A szombat délelőtt kirobbant botrány óta hetvenkét óra telt el. Vajon e „csoda” csupán három napig tart-e? Van-e még annyi gyúanyag benne, hogy kitartson a jövő hétfőig, amikor Orbán Viktor is az országgyűlési képviselők elé áll, hogy számot adjon arról, amit a legutóbbi napokban csinált? Vagy amit csinálnia kellett volna, például elbocsáthatta volna állásából a Petőfi Irodalmi Múzeum botránykeltő főigazgatóját.

Akitől egyébként a beosztottjai már elhatárolódtak. Elmagyarázták Demeter Szilárdnak, hogy egy köztisztviselő miért nem sodródhat az aktuálpolitikával, miért nem gyakorolhatja a publicisták máskülönben érdekes mesterségét. A publicisztika ugyanis tartalmilag állásfoglalást jelent, és egy állami főtisztviselőnek nem illik véleményt nyilvánítania a közvéleményt megosztó kérdésekben. Az elhatárolódást százan írták alá a PIM és a tagintézmények mintegy kétszáz munkatársából. Ez azért felér egy elbocsátással, amit tegnap a Parlamentben az ellenzéki honatyák is követeltek.

Külön-külön szólaltak meg a DK, az MSZP, az LMP és a Párbeszéd képviseletében. (A Jobbik tudomásom szerint hallgatott, a Momentum pedig egyelőre nem parlamenti párt.) Számon kérték a sorosozó és gázkamrázó Demetert Varga Mihály miniszterelnök-helyettesen, aki mondott ugyan valamit, de nem neki kellett volna útilaput kötnie a múzeumigazgató talpára. A botrány szóba került a külföldi sajtóban is, és a lángja nagyobb lehetett volna, ha a cikkírók a magyarországi skandalumhoz fűzhették volna, hogy az ellenzéki pártok közösen követelték az irodalmi főfunkcionárius eltávolítását. Mi több: szombat délután és vasárnap azt is eldönthették volna, hogy hétfőn kivonulnak a parlamentből, ha Demeter szilárd marad a főigazgatói székben.

Dönthettek persze úgy is, hogy ez a botrány nem elég horderejű a közös fellépéshez. A parlamenti bojkotthoz olyan eseményre lett volna szükség, amely megmozgatta az egész társadalmat. Van azonban egy életszerűbb magyarázat is az ellenzéki visszafogottságra. Tegnap, az ATV vitaműsorában szóhoz jutott Murányi András, és a Párbeszéd kommunikációs igazgatója ezt mondta az ellenzéki pártokról: „Sokszínű, de egyet akaró massza.” A massza szerintem is stimmel, ami pedig az egyet akarást illeti, a jelek szerint leginkább abban nyilvánult meg, hogy őfelsége ellenzéke nem kívánta közös akcióval fölerősíteni az Orbán-kormány amúgy is mértéktelenül eltúlzott nemzetközi visszhangját.   

A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója azt mondta magáról, hogy ő hobbi szinten űzi a szépirodalmat. Ha így van, nem várható el tőle, hogy  tisztán lásson műfaji kérdésekben. Könnyen bekövetkezhet, hogy félrelép, és tévúton találja magát. Heti egy publicisztikával véleményvezérnek szegődött az Origóhoz, és lám, nagy hírre vergődött jegyzetében olyan metaforát használt, amely talán még az állásába is kerülhet.

A metafora ugyebár képes beszéd, sűrített hasonlat. Van azonban egy mélyebb értelme is: egymástól távol eső dolgokat ránt össze, kimutatja a belső közelségüket. Demeter Szilárd ezzel próbálkozott, amikor Európát Soros György gázkamrájának nevezte, és szerinte a magyarokat „a liberális Führer” mérgező gáza fojtogatja. Csakhogy félő, mélyben sem létező összefüggés Amerikában élő hazánkfiát és a nagyüzemi népirtást összefércelni. Ráadásul az erőltetett, szerencsétlen, ügyetlen hasonlat akaratlanul is érzékeny ponton találta el a miniszterelnöki kommunikációt.

A politikai korrektség azt jelenti, hogy vannak olyan szavak, amelyek használata vagy összekapcsolása következménnyel járhat. Alkalmazóik, hangoztatóik kizárhatják magukat a szalonból, a kávéházból, mai értelemben pedig a nyilvánosság még hatásosabb fórumairól. De mert a túlsúlyban lévő kormánypárti sajtó harcot hirdetett a liberális PC ellen, Demeter Szilárd miért ne gondolhatta volna, hogy a zsidók tragédiáját, sőt a mögöttünk hagyott évszázad legsúlyosabb (gázkamrás) népirtását összehozza a holokauszt-túlélő Soros György nevével. Csak épp azt nem vette figyelembe, amiben Orbán Viktor abszolút következetes: távol tartja magát a zsidózástól, az antiszemitizmusnak még a látszatától is.

Kalapban ül be a zsinagógába, különösen akkor, ha Netanjahu miniszterelnök Budapesten jár, és olykor jiddis szavakat is kever a mondataiba, például a córeszt. Politikai érdeke fűződik ahhoz, hogy Soros zsidóságát és a zsidó tragédiát jelképező gázkamrát kivegye a szóba- és összehozható fogalmak tárházából. Ezt igazán tudhatta volna kedvenc kultúrpolitikusa, akit csupán az menthet meg a kirúgástól, ha azok a fránya ellenzéki pártok ma a Parlamentben közösen követelik az irodalmi főtisztviselő eltávolítását. Orbán dacból meghosszabbíthatja ugyan Demeter Szilárdot Bicskéig, a gázkamrás hasonlat azonban már visszhangzik Nyugat-Európában és Izraelben is.

Vajon a magyar miniszterelnök kész-e a véleményvezér-áldozatra? S ami ezzel egyet jelent: reálisan mérlegeli-e a nemzetközi botránnyá fajult helyzetet?

Tíz mondat Orbán Viktortól

Magyarországon nem tűrünk semmiféle rasszista és antiszemita kijelentést. (Hírszerző.hu, 2010. július 25.)

Mi, magyarok megvédjük zsidó honfitársainkat. (Parlamenti TV, 2012. december 3.)

/Sorosról/ Az érvek súlya, és nem az érvek gazdájának származása számít. Mindenki ismeri a kormány álláspontját, az antiszemitizmussal szembeni zéró toleranciát. (Miniszterelnök.hu, 2017. június 27.)

Magyarország kormánya egy korábbi időszakban hibát, sőt bűnt követett el, amikor nem védte meg Magyarország zsidó származású polgárait. (Miniszterelnök.hu, 2017. július 18.)

/Netanjahuról/ Magyarországon jelentős zsidó kisebbség él. Nyilvánvalóvá tettem a miniszterelnök úr számára, hogy az ő biztonságukat, akik magyar állampolgárok, a magyar állam teljes mértékben garantálja. (Miniszterelnök.hu, 2017. július 18.)

Az antiszemitizmus erősödését Európában meg kell fékezni. (Miniszterelnök.hu, 2017. július 18.)

A zsidó származású polgárok Magyarországon a kormány védelme alatt állnak. (Origo.hu, 2018. július 19.)

Magyarország kormánya a zéró tolerancia politikáját követi az antiszemitizmus kérdésében. (Magyar Távirati Iroda, 2018. december 6.)

A legkeményebb törvényeink nekünk vannak az antiszemitizmus ellen Európában. (Die Zeit, 2020. november 26.)

Vállalom, hogy mindenkit kritizálok a politikai véleményéért - még azokat is, akik zsidók. (Die Zeit, 2020. november 26.)

 A legutóbbi napokban Orbán csatázott, Kövér stukázott, Demeter Sz. sorosozott, Szél B. gatyázott, Lendvai káslerezett, Kuncze pedig pintérezett. Lefülelt mondatok.

Mindenki vigyázzon magára, és ne beszéljen a régi barátai ellen, mert újakat kijárási tilalom idején nagyon nehéz szerezni. (Rab László újságíró, VárosiKurír.hu, november 22.)

Vajon tisztában van-e az ellenzék azzal, hogy 2022 az utolsó lehetőség a békés hatalomváltásra? (Bruck András író, Facebook.com, november 22.)

Amerika nem nézi jó szemmel, hogy Magyarország Kína egyik tartománya. (Simonyi András volt washingtoni nagykövet, Klubrádió, november 23.)

Mire ezek eltűnnek innen, már nem lesz senki, aki emlékezne arra, milyen egy normális ország, (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, november 23.)

Kilóg mindenünk a gatyából. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, ATV, november 24.)

Politikai karanténban tartják az emberminisztert. (Lendvai Ildikó szocialista politikus Kásler Miklósról, ATV, november 25.)

Orbán ezt alaposan benézte. (Pikó András józsefvárosi polgármester a kormányzati járványkezelésről, 168 Óra, november 25.)

Sajnos a politikusok főleg a politikáról beszélnek, nem éppen tudományos igénnyel. (Csányi Vilmos viselkedéskutató, Magyar Narancs, november 26.)

Az ellenzék nem erősödött, csak egységessé vált. (Závecz Tibor közvélemény-kutató, ATV, november 26.)

A kultúrharc visszatérés a régi időkhöz. (Szinetár Miklós rendező, Színház Online, november 26.)

Ne féljünk a hadiállapottól, már igazán nincs miért. (Trombitás Kristóf publicista, Magyar Nemzet Online, november 26.)

Az írói karantént régebben elefántcsonttoronynak hívták. (Bödőcs Tibor humorista, Élet és Irodalom, november 27.)

A vírussal egy brutálisan legatyásodott egészségügynek kell megküzdenie. (Szél Bernadett volt LMP-politikus, BaHír.hu, november 27.)

Két csatatér van: a kórházakban és az iskolákban. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, november 27.)

Senki sem tévedhetetlen. Alig merem leírni: ő sem. (Dévényi István újságíró, Magyar Hang, november 27.)

Lassan már triciklit se vezethet önállóan. (Tamás Ervin újságíró Kásler Miklósról, Facebook.com, november 27.)

Pintér Sándor Orbán legkevesebbet szereplő minisztere. (Kuncze Gábor liberális politikus, HírKlikk.hu, november 28.)

A NER addig marad fenn, amíg Orbán fenn tudja tartani a jelenlétével. (Béndek Péter publicista, 1000leütés.blog, november 28.)

A magyar ellenzék az elmúlt évtizedben stukákat megszégyenítő zuhanórepülésbe kezdett. (Kövér László Fidesz-politikus, Magyar Hírlap Online, november 28.)

Soros György a liberális Führer. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Origo.hu, november 28.)

Demeter Szilárd Orbán Viktor legfontosabb bizalmasa a kultúrpolitikában. (Schein Gábor író, 444.hu, november 29.)

Vita alakult ki a közösségi üzenőfalon, és az egyik hozzászóló eltért a tárgytól. Ezt írta Orbán Viktorról: „A média elkezdte mosni az ordas kijelentését: ’agyagba döngöljük a komcsikat’. Ott voltam, hallottam.” Helyére tette egy másik hozzászóló, aki kétségbe vonta, hogy a kommentelő 1989-ben ott lett volna a zalaegerszegi főtéren. Az illető nem tiltakozott. Tudomásul vette, hogy pontatlanságon és füllentésen kapták rajta. Nem nagy ügy, a digitális térben gyakran történik ilyesmi. Ettől azonban még érdemes utánanézni a részleteknek.    

Az ellenzéki csoportosulások 1989 nyarán akciót indítottak, hogy a „levitézlett” MSZMP-politikusok adják vissza az országgyűlési mandátumukat. Például Aczél György Baranyában, Cservenka Ferencné Pest megyében, Pap János Veszprém megyében és Varga Gyula Zalában. Október 12-én, kedden délután nagygyűlést tartottak az egerszegi Dísz-téren. A Zalai Hírlapban megjelent fényképen emberfejek sokasága látszik, a háttérben villanyoszlopok és zászlók, a pódiumon pedig Dr. Marx Gyula nyugalmazott körzeti orvos beszélt, az MDF képviselőjelöltje. Felszólalt még a közeli Keszthelyen lakó Csengey Dénes, az MDF alelnöke, a Fidesz képviseletében pedig Orbán Viktor is.

A jelenlegi miniszterelnök a Zalai Hírlap tudósítása szerint kifejtette, hogy a szocializmus miként emelt falat az emberek közé. De a kommunistákat nem ő döngölte agyagba, hanem a mellette álló Németh Zsolt, aki napjainkban az országgyűlés külügyi bizottságát vezeti. A kiszólástól Marx doktor elhatárolta magát a megyei napilap másnapi számában, mondván, hogy a kommunisták nélkül nem lehet kormányozni Magyarországot. A helyzet megértéséhez tudni érdemes, hogy október 7-én megalakult az MSZP, amelyet sokan Pozsgay Imre pártjának véltek, márpedig az MDF ügyvezető elnöke Bíró Zoltán volt, Pozsgay régi harcostársa, aki október 21-én mondott le, hogy átadja a helyét Antall Józsefnek.   

A megyei újságban megjelent két hozzászólás is. „A Ganz Szerelvény és Gépgyártó Vállalat összevont MSZMP-taggyűlése” nyílt levelet intézett az agyagba döngölő Fidesz-politikushoz: „Németh Úr! A Fiatal Demokraták Szövetségének még sokat kell tapasztalnia, hogy ’felnőtt’ módon, az országért érzett valódi felelősséggel politizáljon.” A másik levelet 13 MDF-közeli személyiség írta alá, és 31 év múltán sem érdektelen: „Csak a vak, illetve az elvakult ember nem látja, mire számíthat egy fideszesek által esetlegesen uralt demokratikus, békés, vérontás-mentes, szebb jövőben.”

 Ma van a kétszázadik születésnapja. Ez kettőnkön kívül mást aligha foglalkoztat. A másik jegyzetíró Hegyi Gyula publicista és filmkritikus, akit hivatásos politikusként nemrégiben választottak meg ismét az MSZP alelnökévé. Nehéz eldönteni, hogy Gyuszi tegnap, a Népszava hasábjain milyen minőségében emlékezett meg Friedrich Engelsről.

Mindenesetre terjedelmes cikkében az Angliában gyárosként élt német értelmiségi életrevalóságáról, valóságközelíségéről értekezett. Ráadásul arról is, hogy az alkotótárs halála (1883) után még tucatnyi évet adott neki a sors, hogy ama korszakot is értelmezhesse, melyet Marx már nem élhetett meg. Azt én fűzöm hozzá, hogy erre a néhány esztendőre esik levelezése a német szociáldemokrácia „atyjával”, August Bebellel. Kiderül, hogy Bebel párttársai már a Bundestagban politizáltak, az 1871-ben egyesített Németország parlamentjében, és a vezetőség azon töprengett, hogy a korabeli nyilvánosság fórumain miként lehetne egységesebb képet mutatni magukról.

Bebel úgy vélte, hogy az volna a legkézenfekvőbb megoldás, ha megvásárolnák a velük rokonszenvező újságokat, és katonás hálózatot hoznának létre belőlük. Engels nem beszélte le erről, felvillantotta azonban a másik, talán gyümölcsözőbb lehetőséget is. Elismerte, hogy a közös nézetrendszerükhöz közel álló sajtó rövid pórázra fogható, ha a párt kicsi, és szektaszerűen működik. De ha milliós tömegpárttá terebélyesedett, mint a XIX. század kilencvenes éveiben a német szocdemek, akkor „A ’művelt’ elemek beözönlésével több játéktérre van szükség…Minél előbb berendezkedtek erre a helyzetre, annál jobb… Jobb, ha ti engeditek eljönni úgy, hogy eleve a ti erkölcsi befolyásotok alatt marad, és nem ellenkezőleg, veletek szemben keletkezik.”

Összefoglalom Engels okfejtését: ha egy párt szellemi ösztönzéseket szeretne kapni értelmiségi köröktől, akkor békén kell hagynia a szerkesztőségek tulajdonviszonyait, le kell mondania a hálózattá szervezésükről. Máskülönben csak propaganda-eszközökre tehet szert, és ami ezzel jár: az újságírók elemző munkáját óhatatlanul frontharcos szolgálattá silányítja. Vajon csak én olvasom ki a százhúszon-valahány éve megfogalmazott sorokból, hogy Engels a mai magyar nyilvánosság talán legnagyobb ellentmondását feszegette?

Az iménti eszmefuttatáson nemcsak a választási törvény módosításával összeterelt ellenzéki pártoknak kéne eltűnődniük. A Fidesz nevű kormánypártnak is, KESMA bokrétával a kalpagján.

Klecska Ernő 1963. január 5-én született, és a fehérvári József Attila Gimnáziumban érettségizett. Orbán Viktor 1963. május 31-én született, és a fehérvári Teleki Blanka Gimnáziumban érettségizett. Székesfehérvár nem nagy város. Könnyen elképzelhető, hogy a két kamasz fiú ismerte egymást. Az egyikből miniszterelnök lett, a másikból gazdasági újságíró. Az utóbbi bejárt a cégbíróságra, hogy böngéssze a vállalkozások adatait. Sokat tudott szűkebb pátriájáról.

Akkor ismertem meg, amikor a megyei napilap ünnepelte a 125. születésnapját. Az alig egy éve miniszterelnök imigyen üdvözölte a helybéli újságírókat: „Gratulálok a Fejér Megyei Hírlapnak és mindenkinek, aki Székesfehérváron a nyilvánosságban dolgozik. A gratuláció alól csak kevesen kivételek, de ők tudni fogják majd, hogy rájuk gondoltam.” (Fejér Megyei Hírlap, 1999.07.01.) Eszem ágában sincs párhuzamot vonni Orbán Viktor megnyilvánulása és nemzedéktársa, Klecska Ernő minap bekövetkezett elmúlása között. A miniszterelnök nem annyira kicsinyes, hogy személyesen bosszulja meg a nyilvánosság képviselőit, akik szimatolnak az ügyei körül. Mégis az a benyomásom, hogy van némi összefüggés a két fehérvári gimnazista életútja között.

2016 végén valaki meghekkelte Orbán Viktor karácsonyi interjúját. A Fejér Megyei Hírlap néhány helyen olyan betoldásokkal közölte a terjedelmes beszélgetést, amelyek nevetségessé tették a miniszterelnök kijelentéseit. Az újság két szerkesztőjét kirúgták, az egyik Klecska Ernő volt. A jogi eljárás két évig tartott, végül a bíróság felmentette őket. (Mást ítéltek el a hekkelésért.) A volt szerkesztő jövedelme felére csökkent, alkalmi munkákból próbált megélni, majd Angliába ment dolgozni. A koronavírus itthon találta. Hiába jelentkezett a körzeti orvosnál, nem tesztelték, és 58. évében halt bele a fertőzésbe. Még sokáig élhetett volna.

Akik tegnap emlékeztek meg róla, azok szerint a karácsonyi interjú hekkeléséért kirúgott újságíró hunyt el. Nem hiszem, hogy bántó szándékkal választották volna a hangzatos címeket, csak talán nem tudták, hogy egyetlen vidéki újságíróként ugyanabban az évben kapta meg a Szabad Sajtó Alapítvány díját, amikor derékba tört a pályája. Az egyik interjúban el is mondta, hogy miután híre ment a szakmai kitüntetésnek, megritkult körülötte a levegő. A többit már tudjuk, de azért nem árt megnézni az alább olvasható összeállítást. Kiderül belőle, hogy kit veszítettünk el.    

Tíz mondat Klecska Ernőtől

Mostanában sokat hallani, hogy Torgyán József beteg. Ezt régebben is mondták páran, de őket már kizárták a pártból. (Fejér Megyei Hírlap, 2001. február 10.)

Ahol az elit van hatalmon, ott az egész nép van ellenzékben. (Fejér Megyei Hírlap, 2001. július 30.)

Most, hogy végképp nincs jelentőségük a sorompóknak, sokkal jobban látszanak a korlátaink. (Fejér Megyei Hírlap, 2004. május 12.)

/Az MSZP-ről/ Roppant nehéz megújulni ott, ahol nincs fül az újra. (Fejér Megyei Hírlap, 2010. június 7.)

A világ szégyene, hogy az Országházban repked a „Takaroggyá!” és a „szarházi”. Hát nincs, aki rendre intené az öltönyös kocsmatöltelékeket? (Fejér Megyei Hírlap, 2012. március 7.)

/A választási kampányról/ A politikusok minden görbe fát átadnak. (Fejér Megyei Hírlap, 2014. február 3.)

A baj az, ha valaki előbb lesz politikus, aztán gazdag. (Fejér Megyei Hírlap, 2014. február 6.)

Írástudó alig maradt a lapoknál, mindent a Mészáros Lőrincék érdekkörébe szervezett Mediaworks alá lapátoltak. (Hír TV, 2018. február 27.)

Húsz évig kimondottan harcos újságíró voltam. (24.hu, 2018. április 7.)

Felségsértési per volt. (Klubrádió, 2019. szeptember 10.)

Kollégám is régi bútordarab a hazai sajtóban. Ha összefutunk, félreülünk, és kibeszélgetjük magunkat. Most, pandémia idején inkább csak telefonon érintkezünk. Tegnap például a maga csipkelődő modorában kifejtette, hogy hiányzott egy mondat a Rogán zsebében van-e az ellenzéki sajtó? című bejegyzésemből.

Szerinte nem azzal kellett volna befejezni, hogy „Orbán Viktor a mi adóforintjainkból juttatott ellenzéki médiumoknak, hogy az Európai Unió előtt fenntartsa a sajtószabadság látszatát." Kollégám azt fűzte volna hozzá, hogy 1994 és 1998 között Horn Gyula kérte a Postabanktól, tartsa életben a Magyar Nemzetet. Igaz, hogy akkor még nem voltunk az Európai Unió tagja, de miniszterelnökünk „a művelt Nyugat” előtt akarta fenntartani a sajtószabadság látszatát.

A Médianaplóban 2500 karakter egy bejegyzés terjedelme, márpedig ebbe csak egy téma fér bele. Ez volt az, amit a tegnap megfogalmaztam. Kihúzhattam volna persze néhány jelzőt, hogy helyet szorítsak ama egyetlen mondatnak. Nem biztos azonban, hogy azt írtam volna, amit a kollégám javasolt. Már nem kérdezhetem meg Horn Gyulát, mire is kérte Princz Gábort, a Postabank elnök-vezérigazgatóját. Azt viszont tudom róla, hogy épp úgy szükséges rossznak vélte a nyilvánosságot, mint Orbán Viktor. Sőt, a nyilvánosság megítélésében a Kádár-rendszer hajdani funkcionáriusaként még messzebbről is indult, mint az egy nemzedékkel fiatalabb Fidesz-politikus. Az MSZP elnökeként azonban már nem engedhette meg magának a rendszerváltás előtti médiaszemléletet.

Kormányzati hirdetésekkel és állami vállalatok reklámjaival támogatta a másik oldal zászlóshahóját, amely később jelentős szerepet játszott abban, hogy a széttagolódott ellenzék a Fidesz irányításával tért magához, majd egy választási ciklusra foghatta is a kormányrudat. S bár a szociálliberális kormány országlása alatt a nyilvánosság hozzá közel álló fórumai túlsúlyra tettek szert, nem érték el azt a koncentrátumot, amelyet az Orbánék szervezte kormánypárti nyilvánosság a legutóbbi évtizedben megvalósított.

2002 és 2010 között a Medgyessy-, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány árnyékában a Fidesz kiépítette a maga médiabirodalmát. Vajon azért építhette-é ki, mert az említett miniszterelnökök ügyetlenek voltak a médiapolitikában? Vagy plurális médiaszemléletükből telt arra, hogy elviseljék az ellenzéki orgánumokat? Mindenesetre Orbán Viktor náluk sokkal határozottabban képviseli azt a felfogást, hogy nemcsak a saját sajtóját kell kordában tartani, hanem az ellenzéki pártokét is.

A miniszterelnöki kabinetiroda vezetője ritkán áll a nyilvánosság elé. Most nem kerülhette ki annak egyik fórumát, hivataláról kellett beszámolni egy országgyűlés bizottságnak. Az ellenzéki képviselők persze számon kérték rajta a propaganda akciókra költött milliárdokat. Erre olyan tekervényesen válaszolt, hogy hosszú okfejtését nem hozhatom a hét legérdekesebb mondataiból összeállított válogatásban. E bejegyzésben mégis érdemes szó szerint idézni, hogy ízlelgethessük a benne rejlő tartalmat.

Rogán Antal az élő beszéd lazaságával fogalmazott: „Jó néhány olyan baloldali médium van, a Népszavát is beleértve, de akár az RTL Klubig vagy az ATV-ig bezárólag, aki ha ebben az időszakban nem részesült volna a kormányzati kommunikációs költésekből, akkor nehezebben tudta volna sikeresen zárni ezt az évet.” Szíven ütött az intézmények leakizása, ettől azonban még őszintének hatott a megnyilatkozás. Azt jelenti, hogy megkérdőjelezhető az említett orgánumok végrehajtó hatalmat illető bírálata. A Média1.hu nevű portál meg is kérdezte erről a három cég szakmai vezetőit. Az RTL Klub és az ATV udvariasan elkente a választ, a Népszava főszerkesztője - aki a kinevezése előtt politikai szakíróként szerzett magának nevet -, önérzetesen felelt.

Neki is jól jönnek a hirdetések, ez azonban nem zavarja abban, hogy olyan cikkeket közöljön, amelyektől felszalad a hatalomban lévők szemöldöke. Elődje másként fogalmazott, amidőn egy szaklap annak idején ugyanezt az ellentmondást feszegette. Azt állította, hogy jogában áll nem közölni ama kormányzati hirdetéseket, amelyek szellemisége ellentétes az újságjában megjelent cikkekével. Azóta leváltották, és nem lepődnek meg, ha kiderülne, hogy a laptulajdonos ezt az interjút is felrótta neki. Mindazonáltal szerkesztői tevékenységét kevésbé jellemezte, hogy miközben a munkatársai fürkészték a hatalom gyakorlását, az újságban megjelent hirdetések a kormányt dicsérték.

Rogán miniszter őszinte megnyilvánulásáról sok tapasztalatunk és kevés adatunk van. Annyi azért tudható, hogy tavaly a Népszava hirdetési bevételeiből valamivel több mint 50 százalékot a kormányzati kommunikáció és az állami cégek reklámja tett ki. Jövőre talán befutnak az idei számok, esetleg még az RTL Klubtól és az ATV-től is. Addig pedig elkönyvelhető, hogy Orbán Viktor a mi adóforintjainkból juttat ellenzéki médiumoknak, hogy az Európai Unió előtt fenntartsa a sajtószabadság látszatát.              

Tegnap figyelemre méltó születésnapi ajándékot kaptam: azonnali hatállyal leváltották a legolvasottabb hírportál vezetőit. Novemberben eddig 16 Médianapló-bejegyzés látott napvilágot az Index fejléce alatt. A digitális „hangerősítő” révén 23 nap alatt 140 ezer olvasóra tettem szert, meg is kérdezték tőlem néhányan, mihez kezdek majd.

Sem a régi, sem az új Index-szel nem volt kapcsolatom. Szakmai jellegű jegyzeteimet az Indamédia szerkesztői választották megjelenésre, akiket szintén nem ismerek. Most az utóbbi cég nevére vette az Indexet, és az immár közös tulajdonos érvényesítheti az akaratát, jelentsen ez bármit is. Azon viszont érdemes eltűnődni, hogy a szűkszavú Indamédia-közleményből ellentmondás rajzolódik ki. Miközben megköszönik Szombathy Pálnak és munkatársainak, hogy a nyári válság után visszaszerezték az elvesztett olvasókat, és újra egymillió fölé tornázták a látogatottságot, a kirúgás okaként azt nevezték meg, hogy nem sikerült nyereségessé tenni az Indexet.

De ha a tulajdonosok lehetőséget adtak arra, hogy a főszerkesztő hosszabb távra rendezkedjen be, akkor első lépésként komoly eredmény az olvasottság visszaszerzése. Utána pedig, a következő negyedévben megteremthetőek lehettek volna a nyereségesség feltételei is. Amennyiben ezt a lehetőséget menet közben megvonják az Index nemrégiben kinevezett főszerkesztőjétől, akkor bizony feltételeztető, hogy az ellentmondásos okfejtés mögött más indok húzódik meg. Például az, hogy néhány napja a kormánypárti sajtóban támadás indult a tegnapig létező Index ellen. Az Origón olvastam, hogy a rivális hírportál kétszer is álhírt gyártott. Oké, tételezzük fel, hogy csakugyan így volt. Ám ha három hónap alatt két álhír miatt a tulajdonosok megszabadultak az Index főszerkesztőjétől és a helyettesétől, akkor az Origo főszerkesztőjét és helyettesét naponta kéne leváltani.

Számomra az Index legutóbbi negyedévét három mértékadó idézet fémjelzi. Sztankóczy András, a szintén leváltott vezető szerkesztő szeptember 14-én ezt mondta a Spirit FM stúdiójában: „Próbáltam minél többet megmenteni a régi Indexből.” A régi Index főszerkesztője, Dull Szabolcs november 20-án így nyilatkozott a SzabadPécs.hu-n az új Indexről: „Bárki bármit mondhat, ez a lap már nem ugyanaz.” Tanács István, az egyik legjobb magyar riporter-újságíró pedig tegnap, a Facebookon imigyen jellemezte az átalakítási folyamatot: „Jó volt a Szombathyék Indexe (is).” Egyelőre ezen a vonalon értelmezem a újabb Index-válságot.

A legnépesebb újságíró szervezet kihirdette a pályázat idei eredményét. Pápai Gábor kapta a nagy hírre vergődött Krisztus-rajzáért. A keresztfán egy sovány férfi, a karikaturista nem jelzi, hogy kicsoda. A római birodalom idején a keresztre feszítés volt a leggyakoribb kivégzési mód, ezért bárki lehetett. De száz Népszava-olvasóból kilencvenkilencen alighanem Jézussal azonosították. Tőle jobbra egy szónoki pulpitus, mögötte alacsony hölgy, vonásaiban felismerhető az országos tiszti főorvos. Szájából képregény-buborék kunkorodik ezzel a szöveggel: „Alapbetegsége függőséget okozott.”

Kiverte a biztosítékot a kormánypárti sajtóban. Holott a karikaturista csak idézte Müller Cecíliát, aki úgy próbálta jelentékteleníteni az áldozatok számát, hogy alapbetegségekre vezette vissza a haláluk okát. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége pedig nem politikai, hanem esztétikai szempontból ítélte meg a rajzokat. A két fillérről már csak az én korosztályom tudja, hogy a múlt század közepén tíz fillérbe került egy Stollwerk, amely a fogaink közé ragadt. Ha nem volt meg az öt darab lyukas kétfilléres, a svájci sapka bojtjára húztuk azt az egyet. Később, a mindennapi életben elveszítette az értékét, ám a művészetben felértékelődött. Szakmai díj, nem az állam adja, hanem a kollégák szavazzák meg.

A politikai karikaturisták példaképe, Kaján Tibor eltávozott az élők sorából, a vajdasági Léphaft Pál pedig a Heti Válasz megszüntetésével kiszorult az itteni sajtóból. Pápai Gábor méltó utódjuknak bizonyult. Van viszont valami, ami túlmutat a díj jelentőségén. Azt írta Gábor a közösségi üzenőfalára, hogy „Jobb a blog, mert onnan nem tűnik el a múlt.” Kiderült, hogy „a 2017 előtti Népszavák elvesztek”. Bizonyára a napilap online változatára gondolt, amelyet ezek szerint úgy újítottak fel, hogy a régi évfolyamok eltűntek a digitális térből. Ez meg-megtörténik, például több száz Médianapló-bejegyzésem enyészett el, amikor a Klubháló.hu nevű diákportál új köntöst kapott.

Ilyen baleset nem érhet, ha a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban üldögélek, hátam mögött a bekötött újság-évfolyamokkal. Ha majd túl leszünk ezen a fránya pandémián, és újra látogathatom a legendás galériát, a papír alapú Népszavában megkeresem a díjnyertes rajzot. Valamikor tavasszal jelent meg, amidőn naponta húsznál kevesebben haltak meg koronavírus-fertőzésben. Vajon most, hogy száz fölé emelkedett a számuk, mit adna Pápai Gábor a tiszti főorvos szájába?