látott már belülről szerkesztőségeket, azt fejtegette, hogy az online újságban három hírturnussal kell dolgozni. Egy turnusban 15-20 emberre van szükség, vagyis a jelenlegi létszám kétszeresével szinten lehetne tartani a válság kirobbanásáig legolvasottabb hírportált.

Az a benyomásom, hogy akkor is el kellett volna tűnődni az Index karcsúsításán, ha az őt működtető társcég tulajdonosai között nem tűntek volna fel a Fidesz emberei. Itt lép a képbe Szily László, aki „a minőségi online hírszolgáltatásról”, „a napi frissítésű szabad magyar sajtóról” értekezett, és kifejtette: „Mennyire szeretném, ha újra egyesülnének az elszakított nemzetrészek, vagyis az Index és a 444.” (Cink.hu, 20.08.10.) Arra utalt, hogy ő és néhány kollégája egy korábbi válság idején kiváltak az Indexből, és megalapították a 444-et. Most pedig szívesen látna 30 hírújságírót az exindexesekből.

Igen ám, csakhogy a nyolcvanvalahány felmondott indexes szeretne együtt maradni. Ők legalábbis nem számolnak azzal, hogy a konkurens szerkesztőségek kiválogatják majd közülük a legjobb címadókat, a legalaposabb hírmagyarázókat. Vajon mi volna a megoldás? Az-e, ha a minőségi online hírszolgáltatás kultúrája meghonosodna a digitális sajtó többi szerkesztőségében is? Vagy az, hogy a Exindex lenne a napi frissítésű szabad magyar sajtó zászlóshajója? Vagy pedig az exindexesek harmadrészével megerősített 444 venné át a vezető szerepet a hírportálok mezőnyében?