Gulyás Gergely értelmesebb a bumburnyák Fidesz-politikusoknál. Iskolázott harmincas, aki beül a nyilvánosság ama fórumaira is, ahol nem kérdeznek alá. A Mandiner munkatársa végigetette vele a menüt; mindenről kifaggatta, amit időszerűnek vélt. Az olimpiától jutottak el az ellenzéki pártok válságán keresztül a médiapiac átrendezéséig. Szóba került például a Figyelő sorsa is.

A hetilapot nemrégiben vette meg egy milliárdos hölgy a miniszterelnök szellemi környezetéből. Első dolga volt kormánypárti politikusokat kinevezni az újonnan létrehozott szerkesztőbizottságba, majd a jogaiban korlátozott főszerkesztő távozása után az egyik szerkbiz-tagot jelölte utódnak. Erre mondta tegnap Gulyás Gergely: „Lánczi Tamás az egyik legszínvonalasabb jobboldali blog gazdája volt eddig, az ő főszerkesztői kinevezését kifejezetten jó hírnek tartom.” Azon tűnődöm, vajon egy blogger alkalmas-e főszerkesztőnek. Tudhat-e annyit a sajtóról, pláne egy szaklapról, hogy alkalomadtán szakmailag is eligazítsa a gondjaira bízott újságírókat?

A blog digitális napló, e jelzős szerkezetben a napló a műfaj, a digitális pedig a közlés felülete. Ha a korszerű újságírást Daniel Defoe óta tartjuk számon, akkor a több mint három évszázad alatt az arisztokrata hölgyek lakattal zárt naplója a nemesi tollforgatók olykor már nyilvánosságnak szánt eszmefuttatásai és a polgárok még nyilvánosabb gondolatmenetei révén fejlődött világhálós műfajjá. E sorok írója például 2002. január elseje óta vezeti ezt a naponta megjelenő rovatot. Azért adtam neki a Médianapló nevet, mert nem akartam médiablognak titulálni, nem tartom magam ugyanis bloggernek. Újságíró vagyok fél évszázada, aki a hagyományos sajtó mellett él a digitalizáció kínálta lehetőségekkel is.

Az újságírók tehát nem föltétlenül bloggerek, a bloggerek pedig nem föltétlenül újságírók. Akár még jobbak is lehetnek, mint az újságírók, ha a hivatásuk gyakorlása közben támadt gondolataikat osztják meg a nyilvánossággal. Az újságírás azonban szakma, legalább háromszáz évnyi múlttal, megszívlelendő hagyományokkal, írott és íratlan szabályokkal. Lánczi Tamás rövid jegyzeteit ismerem a Mozgástér című blogból, eszem ágában sincs kétségbe vonni a társadalomtudományi felkészültségét, politikai tájékozottságát. Gulyás Gergely mégis ügyesebben dicsérhette volna, ha azt mondja róla, hogy azért alkalmas a Figyelő című gazdasági hetilap főszerkesztésére, mert papája a Corvinus közgazdasági egyetem rektora.

Tamás Pál szociológus figyelemre méltó áttekintést írt az ellenzéki kampányról, cikke a Népszava mai számában látott napvilágot. Egyik legérdekesebb megállapítása ez: az MSZP-nek „el kellene hitetnie, hogy máris nagy párt”. E félmondat kölcsönözte az ötletet, hogy meg kéne nézni, vajon a szocialisták milyen körülmények között nevezték magukat az ellenzék legnagyobb pártjának.

Házi archívumom szerint 1989/90-ben, amidőn többen maradtak az MSZMP-ben, mint ahányan kiváltak belőle, hétszer próbálták a nyilvánosság fórumain elhitetni magukról. Aztán 2010-ig más összefüggésben használták a ’legnagyobb’ kifejezést. Csupán a történelmi vereség után tértek vissza az önmagukat megnyugtató és a közvéleményt befolyásolni szándékozó jelzőhöz. Lendvai Ildikó kezdte a Mozgó Világ hasábjain, és tizenkilencedikként Botka László vélte úgy, hogy „a legnagyobb tömböt a demokratikus vagy baloldalon a mai napig az MSZP választói adják” (Kettős Mérce, 2017. február 15.).

Az a benyomásom, hogy a legnagyobbság folyamatos hangoztatásával magyarázható az MSZP kimondatlan, bár érzékelhető véleménye a 2018-as esélyekről. Vezetői némi habozás után elhárították az úgynevezett előválasztást, vagyis azt, hogy a választópolgárok közvetlenül választhassák ki azt az ellenzéki politikust, aki a siker reményében állhat ki a Fidesz, illetve a Jobbik képviselőjelöltje ellen. A szocialistáknak már van jelöltjük a 106 választókörzetben, akik tudják, hogy „az MSZP támogatása nem jelent automatikus indulást 2018 tavaszán” (a pártelnök Molnár Gyula szavai a Népszava mai számából). Őket szorítanák ki a többi „demokratikus vagy baloldali” párt esélyesebb képviselőjelöltjei. Csakhogy Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje kijelentette ama Kettős Mérce-interjúban, hogy a 106-ok cseréje, pótlása, kiszorítása, leváltása nem „az előválasztás és egyéb őrültségek” révén érhető el. Hát akkor hogyan?

Az MSZP-nek azért kellene elhitetnie, hogy máris nagy párt, mert így elkerülné, hogy miniszterelnök-jelöltje versenyezzen a kis „demokratikus vagy baloldali” pártok miniszterelnök-jelöltjeivel, plusz a civilek Lattmann Tamásával. Az ellenzék elismerten legnagyobb pártjaként pedig ő adhatná a közös miniszterelnök-jelöltet, és akkor Botka László mondhatná meg, hogy 2018-ban, az országgyűlési választás után a szövetségesek politikusai közül kikkel egészítené ki a szocialisták frakcióját. A parlamenti ellenzék legnagyobb képviselőcsoportját.         

Azon tűnődöm, vajon vannak-e jelei az emeszpésedésnek a feltőkésített és újjászervezett Népszava hasábjain. A jelek arra utalnak, hogy használt neki a vérátömlesztés. A szerkesztőségbe tizenvalahány Népszabadság-munkatárs érkezett, akiknek jóvoltából alaposabbak, rövidebbek, tényszerűbbek, érdekesebbek lettek a cikkek. Arra a kérdésre azonban még nem adható megnyugtató válasz, hogy a patinás napilap az egész (széttöredezett) baloldal újságja volna.

Mindazonáltal elismerésre méltó, hogy például a mai számban az első oldalról indul a Pharaon-ügy legújabb fejleménye. Demeter Márta élt képviselői jogával, és némi levelezgetés után betekinthetett az Orbán Viktorral üzletelgető arab milliárdos vízumkérvényébe. A január elején Libanonban állítólag elhunyt Ghaith Pharaon tehát 2015-ben azért jött Magyarországra, mert baráti körben akart vacsorázni a miniszterelnökkel. E fölfedezéssel a szemfüles honanya romba döntötte a gondosan felépített kormányzati kommunikációt, miszerint az ország első embere véletlenül és futólag szembesült a nemzetközileg körözött pénzmosóval.

Csakhogy a vízum írásba foglalt indokáról beszámoló újságíró, Z. Á. a nyomozásban jeleskedő Demeter Mártát kétszer is ugyanazzal a jelzővel illette. Márpedig „az MSZP kiugrott politikusa” és „az MSZP-ből kiugrott független képviselő” arról árulkodik, hogy a csinos fiatalasszony rossz fát tett a tűzre, a ’kiugrott’ ugyanis az eposzi jelzője lett. Holott a tudósítónak nem föltétlenül az a dolga, hogy az MSZP helyett is haragudjon az országgyűlési képviselőcsoportból kivált, sőt a pártból is kilépett hölgyre. A meglepetésszerű távozásától független témához és a műfajhoz sokkal jobban illett volna a tényszerű megállapítás, hogy az MSZP volt politikusa harcolta ki a leleplező dokumentumot a külügyminisztériumtól.

Mellesleg a vízumkérelem megszerzése azt sugallja e sorok írójának, hogy Demeter Márta megtáltosodott. Mintha nyomás alól szabadult volna. Amióta nem része egy őt epizódszerepre kárhoztató szervezetnek, többet szerepelt a nyilvánosság fórumain, mint az előző négy-öt esztendőben együttvéve. Az illedelmes kislány, aki évekig játszotta a rá osztott szobalányokat és társalkodónőket a Parlament nevű színházban, váratlanul karakteres színésszé érett, akire érdemes odafigyelni. Méltányos és elegáns volna, ha legalább az ellenzéki sajtó nem azzal foglalkozna, hogy miből lépett (ugrott) ki, hanem hogy végre belépett a közéleti személyiségek klubjába.

Amióta kirobbant a négyes metró körüli botrány, Magyar György a volt budapesti főpolgármester jogi képviselőjeként bukkan föl a nyilvánosság fórumain. Miközben magyarázza Demszky Gábor bizonyítványát, el-elmondja, hogy ő még nem ügyvédje a hajdani szabaddemokrata politikusnak, mert azt nem fogták perbe. De a múlt század kilencvenes éveiben bemutatkozott már a Köztársaság Párt alapítójaként, majd 2014-ben a főváros főpolgármester-jelöltjeként, utána pedig a Kard (Kerekasztal a Részvételi Demokráciáért) civil szervezet vezetőjeként is. Arról beszélt egy vitaműsorban, hogy ebbéli minőségében kezdi járni az országot, ezért említette „Jász-Kiskun” megyét is.

A Kiskunságot összetévesztette tehát a Nagykunsággal, noha elég lett volna ránézni a térképre. Kiskunfélegyháza körülbelül hatvan kilométernyire van a nagykunok központjától, Karcagtól, a tőle délebbre fekvő Kiskunhalas még messzebbre. Hogyan lesz a nemes szándékból eredményes országjárás, ha egy dörzsölt sztárügyvéd és pergő nyelvű közéleti szereplő földrajzi felkészültsége nem haladja meg a frissiben érettségizettekét? Kár volna persze Magyar Györgyre kihegyezni a budapesti pártalapítók „legendás” országismeretét. Inkább méltányolom, hogy akad köztük olyan is, aki felismerte: csak akkor lépheti át az országgyűlés ötszázalékos küszöbét, ha kimozdul a fővárosból.

Történelmi adottság, hogy Trianon óta a megyék vármegye-maradványokból álltak össze. Ezt nemcsak Jász-Nagykun-Szolnok tanulságos példája bizonyítja, hanem Bács-Kiskuné is, ahol első tizenkilenc évemet töltöttem. Ráadásul másfél évtizedig tanítottam a nyíregyházi főiskolán, ahol meg kellett tanulni, hogy Szabolcs-Szatmár eredetileg Szabolcs vármegyéből és Szatmár nyugati részéből jött létre. A rendszerváltás után azonban a történész, majd később kisgazda politikus Kávássy Sándor elérte, hogy a nevéhez csapták Bereg vármegye Magyarországnál maradt részét is. De akár Szabolcs-Szatmár-Bereg-Ungnak is nevezhetnők, mert a néhai Ungból szintén kapott két települést, a vasúti átrakóhellyé fejlesztett Záhonyt és Győröcske községet.

A jövő évben esedékes országgyűlési választásra készülődő pártalapítóknak e fránya részletekkel is tisztában kéne lenniük, ha országos szavazótáborra akarnak szert tenni. Az a benyomásom, hogy Magyar doktor olyan fába vágta a fejszéjét, amely nem neki hasad.           

Az elhunyt teste nem porlad el. A Tekintet glédában áll a legfelső könyvespolcon, utolsó száma tegnap jelent meg. Fél évig dolgoztam a Társadalom-rovat szerkesztőjeként, és épp a végére sikerült összehozni egy szociográfiai áttekintést. Dolhai József utánajárt Végh Antal híres penészleki riportjának, és csaknem fél évszázad múltán megnézte, vajon mi változott az isten háta mögötti faluban. (Semmi.) Tanács István pedig esszében bontotta ki, hogy manapság miért nem kapós portéka a valóságfeltárás.

Az elmúlás azért nem szomorít el, mert Ördögh Szilveszter és Juhász Ferenc folyóirata testetlenül folytatódik - átköltözik a digitális térbe. Akik döntöttek a sorsáról, bizonyára végiggondolták az új megjelenési forma sajátosságait. Például általánosítható tapasztalat, hogy a netes olvasó nem viseli el a terjedelmes írásokat. De ha így van, akkor eleve kiesik a regényrészlet, a novella és az esszé, amelyeket gyakran közölt a papír alapú Tekintet. Fejlődésnek indulhat viszont a tárca és a kisesszé, továbbá a karikatúra is, amelyek közlésével a digitális folyóirat közel kerülhet az újságok kínálatához. Nagyobb lesz a konkurenciája, és szűkül a hadra fogható munkatársak köre.

A másik sajátosság azért nem általánosítható, mert leginkább a régi Tekintetre jellemző. A százötven előfizető túlnyomórészt hatvan fölötti, és e korosztály 3,9 százaléka használ számítógépet. Értelmiségi rétegében valamivel jobb az arány, bár erre sem építhető egy periodika. Az idős közönséget el kéne hagyni ahhoz, hogy életben maradjon az új Tekintet. Ráadásul a számítástechnikai szempontból jóval érzékenyebb fiatalok közül kellene toborozni az új olvasókat és persze az új szerzőket is. De ha már digitalizációra szánta el magát a kuratórium, érdemes volna azt a világtrendet követni, mely egyelőre meg sem érintette a magyar nyelvű sajtót.

Úgy foglalható össze, hogy a hazai gyakorlattal ellentétben nem a papír alapú kiadásnak van online változata, hanem az online kiadásnak van papír alapú változata. A digitális Tekintet elképzelhető úgy is, hogy a világhálón olvasható legjobb írásokból negyedévenként füzetet vagy félévenként kötetet állítanának össze a szerkesztők, és terjedelmesebb regényrészletekkel, novellákkal, nagyesszékkel dúsítanák a válogatást. Az antológiákat pedig postázhatnák az előfizetőknek, hogy kiteljesedjék ama könyvespolc, amelyen a nyugdíjba küldött folyóirat testes évfolyamait tartjuk.         

Tamás Gáspár Miklóst 1974. a Szövegek és körülmények című kolozsvári tanulmánykötet óta ismerem. Kitűnő filozófusnak és egyre jobb publicistának vélem, mindazonáltal túlzás volna gyors egymásutánban negyedszer foglalkozni a megnyilvánulásaival. De ha olyasmit ír vagy nyilatkozik, ami ébren tartja iránta az érdeklődést, akkor bizony újra és újra neki kell rugaszkodni az értelmezésnek.

A hét első napján jelenik meg Lefülelt mondatok című összeállításom az egyik televízió honlapján. Egy múlt heti interjú alapján TGM közérzet-jellemző megállapítását helyeztem a válogatás élére. Így hangzott: „Az emberek azt gondolják a vezetőikről, hogy szarháziak.” (Magyar Nemzet Online, február 8.) Csupán annyit finomítottam rajta, hogy a szarháziban az első a-t kukaccal (@) jeleztem, ez azonban mit sem változtatott a lényegen. Azon ugyanis, hogy a Facebook-ra kihelyezett üzenőfalon az olvasók valamilyen rejtélyes okból szinte kizárólag a címmondatra gerjedtek. Most már tudom is, hogy miért. Nem jutottak tovább az első mondatnál, mert elragadta őket az indulatuk.

Ez abból derült ki, hogy egy Urbán Tamás nevű olvasó ezt fűzte a címhez: „Ha Lengyel nem azt gondolja, hogy a vezetők szarháziak, akkor ő is ugyanolyan tolvaj szarházi.” A becsületére válik, hogy ő legalább észrevette az összeállításban Lengyel László politológus nevét, bár annak mondandóját éppenséggel Tamás Gáspár Miklóséval tévesztette össze. Van ilyen. Nem is hoznám szóba, csakhogy három kommentelőnek tetszett a megtévesztő hozzászólás: Barta Sándornak, Erdélyi Marikának és Némedi Margitnak. Egyetértettek Urbán Tamással abban, hogy hasonszőrű ez a „Lengyel”, ha nem azt gondolja, hogy az emberek vezetői szarháziak. (Az már a helyzet iróniája, hogy Lengyel László Gyurcsány Ferencről fejtette ki az álláspontját, s bár nem rejtette véka alá, hogy mit gondol róla, ama bizonyos kifejezést nem használta.) 

Innen már csak vissza kéne keresni az eredeti szöveget, hogy helyreállítsuk, valójában Tamás Gáspár Miklós szerint az emberek mit is gondolnak azokról a fránya vezetőkről. Ehelyett most arról kell tűnődni, hogy a kommentelők többszörösen is félreolvasták az idézetet, és olyasmit lájkoltak, amit senki se mondott, aki pedig mondott valamit, az nem úgy mondta. Most itt tartunk az úgynevezett fikakultúrában. De van lejjebb is, elvégre akik hozzászóltak, vállalták a vezeték- és a keresztnevüket. Nem az álnév rejtekéből lődözték a félreértés nyilait.              

Nagyjából egy héten belül két továbbgondolásra késztető publicisztika látott napvilágot. Az egyiket baloldali filozófus, Tamás Gáspár Miklós írta Aggodalmaink címmel (hvg.hu, január 31.), a másikat konzervatív közíró, Ungváry Rudolf (Megélhetési politika, Népszava, február 8.). Megszívlelendő álláspontjaik abban hozhatók közös nevezőre, hogy az önmagával foglalkozó baloldali ellenzék 2018-ban aligha kerülhet hatalomra, de volna még esély a választási győzelemre, ha a pártjai túllépnének önmagukon, és szövetséget kötnének mindazokkal (civilekkel, kiábrándult Orbán-, illetve Gyurcsány-hívőkkel), akik torkig vannak a jelenlegi rendszerrel.

Az Orbán-ellenesek felemás helyzetét pedig úgy foglalnám össze, hogy a két civil közíró nyitni szeretne, a baloldali ellenzék pártjai viszont magukra zárnák az ajtót. Az utóbbiak közül még nem mindegyik mondta ki, hogy nincs szükség előválasztásra, de már számba vették az előzetes népszavazás hátrányait. Magam is hajlanék arra, hogy a digitális előválasztás kizárna a mintegy nyolcmillió választópolgárból hárommilliót, akik a számítógép közelébe sem férnek. Ettől azonban még hiteles lehetne az előválasztás, elvégre nem a pártvezetők döntenék el a mandátumszerzésre esélyes képviselőjelöltek személyét, hanem a szavazók.

Elképzelhető persze, hogy az előzetes népszavazás után sem győzne az ellenzék, de legalább felfrissülne a parlamenti képviselete, új arcokkal és új gondolatokkal gyarapodna. Igazán kár, hogy a régi (jelenlegi) ellenzék a régi arcokkal és a régi gondolatokkal képzeli a folytatást. Talán csak az a különbség, hogy ő már lemondott a 2018-as győzelemről. Ha abból indult ki, hogy gyönge az országos szervezettsége, és nem ágyazódott be a társadalomba (vagy inkább kiágyazódott belőle), akkor a befelé fordulása racionálisnak mondható. Még ha eme szándékát nem köti is az orrunkra, sőt épp az ellenkezőjét akarja elhitetni velünk.

A tágabb értelemben vett ellenzéken belül két mértékadó felfogás szembesül egymással: a belterjes szűkítés és a külterjes bővítés. Felismerni vélem bennük az egzisztenciális szempontokat. A baloldali ellenzék pártjait képviselő (megélhetési) politikusok foggal-körömmel ragaszkodnak a jólétükhöz szükséges állami jövedelemhez, noha be kell érte tagozódni a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe. Őfelsége ellenzéke tehát jó pénzért érzi rosszul magát, miközben a bővítést szorgalmazó civilek 2010 óta felélték a tartalékaikat, és nincs mit veszíteniük. Nekik szurkolok.      

A tegnapi bejegyzésben idéztem Tamás Gáspár Miklóstól. A kitűnő filozófus megírta 2017 eddigi legjobb publicisztikáját, egyik szóhasználatával azonban nem békültem meg. Szerinte „A miniszterelnök úr magáévá tette a Duna-medencei magyar médiák kilenctizedét.” (hvg.hu, 2017. január 31.) Szerintem viszont a médiák helyett médiát kellett volna írni. De itt van még a kilenctized is, amelyről érdemes eltűnődni.

Az Erdélyből érkezett filozófus és publicista nálam jobban ismeri a határon túli magyarság szellemi vonulatait. Elhiszem neki, hogy az Orbán-féle erőközpont érvényesíti akaratát például az erdélyi Kelemen Hunor és a vajdasági Pásztor István vonzáskörzetében is, ahol bizony egyre kevesebb babér terem a nyilvánosság függetlenségre törekvő képviselőinek. Mindazonáltal foglalkoztat, vajon a cikkíró hány száz határon túli magyar nyelvű orgánumot adott a mintegy nyolcezer magyarországi médiumhoz, és miként jött ki a 90 százaléknyi kormányzati túlsúly. Gyanakvásra persze nincs különösebb ok, elvégre Németh Péter ugyanezzel a számmal dolgozik. A Népszava főszerkesztője egy vitaműsorban megjegyezte Orbán Viktorról: „A magyar sajtó 90 százaléka az ő felügyelete alatt van.” (Hír TV, 2016. december 19.)

Németh kolléga nem lehetne a rendszerváltás utáni magyar sajtó legnagyobb túlélője, ha nem volna naprakész, és nem támaszkodna a legfrissebb kutatási adatokra. Bizonyára módot talál arra, hogy eme 90 százaléknyi arányról részletesebben is beszámoljon. Korábban még így világította meg a hazai nyilvánosság és Orbán Viktor viszontagságos kapcsolatát: „Övé a média 95 százaléka.” (Népszava, 2016. október 4.) Na, ekkor jöttem zavarba. A Népszabadságot négy nappal később, október 8-án szüntette meg a kormányzat, és ez láncreakciót hozott létre a média tulajdonviszonyaiban. De ha a Mediaworks népszabadságtalanított portfóliója, vagyis 12 megyei és egy városi napilap Orbán közeli kezekbe jutott, akkor az október 4-i 95 százalékos kormányzati túlsúly hogyan csökkent december 19-én 90 százaléknyira?      

Némi töprengés után rájöttem a titok nyitjára. Októberben Németh Péter a média kifejezést használta, mely a nyomtatott sajtót, a rádiót, a televíziót és az internetet foglalja magába, decemberben pedig a sajtót. Az ellentmondást Kvári Sinkó Zoltán, az Erdélyből áttelepült humorista oldja föl, aki már 1996. augusztus 9-én megjósolta a veszprémi Napló hasábjain: „Amit a médiából megtudhat az ember, azt a sajtó összezavarja.”

A média kifejezésről szólván a politikusok tanulékonynak bizonyultak. Kezdetben rosszul használták, aztán megbarátkoztak azzal, hogy az eredetileg latin média eleve többes számban foglalja össze a közvetítési eszközöket. Ha viszont az egyes eszközt akarjuk megnevezni, a nyomtatott sajtót, a rádiót, a televíziót vagy az internetet, akkor szerencsésebb, ha a médium kifejezést használjuk.

Vannak, akik erről másként vélekedtek. Arra hivatkoztak, hogy az egyes számú médiumról a jósnő jut eszükbe. Aki ül az elsötétített szobában, billegteti térdével az asztal sarkát, és „megidézi” a pénzes özvegy elhunyt férjét. Az átveréssel próbálkozó médiumot tehát nem érdemes összetéveszteni a nyilvánosság eszközrendszerében számon tartott közvetítők bármelyikével. Eme érvet sokáig figyelembe vehettük a politikától függetlenedő médiában. De mostanában mintha megértek volna a feltételek a médium rehabilitálására. A 2018-as választás közeledtével a politikai elit egyre rövidebbre fogja a zablát.

A kormányzati oldal erőszakosan hódít teret a nyilvánosság fórumain, erről árulkodik a Népszabadság beszántása, a tizenkét megyei napilap és a Figyelő című gazdasági hetilap megszerzése. Az ellenzéki oldalon pedig a Népszava körül valamiféle pártsajtó körvonalazódik. Néha az a benyomásom, hogy a kézben tartott sajtó nem különbözik a szellemeket rendelésre idéző jósnőtől. A legutóbbi napokban két példát is találtam a korlátozott és korlátozó média elgondolkoztató használatára.

Tamás Gáspár Miklós ezt írta egyébként kitűnő publicisztikájában: „A miniszterelnök úr magáévá tette a Duna-medencei magyar médiák kilenctizedét.” Rávilágított, hogy a magyar államtól érkezett anyagi támogatásért cserébe az erdélyi és a vajdasági magyar párt egyneműsítette a magyar anyanyelvű sajtót. A tartalmilag pontos mondat mégis jobban hatna, ha a filozófus Duna-medencei magyar médiáról írt volna. Vagyis a papírra nyomtatott, az elektronikus és a digitális sajtóról. Ám TGM nem szakmabeli, úgy fogalmaz, ahogy kedve szottyan.

Kovács Zoltán, a jelenlegi kormány szóvivője viszont előéletében a debreceni egyetem kommunikációs tanszékén dolgozott. S bár a többi tanszékről odaküldött fiatal oktatókból állt össze a szellemi műhely, azt bizonyára megtanulták az újdonsült médiatanárok, hogy egy kommunikációs szakembernek rosszul áll, ha így panaszkodik: „Miket mondtak rólunk a nyugati médiák hat éven keresztül.” A nyugati média csakugyan sok minden mondott rólunk, a kormány-szóvivő azonban szakszerűbben is fogalmazhatott volna, mint a filozófus.               

Tegnap este végre megszólalt Demeter Márta. Kilépése az MSZP országgyűlési képviselőcsoportjából napok óta foglalkoztatja a nyilvánosságot. Mindazonáltal eddig nem közölte, kik azok a szocialista politikusok, akik miatt a sorsdöntő lépésre szánta el magát. Most sem nevezte meg őket, de két mozzanatot azért tisztázott az ATV stúdiójában.

Az egyik az, hogy megunta a bezápulást. Ha maradt volna a frakcióban, még most is azok között időzne, akik azon törik a fejüket, vajon hányadik helyre kerülnek a bűvös listán, és a sorszámuk elégséges lesz-é ahhoz, hogy 2018 közepétől is elüldögéljenek a parlamentben. Igaz, hogy ez így, nevek nélkül bántó általánosítás, ő azonban legalább leszögezte, hogy független képviselőként az emberek gondjait viseli majd a szívén. Egyúttal azt is tisztázta, hogy ama bizonyos levelet, amelyben bejelentette a távozását, nem a nyilvánosságnak szánta, azt bizony valaki kiszivárogtatta. 

Enyhítő körülmény, hogy nem a nyilvánosságnak szánta, engem mégis zavar a stílusa. A kormányváltásról ezt írta: „Vannak olyan formális és informális körök, akiknek nem ez az elsődleges prioritásuk.” Nem tetszik az ’akik’, de meg sem említeném, ha nem volna a mondat végén az a fránya két szó. A prioritás (elsőbbség, elsőbbségi jog) ugyanis a prior, prius szóból származik, és előbbit, korábbit jelent, átvitt értelemben pedig a fontossági sorrend elejét. Vagyis a prioritás ugyanazt jelenti, mint az elsődleges.

A jelenség nem ismeretlen a politikusok és az újságírók közös kifejezésmódjában, a kommunikációban. Tudományoskodva tautológiának nevezik, szószaporításnak. De ha már benne vagyunk a latinozásban, a szakmában úgy is emlegetjük, hogy idem per idem, ugyanazt ugyanazzal. Néhány ékkő a tautológiai gyűjteményemből, a szavakat kettőző közéleti személyiségek megnevezése nélkül: apró nüansz, élethelyzeti szituáció, erő és kraft, különleges kuriózum, lehetséges opció, önző egoizmus, pici nüansz (még ez is), retorzió és megtorlás, teamcsapat, totális teljhatalom és persze verbális szópárbaj.

Ezekhez képest az elsődleges prioritás valóságos felüdülés egy gyönyörű biztonságpolitikus tollából. Demeter Márta csupán azt akarta közölni a képviselőtársaival, hogy a magukat ellenzékinek valló honatyáknak és honanyáknak nem lehet fontosabb a gondtalan jólétet biztosító fizetés, mint a kormányváltás. Szavait úgy fordítanám le, hogy vannak erkölcsi helyzetek, sőt morális szituációk is, amikor épp a túlélésbe hal bele az ember.