Vajon sikeres vagy sikertelen politikusként marad-é meg a történelmi emlékezetben? Az erről szóló okfejtésnek az kölcsönöz időszerűséget, hogy elemzést jelentetett meg Balsay Dalma (közösségi-média-mindenkinek.blog, 20.12.17.). Azt pedzegette, mivel magyarázható, hogy a világhatalom első embere 88.6 millió követőre tett szert a Twitteren, 34,8 millióra a Facebookon és 24,5 millióra az Instagramon. Azzal például, hogy felrúgta a digitális kapcsolattartás írott és íratlan szabályait.

A bejegyzéseit hangsúlyozottan egyes szám első személyben fogalmazta meg, holott a bejáratott demokráciákban ezt nem illik. (Igaz, hogy aki betartja az illemszabályt, azt a „fejedelmi többes” miatt akár álszentnek is minősíthetik.) Folyamatosan dicsérte önmagát, ami felért egy hencegéssel, más értelmezésben pedig szánalmasnak hatott. Előszeretettel használt sértő szavakat, ráadásul politikai ellenfeleit gúnynevükön emlegette. Ezzel nemcsak divatot teremtett, hanem mellőzte a PC-t, a bejáratott demokráciákra jellemző politikai korrektséget is.

S ha valamit ki akart emelni a mondandójából, csupa nagybetűvel írta. Erről felötlik egy megyei lapszerkesztő gyakorlata a rendszerváltás hónapjaiból. Iparos szakmából politikai kapcsolatai révén emelkedett a főszerkesztői székbe, és ha cikket rittyentett, a kiemelendő szavakat nagybetűvel szedette, holott akár kurziválhatta (dőlt betűvel is írathatta) volna. Trump másik megkülönböztető ismérve a felkiáltójelek indokolatlan alkalmazása volt. Nekem még azt tanította „Kispista” tanár úr, hogy akkor kell kitenni a felkiáltójelet, ha felszólítunk valakit valamire. Elképzelhető persze, hogy felfokozott érzelmi állapotot is jellemzünk vele, de ha az ország első embere állandóan felfokozott idegállapotban leledzik, akkor nem szabad újraválasztani.

Trumpnál a népszerűség forrása az volt, hogy hitelesítette azok bekapcsolódását a digitális kultúrába, akiknek a világháló lehetővé tette, hogy a maguk sajátos módján fejthessék ki a véleményüket. Néhány milliónyival többen voltak azonban, akik a digitális kocsma helyett a digitális kávéházat választották. Ragaszkodtak a politikai és a stiláris sportszerűséghez, amelyek nélkül sem a posztolást, sem a kommentelést nem érdemes művelni. Trump azért lehetett az Egyesült Államok elnöke, mert felrúgta az írott és íratlan szabályokat. És azért nem választották meg újra, mert trollként viselkedett. Kocsmából nem lehet kormányozni egy 330 milliós országot. Talán még egy tízmillióst sem.

Az igazságügyi miniszternek 115 ezer követője és 95 ezer kedvelője van. A bejegyzéseit tehát olyanok is figyelemmel kísérik, akik nem rajonganak érte. E sorok írója közéjük tartozik, ettől azonban még elismerem, hogy a hölgy mutatós. Majd’ minden posztjához mellékel magáról egy témához illő fotót. Ügyesen használja ki a világhálóban rejlő lehetőségeket, tegnapelőtt azonban panaszkodott is a Facebookra.

Állítólag az algoritmusok korlátozták abban, hogy mondandója minél több emberhez jusson el. Úgy vélte, hogy az érdeklődés negyedére, sőt ötödére (25-20 százaléknyira) esett vissza. Arra jutott, hogy hivatalának meg kell vizsgálnia a Facebook jogi környezetét. Ezzel persze nem mondott újat, elvégre már tavasszal felállított egy bizottságot a közösségi médiumok megrendszabályozására. De vajon az egyéni panasz nyomán indokolt-e állami támogatást kérni? Az a benyomásom, hogy indokolt a Facebook jogi környezetét megvizsgálni, ám ezt szerencsésebb az Európai Unió nézőpontjából górcső alá venni. Egy világot átszövő hálózattal - a Pesti Srácok munkatársaként dolgozó Pilhál Tamás szíves közlése szerint „a Soros-Zuckerberg-galaxissal - könnyebb 450 millió, mint 10 millió ember nevében tárgyalni.

Az egyéni panasszal már más a helyzet. Nem az algoritmusok korlátozzák ugyanis a miniszter asszony gondolataihoz való hozzáférést, hanem ő maga azzal, hogy napjából többször is posztol. December 15-én bejelentette, hogy interjú jelent meg vele a Kiskegyed című női magazinban. Ezt 5,3 ezren lájkolták, és 87-en osztották meg. A viszonylagos visszhangtalanságot tette szóvá másnap, 10 ezres tetszéssel és 1,2 ezer megosztással. Még aznap újabb bejegyzést adott közre, ezúttal az úgynevezett börtönbizniszről: 9,9 ezer/692. Tegnap poszt a robbanópetárdák szilveszteri hatásáról, kutyás fotóval: 10 ezer/307. Majd ugyancsak tegnap bejegyzés az uniós bíróság kedvezőtlen ítéletéről: 5,9 ezer/303. Még egy poszt a klímaügyekről: 4,4 ezer/164. Ma reggel családi fotó férjjel és három szőke kisgyerekkel: 7,4 ezer/133.

A tízezres tetszéshez viszonyítva a visszaesés olykor 50 százaléknyi, de nem több. A megosztásokból pedig az rajzolódik ki, hogy a sokakat érintő vagy elvont témaválasztás inkább erősíti vagy gyöngíti az olvasottságot, mint azok a fránya algoritmusok. Eme következtetés persze aligha korlátozza a kormányzatot abban, hogy elindítsa régóta tervezett akcióját. A helyzet iróniája, hogy a Facebook elleni támadást Varga Judit a fészbukon harangozta be.

Tíz mondat a Facebookról

A Facebook kommunista közösségi oldal lett. (Orbán Viktor miniszterelnök, Facebook.com, 2018. március 16.)

Nekünk, politikusoknak tűrni kell, ami a Facebookon történik. (Lázár János, a miniszterelnökséget vezető miniszter, Facebook.com, 2018. március 21.)

Az ellenzéki politikusok a Facebook-buborék rabjai. (Mráz Ágoston Sámuel politológus, a Nézőpont Intézet vezetője, InfoRádió, 2019. január 14.)

A Facebooknak nem dolga, hogy cenzúrázzon bizonyos migrációval kapcsolatos híreket. (Varga Judit igazságügyi miniszter, Magyar Távirati Iroda, 2019. augusztus 11.)

Remélem, Varga Judit igazságügyi miniszter megtalálja a jogi megoldást Zuckerberg úr vállalatának megrendszabályozásához. (Apáti Bence publicista, Magyar Nemzet, 2019. augusztus 17.)

A Facebook Orwell-i értelemben Nagy Testvérré vált. (Fricz Tamás politológus, Magyar Nemzet Online, 2019. augusztus 26.)

Az internet, a Facebook és a Twitter segítségével már mindenkiből egy pillanat alatt újságíró lehet. (Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár, hvg.hu, 2019. november 26.)

A Facebook csak egy eszköz. Nem misztifikálnám túl. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, Heti TV, 2019. december 3.)

A Facebook már csak a negyvenes korosztály kommunikációs csatornája. (Gruber Attila Fidesz-politikus, 24.hu, 2019. december 11.)

A Facebook úgy viselkedik, mint a legnagyobb kőolaj-kitermelő vállalat, amely látványosan aggódik a természeti környezetünkért. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Origo.hu, 2020. augusztus 9.)

Nem tudjuk, hogy ki kivel szakított. Az ATV tette ki Fiala János szűrét? Vagy a műsorvezető szakított az ATV-vel? Mintha kölcsönösen megunták volna egymást, bár lehet, hogy ez csak a nyilvánosságnak szánt kommunikációs gesztus. Fiala tegnap megszólalt ugyan a Telex.hu-n, de nem lettünk tőle okosabbak.

A nagy érdeklődést kiváltott interjú két részből állt. Az egyikben a portál munkatársai idézték a rádióst-tévést, a másikban pedig összefoglalták a mondandóját. Az utóbbi, kevésbé hiteles szövegrészben látott napvilágot az indoklása, miszerint a szakításra alkalmat adó szombat esti tévéadást „ugyanúgy vezette, mint a rádiós műsorát”. Tételezzük fel, hogy Fiala János valami hasonlót mondott, márpedig akkor inkább erényként fogható fel, hogy egy közismert véleményformáló azonos önmagával. Ha abban bíztak a szerződtetői, hogy simulékonyabban, kulturáltabban, kevésbé gorombán vezeti a Civil a pályán-t, mint például a Kelfeljancsit-t, akkor nem ismerték föl a Fiala-jelenség lényegét.

Három viselkedési formát vettem észre a legújabb kori műsorvezetésben: a behízelgőst, a szikárt és az érdest. Bolgár György azért kedvence a magányos pesti öregasszonyoknak, mert akkor sem keveri le őket, ha butaságot mondanak. Szénási Sándor nem kedveli ugyan a hebegő-habogó és közhelyeket ismételgető betelefonálókat, de úgy zárja rövidre a beszélgetést, hogy emberségükben nem sérti meg őket. Fiala János azonban akkor is lecsapja az amúgy már nem létező telefonkagylót, ha stúdiómikrofonba beszél, és mindkét kezével gesztikulálhat.

Amikor néhány éve, válságos helyzetben neki adták Havas Henrik szintén egocentrikus műsorát, az ATV-ben nem tudták, hogy alábecsüli, lekezeli a legtöbb betelefonálót? Holott híréből elég logikusan következett, hogy ha közéleti személyiségekből összeválogatott asztaltársaságot örököl, akkor sem változtat a magatartásán. A három műsorvezetői viselkedésmód közül a Szénási-féle a legrokonszenvesebb, talán szakmailag is a leggyümölcsözőbb. Ettől azonban még elismerhető a másik két magatartásforma létjogosultsága is.

Amennyiben Fiala János NB I-es focista volna, a tizenkettes mezőnyből már tíz csapatot megjárt volna. A Magyar Rádiót, a Nap TV-t, az Echo TV-t, a Calypso Rádiót, a Budapest Rádiót, a Pont FM-et, a Rádió Q-t, a Civil Rádiót, a Spirit FM-et és az ATV-t. 64 éves korára már nem maradt sok választása. Bár az a benyomásom, hogy még ezzel a pokróc stílussal is helye volna a beszűkült nyilvánosságban.          

Ma érkeznek haza a női kézilabda-válogatott tagjai. Számukra befejeződött az Európa-bajnokság. Leszerepeltek, a tizedikek lettek. Az olvasó azonban ne várjon tőlem sportszakmai értékelést, ezt meghagyom a szakértőknek. Van viszont valami, amiről érdemes eltűnődni a nyilvánossággal foglalkozó Médianaplóban: a papír alapú sajtó tájékoztatási lehetőségeiről.

A lányok utolsó két mérkőzése magyar idő szerint este fél kilenckor kezdődött. Kétszer harminc perc ugyebár, tízperces szünettel, néhány meccs közbeni időkéréssel. Ráadásul majd’ mindig akad sérülés, a bírók visszanéznek egy vitás mozzanatot a videón, törlőkendős alkalmazottak tüntetik el az izzadságfoltokat, esetleg kialszik a világítás. Úgy kétórányi a műsoridő, vagyis fél tizenegyre fejeződik be az, amiről illik beszámolni. Márpedig egy országos terjesztésű újságnak két lapzártája van. Este tíz az úgynevezett vidéki kiadásnak, és tizenegy a fővárosinak. Ha egy gyakorlott újságíró fogalmazza a tudósítást, akkor cikke nem fér ugyan bele a vidéki kiadásba, belefér azonban a budapestibe.

Válogatottunk hétfőn este játszott a román ellen, győztünk két góllal. Ezt azonban nem tudhattuk meg a másnap reggeli újságból - e sorok írója a fővárosi kiadást olvassa -, mert a mérkőzés „lapzártánk után ért véget”. (Népszava, 2020. december 15.) Még aznap, tegnap este mérkőztek lányaink a norvégokkal. Ám az eredmény hiányzik a ma reggeli újságból, helyette ezt olvashattuk: „a szövetségi kapitány szerint a norvégok elleni (lapzártánk utáni) meccsen is igyekezni fognak” (Népszava, 2020. december 16.) Rossz jósnak bizonyult, mert válogatottunk gyönge teljesítményt nyújtott a világ talán legjobb csapata ellen, és tizenegy góllal kapott ki.

Nem bántani akarom a sportrovat munkatársait. Lehetséges, hogy lapjuk egy kormányhoz közel álló céghez tartozó nyomda szorításában vergődik. Egyébként is ügyesen vágták ki magukat a kelepcéből, a kényszerhelyzetben ugyanis cikket rittyentettek a magyar kézilabda helyzetéről. Miközben a legrégebben működő hazai napilap eleget tett értelmezési kötelességének, kétszer egymás után nem tett eleget a tájékoztatásinak. Ami történt, az a hagyományos sajtó válságáról árulkodik. S ha e holtpontot, pangást politikai gáncs is tartósítja, esetleg újságírói lustasággal is párosul, akkor óhatatlanul felötlik egy kérdés.

Vajon a lapzárta nélküli, online sajtó térhódítása idején érdemes-e még előfizetni a lapzártával küszködő, papír alapú újságokra?       

A provokatív kérdést visszaszívom. A volt miniszterelnök kétségkívül értékes ember, a legnagyobb ellenzéki párt vezetője. Mentségem, hogy ő kölcsönzött alkalmat a címadásra. Terjedelmes interjúja tegnap jelent meg a Telex.hu-n, és a Demokratikus Koalíciót úgy jellemezte, hogy induláskor „Nem adtak volna /érte/ két lyukas fillért sem.” Gyurcsány Ferenc egy híján hatvan esztendős, az interjút készítő újságíró negyedszázaddal fiatalabb, e sorok írója pedig egyidős a forinttal. Velük ellentétben volt már a kezemben kétfilléres - a közepén lyukkal.

Alumíniumból készítették 1950. március 27. óta. Ha ötöt szedtünk össze belőle, vehettünk egy stollverket, a legolcsóbb édességet, amely a fogunkba ragadt. Egy zsömle 40 fillérbe került, a legolcsóbb mozijegy egy forint 20 fillérbe. Egyébként pedig az árva kétfillérest a svájcisapkánk bojtjára, az úgynevezett „villámhárítóra” húztuk. A sors iróniája, hogy 1965 és ’70 között gyakrabban találkoztam a lyukas aprópénzzel, mint az ötvenes években. Az egyetemi éveket ugyanis Debrecenben töltöttem, és a Bem-téri Zöldi-cukrászda tulajdonosa, Sanyi nagybátyám a szabadnapjukon, hétfőnként meghívott ebédelni. A kosztért meg kellett dolgozni.

Vasárnap focimeccse volt a nagyerdei stadionban, és a szurkolók útba ejtették a cukrászdát, ahol 50 fillért kóstált egy gombóc fagylalt. A nagy forgalomban Teri néni nem számolgatta a markába nyomott aprópénzt, az élelmes fagyizók „jóvoltából” így kerülhetett 10 helyett elég sok kétfilléres a lisztes zsákba, melynek tartalmát ebéd után kiöntöttük az asztalra terített Hajdú-bihari Napló széthajtott oldalaira. Rolniztuk a fémpénzt, hogy a szemközti OTP-fiókban papírra válthassuk. 10 százalékát kaptam, amiből havonta több jött össze, mint az egyetemi ösztöndíjból.

Csakhogy a kétfilléreseket nem lehetett átváltani, már nem volt forgalmi értékük. Elkértem hát őket, és a zacskónyi, száznál több lyukas pénz lakásról lakásra vándorolt velem. Az egyik költözésnél azonban elkeveredtek. Kár értük, mert olvasom a világhálón, hogy valaki két darabot 4000 forintért árul, más pedig öt darabért 5800 forintot kér. Az amerikai gyűjtők kedvéért 19 dollár 90 centben is megadta az árát. Aztán felötlik, hogy a megmaradt ballagási tarisznya alján talán akad még egy. Meg is találtam a lyukas kétfillérest, amellyel az általános iskolából bocsátottak útra bennünket. Ha az elveszett zacskó tartalma megvolna, most Krőzus lehetnék.                    

Az egyik olvasó számon kérte rajtam a Jelent. Azért dohogott, mert néhány hónapja írtam az induló hetilapról, és azt ígértem, hogy figyelemmel kísérem. Aztán mintha elfeledkeztem volna róla. Nem feledkeztem el, vártam azonban, hogy kiforrja magát.

Ez többé-kevésbé be is következett - tartalmilag. Formailag változatlan a helyzet, alapítói furcsa színvilágot választottak. Böngészem például Tamás Ervin Dühös Magyarország című cikkét a legutóbbi számban. Nem értem, hogy mi dühít benne, elvégre okfejtése világos, stílusa pedig a megszokott, kulturált és lendületes. Lassanként rájövök, hogy nem a tartalmával van baj, hanem azzal, hogy átmegy a másik oldalra, ahol maradt még hely Odze György tárcájának. Az író ugyanolyan jó márka, mint a publicista a maga nemében, ám hangulatos jegyzete fekete alapon sárga betűkkel olvasható, a publicistáé pedig sárga alapon fekete betűkkel.

Sajnos az utóbbit csak hunyorogva vagyok képes olvasni. Úgy rémlik, öregedő szemem áldozatul esett a kétségkívül koncepciózusan szerkesztett oldalpár svarcgelb (labanc?) színvilágának. Elképzelhető persze, hogy csak az idős és szemüveges olvasók problémáját fogalmaztam meg, ettől azonban még foglalkoztat, hogy miért fizessek hetente 790 forintot a gyötrelmes olvasásért. S ha már itt tartunk, érdemes eltűnődni a hetilapok árán is. Szerdánként 690 forintot fizetek a 168 Óráért, csütörtökönként 770-et a Magyar Narancsért és 790-et a Jelenért, péntekenként 590-et a Magyar Hangért. Ez 2840 forint, havonta 11360.

Nem sok annak, aki ahhoz szokott, hogy több forrásból tájékozódjék. Csakhogy járatok napilapot és folyóiratot is, ráadásul a világháló szintén pénzbe kerül. A tájékozódásra havonta 30 ezret költök, és ehhez jönne még az, ami felülmúlja a lehetőségeimet: a digitális sajtó egyre gyakrabban kér pénzt a tartalmasabb tartalomért. Aki fizet havi 360 forintot, elolvashatja például Tamás Ervint a hvg.hu-n is. A másik portál pedig TGM-et favorizálja. Még az ÉS a legemberségesebb, mert ha Váncsát olvasnék, akkor megnézet velem egy hirdetést, amely nem hüvelykrémmel kecsegtet, hanem frissiben megjelent könyvvel.

Nem vonom kétségbe, hogy a legérdekesebb véleményeket meg kell(ene) fizetni. A filléres gondokkal küszködő kiadóhivatalokat támogatnám is, de a nyugdíjból havi 30 ezernél többet nem költhetek a sokoldalú tájékozódásra. Vajon hányan lehetünk, akik ezt a fényűzést is megengedhetik maguknak? Képesek vagyunk-é eltartani a mértékadó szerkesztőségeket?

A legutóbbi napokban Orbán és Demeter sorosozott, Kubatov, Lendvai és Bauer orbánozott, Kósa pedig cselezett. Lefülelt mondatok.

Vétóboy. (Rab László újságíró Orbán Viktorról, VárosiKurít.hu, december 6.)

Orbán Viktor hetente lép ki a jogállami keretek közül. (Puzsér Róbert publicista, HírKlikk.hu, december 7.)

Szájernek is elhittem elsőre, hogy a liberális lelke nem bírja már a NER szolgálatát. (Dévényi István publicista, Azonnali.hu, december 7.)

Az ereszcsatornáról nem szoktak beszélni a hírekben. (Kövesdi Péter újságíró a Szájer-botrány előtti nyilvánosságról, Népszava, december 8.)

Szájer politikai halálával Orbán leghatékonyabb emberét lőtték ki. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, december 9.)

Az Európai Unió folyamatosan a diktatúrát tőkésíti fel. (Vásárhelyi Mária szociológus, Facebook.com, december 9.)

Egyes helyeken 70 százalék körüli a lélegeztetett betegek halálozási rátája. (Dr. Hegedűs Zsolt, a Magyar Orvosi Kamara etikai kollégiumának vezetője, Magyar Narancs, december 10.)

Magas rangú állami tisztségviselőként mondta, amit mindig is mondott. (Parászka Boróka publicista a gázkamrázó és sorosozó Demeter Szilárdról, Jelen.hu, december 10.)

Orbán Viktor világméretű politikussá nőtte ki magát, nemzetközi jelentősége csak a Puskás Öcsiéhez fogható. (Tölgyessy Péter alkotmányjogász, hvg.hu, december 10.)

Orbán Öcsi. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, december 10.)

Közutálatnak örvend. (Lendvai Ildikó szocialista politikus Orbán Viktorról, ATV, december 10.)

Azokkal értek egyet, akik szerint Orbán inkább győzött, mint vesztett. (Bauer Tamás DK-politikus, Facebook.com, december 10.)

Orbán megvédte Brüsszelben a magyaroknak járó bért. (Nyitrai Zsolt Fidesz-politikus Egerben, Heol.hu, december 11.)

Ha annak idején a trianoni békeszerződést Orbán Viktor tárgyalja, az antant országok felét Magyarországhoz csatoltatta volna. (Kubatov Gábor Fidesz-politikus, Facebook.com, december 11.)

Az Európai Unió beletörődik, hogy ő legyen a teljhatalmú mezőőr a magyar ugaron. (Kabai Domokos Lajos újságíró Orbán Viktorról, Bekiáltás.blog, december 11.)

A botrányba keveredett szereplők még mindig a Fidesz jobbik arcát képviselik. (Pápay György publicista, Magyar Hang, december 11.)

A magyar habitusba jobban belefér, hogy bátran megcsináljuk a cselt, kellően csibészek vagyunk, akarjuk a sikert, nem félünk. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, Hajdú Online, december 11.)

Soros és csatlósai biztosan nem liberálisok, mert nem tűrik az ellenvéleményt, képtelenek a racionális vitára. Ebben tévedtem. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Kontra.hu, december 11.)

A hatalommániás vezetőket le lehet váltani, a mögöttük álló társadalmi rétegeket nem. (Berend T. Iván történész, Népszava, december 12.)

Magyarországon valószínűen kisebb a korrupció, mint tőlünk keletre, és valószínűen nagyobb, mint tőlünk nyugatra. (Ibolya Tibor fővárosi főügyész, Magyar Nemzet, december 12.)

A világ legkorruptabb embere. (Orbán Viktor miniszterelnök Soros Györgyről, Miniszterelnök.hu, december 13.)

Zavar digitális korunk egyik leleményes találmánya. A Szómagyarító.hu nemrégiben pályázatot hirdetett, és ilyesmiket olvastam róla: a podcast hangújság, nethang, digiműsor. A meghatározások kapiskálják a lényeget, egyelőre azonban tudomásul veszem inkább, hogy a pod rövidítés (Portable On Demand), és igény szerint hordozhatót jelent, a cast pedig Broadcast (rádiószerű adás). A podcast tehát olyan hanganyag, amelyet a világhálóra töltenek fel, és bármikor hozzáférhetünk.

Az Egyesült Államokban állítólag a netezők 30-40 százaléka él a lehetőségével. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy most, a koronavírus járvány idején, amidőn az amerikaiak bezárkóztak a digitális kütyűik közé, a podcast hallgatottsága fölmegy 50 százaléknyira is. Hozzánk csupán néhány hónapja köszöntött be, és a karantén nyilván használt neki. Mégis az a benyomásom, hogy egyelőre a pályakezdő és a lusta újságírók mentsvára. A személyes érintkezések híján fölhívnak valakit, fölveszik a beszélgetést, és vágatlanul, szerkesztetlenül adják közre. Tisztelet a kivételnek, aki még a régi iskolához tartozik.

A fiatal újságírók legföljebb hallottak valami harangozni Vitray Tamásról a Magyar Televízióból. A veterán műsorvezető egyik legjellemzőbb megnyilvánulása ez: „Van, aki úgy készít interjút, hogy a kérdésekre emlékezzenek, és van, aki azt ambicionálja, hogy a partnerre.” Ennek jegyében mentünk el a majdani interjúalanyhoz, hogy beszélgessünk vele. Megfigyeltük a szófordulatait, a viselkedését, majd visszamentünk hozzá, és magnóra vettük a beszélgetést. Megszerkesztettük az interjút, és újra fölkerestük. Ha bejött a kommunikációs munkatársa, megkértük, hogy négyszemközt maradhassunk a főnökkel. Mellé ültünk, és sorról sorra végigmentünk a szövegen. Aztán minden oldalt aláírattunk vele, hogy utólag, az interjú kedvezőtlen fogadtatása nyomán se mondhassa a bíróság előtt: nem is azt mondta, ami megjelent.

Attól tartok, hogy a digitális újságíróknak kapóra jött a podcast. Mindazt megspórolhatják időben és szellemi erőfeszítésben, amitől érdekes és fontos lesz az interjú. Maradt a kérdésnek álcázott állítás. Vagy az, hogy a nyilvánosság képviselője hosszadalmas okfejtésbe keveredik, és elvárja, hogy reagáljon rá valamit a jobb sorsra érdemes interjúalany. Letisztul majd persze ez a fránya podcast, mostanában azonban inkább a gyerekbetegségeit tapasztalhatjuk. Várom a vakcinát, amely védetté tesz a lusta, felületes újságírással szemben. 

A Népszava mai számában furcsa hír jelent meg. A szerkesztőség idézte Kubatov Gábor fészbukos bejegyzését: „Ha annak idején a trianoni békeszerződést Orbán Viktor tárgyalja, az Antant-országok felét Magyarországhoz csatoltatta volna.” A Fidesz pártigazgatója dicsérte a Fidesz elnökét, országunk miniszterelnökét, aki az Európai Unió székhelyén tárgyalt, hívei szerint sikeresen, politikai ellenfelei szerint sikertelenül.  

A Facebook üzenőfalán kétségkívül ez a szöveg látott napvilágot, de nem így. Betűhíven idézem: „Ha annak idején a Trianoni békeszerződést Orbán Viktor tárgyalja az Antant-országok felét Magyarországhoz csatoltatta volna.” Vagyis a ’trianoni’ jelzőt Kubatov úr nagy T-vel írta, a ’tárgyalja’ után pedig elfelejtette kitenni a vesszőt. Az ’Antant’-tal két baj is van. Ezt szintén kis a-val kellett volna írni, ráadásul a főnökét magasztaló pártmunkás félreértette az antant kifejezést. Értem persze a szerkesztőség dilemmáját, mert hetente küszködöm idézetekkel, amelyeken azonban méltányosságból se szoktam változtatni.

Íme, egy 54 éves közéleti személyiség, aki szakközépiskolában érettségizett, ahol aligha idegesítették a nyelvtannal. Mezőgazdasági egyetem levelező tagozatán gépjármű kárszakértői oklevelet szerzett. 46 éves korában pedig diplomára tett szert a Budapesti Kommunikációs Főiskolán. Szegről-végről kolléga, elég kínos ez nekem. Rossz a helyesírása, és nem érti azt, amit a nyilvánosság elé tárt. Az antant ugyanis Nagy-Britannia és Franciaország 1904-es szövetségét jelenti, amellyel tíz évvel később a lövészárokban találta szembe magát az Osztrák-Magyar Monarchia.

Csakhogy Kubatov úr nem a két nagyhatalom felét akarta Orbán Viktorral visszamenőlegesen hozzánk csatoltatni, hanem az úgynevezett kisantantét. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Csehszlovákia 1920-as szövetségét, amelyhez később csatlakozott a történelmi Magyarországból szintén lakmározó Románia is. Az eredeti kifejezés „Apró-antant” volt. Ezzel a címmel jelent meg cikk a Pesti Hírlap 1920. február 26-i számában. A névtelen szerző, alighanem az egyik szerkesztő írta a környező országokról: „A kicsinyek, az apróságok, az ágaskodó jelentéktelenségek ,,, szent szövetségre lépnek egymással.”

Az apró, a kicsiny antantból lett kisantant, amely egy magyar újságíró jóvoltából terjedt el a nemzetközi szakirodalomban. Kár, hogy erről országunk egyik legbefolyásosabb lakója, a Fidesz pártigazgatója és az FTC klubelnöke nem értesült.            

Olyan országban élünk, ahol majd’ minden róla szól. Hetente gyűjtöm a mögöttünk hagyott napok legjellemzőbb mondatait, és most, péntek reggel minden második a teljhatalmat gyakorló miniszterelnökünket jellemzi. Például az ellenzéki sajtóban nehezményezték Orbán Viktor egyik kijelentését.

Föltette ugyanis az Instagramjára ama néhány mondatot, amelyet egy folyosón vett föl a kommunikációs stábja. Mögötte egy ajtó, ő pedig arról a kompromisszumról beszélt, amelyet Merkel kancellár asszonnyal kötött. A magyar ügy nyerésre áll - így foglalnám össze a fejtegetését -, majd hozzáfűzte: „Már csak egyetlen dolgom van, hogy bemenjek a farkasverembe.” A kormány tevékenységét fürkésző sajtóban azt rótták föl neki, hogy a farkasverem kifejezés már foglalt. Hitler használta, vagy legalábbis vele kapcsolatban hozható szóba.

Elszólás vagy pontos helyzetelemzés? Vajon Orbán rögtönzött-é a farkasveremmel? Vagy gyakorta megmutatkozó katonai érdeklődéséből telik a második világháború egyik legérdekesebb epizódjára is? Arra, amit Farkasveremnek neveznek. A Wolfsschanze Hitler főhadiszállása volt a keleti frontnál. A turistaszövegek szerint Lengyelország északkeleti csücskében terült el, Gierloz falu mellett, ez azonban nem felel meg a történelmi valóságnak. Görlitz falu Kelet-Poroszországhoz tartozott, a Harmadik Birodalom szervetlen részéhez, és a főhadiszállás azért lett Farkasverem, mert a farkas német megfelelője, a Wolf Hitler álneve volt a múlt század húszas éveiben, amikor még csak álmodozott a hatalomról.

A 6-10 méternyi vastag falú, betonból épített bunkerben élte túl Hitler az 1944. július 20-i merényletet. A sztálingrádi vereség után több tábornoka összeesküdött ellene, és egyikük törzsfőnöke, von Stauffenberg ezredes hozta magával aktatáskában a bombát. Csakhogy a Führer közelében elhelyezett táskát a vezérkar egyik tisztje véletlenül arrébb tolta a lábával. A merénylőt még aznap este főbe lőtték, a tisztogatás során pedig hétezer embert fogtak el, és ötezret ki is végeztek. Ha Orbán Viktor farkasverem kifejezéséről nagy kezdőbetűvel egy 76 év előtti esemény ötlik fel, akkor az Unió-ellenes húrokat pengető miniszterelnökünkről óhatatlanul von Stauffenberg sikertelen merénylete jut az eszembe.

De hogy pontosan mi történt tegnap, a folyosó végén felnyíló ajtó mögött, a 27 kormányfő tanácskozásán, azt nem tudhatjuk persze. Mindazonáltal a felkínált történelmi párhuzam nem föltétlenül a győzelmet sejteti.