A Népszava ma reggel megnyugtatta az előfizetőket. A szerkesztőségi közlemény szerint nincs semmi dolgunk azzal, hogy a Magyar Posta bejelentette: június 30-ával megszünteti a hírlapok kézbesítését. A kiadóhivatal átveszi ezt a szolgáltatást is. Nekünk csak az a dolgunk, hogy változatlanul utaljuk át az előfizetési díjat.

A múlt század hetvenes éveiben az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat egyik főszerkesztője elmesélte, hogy a harmincas évek elején végzett az egyetemen, de nem kapott tanári állást. Évekig a Gömbös-kormány „kegyéből” élt. Abból, hogy a liberális lapok kézbesítését nem vállalta az állami posta. Bérelt egy oldalkocsis motorkerékpárt, és hajnalonta Az Est-lapok nyomdája elé állt. Az újságcsomagot egy óra alatt juttatta el Kecskemétre, ahol a helyi kézbesítők átvették a „mérgező szellemiségű” újságokat. Az állami terjesztéspolitikának azonban volt egy rendszerváltás utáni húzása is. A Magyar Posta 1993-ban 30 százalékkal növelte a hírlap-terjesztés díját.

Ez arra kényszerítette a külföldi tulajdonba „privatizált” megyei napilapokat, hogy létrehozzák a maguk hálózatát. A Simicskával való 2015-ös szakítás, az úgynevezett G-nap után Orbán Viktor bizalmi embereivel fölvásároltatta a megyei sajtót. Vele együtt a bejáratott kézbesítési rendszert is, amelynek jelenlegi tulajdonosa a KESMA nevű alapítvány. A tegnapi bejelentés nyomán az egyetlen ellenzéki napilap előtt két út állt. A Népszava bekéredzkedik a KESMA-lapok terjesztési hálózatába, ám ezzel az államhatalom zsarolási potenciáljának teszi ki magát. A másik út, hogy létrehozza a saját országos hálózatát.

A Népszava 30 ezer példányban érte meg a XXI. századot. A KESMA alapításakor 21 ezerben jelent meg. 2020 első negyedévében 18714 példányban, a legutóbbi negyedévben pedig 17879-ben. Ha ezt a számot beszorozzuk 3,6-del, akkor körülbelül 64 ezer olvasó jön ki. Az online változatát naponta 56 ezren töltik le. A papírra nyomtatott és a digitális változat iránti érdeklődés nagyjából a fele-fele. Ez elég nyomós ok arra, hogy kiadóhivatal próbálja nyereségessé tenni a terjesztési hálózatot.

A Magyar Posta ugyanis „csak” a napilapok kézbesítését szünteti meg. Egyelőre életben tartja a hetilapokat, válogat azonban köztük. A kormányzat tevékenységét kritikusan értelmezők jobb helyen volnának a Népszava terjesztési hálózatában. Addig is javaslom az állástalan diplomásoknak, hogy tanulmányozzák az oldalkocsis motorkerékpár-kölcsönzés lehetőségeit.       

Érdekesek ezek a miniszterelnökök. Medgyessy Péter csaknem tíz éve fejtette ki, hogy nem szívesen gyurcsányozna, de ha meg-megszólítják, mindig akad fanyar megjegyzése a főtanácsadójáról, majd utódjáról, aki játszott némi szerepet abban, hogy 2004 őszén légüres térbe került. Orbán Viktor pedig a minap fejtegette a Parlamentben, hogy a legszívesebben kimaradna a gyurcsányozásból, a DK-s politikus azonban nem hagyja magát. Azt már én fűzöm hozzá, hogy mindig csinál valamit, amit a jelenlegi kormányfő fegyverhordozói nem hagynak kardcsörtetés nélkül.

A gyurcsányozást legutóbb, de nyilván nem utoljára egy szocialista politikus hozta szóba. Lendvai Ildikó volt pártelnök interjút adott, amelyet tegnap hajnalban ezzel a szöveggel ajánlott a követőinek: „A Mandinernek persze az a dolga, hogy gyurcsányozós címet válasszon, bármi legyen a szöveg, De az újságíró egyébként korrekt interjút készített.” (Facebook.com, 21.02.24.) Az interjút Maráczi Tamás készítette, aki nem tartozik a véres szájú kormánypárti újságírók közé. Abban viszont vitatkoznék a veterán szocialista politikussal, hogy a beszélgetés címe - „Gyurcsány mumusként mobilizálja a fideszes tábort” - szerintem nem tekinthető klasszikus gyurcsányozásnak. Inkább csak ténymegállapításnak.

Hogy mi tekinthető gyurcsányozásnak, az kirajzolódik a bejegyzésem után olvasható összeállításból. Egyébként pedig már nem igazán alkalmas arra, hogy afféle mágnesként rántsa össze a kormánypárti vasreszeléket. Gyurcsány Ferenc országlására ugyanis legalább két szavazóréteg nem emlékszik. Különösen a huszonévesek nem tudhatnak a számtalan ponttal házaló és hétről hétre reformterveket szövögető politikusról, akinek legsikeresebb tette az volt, hogy a 2006-os miniszterelnök-jelölti vitában túlbeszélte Orbán Viktort. Aki ezt a kudarcot egy életre megjegyezte, és azóta senkivel nem áll le vitatkozni.

 Gyurcsányról nincs sokkal jobb véleménnyel Lendvai Ildikó sem, aki az említett interjúban azt mondta róla: „Kudarcot szenvedett kormánypolitikusból feldolgozta magát sikeres pártépítő politikussá.” Az értékelés mögött az rejlik, hogy Gyurcsány Ferenc gründolt egy pártot, a Demokratikus Koalíciót, amely lassanként lecsipkedett néhány százezer szavazót a többi ellenzéki párt bázisából. A politikai helyzet iróniája, hogy a választási szövetségesek már nem gyurcsányoznak, noha volna rá okuk, a kormánypártok pedig még ezerrel gyurcsányoznak, noha egyre kevésbé van rá okuk.     

Tíz mondat a gyurcsányozásról

Nem szívesen gyurcsányoznék. (Medgyessy Péter volt miniszterelnök, ATV, 2011. december 5.) 

Amikor elfogynak az érvek, elő szokott kerülni a gyurcsányozás. (Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, DK-politikus, ATV, 2015. február 23.)

Gyurcsányozás minden olyan szöveg, amelynek lényege Gyurcsány lerugdosása a színpadról. (Gusztos István közíró, Gépnarancs.hu, 2016. október 19.)

Minden gyurcsányozás csak erősíti hívei ostromtudatát. (Szarvas Koppány Bendegúz volt DK-politikus, Azonnali.hu, 2017. június 8.)

A kormányzati kommunikáció már nem gyurcsányozással, hanem sorosozással talál fogást az ellenzéken. (Ceglédi Zoltán politológus, ATV, 2018. január 25.)

A gyurcsányozás politikai és intellektuális silányság.. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, Hír TV, 2018. március 17.)

Dobrev Klárát a jobboldal állandóan Gyurcsány Ferencnéként emlegeti csak azért, hogy a mindennapi gyurcsányozását kielégítse. (Kardos András esztéta, Facebook.com, 2019. április 14.)

Hiába próbál az ellenzékben bárki bármilyen alternatívát alapozni a Fidesszel szemben, Gyurcsány odamegy, és összegyurcsányozza. (Puzsér Róbert publicista, 444.hu, 2019. június 21.)

Ahogy az Index kinyírását és a belarusz válságot, úgy a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyét is gyurcsányozásba csomagolja a kormány. (Urfi Péter újságíró, 444.hu, 2020. augusztus 30.)

Kimaradnék a gyurcsányozásból. (Orbán Viktor miniszterelnök, YouTube.com, 2021. február 15.)

Sajó Dávid a fiatal újságíró-nemzedék egyik tehetséges tagja. Még gimnazistaként jelentkezett egy könnyű pénzzel járó tévévetélkedőbe. Féltékenységi jelenetben kellett eljátszania a harmadikat, a betolakodót. A 20 perces „munkáért” kapott 12500 forintot, ezt azóta is röstelli. Amit most csinált, arra viszont akár büszke is lehet.

Az úgynevezett technagyokkal világszerte az a baj, hogy az igazi sajtótól elszívják a hirdetési bevételt. Kanadában, az Egyesült Államokban meg akarják őket rendszabályozni, Ausztráliában már törvényt is hoztak a piactorzító hatásuk ellen. Az Európai Unió is tervezi, hogy összedob majd valamit, az országgyűlési választásra készülő magyar kormánynak azonban sürgős a Google, a YouTube és különösen a Facebook visszafogása, máskülönben ráfázhat jövő áprilisban. Minderről Sajó Dávid alapos áttekintést készített, elemzése tegnap látott napvilágot a Telex.hu digitális felületén. A legjobb értékelés, amelyet eddig magyar nyelven olvastam.

Csakhogy a fiatal kollégát is utolérte a pályakezdők betegsége. Mire a bennünket leginkább érdeklő témához ért - hogy miként érint minket a másik piactorzító, a magyar kormány médiapolitikája -, kifutott a terjedelemből. (Vagy a következő áttekintésre tartalékolja az ismereteit.) Ama gondolatmenete például problematikus, amelyet így fogalmazott meg: „Magyarországon a KESMA gyakorlatilag bekebelezte a vidéki sajtót, hogy helyi hírek helyett mindenhol ugyanaz és ugyanúgy jelenik meg, ahogy azt megkapják a központból.” Ez nem így van.

A kormányhoz közel álló alapítvány kétségkívül bekebelezte a megyei sajtót, sőt az is igaz, hogy a vidéki napilapokban feltűnően sok a fővárosi központból küldött cikk. Ezek azonban nem a helyi hírek helyett jelennek meg. Akik működtetik az állami média-konglomerátumot, felismerték, hogy a korábbi, túlnyomórészt külföldi tulajdonosok elhanyagolták a helyi híreket. Gazdaságossági okból megszüntették, vagy vegetálásra kényszerítették a tudósítói hálózatot, ezért a tízes évektől kezdve a kistelepüléseken élő olvasók nem nagyon találkozhattak önmagukkal.

Ezt a helyzetet változtatták meg a kesmás szakemberek. Ha el akarták érni a céljukat - azt, hogy a kormány üzenetei eljussanak a falvak népéhez -, akkor a propagandisztikus ízű cikkeket a helyi hírek ostyájába kellett csomagolniuk. Törekvésüket a 2018-as kétharmad igazolja. A kistelepüléseken élők rendszeresen olvashattak a falujukról, és közben elhitték a kormány üzeneteit is. 

Az értelmezők szerint az ellenzéki pártok jobban tennék, ha összedugnák a fejüket. A parlamenti ülésteremben nem külön-külön fejtenék ki az álláspontjukat, hanem egyetlen vezérszónokot állítanának ki a kormányzat ellen. Vitatom e felfogást. Nem szerencsés, ha az ellenzéki pártok kihagynák ama eljárásrendi lehetőséget, hogy egymás után foglalhatnak állást az ország házában. Más kérdés, hogy a Parlamenten kívül, például tévés vitaműsorokban felhagyhatnának a saját pártjuk emlegetésével, és inkább a közös álláspontot hangsúlyoznák.

Belátom persze, hogy ennek van egy szemléletbeli akadálya. Minek nevezzék a választási szövetségüket? Azt vettem észre, hogy a szocialista Harangozó Tamás szerint „a köztársaságpártiak nem támogatják a rendkívüli felhatalmazás meghosszabbítását”. Az ugyancsak szocialista Kunhalmi Ágnes szerint „a közbizalom megteremtése a köztársaságpártiak legfőbb feladata”. A szintén szocialista Lendvai Ildikó „a köztársaságpárti ellenzék történelmi hivatásáról” beszélt. A párbeszédes Karácsony Gergely pedig „a köztársaságpárti egység” mellett foglalt állást.

Másrészt a DK soraiból az ellenzéki párt rövidítésének nevet adó Dobrev Klára következetesen a „demokratikus ellenzékről” beszél. Csakúgy, mint a pártelnök Gyurcsány Ferenc és az alelnök Vadai Ágnes. Gondolom, nem teljesen függetlenül attól, hogy a pártjuk hivatalos elnevezése Demokratikus Koalíció. Eközben a félig-meddig egyesült ellenzék maradék három pártja közül sem a Momentum, sem az LMP, sem a Jobbik nem szállt be a Minek nevezzelek? versenybe. A névadási purparlé mögött rejlő harc az ellenzéken belüli befolyásért a legutóbbi őszön vált nyilvánvalóbbá. Tőlünk néhány ezer kilométernyire, az Egyesült Államokban kiéleződött a választási kampány a Köztársaság és Demokrata Párt között.

Nem állítom, hogy nálunk fogalmi zavart okozott, miszerint az MSZP és a Párbeszéd Trump elnökhöz húzott volna, a Demokratikus Koalíció viszont Bidenhez. Az azonban állítható, hogy az amerikai elnökválasztás belekavart a magyar ellenzék cicaharcába. Aligha várható tőle az eddiginél egységesebb fellépés, ha pártjai még a közös jelzőben se képesek megegyezni. Ahhoz, hogy a Momentum, az LMP és a Jobbik is színt valljon, van egy áthidaló javaslatom. Egyaránt kielégíti a hazafiság, a társadalmi berendezkedés és az államforma szempontjait, ha a választási szövetséget Magyar Demokratikus Köztársaságnak nevezik el. A rövidítés (MDK) még jobban hangzik.              

Novák Katalin a hatalmi gépezetben nem a héják, hanem a galambok közé tartozik. A miniszteri feladatkörét, a családi ügyekkel foglalkozást nem is lehet emberség nélkül gyakorolni. Néha persze belecsúszik kommunikációs hibákba. Például akkor, amikor a kamerák előtt ablakot pucolt. Nyilván nem akart bennünket, újságírókat megsérteni azzal, hogy a kezében lévő "popsitörlőnél" (by Szabó Tímea) alkalmasabb újságpapírt használta volna.

Legutóbbi interjúja felhördülést váltott ki a nyilvánosság fórumain. Szerinte „A homoszexuálisok örökbefogadásának kérdése pillanatnyilag nem szerepel a magyar emberek első száz problémája között." (Index.hu, 2021.02.19.) Mi, újságírók rögtön lecsaptunk a mulatságos mondatra, a legszellemesebben Szele Tamás fogalmazott: „Homoszexuális ismerőseim közül egyikük részéről se merült fel olyan igény, hogy őket a magyar emberek fogadják örökbe.” (Facebook.com, 2021.02.19.) A terjedelmes beszélgetésből kiviláglik, hogy a miniszter asszony nem a homoszexuálisokat akarta örökbe fogadtatni. Azt hangoztatta inkább, hogy az említett kisebbség tagjai ne fogadhassanak örökbe állami gondozásban lévő gyereket.

Mégse állítható, hogy azok a fránya újságírók tudatosan értették félre Novák Katalint. Nem árt, ha a közszereplők megbarátkoznak ama gondolattal, hogy az összefüggéseiből kiragadott mondatnak is kötelező magáért beszélnie. Ha ezt nem teszi meg, akkor megérdemli a sorsát. Mindazonáltal a családügyi miniszter ezúttal talán nem is érdemli meg az egyértelmű elmarasztalást. Az interjúnak mindig van társalkotója, az újságíró. Ha ő úgy foglalta írásba a beszélgetőpartner szavait, hogy azok félreérthetőek, akkor bizony a felelősségben meg kéne osztoznia az interjúalannyal.

Hercsel Adél nemrégiben igazolt át a HVG-től az Indexhez. Láttam néhányszor tévés vitaműsorokban, és az a benyomásom, hogy több gondot fordít a ruhakollekciójára, a hajára és a sminkjére, mint a szókincsére. S mert nem a legpontosabban fogalmaz, el tudom képzelni róla, hogy akaratlanul is besegített az idézett mondat félreértésébe. Csökkenne persze a felelőssége, ha kiderülne, hogy a régi iskola híve, és fölajánlotta Novák Katalinnak, hogy nézze meg a kéziratot. Ebben az esetben ugyanis a miniszter asszony átsiklott a kipécézett mondat fölött, és jelentősebb mértékben érdemli meg a kaján értelmezők korholását.

A lényeg azonban mégiscsak az, hogy ők ketten összehoztak egy rossz (ügyetlen) gondolatmenetet.   

A legutóbbi napokban Gyurcsány Ferenc együttműködött, Lendvai Ildikó orvosozott, Molnár Gyula kósázott, Fekete-Győr András hadházyzott, Hadházy Ákos hűbérezett, Márki-Zay Péter pedig kevesellt. Lefülelt mondatok.

Itt pallosjogállam van. (Csillag Ádám dokumentumfilm-rendező, Facebook.com, február 14.)

A Fidesz hűbéri rendszere kiépült, a kistelepüléseken különösen jól működik. (Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő, hvg.hu, február 15.)

A Momentum Hadházy Ákost indítja a zuglói előválasztáson. (Fekete-Győr András Momentum-politikus, Facebook.com, február 15.)

Próbálom segíteni, hogy együtt maradjon a társaság. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus az ellenzéki pártokról, ATV, február 15.)

Nettóban mindig a Fidesz nyer. (Gergely Márton újságíró, Partizán, február 15.)

A művész nyakkendőben sem nyakkendős. (Demény Péter költő, Jelen.media, február 15.)

A cenzor azzal, hogy kitilt egy rádiót az éterből, csak népszerűbbé teszi azt. (Szász Attila marosvásárhelyi újságíró a Klubrádióról, Transindex.ro, február 16.)

A hat párt iránt elkötelezett ellenzéki szavazók még kevesen vannak Orbán legyőzéséhez. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, Facebook.com, február 16.)

Elmegy a füle mellett, ami elhangzik Hadházy Ákos tollából? (Fiala János műsorvezető Tóth Csabához, Zugló országgyűlési képviselőjéhez, 168.hu, február 17.)

Hadházy úgy váltogatja a pártjait, mint más az alsógatyáját. (Tóth Csaba szocialista politikus, 168.hu, február 17.)

L. Simon László sokszorosan megbukott államtitkár és költőpörtyű. (Szakács Árpád publicista, Erdély.ma, február 17.)

A hosszú távú kulturális küzdelem nem a Parlamentben dől el, hanem a szellem arénáiban, ott pedig mások a törvényszerűségek. (Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, Hetek, február 17.)

A Vas utcai épület szimbólummá vált, amit mi sem mutat inkább, minthogy az új vezetőség máris megszabadult tőle. (Radnóti Sándor esztéta a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, Magyar Narancs, február 18.)

Az Egyesült Államok nem működik. (Földi László biztonságpolitikai szakértő, Magyar Rádió, február 18.)

Kósa Lajos valamikor okos ember volt. (Molnár Gyula szocialista politikus, ATV, február 18.)

Lehet, hogy volt rosszabb, kegyetlenebb, butább vezetője az országnak, de kicsinyesebb biztosan nem volt. (Para-Kovács Imre publicista Orbán Viktorról, Magyar Hang, február 19.)

Már többen szólnak be nekik, mint ahányan megsüvegelik őket. (Ujhelyi István szocialista politikus a Fidesz-politikusokról, ATV, február 19.)

A félrekezelt beteg már kezd azon gondolkodni, nem kellene-e másik orvost választania. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Népszava, február 20.)

Szijjártót valamikor beolthatták diplomácia ellen. (Szele Tamás újságíró ÚjZóna.blog, február 20.)

A Klubrádió húsz éve szól, miközben már nem először „hallgattatták el”. (Bréhm-Nagy Ferenc újságíró, Magyar Hírlap Online, február 20.)

Ha Fekete-Győr András megborotválkozna, megőszülne, megöregedne, meghízna és összemenne, akkor pont úgy nézne ki, mint Orbán Viktor. (Ceglédi Zoltán politológus, Facebook.com, február 21.)

Az ellenzéki rádióról készített dokumentációban a leggyakrabban használt kifejezés a száműzés volt. Száműzetésnek érzik a munkatársak, hogy a magáncégük elvesztette utolsó földi frekvenciáját is. A hatalmon lévők 11 év alatt apránként, egyesével vették el a 12 hullámhosszukat, február 14-én a fővárosit is, boldoguljanak az egyelőre nehezebben hozzáférhető online térben - ha képesek rá.

De mi van a másik oldalon? Vajon mi motiválja a kormányzati elképzeléseket? Erre kaphatunk választ Gajdics Ottó miskolci interjújából. Mielőtt azonban idézném, hogy miről beszélt a Szabad Föld című hetilap főszerkesztője, a Hír TV nemrégiben kinevezett tartalomigazgatója, ráadásul a Karc FM rádió főszerkesztője is, érdemes megemlíteni, hogy a KESMA nonprofit alapítvány által működtetett megyei lapok online változatán, a címoldal jobb sarkában van egy kallantyú. Ha az olvasó odakattint, megszólal a Karc FM élő adása. Néhány perce például Horváth Béla volt kisgazda politikus beszélt A hit pajzsa elnevezésű díjról.

Gajdics Ottó pedig kifejtette a közösségi rádiójáról: „Az elmúlt hónapokat azzal töltöttük, hogy az igényeknek megfelelően minél több helyen elérhető legyen az országban hagyományos földi sugárzással is.” (Borsod Online, 2021. február 17.) Kijelentése azért árulkodó, mert a kormányzati tényezők egybehangzóan hárítják el magukról a felelősséget, mondván, hogy semmi közük a Klubrádió száműzéséhez. Közben pedig előkészítették a terepet arra, hogy egy Budapestre és környékére sugárzó kormánypárti rádió országossá tágíthassa a vonzáskörzetét. Gajdics úr ugyanis elkottyantotta, hogy „Legalább húsz helyen szól hagyományos rádión a Karc FM.”

Most azonban még tovább is lépett. A vidéki Magyarországon immár nemcsak hallgatni lehet a nap 24 órájában sugárzott műsorait. Miskolc és környéke úgy is kapcsolódik hozzá, hogy a Karc FM délután 13 és 15 óra között helyi ügyekkel foglalkozik. Túlnyomórészt a megyei lapnál dolgozó újságírók közreműködésével. Összefoglalom a helyzetet. A kormányzat gondoskodott arról, hogy alig több mint egy évvel az országgyűlési választás előtt az ellenzék hangját fölerősítő Klubrádió eltűnjön a föld felszínéről. A hozzá közel álló rádiót pedig nemcsak hogy megtartja a technikailag könnyebben hozzáférhető analóg térben, hanem a vonzáskörzetét még ki is terjeszti az egész országra.

A lopakodva megvalósított rádiócserét nevezik médiapolitikának.        

A miniszterviselt Fidesz-politikus ugyebár közjegyző előtt rögzített kapcsolatba került egy csengeri asszonysággal. Az állítólagos örökösnő mindmáig tisztázatlan pénzügyi tanácsadásért papíron testált rá néhány százmillió forintot, külföldi bankrészvényeket, repülőgépgyári osztalékot és műkincseket. Rajta röhög a fél ország. 

Nincs kínosabb annál, mint amikor kinevetik a hatalom embereit. A szélhámosságnak látszó ügy bírósági szakaszában ez történik szegény Kósa Lajossal. Akadt olyan kollégám, aki azt írta róla, hogy az ország majdnem teljhatalmú ura elengedte a kezét. Ezt azonban mi, újságírók nem fogalmazzuk meg ilyen egyszerűen. Föld S. Péter például imigyen szóla: „A Fideszben főszabály, hogy lehet lopni, lehet erkölcstelennek lenni, mert mindez csak akkor bűn, ha kiderül. Kósa Lajos tehát megkapta a selyemzsinórt.”

Az a bizonyos selyemzsinór az oszmán birodalom viszonylag emberséges kivégzési módja volt. A szultán népes rokonságában mindig akadtak főhatalomra ácsingózók, és ha az uralkodó megunta az intrikájukat, selyemzsinórt küldött nekik. A megalázó elvérzés helyett a vérrokon hurokkal vethetett véget az életének. A XXI. századi selyemzsinór azt jelenti, hogy aki elveszítette az első ember bizalmát, jobban teszi, ha visszavonul, máskülönben a pártja megszabadul tőle. Ennek kultúrája az utóbbi években nálunk is kialakult.

Vida Ildikó, az adóhivatal vezetője kétségkívül megkapta a selyemzsinórt, miután kitiltották az Egyesült Államokból. Azóta ki hallott róla? Borkai Zsolt is megkapta, miután kirobbant a lyukas zoknis szexbotránya. Még megválasztották polgármesternek Győrben, aztán átadta székét egy párttársnak. Azóta eltűnt a nyilvánosság elől. Szájer szintén megkapta a selyemzsinórt. Lemászott a brüsszeli ereszcsatornáról, és némi kommunikációs kitérő után Orbán Viktor megalkotá róla a szultáni fermán (okirat) posztmodern változatát: „Amit Szájer József képviselőtársunk tett, az a mi politikai közösségünk értékrendjébe nem fér bele.” (Magyar Nemzet Online, 20.12.02.)

Az utókor felől nézve azonban mégse kapta meg a selyemzsinórt Farkas Flórián. Két választás között elüldögél a Parlamentben, elvégre ő a roma szavazatok záloga. Úgy rémlik, Kásler Miklós sem kapta meg, mert még ő az emberi erőforrás miniszter, noha sokszorosan bizonyította az alkalmatlanságát. Sőt, Orbán Viktor sem kapta meg a selyemzsinórt Angela Merkeltől. Ha a német kancellár látogatása idején megkapta volna, akkor Merkel lett volna a szultán, a mi miniszterelnökünk pedig a budai basa.

A jelek arra utalnak, hogy mi, nyilvánosan fogalmazó tollforgatók és egyéb közéleti személyiségek jobban tennénk, ha nem használnánk nyakra-főre a selyemzsinór kifejezést. Nem mindig fullasztó.    

Néhány példa

Vida Ildikó egy tünet. A selyemzsinór Orbán Viktornak szól. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, ATV, 2014. november 5.)

Selyemzsinórt a szultán küld a budai pasának. (Vári György újságíró, ATV, 2014. november 6.)

Számos újságíró és blogger szerint a német kancellár azért jön Budapestre, hogy képletesen átadja Orbán Viktor miniszterelnöknek a selyemzsinórt. (Kabai Domokos Lajos újságíró, Bekiáltás.blog, 2015. január 6.)

A választási megállapodás épp arról tanúskodik, hogy Farkas Flórián selyemzsinór helyett kegyelmet kapott. (Czene Gábor újságíró, Népszava, 2017. május 26.)

Molnár Gyula Bangónétól kapta a selyemzsinórt. (Ceglédi Zoltán politológus, ATV, 2018. május 24.)

Káslert múlt héten Balog Zoltán, most Bayer Zsolt támadta meg. Ez selyemzsinór. (Dalos György író, Facebook.com, 2020. április 20.)

A Fideszben főszabály, hogy lehet lopni, lehet erkölcstelennek lenni, mert mindez csak akkor bűn, ha kiderül. Kósa Lajos tehát megkapta a selyemzsinórt. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, 2021. február 17.)

Ma reggel a hangjára ébredtem. A Határok nélkül című műsort délutánonként sugározza ugyan a Kossuth Rádió, de olyankor még sosem hallottam. Másnap reggel azonban mindig meghallgatom az ismétlését, mert a japán zsebrádiót fél ötre állítottam be. Barna hangját ezer közül is megismerném. Van benne egy kis székelyes tájszólás. Sepsiszentgyörgyről származott el Temesvárra, hogy fizikát tanuljon az egyetemen.

Idestova fél évszázada ismerem. Pályakezdőként a Magyar Ifjúság című hetilapnál dolgoztam, és a Scinteia Tineretului nevű román testvérlap cseregyereke lettem néhány hétre. A bukaresti szerkesztőségben nem tudtak velem mit kezdeni. Átpasszoltak az ugyancsak Bukarestben szerkesztett Ifjúmunkáshoz, amely adott egy gépkocsit, és útikalauzként egy munkatársat. Bodó Barna végigvitt Erdélyen, majd Moldván és a Regáton is. Ő mutatott be egy csomó fiatal értelmiséginek, magyaroknak és románoknak, akikből a karácsonyi forradalom után miniszter meg államtitkár lett.

Addig is meglátogatott néhányszor az ÉS szerkesztőségében. Volt egy pillanat, midőn elnézést kértem tőle, hogy néhány percre magára hagyom. Ekkor nézett körül a szobámban, és megállapodásunkhoz híven válogatott a folyóiratok és könyvek között. Mire visszatértem, két halom tornyosult előtte. Az egyikben ama kiadványok, amelyeket átvihetett a határon, a másikban azok, amelyeket szívesen vinne haza, de tudja róluk, hogy tiltólistán vannak. Azért 1989 őszén magával vitte neki dedikált könyvemet a magyar történelem legutóbbi fél évezredéről. Elkobozták tőle, és egy évre eltiltották a külföldre utazástól. Szerencsére a néhány hét múlva bekövetkező forradalom elsöpörte az utazási zárlatot. 

Tőkés László temesvári református lelkész bizalmi embereként a barátom végigcsinálta a rendszerváltást. Egy ideig az RMDSZ alelnöke is volt. Elfelejtettük megbeszélni, hogy a kétezres évek közepén miért váltott, az eredmény szempontjából azonban mindegy is. Visszatért kedvenc témaköréhez, a szórványban élőkhöz, de most már nem riporterként, hanem terjedelmes szociográfiák és tanulmányok szerzőjeként. Megalapította a Kisebbségi Szórványkutató Központot, évkönyveket szerkesztett, nemzetközi konferenciákon adott elő, egyetemen tanított, és a tanítványait hozzám is elhozta.

Most pedig az Irodalmi Jelen nevű aradi kiadónál megjelent a Meggyötört valóság című, gyűjteményes kötete. Erről beszélt ma hajnalban. Kíváncsivá tett.

Tíz mondat Erdélyről

Magyarország a hazánk, de nem a szülőföldünk. Erdély a szülőföldünk, de nem a hazánk. (Beke György író, Erdélyi Napló, 1994. március 30.)

Orbán visszacsatolta Erdélyt, de jött vele egész Románia. (Bretter Zoltán SZDSZ-politikus, Új Dunántúli Napló, 2002. január 10.)

Erdély sokkal románabb, mint ahogy azt a magyarok gondolják, és sokkal magyarabb, mint ahogy a románok gondolják. (Sütő András író, Magyar Hírlap, 2002. június 22.)

Erdély tényleg egy ország. Magyarországot leginkább államnak látom. (Szálinger Balázs költő, Magyar Nemzet, 2012. június 9.)

Aki nem akarja Erdélyt, az nem fogja elveszíteni. (Parászka Boróka marosvásárhelyi újságíró, Mozgó Világ, 2013/9)

Az Erdély felé fordulás egyre nyilvánvalóbban a haszonszerzésről szól. A kebelbaráti szeretet mögött olcsó politikai stratégiák állnak. (Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíró, Vasárnapi Hírek, 2013. szeptember 22.)

Erdélyben azzal kezdjük az ismerkedést, hogy pálinkát töltünk a poharakba, nem politikát. (Orbán János Dénes költő, Drót.eu, 2016. február 10.)

A Fidesz lenyelte Erdélyt. (Gál Mária újságíró, Népszava, 2018. november 13.)

Erdély úgy van, hogy nincs, bár igény lenne rá. (Demeter Szilárd író, Előretolt Helyőrség, 2018. december 1.)

Ahol felnőttem, ott meg kellett tanulni megérteni a másikat. (Szabó T. Anna író a soknyelvű Erdélyről, 168 Óra, 2020. december 22.)

Valaha rádiókritikus voltam, ezzel magyarázható, hogy ma is hallgatom a Magyar Rádiót. A hírműsorai untatnak ugyan, olykor fel is háborítanak, abban azonban nem értek egyet a bősz bírálókkal, hogy megszűnt volna a közszolgálati jellege. Vannak gyermek-, ifjúsági, kisebbségi, vallási, ismeretterjesztő műsorai, amelyek alaposak, érdekesek, és érdemes őket figyelemmel kísérni. Ilyen volt például tegnap este egy beszélgetés. Thimár Attila, a Kortárs című folyóirat főszerkesztője bírta szóra Babits Antalt abból az alkalomból, hogy az ismert bibliakutató ötévnyi munkával elkészítette az Ószövetségi Szómutató Szótárt.

A kellemes hangú, kitűnő előadó készségű tudós szavaiból kiderült, hogy nem közvetítő nyelvből dolgozott. Az eredeti héber kifejezések előfordulási helyeit gyűjtötte össze. Ha könyvben gondolkodott volna, akkor nyolcezer A/4-es kézirat-oldalt kellett volna elküldenie egy kiadónak. Miután azonban feltételezte, hogy nincs magyar kiadó, mely nyomdapapírt és honoráriumot szánna egy hatalmas filológiai vállalkozásra, úgy döntött, hogy a Magyar Bibliatársulat honlapján jelenteti meg, és ingyen bocsátja a magamfajta érdeklődők rendelkezésére.

Tanultam ógörögül, kollokváltam latinból, szigorlatoztam Luther korabeli németből, de a héber valahogy kimaradt az egyetemi stúdiumokból. Ennek eddig nem éreztem különösebb hátrányát, ettől azonban még tisztában lehetek azzal, hogy Babits Antal sziszifuszi munkája hézagpótló. Ráadásul kifejtette: annyit kapott mestereitől, hogy amit most véghez vitt, azt közkinccsé szeretné tenni. Szavai őszintének hatottak, és gesztusa ritkaságszámba megy a mai szellemi életben. Amennyire meg tudom ítélni, a bibliai szómutató Széchenyi-díj gyanús teljesítmény. Van még egy hónap átadására március 15-én.

E díj a magyar tudósok legnagyobb állami kitüntetése. A nettó átlagkereset hatszorosát lehet érte kapni. 259300-at hatszor, vagyis 1555800 forintot. Ötévnyi munkáért nem sok, de mert a szótár szerzője már a 67. évét tapossa, járna neki életfogytig a legkisebb öregségi nyugdíj (28500 forint) 425 százaléka is. Havonta 121125, évente pedig 1453500 forint. Ennyiből részletekben talán kijönne az elmaradt és megérdemelt kiadói honorárium ellenértéke. A magyar hebraisztika kimagasló teljesítményéért Babits Antalnak már „csak” kérnie kéne azt a fránya díjat. A tegnap este hallottak alapján az a benyomásom, hogy ez tőle nem várható. Szerénységéből aligha telik kérelemre.