Ebben a szmogos időszakban keresem ama utcákat, amelyekben kisebb a forgalom, és lesétálhatom a napi harminc percet. A szomszédosban találtam egy sóbarlangot. Középkorú asszony tájékoztatott a kínálatról, és ajánlott egy nyugdíjasok pénztárcájához szabott akciót. További információkat kértem, de szégyenkezve vallotta be, hogy kifogyott az írásosakból. Sebaj, mondtam, jöhetnek digitálisan is. Ekkor kérdezte csodálkozva: „A maga korában?”

Nem lepődtem meg, elvégre digitális bevándorló volnék. A bennszülött fiam például kifogástalanul beszéli a befogadó ország nyelvét. Egy felmérés szerint a korosztályomból mindössze 3,9 százalék üldögél a számítógép előtt, ők sem föltétlenül szörfölnek a világhálón. A felmérés elég régi, és azóta bizonyára a hatvan fölöttiek előnyére változott a helyzet, noha a netezők aránya aligha éri el a tíz százalékot. Sokat tanultam a digitális bennszülöttektől, a fiamtól és a tanítványaimtól, de érződik a dialektusomon, hogy a papír alapú sajtóban nőttem föl. Mindazonáltal a digitális sajtóval több mint három évtizednyi kapcsolat fűz össze.

A múlt század nyolcvanas éveiben többször is meghívtak a frankfurti magyarok. Egyik befolyásos személyiségük Budapestről „disszidált” a szüleivel. Manapság a Frankfurter Allgemeine Zeitung közismert Kelet-Európa szakértője, bár 1986-ban még a városi rovatban dolgozott. Hefty úr vitt magával egy kisvárosba, ahonnan komolyzenei koncertről kellett tudósítania a háromszázezer példányban megjelenő FAZ-et. A hangverseny egyetlen mozzanatára sem emlékszem, annál inkább a speciálisan kiképzett szolgálati autóra. A sofőrülés mögött asztalka, rajta rögzített számítógép, amelyen a nyugatnémet újságíró lepötyögtette a tudósítást. Majd vezetés közben elmagyarázta, hogy mire beér a szerkesztőségbe, várja a kiszedett szöveg. A lapzárta magyarországi foglyaként ekkor kezdtem kapiskálni, hogy a félórányi előny milyen távlatokat nyithat meg a sajtó előtt.

Akkor még nem az internettel szembesültem, a hálózatok közötti kapcsolattal, csupán az intranettel, a hálózaton belülivel, vagyis a nettó világhálóval. Mindez pedig onnan jutott az eszembe, hogy az éjszaka hallottam egy rádióműsort. A Kossuth hullámhosszán beszélt arról Nyírő András, az Internettó megalapítója, hogy huszonöt évvel ezelőtt egy számítástechnikai összejövetelre hívták, ahol a szervezők bemutatták, miként lehet böngészni Budapestről az amerikai Kongresszusi Könyvtár digitális választékát. Ez már az internet volt.