Tegnap és ma százezrek látogattak, látogatnak a budapesti temetőkbe. Többnyire idősebbek, a koronavírus veszélyeztette korosztályokból. E fertőzési gócpontok nem érinthetnek, nincsenek ugyanis rokonaim a fővárosi sírkertekben.

Akik föld alatt nyugosznak, egy partiumi faluban élték le az életüket. Utoljára vagy tíz éve kerestem fel őket, kiderült azonban, hogy a református egyházközség felszámolta a temetőt. Már csak egymásra dobált fejfákat találtam. Ezt akkor felpanaszoltam egy bejegyzésben, és egy álneves kommentelő leszúrt, mondván: miért jár a szám, miért nem intézkedtem. Nem vitatkoztam vele, de azért gondolatban a halottak napján most is az őseim sírjánál vagyok.

A dédszüleimet még ismerhettem. A nagyszüleim közül a nagyapámat nem ismertem, mert korán halt meg. A nagyanyámra pedig nem emlékszem, mert csecsemőkoromban látogatott meg bennünket, és csak addig maradt, amíg a sebe begyógyult. Embercsempész hozta át a zöldhatáron, akinek mindkét oldalon voltak földjei. Leszedte a kukoricát, és a szekéren alatta üreget alakított ki. Egy román határőr szuronnyal végigdöfködte a halmot, így találta el nagyanyám combját.

A temetőben volt egy félóra, midőn apámat magára hagytam, hadd beszélgessen a szüleivel. Nézegettem a fejfákat, és azt vettem észre, hogy a férfiaknál vagy tucatnyi magyar vezetéknév ismétlődik, és a feleségek lánykori neve németesnek hat. Apám elmesélte, hogy a református papnak feltűnt: sok a debil gyerek a rokonházasságok következtében. Azzal tisztában volt, hogy a folyó másik oldalán lévő magyar falu túlnyomórészt katolikus lakosságával az itteni református magyarok nem keverednek, ezért ősztől tavasz végéig nem havonta rendezte meg a bálokat, hanem hétvégenként. Arra számított, hogy a szomszédos sváb faluból a lutheránus gazdák átküldik a lányaikat. Birtokukat az elsőszülött fiúk örökölték, a lányok pedig stafírungot kaptak, ha magyar legényhez mentek feleségül.

A tiszteletes úr számítása bevált, a falunkban elszaporodtak az értelmileg ép gyerekek. Ahogy telt az idő, a folyó két partján elterülő magyar falvak között csökkent a vallási feszültségből fakadó idegenkedés. S mert a román kormányzat közigazgatásilag a túlsó településhez kapcsolta a miénket, a református sírkert jelentősége is csökkent. Nagyanyám húgát, Zsuzsa nénit már a túlparti ökumenikusban temettük el, mert a férje, Gyuri bácsi odaáti katolikus volt. Mostanra már csak az ő fejfájuk maradt meg a határon túli rokonságból.