Tegnap csaknem egy órán át válaszolt a műsorvezető kérdéseire. A Demokratikus Koalíció nevű párt elnökét azért hívták az InfoRádió stúdiójába, mert két nappal korábban évértékelő beszédet mondott, amely valamivel több mint negyven percig tartott. Az időtartamot azért említem, mert ha e két szövegből újság-interjút készítenők, a töltelékszavaktól megszabadítva ráférnének egy-egy kolumnára. Márpedig azt tapasztaltam, hogy a volt miniszterelnök újságoldalnyi szövegeiből körülbelül tíz-tíz mondatot lehet kiemelni. E teljesítmény még mindig a politikusi mezőny élvonalában marasztalja Gyurcsány Ferencet.

Szombati évértékelőjében és hétfői rádióinterjújában tizenegy-tizenegy följegyzésre érdemes mondatot leltem. Gondolatilag tartja a formáját, még ha a huszonkét mondatban nem fedeztem is föl olyasmit, amit fölvehetnék a rendszerváltás utáni szállóigék gyűjteményébe. Két mondatára mégis fölkaptuk a fejünket, ez kiderül a legutóbbi negyvennyolc óra sajtójából. Az egyikben lebetegemberezte Orbán Viktort, a másikban baloldali összeesküvésre gyanakodott, amelynek célja az ő kiszorítása lett volna az ellenzéki együttműködésből. A rádióban elmagyarázta az indítékait.

Ha ő azt mondja, hogy nem ért egyet a jelenlegi miniszterelnök országvezetési gyakorlatával, akkor aligha lépi át a nyilvánosság ingerküszöbét. Ha viszont kétségbe vonja Orbán elmeállapotát, majd’ mindenki felrója neki. Ha pedig ejnye-bejnyézi a nélküle ülésező ellenzéki „kollégákat”, akkor a kutyába se veszik. Azért kellett erősebben fogalmaznia, hogy legalább fél napig azt találgassuk, ki a csudát vélhetett ama bizonyos „királycsinálónak”, aki az ő félreállítására törekszik. (Néhány óra múlva kiderült egy fészbukos bejegyzésből, hogy Lengyel Lászlóra gondolt.)

Amit tehát Gyurcsány Ferenc az ország népéhez fordulva, érzelmekre hatva, felnagyítva, ha úgy tetszik: provokatív módon a képünkbe vágott, azt két nappal később, az InfoRádióban, a hallgatók szűkebb köréhez szólva tett a helyére. Még azt is hozzáfűzte, hogy mielőtt elmondta volna az évértékelőt, felötlött benne, vajon nem lépné-e túl az ízlés határát. Aztán arra jutott, hogy ez még belefér a magyar politikai kultúrába. Lehet, hogy tévedett ebben, az viszont nem mondható el róla, amivel a kormány közeli médiában gyakran illetik. Korántsem elmebeteg, inkább profi politikus, aki ezúttal is gondoskodott arról, hogy a nyilvánosság képviselői ne feledkezzenek meg róla.