A kisgazda politikus nemrégiben bekövetkezett halála óta sok nekrológ jelent meg róla. Az egyik legérdekesebb Szele Tamásé volt, aki azt fejtegette, hogy Torgyán József majd’ mindenkit beperelt, aki interjú közben elmondott szavait átalakította. Sok Torgyán-szöveget olvastam, és kétségtelen, hogy csak úgy hemzsegtek bennük a „kérem tisztelettel”, „kérem szépen” és egyéb töltelékszavak. Annyira parodisztikussá (eltúlzottá, felnagyítottá) tették a textust, hogy már nem is nagyon lehetett parodizálni. Torgyán József maga volt a Torgyán-paródia.

Azon tűnődöm, vajon a töltelékszavas beszélgetések attól váltak-e parodisztikussá, mert a Torgyánnal szót váltó újságírók nem mertek hozzányúlni a szövegéhez, vagy attól, mert nem is akartak. Az utóbbi változatot egy Magyar Narancs-számhoz kapcsolom. Az első Orbán-kormány második embere a szolgálati gépkocsiján utazott valahová, amidőn felhívták a hetilap szerkesztőségéből. A mezőgazdasági és vidékfejlesztési miniszter csak úgy, „séróból” adott interjút, amit a kaján újságíró szó szerint közölt. A körülményesen, nyakatekerten megfogalmazott, bőbeszédű, fecsegő, locsi-fecsi, locsogó, szószátyár szöveg divatot teremtett.

Ezt az idézési technikát a rendszerváltás után induló újságírók játszi könnyedséggel sajátították el. Ha közéleti személyiséggel beszélgettek, előszeretettel jellemezték a sajátos szóhasználatával. Közelítésmódjuk azért hatott újításnak az évezred küszöbén, mert a rendszerváltás előtt szocializálódott újságírók másként értelmezték az interjú műfaját. Nagyobb tisztelettel kezeltük az interjúalanyt, és stilizáltuk a szavait, ha úgy éreztük, hogy nem találja a helyes kifejezést, vagy nem elég változatos a szókincse. Ezért a Kádár-korszak sajtójában sok interjú érdekesebb lett, többet ért az alanyánál.

Üdítő kivétel Bertha Bulcsu, aki úgy egyénitette a beszélgetőpartnereit, hogy a szövegükből nemcsak az egyéniségük bontakozott ki, hanem a jellemük is. Azért volt érdemes kötetben megjelentetni a portrénak is beillő interjúit, mert olvasás közben nemcsak a hangját vélem hallani, hanem felidéződik a múlt század utolsó harmada is. A szó szerint, sőt betűhíven idéző mai újságírók merőben másként, számon kérőbben adják közre a beszélgetőpartnereiket. Közülük Nagy József stílusában érzékelem leginkább a Bertha Bulcsúéhoz hasonlítható, tiszteletteljes csipkelődést.     

Tegnap csaknem egy órán át válaszolt a műsorvezető kérdéseire. A Demokratikus Koalíció nevű párt elnökét azért hívták az InfoRádió stúdiójába, mert két nappal korábban évértékelő beszédet mondott, amely valamivel több mint negyven percig tartott. Az időtartamot azért említem, mert ha e két szövegből újság-interjút készítenők, a töltelékszavaktól megszabadítva ráférnének egy-egy kolumnára. Márpedig azt tapasztaltam, hogy a volt miniszterelnök újságoldalnyi szövegeiből körülbelül tíz-tíz mondatot lehet kiemelni. E teljesítmény még mindig a politikusi mezőny élvonalában marasztalja Gyurcsány Ferencet.

Szombati évértékelőjében és hétfői rádióinterjújában tizenegy-tizenegy följegyzésre érdemes mondatot leltem. Gondolatilag tartja a formáját, még ha a huszonkét mondatban nem fedeztem is föl olyasmit, amit fölvehetnék a rendszerváltás utáni szállóigék gyűjteményébe. Két mondatára mégis fölkaptuk a fejünket, ez kiderül a legutóbbi negyvennyolc óra sajtójából. Az egyikben lebetegemberezte Orbán Viktort, a másikban baloldali összeesküvésre gyanakodott, amelynek célja az ő kiszorítása lett volna az ellenzéki együttműködésből. A rádióban elmagyarázta az indítékait.

Ha ő azt mondja, hogy nem ért egyet a jelenlegi miniszterelnök országvezetési gyakorlatával, akkor aligha lépi át a nyilvánosság ingerküszöbét. Ha viszont kétségbe vonja Orbán elmeállapotát, majd’ mindenki felrója neki. Ha pedig ejnye-bejnyézi a nélküle ülésező ellenzéki „kollégákat”, akkor a kutyába se veszik. Azért kellett erősebben fogalmaznia, hogy legalább fél napig azt találgassuk, ki a csudát vélhetett ama bizonyos „királycsinálónak”, aki az ő félreállítására törekszik. (Néhány óra múlva kiderült egy fészbukos bejegyzésből, hogy Lengyel Lászlóra gondolt.)

Amit tehát Gyurcsány Ferenc az ország népéhez fordulva, érzelmekre hatva, felnagyítva, ha úgy tetszik: provokatív módon a képünkbe vágott, azt két nappal később, az InfoRádióban, a hallgatók szűkebb köréhez szólva tett a helyére. Még azt is hozzáfűzte, hogy mielőtt elmondta volna az évértékelőt, felötlött benne, vajon nem lépné-e túl az ízlés határát. Aztán arra jutott, hogy ez még belefér a magyar politikai kultúrába. Lehet, hogy tévedett ebben, az viszont nem mondható el róla, amivel a kormány közeli médiában gyakran illetik. Korántsem elmebeteg, inkább profi politikus, aki ezúttal is gondoskodott arról, hogy a nyilvánosság képviselői ne feledkezzenek meg róla.           

Szállóige-játékunk ezzel a mondattal folytatódott tegnap: A politikus olyan vigéc, aki a reménnyel házal. Digitális ismerőseim közül toldott hozzá egykori évfolyamtársam a debreceni egyetemről, lefaragott belőle hajdani informatikus munkatársam, érdekes módon értelmezte úgy ötvenhez közeledő tanítványom. Értették a vigéc szó jelentését. De vajon mihez kezdhetnek vele a huszonéves tanítványaim, akik német helyett már angolt tanultak?

Bár akadnak néhányan, akik hallgattak rám. Nem beszéltem le őket az első számú világnyelvről, elvégre a hazai rádióknál, tévéknél vannak amerikai, angol, holland tulajdonosok, menedzserek. De ha a nyomtatott sajtóban akarnak elhelyezkedni – mondtam nekik -, akkor érdemes németül is megtanulni a tulajdonos vagy menedzser kedvéért. Márpedig a vigéc a Wie geht’s? kérdésből származik. A Hogy van?, Hogy mennek a dolgok? ama helyzetből adódott, hogy az ügynökök, üzletszerzők, cégképviselők összefutottak az utcán, egy asztalhoz ültek a háromszáz budapesti kávéház valamelyikében, üldögéltek a vonat étkezőkocsijában, és egymás hogyléte felől érdeklődtek az anyanyelvükön. Sváb vagy jiddis dialektussal beszélték a németet.

Dolhai József úgy változtatta meg a felkínált példamondatot, hogy A politikus reményben utazik. Oké, a kétdiplomás vasutas érzi, hogy a vigécnek van egy korszerű jelentése is. A Nyelv és Tudomány folyóirat szócikke szerint átvitt értelemben „nagyszájú, kivagyi embert jelöl”. Csakhogy az utazik igével kimarad a mondatból a házalás. Holott a XIX.-XX. század fordulóján a vigéc kopogtatott a polgárcsaládok ajtaján, és árumintát, nyakkendőt, kézelőgombot, fehérneműt, zoknit, cipőfűzőt vett elő a bőröndjéből. Vagy felmutatta a nemzeti díszkiadásban megjelentetett Jókai Összes pirosas, dombornyomásos mintapéldányát. A magyar állam a százkötetnyi életmű kiadásával tisztelte meg az agg írót, akinek a sorozat előfizetői csakhamar 100 ezer forinttal aranyozták be az utolsó éveit.

Azért érdemes mégis eltűnődni a Dolhai-féle változaton, mert most, a XXI. században már nem házalnak a politikusaink. Leginkább egymással érintkeznek, az emberekhez ritkán kopogtatnak be. Nem biztos, hogy azért hanyagolják a választóikat, mert lenézik őket, vagy lusták a door to door (ajtóról ajtóra, háztól házig) akcióhoz. Nincs portékájuk, nincs mivel kampányolniuk. Vagy nem tudják, hogy mit akarnak, vagy tudják ugyan, de nem képesek egyszerű szavakkal elmagyarázni. Akkor meg minek fölszántani a választókörzetet?          

Tegnap délelőtt a szokásos bevásárlás. Tele szatyorral léptem ki a Lehet-téri piac hajószerű épületéből, amidőn korombéli asszony szólított meg. Érdeklődött a budapesti olimpiáról alkotott véleményemről. Hosszú volna kifejteni, mondtam neki, nem baj, kísérjem el a standig.

Hasonlóképpen hatvan fölötti asszony kérte el a lakcím-bejelentő kártyát, és szép, kiírt betűkkel jegyezte föl a nevem meg a címem. A vonalazott papíron akadt még egy keretes rész a telefonszámnak és az e-mail címnek is, ám ez emlékezetem szerint nem tartozik a népszavazást igénylés kívánalmai közé. Ekkor firtattam, hogy voltaképpen melyik párt teremtene velem kapcsolatot. Nem nevezték meg a volt miniszterelnökét, bár a kezembe nyomott szórólap válaszolt helyettük. Gyurcsány Ferenc felesége invitált egy lakossági fórumra, amelyet a jövő héten tartanak a szomszédos utcában. Lehet, hogy elmegyek, a telefonszámot és a digitális címet azonban megtartottam magamnak.

A harmadik hölgy már a népszavazási papírlapot kezelte. Még kiírtabb betűkkel jegyezte föl az anyám nevét és a személyi számomat is, közben pedig megkérdezte, hogy csupán azt szeretném-e, ha népszavazás volna az olimpiáról, vagy tiltakoznék is a budapesti rendezvény gondolata ellen. Hosszú volna elmesélni, feleltem. Ő ezt tudomásul vette, és aláíratta az adatokkal kitöltött nyomtatványt. Már hazafelé jövet azt fogalmazgattam, vajon mit mondtam volna neki, ha tovább kíváncsiskodik.

Nem a szokásos szöveggel álltam volna elő. Nem arról beszéltem volna, hogy a háromezer milliárdos beruházásra nincs szükség. Jól jönne a ferihegyi repülőtérig vezető gyorsforgalmi út, a fővárosi infrastruktúra újragondolása, néhány sportcsarnok, köztük hajdani sportágamnak, az atlétikának is egy stadionocska. Csakhogy olyan faluban születtem, ahová vonattal még el lehet jutni, de az a végállomás. Huszonkilenc tanévet töltöttem a vidéki Magyarország felsőoktatási intézményeiben, és sok zsákfaluban jártam.

Budapest az olimpiára aligha kapna pénzt Brüsszeltől, mert vonzáskörzetével együtt az Európai Unió legfejlettebb régiói közé tartozik. Az olimpiai létesítmények révén még inkább növekedne a szakadék közte és a zsákfalvak között. Ha a magyar adófizetők pénzéből az olimpiára szánt összeget a kormány például a zsákfalvak kinyitására és a tanyarendszer korszerűsítésére költené, talán az Unió is adna támogatást a főváros és a vidék közti távolság csökkentésére.         

Néhány napja azt firtattam, vajon az 1,1 milliárd forintból feltőkésített Népszavához átigazolt Népszabadság-munkatársak lehetőséget kapnak-e a valóság feltárására. A 24.hu is ezt pedzegette, amidőn interjút készített Németh Péterrel, a Népszava főszerkesztőjével. A veterán újságíró „kemény, leleplező írásokat” ígért, és azt is kifejtette, hogy ha például az MSZP-nek „vannak különös, furcsa ügyei - és valószínűleg vannak -, akkor ezekről fogunk írni természetesen, igen”.

A sors iróniája, hogy az interjú tegnap jelent meg, amidőn a magyar kormány nyilvánosságra hozta az OLAF jelentését. A 104 oldalnyi szövegből kisejlik azok érintettsége, akik 2002 és 2010 között irányították az országot. Az pedig bizonyítható, hogy az egyik nyugat-európai cég, a Siemens az új földalatti áramellátására és a vonatvezetési rendszer kidolgozására átutalt 31,7 milliárd forintból 331 milliót továbbított a Media Magnet Kft-nek, amelyet a jelentés össze is kötött az egyik kormánypárttal.

Ma reggel megvásároltam a napilapokat, a postaládából pedig kivettem az előfizetett Népszavát. A kormányhoz nagyon közel álló Magyar Idők „Minden idők legkorruptabb beruházásáról” ír, és az 1. oldalán Medgyessy Péter koccint Demszky Gáborral. A 2. oldalon a 331 milliós céget kapcsolatba hozza Puch Lászlóval, az MSZP akkori pénztárnokával. A kormányhoz közel álló Magyar Hírlap „Minden idők legkorruptabb beruházásáról” ír a címoldalon, a 2. oldalon „Szocialista pártpénztárnok a sorok között” címmel külön cikket szentel Puch Lászlónak. A konzervatív, ám a kormány tevékenységét bírálgató Magyar Nemzet a címoldalon indul a metró-sztorival, de a hajtás alatt, kevésbé feltűnő helyen. A 3. oldalon kiemeli Medgyessy állítólagos szerepét, a 331 milliós kft-t azonban nem említi.

A Népszava azzal indul a címoldalon, hogy „Putyin őrzi a kasszakulcsot”, a hajtás alatt pedig ez olvasható: „Mégis nyilvános az OLAF-jelentés”. A 13. oldalon található folytatást Batka Zoltán írta. A néhai Népszabadság munkatársa négy napja dolgozik a Népszavánál, és az előéletében szerzett szakmai tekintélye miatt nem engedheti meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja Puch László nevét. Azt a választ kapta, hogy a Népszava új tulajdonosa „soha nem volt a Media Magnet tulajdonosa”. Ha így van, eggyel több ok arra, hogy a valóság feltárásában járatos újságíró a főszerkesztő ígéretéhez híven járjon utána az MSZP „különös, furcsa” ügyének.                

Reggelente fölteszek egy mondatot a Facebook üzenőfalára. Egyelőre telik a saját kútfőből, aztán majd jönnek a mások gondolatai. Ha sikerül röviden fogalmazni, akkor a közösségi médium nagyobb betűvel jelenteti meg. Az ismeretségi körből elég sokan szólnak hozzá. Értelmezik, elvesznek belőle, hozzá is írnak. Dolgozik a digitális kávéház (kocsma) népe, készül az iskolázott emberek közmondása, a szállóige.

A mai mondat így hangzott: A magyar politikusok még a jót is rosszul csinálják. Általánosítás, bizonyos mértékig igazságtalan is, ártana azonban neki az árnyaltabb fogalmazás, amely eszi a terjedelmet, és kisebb betűkre számíthatna. Publicista barátom ezt fűzte hozzá: „Honnan tudod? Nem csinálnak jót.” Vita helyett elmondanám, milyen élmény váltotta ki belőlem a kétségbe vont mondatot. Hallottam a Kossuth Rádióban egy interjút, amelyben az egyik kormánypárti politikus, Selmeczi Gabriellát mesélte el, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben miként kezdett közéleti kérdésekkel foglalkozni egy főváros környéki településen.

Az élménybeszámoló legérdekesebb része az volt, amidőn a budaörsi Jeanne D’Arc kifejtette, hogy az úgynevezett Fidesz-nemzedék tagjai, a mai negyvenesek-ötvenesek milyen hívószavak jegyében adták közre a politikai szándékukat. Három szóval jellemezte: a változástatással, a szabadsággal és a jóléttel. Tudjuk, hogy a hatalom gyakorlása közben hová jutottak el, az általánosítható tanulság kedvéért túl is lépnék rajtuk, mert az a benyomásom, hogy ugyanezt a három szót a rendszerváltás utáni politikai szervezetek szinte kivétel nélkül a zászlajukra írhatták volna. Amidőn azonban a kormányrúdhoz álltak, kasszát kellett csinálniuk.

Kiderült, hogy az államadósság gyakorlatilag leküzdhetetlen. Folyamatosan újratermelődik, és valami csodának kéne bekövetkeznie, hogy tiszta lappal indulhassunk. Ráadásul kevesebb eladható portékát termelünk, mint amennyi versenyképes a nemzetközi piacon. A túléléshez szükséges többletre tehát más pénzéből kell szert tenni, mostanában az Európai Unióéból. Az éppen kormányzó elit tagjai mindig végiggondolják a helyzetet, és azt a következtetést vonják le, hogy az ország gondjai megoldhatatlanok. Mindazonáltal a három hívószó jól hangzik, és a politikai döntéshozók a maguk sajátos módján hűségesek is hozzájuk. Azzal az icipici módosítással, hogy a gazdasági, társadalmi változtatások után a szabadságot maguknak tartják, és a jólétet is maguknak teremtik meg.           

A vidéki sajtó szakértője volnék, ismereteimet több parlamenti párt igényelte. A szocialisták fölkérését fogadtam el; a tizenöt tagú elnökségből négyen érezték annak szükségét, hogy áttekintsék a fővároson túli nyilvánosság fórumait. Közülük Demeter Márta kért segítséget a további felkészüléshez.

A felsőoktatásban megszoktam a szép diáklányok társaságát, a csinos politikusnő azonban nemcsak szép volt,  hanem értelmes is. Azon tűnődtem, ha Spanyolországban nagy pocakkal irányította a hadügyi tárcát egy terhes fiatalasszony, nálunk miért ne lehetne manöken külsejű biztonságpolitikus a honvédelmi miniszter. Azóta az MSZP távolabb került a kormányváltástól, Demeter Márta pedig a szocialista párttól. Épp most lépett ki a parlamenti frakcióból, talán még a pártját is elhagyja. Elhatározását azzal indokolta, hogy a belső fórumokon kimerítette a véleménynyilvánítás lehetőségeit, amelyek úgy foglalhatók össze, hogy akadnak szocialista politikusok, akik nem érdekeltek a kormányváltásban. 2018 helyett inkább 2022-re készülnek.

Eljárását tisztességesnek vélem, elvégre a belső fórumok helyett választhatta volna a külső nyilvánosságot is. Tévés műsorvezetők szívesen készítettek volna vele interjút; jól mutatott volna a képernyőn, ráadásul a stúdiókat végigjárva megalapozhatta volna az országos ismertségét. A nehezebbik utat választotta, övé a rokonszenvem. De talán nem orrol meg rám, ha a vele történtek nyomán meghökkentő gondolattal barátkozom. A jelek csakugyan azt sejtetik, mintha néhány szocialista politikus beérné azzal, hogy a következő ciklusban is tagja maradhasson az országgyűlésnek. Foggal-körömmel ragaszkodnak a képviselői jövedelemhez, de mi van akkor, ha azért nem hisznek a kormányváltás 2018-as esélyében, mert nálunk jobban ismerik az MSZP belső viszonyait.

Nem tetszik a felfogásuk, de miként ítéljük meg őket, ha esetleg azt élik meg, hogy milliárdos adóssággal küszködő, székház nélküli, elöregedett tagságú, falvakból kikopó, újságokban alig olvasható, rádiókban ritkán hallható, tévékben nem nagyon látható pártban múlatják az időt. Ha olykor nyilvánossághoz jutnak is, azt mégsem hangoztathatják, amit tavaly nyáron lemondatott elnökük, ama bizonyos kommunikációs tréningről amúgy hiányzó Tóbiás József elkottyantott egy konferencián: „Meg kell értenie az MSZP-nek, hogy nem nagy párt.” (Népszava, 2014. június 20.) Azóta talán megértette, legföljebb nem veri nagydobra, kedves Márta.  

Idestova negyedszázada dolgozom mondatokkal. Ennyi idő alatt sikerült szert tenni egy értékhatározóra. Amelyik szerkesztőség kínálatából az átlagosnál több ütős mondat emelhető ki, az mértékadónak nevezhető, ott színvonalas munka folyik. A minőségellenőrzésnek van persze másik pillére is - az információkat milyen mértékben szedi össze a szerkesztőség -, ennek megítélése azonban már nem tartozik a tevékenységi körömbe. Maradnék az úgynevezett releváns (fontos, lényeges, meghatározó, korjellemző, a közérzetet kifejező) mondatoknál.

Napi átlagban négyet-ötöt gyűjtök a papír alapú és a digitális sajtóból, valamint a rádiókból és a tévékből. Évenként úgy kétezer mondattal bíbelődöm, belőlük kerül ki a heti huszonegy az egyik médium megrendelésére. S mert egy A/4-es lapra felírom a szerkesztőségek nevét, utólag is áttekinthető a mondattermő képességük. Tavaly sokáig vezetett a Népszabadság, ám október 8-án megtört az egyenletes teljesítménye. A külügyminisztériumi szóvivő örökbecsű megfogalmazása szerint „felfüggesztésre került”, azt már én fűzöm hozzá, hogy 84 mondattal szorult vissza a második helyre. Az ATV nem föltétlenül azért előzte meg, mert hajrázott, hanem mert sok benne a vitaműsor, és végigdolgozhatta az egész évet.

Tegnap fejeződött be január. Az ötlött fel, hogy érdemes volna összehasonlítani a tavalyi és az idei első hónapot. 2016 elején ez a sorrend alakult ki: Népszabadság (12), ATV (10), Magyar Nemzet (8), Népszava (7), 24.hu, Heti Válasz és Vasárnapi Hírek (5-5), Borsod Online, Délmagyarország és Kisalföld (4-4). A futottak még kategóriában kettővel vétette észre magát a Facebook. Idén januárban pedig az immár Népszabadság nélküli sorrend: ATV (12), Facebook (11), Magyar Nemzet (8), Népszava (7), Hír TV, Klubrádió és hvg.hu (5-5), Magyar Idők, Magyar Rádió, Délmagyarország, Kisalföld, Vasárnapi Hírek (4-4).

Napilapokat és lapzárta nélküli napilapként működő portálokat kéne összemérni a hetilapok kínálatával (amelyeknek az online változata is napilapszerűen működik). Nem vonnék le mélyen szántó következtetéseket, mindazonáltal kíváncsiságból visszakerestem, vajon kik szólaltak meg a tavalyi semmiből hirtelen előretört Facebook-on. Hát bizony szinte kivétel nélkül olyan fővárosi és vidéki újságírók (publicisták), akiknek a munkahelye ősszel szűnt meg. Vagy ha nem szűnt is meg, az év utolsó harmadában rúgták ki őket a hatásosan megfogalmazott, közérzetet tükröző mondataik miatt.                 

Legolvasottabb vállalkozásom a Lefülelt mondatok című válogatás. Hétfőnként jelenik meg az egyik televízió portálján, és az elmúlt hét legütősebb mondatait tartalmazza. Akadt már olyan összeállítás, amelyet 85 ezren kísértek figyelemmel, és 1470 lájkolásra emlékszem (azt azonban elfelejtettem, vajon hányan osztották meg). A tegnapi válogatás olvasottságáról még nincs adat, de néhány perce kiderült, hogy eddig 293-an osztották meg, 907-en lájkolták, 140-en pedig kommentelték. A számokat köszönöm, a hozzászólások tűnődésre késztetnek.

Az összeállítás élére mindig egy rövid idézetet szoktam kiemelni, most azt, hogy „Orbán a Fideszből MSZMP-t csinált”. A szerkesztő olyan fényképet keresett hozzá, amely egy szabadtéri tömegrendezvényt mutat a közönség felől. Velünk szemben, a pódiumon Orbán Viktor szónokol, tőle jobbra és balra népes sereglet, benne kormánypárti politikusok és egyéb közéleti személyiségek, például művészek és élsportolók. A mondat-válogatást ezzel a szerintem stílusos képpel osztották meg az olvasók. Igen ám, csakhogy a televízió óvatosságból kiszervezte a visszhangot. Az objektív felelősség elve alapján ugyanis a kommentekért nem a hozzászólóknak kéne vállalni a felelősséget, hanem a szerkesztőségnek, amely ezért a Facebook-on „épített” üzenőfalat.

De ott már szokás szerint az összeállítás címe alatt a legismertebb idézett, ezúttal Kuncze Gábor fényképe látott napvilágot. Beindult az indulatgyár. A dörmögő hangú politikus „bunkó”, nem ismeri a történelmi közelmúltat, a Fidesz pedig nem is az MSZMP-re hasonlít, hanem (és itt számtalan változat következett). Az a benyomásom, hogy az SZDSZ volt elnökét ki-ki a maga világnézeti szempontjából ítélte meg: állította pellengérre, marasztalta el, szedte le róla a keresztvizet. Az csupán egyetlen hozzászólót foglalkoztatott, hogy a liberális politikus szóba sem hozta a hajdani és a jelenlegi kormánypártot. A válogatásban azt idéztem tőle, hogy a múlt vasárnap elhunyt kisgazda politikus, Torgyán József „az utolsó, aki képes volt megszólaltatni a vidék hangját”.

A Fideszt és az MSZMP-t egy független országgyűlési képviselő, a veszprémi Kész Zoltán hozta össze. Hogy okkal vagy ok nélkül-e, aligha lényeges a fejlemény felől nézve: a kommentelők kikészítették Kuncze Gábort, kivitatkozták magukat róla. Hát ennyit a hozzászólások hitelességéről, az olvasók figyelmességéről és a világhálón megjelentek olvasottságáról.  

Ebben a szmogos időszakban keresem ama utcákat, amelyekben kisebb a forgalom, és lesétálhatom a napi harminc percet. A szomszédosban találtam egy sóbarlangot. Középkorú asszony tájékoztatott a kínálatról, és ajánlott egy nyugdíjasok pénztárcájához szabott akciót. További információkat kértem, de szégyenkezve vallotta be, hogy kifogyott az írásosakból. Sebaj, mondtam, jöhetnek digitálisan is. Ekkor kérdezte csodálkozva: „A maga korában?”

Nem lepődtem meg, elvégre digitális bevándorló volnék. A bennszülött fiam például kifogástalanul beszéli a befogadó ország nyelvét. Egy felmérés szerint a korosztályomból mindössze 3,9 százalék üldögél a számítógép előtt, ők sem föltétlenül szörfölnek a világhálón. A felmérés elég régi, és azóta bizonyára a hatvan fölöttiek előnyére változott a helyzet, noha a netezők aránya aligha éri el a tíz százalékot. Sokat tanultam a digitális bennszülöttektől, a fiamtól és a tanítványaimtól, de érződik a dialektusomon, hogy a papír alapú sajtóban nőttem föl. Mindazonáltal a digitális sajtóval több mint három évtizednyi kapcsolat fűz össze.

A múlt század nyolcvanas éveiben többször is meghívtak a frankfurti magyarok. Egyik befolyásos személyiségük Budapestről „disszidált” a szüleivel. Manapság a Frankfurter Allgemeine Zeitung közismert Kelet-Európa szakértője, bár 1986-ban még a városi rovatban dolgozott. Hefty úr vitt magával egy kisvárosba, ahonnan komolyzenei koncertről kellett tudósítania a háromszázezer példányban megjelenő FAZ-et. A hangverseny egyetlen mozzanatára sem emlékszem, annál inkább a speciálisan kiképzett szolgálati autóra. A sofőrülés mögött asztalka, rajta rögzített számítógép, amelyen a nyugatnémet újságíró lepötyögtette a tudósítást. Majd vezetés közben elmagyarázta, hogy mire beér a szerkesztőségbe, várja a kiszedett szöveg. A lapzárta magyarországi foglyaként ekkor kezdtem kapiskálni, hogy a félórányi előny milyen távlatokat nyithat meg a sajtó előtt.

Akkor még nem az internettel szembesültem, a hálózatok közötti kapcsolattal, csupán az intranettel, a hálózaton belülivel, vagyis a nettó világhálóval. Mindez pedig onnan jutott az eszembe, hogy az éjszaka hallottam egy rádióműsort. A Kossuth hullámhosszán beszélt arról Nyírő András, az Internettó megalapítója, hogy huszonöt évvel ezelőtt egy számítástechnikai összejövetelre hívták, ahol a szervezők bemutatták, miként lehet böngészni Budapestről az amerikai Kongresszusi Könyvtár digitális választékát. Ez már az internet volt.