Úgy látszik, nem tanultam meg, hogy tilos beharangozni a következő jegyzetet. Mindig közbejöhet valami. Most például az, hogy érdekesebb téma bukkant föl. Előtte azonban hadd zárjam a tegnapi gondolatmenetet.

Hargitai Miklós indexes cikkében arányeltolódást véltem fölfedezni. A legnépesebb újságíró szervezet elnöke az Orbán-kormány médiapolitikáját visszafogottabban ítélte meg, mint az Európai Unió megnyilvánulásait.. Csakhogy tegnap óta változott a helyzet. Merkel kancellár asszony kompromisszumot kötött Orbán miniszterelnök úrral. Az uniós pénzek csorbítatlan átutalásával megelőlegezi a Fidesz ’22-es választási győzelmét. Hargitai kolléga uniós bűnlajstroma tehát 24 órán belül felértékelődött.

Ami pedig a frissebb témát illeti, tegnap délután belehallgattam a Klubrádió beszélgetős műsorába. Kálmán Olga, a Demokratikus Koalíció politikusa kifejtette: a Szájer-ügyről annyi jutott el a vidéki Magyarországra, hogy Fidesz uniós képviselője Brüsszelben házibulin vett részt, és megsértette a kijárási korlátozást. Levonta a következtetést: feladta brüsszeli állását, és kilépett a Fideszből is. Az újságíróból lett ellenzéki politikus kijelentése többé-kevésbé megfelel a valóságnak. A kormánypárti médiumok csakugyan félreértelmezték a brüsszeli szexorgiát és drogpartit.

Ennek ellenére a Medián közvélemény-kutató cég azt mutatta ki, hogy 600 telefonon megkérdezettből majd’ mindenki hallott a Szájer-botrányról. Közülük minden ötödik (20 százaléknyi) úgy vélte, hogy a történtek akár súlyos következménnyel is járhatnak 2022-ben. További 40 százalék pedig úgy gondolta, hogy a kollektív örömszerzésre hajlamos Fidesz-politikus miatt valamelyest romlanak Orbánék választási esélyei. Az a benyomásom, hogy Kálmán Olga nem vett észre valami fontosat.

Ha majd’ mindenki hallott a Szájer körüli purparléról, és a felfokozott érdeklődést nem elégítette ki a kormánypárti sajtó, akkor a kíváncsiskodók közül azok is erőt vettek magukon, akik egyébként nem szoktak több forrásból tájékozódni. A keresletet az ellenzéki médiumok kínálatából elégítették ki. Például Kálmán Olgáéból is, amelyet a közösségi üzenőfalán osztott meg 90 ezer kedvelőjével és 100 ezer követőjével. Képekben elevenítette föl a Habony, Borkai, Rogán, Szijjártó és Szájer nevéhez fűződő botrányokat. A 28 másodpernyi montázst 3900-an lájkolták, 440-en szóltak hozzá, és másfél ezren osztották meg. Ez is valami. Nemde?

Az új Index fölkérte a Magyar Újságírók Országos Szövetsége vezetőjét, hogy jellemezze a nyilvánosság helyzetét. A szerkesztőség bejelentette, hogy a vita következő hozzászólója a katolikus újságírók vezetője lesz. E megjegyzéssel akaratlanul is érintette a hazai nyilvánosság egyik rákfenéjét: a szétforgácsoltságot, az újságíró-társadalom meghasonlottságát.

A MÚOSZ úgy a legnépesebb szervezet a maga mintegy háromezer tagjával, hogy az öregek már vagy kihaltak belőle, vagy nem fizetnek tagdíjat. Meghalt ugyanis Mák doktornő, akinek rendelőjébe jártak a nyugdíjas újságírók. Ő volt az egyetlen szál, amely összekötötte őket a MÚOSZ-szal. A fiatalok azért nem lépnek be a szervezetbe, mert olyan kedvezményeket harcolt ki a tagjainak, amelyekkel egy pályakezdő újságíró anyagi okból nem élhet. A fővárosra és környékére szűkült, elöregedett szervezet egy fillért sem kap az államtól. Tagdíjakból tengődik, amelyeket vagyontárgyak eladásából egészít ki.

Vesztenivaló híján megengedhetné magának, hogy a kormányzat nyilvánosságszűkítő törekvéseit egyértelműen ellenezze. Ehhez képest visszafogottan fogalmazgat. Néhány hete a MÚOSZ elnöke kifejtette: a diplomatikus hangnem oka, hogy az egész újságíró-társadalmat kell képviselni. Azokat az újságírókat is, akik a kormánypárti sajtóban dolgoznak, és a MÚOSZ-t nemtelen egyszerűséggel a KGB lányvállalatának becézik? Az elnök meghökkentő okfejtésében mégis rejlik egy mozzanat, amelyen érdemes eltűnődni.

Az a rögeszmém, hogy a nyilvánosság szűkítése nemcsak és talán nem is elsősorban a baloldali meg a liberális újságírókat érinti. Ők még úgy-ahogy elvannak állami hirdetésből, amely az éhenhaláshoz sok, a jóllakáshoz pedig kevés. Náluk rosszabbul jártak az úgynevezett Simicska-árvák. Azok a konzervatív újságírók, akik a Fidesszel indultak, majd kiábrándultak Orbánék hatalomgyakorlásából. Őket a kormányzat árulónak tekinti, és nem áll érdekében, hogy az újságjaikat és a portáljaikat életben tartsa.

Holnap azt értelmezem, hogy a MÚOSZ elnöke, Hargitai Miklós miként látja a hazai nyilvánosságot. Annyit azért előrebocsátok, hogy az Index-cikk szerzője felemás helyzetben leledzik. Egyik munkahelyét, az elöregedett, kiürült újságíró szervezetet egy fillérre se méltatja az állam, másik munkahelye azonban, a Népszava az életben maradáshoz szükséges bevételek több mint a felét állami keretből kapja. Vajon melyik énje kerekedik felül?         

Tegnap reggel 5 óra 7 perckor sajtótörténeti érdekességű lábjegyzet jelent meg. Székely Sarolta, az mfor.hu (Menedzsment Fórum) munkatársa kiszámolta a Magyar Közlönyből, hogy a kormány március 20-tól december 7-ig miként csoportosította át a költségvetést.

A sport pénzét 140,2 milliárddal egészítette ki, az „egyházi célú központi költségvetési hozzájárulások” 104,2 milliárdra rúgtak, az egészségügy pedig 50,7 milliárd forintot kapott. A számadatokat lebontotta az újságíró, eszerint a kormány naponta 541 milliót költött a sportra, 398-at egyházakra és 196 milliót egészségügyre. Az elemzés méltányos. A szerző nem felejtette el, hogy Orbánék más forrásból mintegy 300 milliárdért vásároltak lélegeztetőgépeket. (Az már én fűzöm hozzá, hogy Szijjártó miniszter portyázói 17407 készüléket vettek - aranyáron.)

A gazdasági portált utolérte a digitális sajtó rákfenéje. Végigbogarászott egy hivatalos orgánumot, amit a kormány tevékenységét fürkésző sajtó anélkül vett át, hogy átutalta volna az információ ellenértékét. Bizonyára nem lett volna miből, mégis elgondolkoztató, hogy oly korban élünk, amidőn a rokonszakma képviselői élősködnek. Ráadásul az árnyalt elemzést ama ellentmondásra szűkítették, ami a 140 és az 50 között feszül. Holott lehetőségük lett volna, hogy válaszoljanak a cikkírónak, aki szerint „Joggal merül fel a kérdés, vajon teljesen indokolt-e minden egyes tétel és költség.”

Naponta böngészem a 19 vidéki napilap online kiadását, és érdekes jelenséget vettem észre. A cikkeket fénykép-galéria harangozza be, a hozzám legközelebb álló két újság közül a debreceni Hajdú Online a 7909. fotónál tart, a szegedi Délmagyarország a 7368.-nál, és legalább minden harmadik sportjelenetet ábrázol. Kézilabda, kosárlabda, röplabda, vízilabda, a megyeszékhely adottságaitól függően. Labdarúgás minden mennyiségben, az adottságoktól függetlenül. A sportolók kicsattannak az erőtől, egymásnak feszülnek, dobnak, lendülnek, rúgnak,  ugranak. Gladiátorok az arénában, akik járvány idején sem lehetnek betegek.

Ha hozzájuk vesszük az állami tévék dús sportmenüjét, akkor kiderül, hogy ébren kell tartaniuk az otthon ragadt milliók érdeklődését, el kell terelni a figyelmüket az egzisztenciális gondokról. Kirajzolódik előttünk a panem et circenses (kenyeret és cirkuszi játékokat) több mint kétezer éves jelensége. Az a benyomásom, hogy a hatalomban lévők ma is látványossággal kecsegtetik a járványtól rettegőket - ha már nem adnak nekik pénzt a kenyérre.         

A na pongyola kifejezés. Mindazonáltal sejtet valami lényegest abból, ami kimondhatatlan vagy körülményesen fogalmazható meg. Íme, három példa.

Horn Gyulát miniszterelnöksége idején szembesítették az 1956-os múltjával, amikor pufajkában teljesített félkatonai szolgálatot nem éppen dicsérendő körülmények között. A kínos kérdésre ezt válaszolta a Parlamentben: „Na és?” 2015 végén labdarúgó válogatottunk bejutott az Európa-bajnokság mezőnyébe, ekkor fényképezték le Orbán Viktort a Fradi-stadionban, piros-fehér-zöld zászlóval a nyakában, keze pedig tapsra lendül. A miniszterelnök közösségi oldalán ennyit fűzött a történtekhez: „Na, ugye.” (Megérte ugyebár százmilliárdokat költeni a magyar focira, az akadémiákra és a stadionokra.) A harmadik nanázó konferanszié volt.

Békeffy László a Nagymező utcai Pódium Kabaréban dolgozott, a mai Radnóti Színház helyén. 1938 végén Imrédy Béla miniszterelnök beterjesztette az első zsidótörvényt a Parlamentben, és néhány politikus igyekezett megakadályozni az elfogadtatását. A katolikus családban felnőtt kormányfő dédnagyanyjáról kiderítették, hogy zsidó volt. A botrány kirobbant. Békeffy elmondta a merőben más témájú szövegét, amelyben meg sem említette a miniszterelnököt, és eltűnt a függöny mögött. De az egyik lábát a nézőtéren felejtette, visszalépett a közönség elé, és csupán ennyit mondott: „Nahát.” Kitört a röhögés, mert mindenki értette.

A sors iróniája, hogy a konferanszié és a miniszterelnök is 1891-ben született. Békeffy a náci koncentrációs táborból nem tért haza, és Svájcban halt meg 70 éves korában. A miniszterelnököt az amerikai katonai titkosszolgálat magyar zsidókból összeállított csapata találta meg Észak-Ausztriában. A később világhírű médiatudóssá lett Georg Gerbner (György) hadnagy nyilatkozta a Fényszóró című budapesti magazin 1945. október 10-i számában, hogy a tiroli Kirchberg községben „Én fogtam el Imrédyt.”

Az amúgy egyébként kitűnő bank-szakember a vizsgálati fogságban kidolgozott egy tervet az infláció megfékezésére. Arra számított, hogy ezért a megrendelők kegyelmet adnak neki. Ebből annyi valósult meg, hogy 1945. november 23-án kötél általi halálra ítélte ugyan a bíróság, de 1946. február 28-án nem akasztották föl, hanem sortűzzel végezték ki. Itt akár be is fejezhettem volna e bejegyzést, de tartozom egy információval.  A nahátozás Szájer Józsefről jutott eszembe. Ha volna még kabaré Budapesten, akkor csak ennyi kéne mondani egy békeffynek, visszalépve a közönség irányába: „Ereszcsatorna.”           

A legutóbbi napokban Orbán és Szanyi szájerezett, Szijjártó finanszírozott, Demeter Szilárd visszakozott, Gyurcsány pedig ellenkezett. Lefülelt mondatok.

Soros, az ateista liberárják krisztusa. (Megadja Gábor publicista, Kontra.hu, november 29.)

A politikai elit 90 százaléka vállalhatatlan, pedig Magyarországon születtek. Őket hova küldöd vissza? (Székely Csaba erdélyi író egy kommentelőnek, aki lerománozta Demeter Szilárdot, Facebook.com, november 29.)

A náci párhuzam akaratlanul is sérti az áldozatok emlékét. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Magyar Nemzet Online, november 29.)

Publicisztikájában vállalhatatlan és nem tolerálható náci párhuzamokat és hasonlatokat alkalmazott. (Berszán György újságíró Demeter Szilárdról, Magyar Nemzet Online, november 30.)

A lélegeztetőgépen lévő betegek 60 százaléka nem éli túl. (Merkely Béla orvosprofesszor, a Semmelweis Egyetem rektora, Borsod Online, november 30.)

Az erdélyi kopó a Nemzeti Együttműködés Rendszerének legvédettebb és legtámogatottabb kutyája. Hivatalos állat. (Dérer Miklós újságíró, Újnépszabadság.com, december 1.)

Amit Szájer József képviselőtársunk tett, az a mi politikai közösségünk értékrendjébe nem fér bele. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Nemzet Online, december 2.)

Nem elég konzervatív családapának látszani, annak is kell lenni. (Pilhál Tamás újságíró, PestiSrácok,.hu, december 2.)

Ez olyan botrány, amely kezelendő - de nem kezelhető. (Magyar György ügyvéd a Szájer-ügyről, ATV, december 2.)

A rezsim egyik megalapozójának kirobbantásához a közéletből egy ereszcsatorna alkalmasabb volt, mint a teljes magyar ellenzék tíz éve. (Béndek Péter publicista, 1000leütés.blog, december 2.)

Most a homokozó nem a legjobb hasonlat. (Dezső András újságíró, Facebook.com, december 2.)

Nekünk nem az a fontos, hogy olyanokkal fogjunk össze, akikről nem a legjobb a véleményünk. (Kovács Gergely, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke az ellenzéki együttműködésről, Magyar Narancs, december 3.)

A rendszer a maga összes szirmával kinyílt, és a magyar nép elé tárult. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Klubrádió, december 3.)

Nem lehet alkotmányosan eltitkolni olyasmit, amit az „elit” saját köreiben elfogad. (Hargitai Miklós újságíró, Népszava, december 3.)

/”Mi fér bele a Fidesz értékrendjébe?”/ Gázkamrázni lehet, melegnek lenni csak addig, amíg ki nem derül. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, december 4.)

Nem Szájer bukott meg, hanem ez a szellemiség. (Szanyi Tibor ISZOM-politikus, ATV, december 4.)

A Fidesz nem kommunista párt - de úgy viselkedik. (Reichert János publicista, Magyar Hang, december 4.)

A munkanélküliség helyett a munkanélküliséggel szembeni harc finanszírozása mellett döntött a kormány. (Szijjártó Péter külgazdasági miniszter Szentgotthárdon, Vaol.hu, december 4.)

Az orbáni kultúrharc emelte a nehéztüzérség élére. (Balassa Tamás újságíró Demeter Szilárdról, Népszava, december 5.)

Egy dolgunk maradt. Készülni. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Facebook.com, december 5.)

Az ellenzék kritikája elviselhető munkahelyi ártalom. (Mráz Ágoston Sámuel politológus, a Nézőpont Intézet ügyvezetője, Magyar Rádió, december 6.)

Balassa Tamás a Népszava tegnapi számában érdekes mozzanatra hívta föl a figyelmet. November 28-án este már „élesítették” Demeter cikkét az Origo budapesti szerkesztőségében, amikor 1200 kilométernyire, egy brüsszeli ház ereszcsatornáján szakállas és hátizsákos öregúr ereszkedett alá. Másnap, szombaton kitört a botrány a cikk körül, amely vasárnapra elhalkult, mert közben kiderült, hogy a brüsszeli akrobata Szájer József volt. A fideszes nagyágyú elvette a show-t a fideszes kiságyútól.

Maradnék mégis a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójánál. Szegről-végről erdélyiként fáj, hogy gázkamrás publicisztikája miatt sokan az Erdélyből áttelepülteken verik el a port. Akadt értelmező, aki „import kápónak” nevezte. Arra utalt, hogy a náci koncentrációs táborokban élet-halál urai lettek azok a rabok, akik leginkább alkalmazkodtak a körülményekhez, és husánggal teremtettek maguknak tekintélyt a häftlingek között. Demeter Szilárd hajdani szobatársa a kolozsvári egyetemről pedig azt fejtegette, hogy „Senki nem vált annyira méltatlanná ahhoz az induláshoz.”

Egyik korai nyilatkozatában Demeter beszámolt az áttelepülés körülményeiről. Sokkolta, hogy akiket Erdélyből példaképének vélt az itteni szellemi élet nagyjai közül, szinte kivétel nélkül a másik oldalon találhatóak. Azt már én fűzöm hozzá, hogy ha egy törekvő fiatalember karriert akar csinálni, inkább a hatalomban lévőkhöz keresi a kapcsolatot. Meg is találta, mert Orbánék felismerték a határon túli magyarságban rejlő lehetőségeket. Mindent megtettek-tesznek, hogy odaát erkölcsi és anyagi segítség ürügyén érvényesítsék a befolyásukat.

Ellentétben a másik oldallal, amelynek politikai vezetői „hagyományosan” nem ismerték föl a nemzeti kérdés jelentőségét. Sőt a 2004. december 5-i népszavazás elleni kampánnyal még azokat is maguk ellen hangolták, akik például Erdélyben hozzájuk vonzódtak volna. Ilyen körülmények között kinek van kedve ahhoz, hogy az amúgy is elemeire bomlott ellenzékhez csatlakozzon, és a romániai másodosztályú állampolgárságból igazoljon át a magyarországi másodosztályú állampolgárságba.

Ezt a folyamatot vette észre Markó Béla költő, az RMDSZ volt elnöke. Ugyancsak a Népszava tegnapi számában ezt az ellentmondást bontotta ki: „Az erdélyi magyarok közül néhányan egy-egy budapesti stallumért cserébe teli szájjal hirdetnek majd keresztes háborút mindenféle másság ellen, ,,,, és közben azt hangoztatják, hogy azért mentek el Erdélyből, mert nem bírták elviselni a többség intoleranciáját.”         

A nyáron múlt 70 éves, és elfelejtettem felköszönteni. Pedig megérdemelte volna, mert a magyar sajtó érdekes színfoltja. Sportújságíróként megszokta, hogy sportegyesületek utaztatják. Ezzel vált alkalmassá arra, hogy politikai egyesülettől függő újságnál legyen főszerkesztő. Sokáig irányította például a Népszavát,

Igazán kár, hogy Németh Péter a 2010 előtti években nem készítette föl az ellenzéki létre. E tragikai vétséget azonban Orbánék hatalomra jutása után ”levezekelte”. A hét szűk esztendőben sikerült életben tartania a legrégebben működő magyar napilapot. Méltatlan körülmények között nyugdíjazták, majd a Hírklikk.hu-ból, egy MSZP-közeli honlapból sok munkával figyelemre méltó véleményportált faragott. Hetenként egyszer visszaír régi lapjába, ma például Szájer József sorsáról tűnődött. Akinek ürügyén joggal és okkal értekezett a „Fidesz-média” blokkolta botrányokról meg a „hatalom által uralt médiatérről”.

Bár viták dúlnak arról, vajon a média melyik válfajában versenyképesek a kormány tevékenységét fürkésző újságírók, abban többé-kevésbé egyetértenek, hogy a papír alapú sajtóban, a rádióknál és a tévéknél túlsúlyban vannak a kormánypártiak. Abban van különbség a vitázók között, hogy a túlsúlyt milyen jelzővel illetik. Szinte Németh Péter az egyedüli, aki nem éri be jelzővel, és mondandóját számmal nyomatékosítja. Körülbelül a Népszabadság megszüntetésekor kezdte jelezni a kormányzati nyomulást, imigyen: 95 százalék, 90, 95, 90, 90, 90, „szinte 100 százalék”, 90, 90. A mai cikkben is fejtegette, hogy „kilencvenszázaléknyi médiafelületen” nem találkozhatunk a Szájer-üggyel.

Érteni vélem, hogy miért nem éri be a kormányzati túlsúlyt érzékeltető jelzővel. Bizonyára úgy érzi, hogy érvelését számmal kell nyomatékosítania. Nem értem azonban, hogy e számok miért hullámzanak. Azt sem, hogy a számsor eleve 95 százalékkal indul - évekkel a túlsúlyt betetőző hálózat, a KESMA alapítása előtt. Azt pedig végképp nem értem, honnan vette az idézett százalékokat. 11177 termék (6699 újság, 3662 portál, 816 rádió és tévé) hatását kéne ugyanis felmérni. Egy ilyen kutatást ismerek, a Mérték Médiaelemző Műhely az árbevételek alapján értékelte a médiapiacot, és 2019-ben a kormánypárti médiumok 78 százaléknyi túlsúlyát mutatta ki.

Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy nem tartok lépést a médiaszociológia eredményeivel. A másik pedig az, hogy immár 70 és féléves kollégám a hasára ütött - ha már túlsúlyról van szó.

Németh Péter a média arányairól

/Orbán Viktorról/ Övé a média 95 százaléka. (Népszava, 2016. október 4.)

/Orbán Viktorról/ A magyar sajtó 90 százaléka az ő felügyelete alatt áll. (Hír TV, 2016. december 19.)

A kormánysajtó, vagyis a nyilvánosság 90-95 százaléka erőszakba torkolló demonstrációkról számol be. (Népszava, 2017. április 12.)

A kormánysajtó „szétterítette” eddig talán legocsmányabb „kreativ” üzenetét, a Soros György elleni kampányt, és helyezte el ennek kiegészítő szövegét a saját rádióiban, televízióiban, internetes felületein, vagyis a média több mint 90 százalékán. (Népszava, 2017. július 15.)

A magyar sajtót, amelynek 90 százalékát immár a kormány uralja, félelem lengi körbe. (Népszava, 2018. november 17.)

A média eme /kormánypárti/ része nagyjából 90 százalékot tesz ki. (Népszava, 2019. január 12.)

Attól, hogy valakinek szinte száz százalékosan a kezében van a média, még lehet bukni. (HírKlikk.hu, 2019. december 27.)

A térfél 90 százalékát uralja a hatalom. (HírKlikk.hu, 2020. január 14.)

A kilencvenszázaléknyi médiafelületen az olvasó, néző, hallgató nem is találkozhat az aktuális jobboldali botrány eseményeivel. (Népszava, 2020. december 5.)

Ma reggel a Magyar Rádió műsorvezetője futólag firtatta, vajon „Szájer János és Deutsch Tamás” brüsszeli viszontagságai összefüggésbe hozhatók-e azzal, hogy az Európai Unió pikkel ránk a beharangozott vétó miatt. A miniszterelnök „nem jóindulatúnak” minősítette a feltételezést. Elmondta, hogy neki is van fantáziája, de inkább a tényekkel foglalkozik. Ezúttal mellőzöm a gestapozó Deutschot, és csupán azt pedzegetem, hogy a nép mit tudhatott meg a bulizó Szájer József erkölcsi vesszőfutásáról.

Az egyik unokatestvérem tanyán lakik. Fél a migránsoktól, akiket épp úgy nem ismer, mint a kettős életű magyar politikust, aki másfél évtizedig múlatta az időt a brüsszeli homokozóban. Rokonom a Magyar Rádióval kel, az M1 tévével fekszik, a kettő között pedig a megyei napilapot böngészi. Ezek az orgánumok mindössze egy-két közleménnyel kínálták meg. Kiderült belőlük, hogy egy németes nevű politikusunk lelki okok miatt jelentette be a visszavonulását, majd Orbán Viktor közölte róla, hogy amit tett, az „nem fér bele” a politikai közösségük értékrendjébe.

A megyei újságban unokatestvérem nem olvashatott értelmezést a kanbuliról, az ereszcsatornás menekülésről, a hátizsákban talált kedélyfokozókról, miközben a lapot az egyik legjobb tollú vidéki újságíró szerkeszti. Holott micsoda glosszát rittyentett volna a vizet prédikáló és bort iszogató politikusról, ha nem neki kéne gondoskodnia arról, hogy az újságját olvasók ne szerezhessenek tudomást Szájer József nemzetközi sajtót is bejárt kalandjairól. Amelyeket a miniszterelnök-pártelnök ma reggel körülbelül húsz másodperc alatt intézett el.

Volt már ilyesmi a Fidesz közelmúltjában. Csakhogy a Borkai-botrányt tavaly, az önkormányzati választás előtt azért nem lehetett a KESMA „buborékban” tartani, mert a győri polgármester olimpiai bajnokként írta be magát a magyar sport aranykönyvébe. Ráadásul a világhálón róla és egy örömlányról videófelvétel jelent meg, és a fél ország látta. A kormánypárti laphálózatban már nem lehetett agyonhallgatni. Most pedig azt olvasom az ellenzéki sajtóban, hogy a Szájer-buli az utolsó szög volt az Orbán-rendszer koporsójába.

Nekem is van fantáziám, de inkább a tényekkel foglalkozom. Azzal például, hogy e botrányról néhány millió ember csak annyit tud, hogy egy jószerivel ismeretlen politikus valamilyen kínos ügy miatt távozott a közéletből. Ennyi azért kevés az erkölcsileg kétségkívül lezüllött rendszer eltemetéséhez.      

Vajon mi lesz a gránitszilárdságúnak mondott Alaptörvény immár kilencedik módosításával? A kérdés indokolt a brüsszeli ereszcsatornáról leereszkedett Szájer József erkölcsi megsemmisülése után. Bár nem lehet tudni, vajon vele fogalmaztatták-e meg, miszerint „az anya nő, az apa férfi”, az viszont tudható, hogy az alkotmánypótló szöveg eredetijét ő írta Brüsszel és Strasbourg között, a vonaton. Nevezhetjük akár az Alaptörvény atyjának is, aki egyetért azzal, hogy az együttélési formák közül az állam csupán a házasságot támogatja.

Igazán kár, hogy a szállóige házasságon kívül született. Némelyikről azt sem tudjuk, hogy kik a szülei. Az egyiket viccesen Szilágyi György Jobbik-politikus sütötte el az országgyűlésben. Néhány nappal később pedig, egy tévés vitaműsorban arról számolt be, hogy közösségi oldalán rengetegen szóltak parlamenti megjegyzéséhez, és az egyik kommentelő így pontosította: „Orbán Viktor férfi, Mészáros Lőrinc vagyona nő.” Ez már szellemes, jellemzi korunk viszonyait, a magyarországi közhangulatot. A honatya becsületére válik, hogy utalt a névtelen hozzászólóra. Ebből adódik a problémám. Harminc éve gyűjtöm a szállóigéket, és az iménti idézet illik a válogatásba. De kinek a nevével vehetném föl az összeállításba?

A szállóigék szakirodalmában fedezhető fel a magyar Alexander Bernát. A filozófus 1895-ben eme meghatározást adta közre: a nép szállóigéje a közmondás, a művelt ember közmondása a szállóige. Vagyis a jó (ütős, szellemes, korjellemző) mondatnak van egy névtelen és egy neves szakasza. Az újságokban például megjelent a hír, hogy a hatalmon lévők módosítani akarják az Alaptörvényt. Ezt persze megvitatták Budapest főutcáján, ahol a szikrázó napsütésben 54 járdára kihelyezett kávézót számláltam össze. Mire eljutottam a Margittól a Petőfi hídig, és le-leültem az asztalokhoz, az anyás-apás alapmondat végigszáguldott a Nagykörúton. A város népe lefaragta róla a fölösleget, és hozzáfűzte a maga csipkelődő véleményét.

Kikristályosodott a végleges forma, mely már csak arra várt, hogy a közismert emberek közül valaki a nevére vegye (szóba hozza) a nyilvánosság valamelyik fórumán. Ettől kezdve íratlan szabály, hogy neki tulajdoníthatjuk. Az említett közéleti személyiség ezzel a mondattal került be a rendszerváltás után született szállóigék mintegy háromezres gyűjteményébe. A két azonos nevű közül a humorísta Szilágyi György mögé helyeztem, akinek h betűje megelőzi a politikus p-jét.             

 Dagad a Szájer-botrány, hullámai bezúdultak a nyilvánosság zegzugaiba. Szinte mindegyik szövegben olvasható, a mémekben látható is, hogy az Orbán-kormány brüsszeli embere mászik lefelé az ereszcsatornán. Menekül egy bárból, ahol kijárási tilalom idején azonos nemű emberek vigadtak. A pályafutását összefoglaló magyar újságíró - aki egyébként konzervatív értékrendű - ezt a címet adta cikkének: Katedrától az ereszcsatornáig. Az írásban és képben láttatott jelenet az erkölcsi botrány szerves része lett. Épp úgy, mint Borkai-ügyben a győri polgármester lyukas zoknija. 

A Fidesz-politikus üzlettársaival partit rendezett egy adriai jachton. A titokban róla készített videót tavaly, az önkormányzati választás előtt nézte meg a fél ország, és a legtöbb értelmező képzeletét egy állóképpé kimerevített mozzanat ragadta meg. A tornász olimpiai bajnokból lett polgármester hátulról látható rajta vízszintes helyzetben, egy szintén pucér örömlány fölött. Lábán felejtette azonban a zoknit, amelynek talpán lyuk tátongott. Aki közre adta, piros plajbásszal még be is karikázta azt a fránya lyukat. Azt sugallván, hogy íme, egy uborkafára fölkapaszkodott senki, aki még azt sem tudja, hogy intim helyzetben illik levenni az utolsó ruhadarabot is.

A Médianapló olvasói tudhatják, hogy igyekszem utánajárni a részleteknek. Borkai esetében nem sikerült. Azóta is foglalkoztat, hogy miközben megérdemli a sorsát, vajon idegen kezek nem varázsolták-e zoknijára a lyukat. Ugyanezen tűnődöm most, a hasonló helyzetben ábrázolt Szájer József ürügyén. A Brüsszelt nálam jobban ismerők ugyanis kifejtették, hogy ama bár nem az emeleten van, hanem egy szuterénben. Ha a belga rendőrök az ereszcsatornáról szedték le az igazolvány nélküli magyar politikust, akkor ez csak úgy történhetett meg, hogy a bárajtón belépő hatósági emberek elől fölfelé menekült, és valamelyik emeleten kilépett az ablakpárkányra, majd a függőleges ereszcsatornán ereszkedett le az utcára, a várakozó rendőrök karjaiba.

Tisztában vagyok azzal, hogy médiafogyasztóként nem vagyunk képesek kivárni a nyomozás végét. Még csak azt sem, hogy a lassú igazságszolgáltatás helyett a nyilvánosság képviselői tárják fel a körülményeket. Mondjuk egy Brüsszelben dolgozó magyar újságíró, aki bekéredzkedik az épületbe, hogy végigjárja a lépcsőházat, és megpróbálja rekonstruálni a lebukás, az erkölcsi megsemmisülés helyszínét. Például azt, hogy mitől lett véres Szájer József. Csak tán nem attól, hogy lemászás közben egy lyukba nyúlt az ereszcsatornán, és fölsértette a kezét?