Végre nem az ál-Bangónét láttam, hanem az igazit. A szeme alatt karika, amit a tévésmink se tüntetett el. Arca fáradtságot tükrözött. Haja nélkülözte a fővárosi fodrász művészetét. Ruhája pedig majdhogynem otthonkának hatott. Egyedül az emlékeztetett a kipihent arcú, különleges frizurájú és pesti szalonból rendelt ruhakölteményben pompázó „honanyára”, hogy a lábait előírásszerűen 45 fokos szögben oldalra csúsztatta, és egymásra helyezte.

Az MSZP vezetői között mindig akadt egy -né. Kezdetben Szöllősi Istvánné, a kemény pedagógus érdekvédő. Aztán Kósáné Kovács Magda, a művelt tanárból lett politikus, aki már megtartotta a lánykori nevét is. Most pedig a dadából lett megmondó-ember, Bangóné Borbély Ildikó, aki spontán alakításokkal vétette észre magát a nyilvánosság fórumain. Nem élvezkednék a magányos patkányozáson vagy a Kunhalmi Ágnessel közösen felmutatott szövegen, miszerint „Képviselőkbe folytani a szót illendő?” Nem az érdekel, hogy mit mondott, inkább az, hogy miként mondta. Az említett tévéműsorban számára az emberi kapcsolat kontakt lett, és a kormánypártok nem gerjesztették, nyomatékosították, szították, táplálták a közhangulatot, hanem generálták.

Csaknem harminc évig tanítottam a felsőoktatásban, és megismertem a levelező hallgatók egyik jellemző típusát. Abban különbözött a nappali tagozatostól, hogy a diploma megszerzéséhez szükséges 2000 óra helyett csupán néhány százat töltött az intézmény falai között. Meglátszott rajta az időhiány. Az összefüggések megértése helyett csak arra telt az erejéből, hogy ismételgesse ama szakkifejezéseket, amelyeknek nincs tisztában a jelentésével. Ez azért nem zavar, mert illik Bangóné lefokozott jellegéhez. A rögtönzései után eldugták a nyilvánosság elől, most pedig már nem a puccos dáma jelent meg előttünk, hanem egy karikás szemű kabai asszony, aki önmagát adta. Inkább együttérzést keltett bennem, mint a szerepjátszó politikusnak kijáró kárörömet.

A minapi tévéműsorban ezt is mondta: „Gondolom, nem fog az összes kormányzati médiából ez folyni.” A média ugyebár a nyilvánosság eszközrendszere, és a sajtót, a rádiót, a televíziót meg a világhálót tartalmazza. Következésképpen csak egy van belőle, ami médiának nevezhető. Az összes jelző inkább azokat a fránya médiumokat illeti. Az idézet szakmai értelmezésében biztos vagyok, abban viszont bizonytalan, hogy az élő beszédet helyesen rögzítettem-é. Vajon nem úgy kellett volna írni, hogy fojni?