A labdarúgó bajnokság legutóbbi fordulóját így összegezte Hegyi Iván, a Népszava szakírója: „Megannyi ’ics’ ragozta a semmit.” A Népszabadság megszüntetett szerkesztőségéből átigazolt sportújságíró utalt ezzel a délszláv focistákra, akik százszámra keresik nálunk a kalácsra valót.

Ha a diákkori barátom itthon marad, személyesen ellenőrizhettük volna a szellemes, kesernyés kijelentés igazságtartalmát. De új országot választott magának, és legföljebb a képernyőn kísérheti figyelemmel a bajnoki mérkőzéseket. Együtt jártunk a debreceni egyetemre, onnan való ragaszkodásunk a Loki becenevű csapathoz, amely a közelmúltban nyert néhány bajnokságot az NB I-ben. Elkísértük Vácra, Fehérvárra, Győrbe, talán még Kecskeméten is voltunk. Ezért küldtem ímélt a repatriált barátnak, hogy ha itthon volna, most kiugorhatnánk Kispestre, a Bozsikról elnevezett stadionba. A meccs után pedig beülhetnénk a vasúti sorompó melletti kiskocsmába, ahol állítólag Puskás fröccsözött.

Partner híján inkább a televízió elé ültem, és elborzadtam a látványtól. A zöldellő helyett sárgás füvű pálya körül mintegy kétezren álldogáltak (a Nemzeti Sport szerint 2019-en). Az elhanyagolt pályán focisták baktattak, cammogtak, kutyagoltak, poroszkáltak, bágyadt napsütésben mímelték a Barca tili-toli játékát ötször alacsonyabb fokozatban. Másnap (tegnap) azt olvastam a sport-napilapban, hogy a két tudósító négyest adott a színvonalra. Reális jegy, ha a tízes a legjobb osztályzat. Mellesleg az egyik tudósítót tanítottam.

Békési fiú, a papája neves focista volt. A nyíregyházi főiskolán megszerzett kommunikációs diploma után azt javasoltam neki, hogy iratkozzon be a Komlósi-akadémiára, ha már odavan a sportújságírásért. Bejött a számítása, mert néhány éve együtt kaptunk kitüntetést a MÚOSZ-ban, ő a junior, én a senior kategóriában. Igazán nem tehet arról, hogy ezúttal ilyen neveket kellett leírnia: Braniszlav Danilovics, Patrick Ikenne-King, Kadima Kabangut, Davide Lanzafame, Leonel Pontes és Marco Rossi (az utóbbi kettő edző a DVSC-nél, illetve a Honvédnél). A cserékkel együtt 28 játékos lépett pályára, közülük minden második külföldről érkezett - hat volt az ics. A vendéglátók 1:0-ra győztek, és borzalmas játékkal álltak a tabella élére. Csapatunk, a Loki pillanatnyilag az utolsó előtti.

Élménybeszámolóm hitelességét gyöngíti, hogy barátom a háromezer kilométernyi távolságból is többet látott a mérkőzésből. Ő ugyanis végignézte, talán azért, mert még reménykedik.    

A momentumosok megnyilvánulásaiban mindig találok továbbgondolásra késztető mondatokat. A Vasárnapi Hírek tegnap számában például megszólalt az alelnökük, Orosz Anna ezt fejtegette: „A civil világban az emberek azért adnak pénzt, hogy valaki helyettük csináljon meg valamit, amit ők nagyon szeretnének.” Ha nem a civileket hozta volna szóba, azt állítanám, hogy kristálytisztán fogalmazta meg a képviseleti demokrácia lényegét, a választópolgárok és a politikusok viszontagságos kapcsolatát. Így azonban ama meghatározás ugrik be, mely Konrád György nevéhez fűződik: „A civil azt jelenti, hogy polgár.” (atv.hu, 2017. január 16.)

Ha a civil világ szókapcsolatban a jelzőt behelyettesítjük a polgárival, kirajzolódik előttünk az a felfogás, amely ellenszenves a jelenlegi hatalom számára. Orbánék ugyanis nem a Momentum jelentkezésekor ütköztek először a civil-polgári világgal. A miniszterelnök olyan családba született, amely számomra ismerős. Majd’ minden férfirokonom kitanult egy szakmát, mellette azonban földet is művelt, ha máshol nem, a ház mögötti kertben. Kalákában építette föl a házát, saját kezűleg vágta le a disznót, anyai nagyapám pedig még a kosárfonáshoz is konyított. Falusi rokonaim nem szívesen adtak pénzt arra, amit maguk is megcsinálhattak.

E mentalitást a szükség hozta létre, mert évszázadokig nem is nagyon volt pénzük arra, hogy mesteremberek szakszerű szolgáltatásait vegyék igénybe. Nem is jött létre nálunk a polgárság. Az ezermesterek sorai közül olyan miniszterelnök került elő, aki kerítést húz az ország határán, és arra ösztökél bennünket, hogy mindent magunk végezzünk el a ház körül, és ne lássunk tovább az orrunknál. Többször meg is fogalmazta, hogy ha el is viseli, inkább csak fejőstehénnek tartja a polgárokat: „Azok fizessenek, akik igénybe veszik a szolgáltatásokat.” (Magyar Rádió, 2015. január 9.) Vagyis mi fizessük az Európai Unió legmagasabb áfáját, akik a hivatásunk gyakorlása révén próbálunk annyit keresni, hogy mások is megélhessenek belőlünk.  

Bea hetenként egyszer levágja a szakállam, és amikor jónak látja, kérdezés nélkül is megigazítja a frizurámat. Ildikó kéthetente levágja a körmöm. Laci havonta levakarja lábfejemről a bőrkeményedéseket. Zsófi hetente nyújtja az ízületeimet, hogy ne tokosodjanak be. Győző doktor rendben tartja a fogsoromat. Bandi, a hajdani atlétatárs pedig pontosan tudta, hol az a pont a derekamban, amelyből kidömöckölhető a sportsérülés. Meghalt. Nem tud valaki egy masszőrt, aki helyettesítené?       

Ha valaki 2015. február 6-án, az úgynevezett G-napon elutazott Ausztráliába, és csak most tért haza, azt venné észre, hogy átalakultak a hazai média tulajdonviszonyai. Többnyire kiszorultak a külföldi befektetők, és megnőtt az állami befolyás. Nehéz ugyan megállapítani, hogy az új tulajdonos magáncégek miként kapcsolódnak a kormányzathoz, de hogy van közük hozzá, az sejthető az egybehangolt kommunikációs lépésekből.

Vannak persze olyanok, akik tagadják, hogy bármelyik szekértábor „domináns erőfölényre” tett volna szert. Széles Gábor, a milliárdos médiabefektető „fele-fele” arányt emlegetett (Magyar Hírlap, 2016. november 5.), Stumpf András újságíró pedig néhány nappal később „fifty-fiftyről” írt (Mandiner.hu, 2016. november 14.). A legtöbb megszólaló azonban óvatosságból nem méricskélt, inkább csak a kormányzati túlsúlyhoz fűzött jelzőket (megsemmisítő, nyomasztó, óriási). Bolgár György, a Klubrádió közismert műsorvezetője például ezt mondta 2017. február 15-án: „A Fidesz óriási többségben van a médiában.”

Körülbelül 8000 szerkesztőség jelzi impresszummal, hogy érdemes komolyan venni. Nem csoda, hogy a tapasztalt műsorvezető visszafogta magát. Holott élő adásban dolgozik, és ilyenkor könnyen hagyhatja el a száját olyasmi, amit később nehéz visszaszívni. Ráadásul ama szakmát műveli, az újságírást, ahol majd’ minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. Ő ellenállt a kísértésnek, és konkrét számok helyett az óriási jelzőt választotta. Csakhogy az egyik legutóbbi adásban már ezt találta mondani: „A média 90 százaléka a Fideszé.” (2017. február 22.), tegnap délután pedig, Tarlós István budapesti főpolgármesterrel beszélgetve ezt: „Ott van az Önök kezében a média 90 százaléka.” (február 24.). Vajon honnan vette azt a fránya 90 százalékot?

Van egy rovata a 168 Óra című hetilapban. A Hogy mi van?-ban fejére olvassa a kormánypárti politikusoknak, politológusoknak és újságíróknak, ha olyan információkat adtak közre, amelyek nem felelnek meg a valóságnak. Aligha engedheti meg magának, hogy pontosítás közben maga is számokkal bűvészkedjen. Nem vonom hát kétségbe az állítását, csupán bosszankodom, hogy a fővároson túli média tulajdonviszonyaival foglalkozó sajtótörténészként elkerülte a figyelmem az a kutatás, amely kihozta a 90 százaléknyi arányt. E Médianaplóban szeretnék rá hivatkozni, ezért kérem a tájékoztatásban megőszült kollégát, ugyan adja már meg a 8000 szerkesztőségre kiterjedő vizsgálat forráshelyét. Előre is köszönöm.     

Olvasom a Mozgó Világban Parászka Boróka esszéjét, a Túlélésre dolgozunk-at. A marosvásárhelyi közíró az erdélyi magyar nyelvű sajtó gleichschaltolását vázolta föl. A német kifejezés azt jelenti, hogy egységesíteni, egybehangolni, átvitt értelemben pedig azt, hogy a hatalom erőterében nincs helye az alternatív (a másik) nyilvánosságnak.

A másik sajtó erdélyi kiiktatásáról korábban annyit jutott el a fülünkbe, hogy először az Erdélyi Riport című hetilap tűnt el a standokról és az előfizetők postafiókjából, majd a digitális változat is megszűnt. Aztán a Maszol.ro című portál veszítette el a publicisztikai rovatát, és a legjobb tollú magyar közírók visszaszorultak a Facebook-ra. Erről jegyezte meg Parászka kollegina, hogy „A tartalom visz egy szöveget, és nem a felület, ahol megjelenik.” E megállapítást vitatnám, de hogy miért, azt most nem fejtem ki. Sokkal inkább foglalkoztat ugyanis, amit szintén állít, és érdemes továbbgondolni.

Okfejtéséből kiviláglik, hogy az erdélyi magyar közéletben is centrális erőtér alakult ki, nem teljesen függetlenül a Fidesz szándékától. Nem tudom, hogy Orbánék hány milliárd forint gazdaságfejlesztési támogatással szerezték meg az RMDSZ együttműködését, de a mértékre következtethetünk abból, hogy a jóval csekélyebb lélekszámú Délvidék egyik pártja, a Vajdasági Magyar Szövetség ötvenmilliárd forintot oszthat szét a régióbeli magyar vállalkozók között. A recept ugyanaz, mint amit a még ellenzéki politikus Orbán Viktor 2009. szeptember 5-én Kötcsén hirdetett meg. A centrális erőtérben a csúcspárt mellett található balról is meg jobbról is egy-egy „fügefalevél”, amelyekben az MSZP-re és a Jobbikra ismerhetünk. Őfelsége ellenzékei a létükkel és a működésükkel teremtik meg a többpárti demokrácia látszatát, ahhoz azonban nem elég erősek, hogy veszélyeztessék az uralkodó párt hegemóniáját.

A Fideszéhez hasonló központi szerepet tölti be a markótlanított RMDSZ az erdélyi magyar pártok mezőnyében. Csak úgy oszthatja szét a Budapestről érkezett pénzeket, ha rendet teremt az erdélyi magyar nyilvánosságban. Épp úgy, mint ahogy a Pásztor István irányította VMSZ a vajdasági hátországban. (Az utóbbi térhódítást még nem írta meg senki a Mozgó Világ című folyóiratban.) Parászka Boróka erőteljes vonásokkal vázolta föl a centrális erőtér erdélyi nyilvánosságát. Ennek alapján figyelemre méltó következtetést vonhatunk le az Orbán-kormány határokon átívelő médiapolitikájáról.           

Elbújhat a parlament plenáris ülése mellett. Kabarénak ugyan mindkettő kabaré, de az egyikről legalább tudjuk,

hogy bevallottan szórakoztatni akar.

Tribolt Lajos székesfehérvári újságíró (Fejér Megyei Hírlap, 2000. november 8.)

Vannak előre meg nem beszélt szerepek, amiket akkor játszunk el, amikor egy hírről nem jut eszünkbe semmi.

Bajor Imre színész (Zalai Hírlap, 2001. április 28.)

Egy-egy politikust viccesebb meghívni valamelyik komolynak szánt vitaműsorba, mint a Heti Hetesben élcelődni

róla.

Bíró Ferenc újságíró (Somogyi Hírlap, 2001. október 25.)

Nem is műsor, hanem inkább a humor műfaja mögé bújtatott politikai fegyver.

Grespik László jogász (Magyar Hírlap, 2002. január 4.)

A Heti Hetesre büszke vagyok, szerintem a pesti humor folytatása. Hét ember beszélget, és megvitatja, mi történt

azon a héten.

Farkasházy Tivadar újságíró (Népszava, 2002. november 18.)

Perverz, pártszagú feketemise.

Végh Attila tévékritikus (Heti Válasz, 2003. február 21.)

Nem merünk olyan bátran és pofátlanul nekimenni a mostani kormánynak, mert ezt jobban szeretjük.

Kern András színész (Délmagyarország, 2003. augusztus 2.)

A Heti Hetes nem humoros műsor, hanem közönséges propagandatevékenységet folytat.

Szalay Károly irodalomtörténész (Magyar Nemzet, 2003. augusztus 2.)

Tulajdonképpen mindenki magát adja, csak egy kicsit rájátszik.

Farkasházy Tivadar újságíró (Klubháló.hu, 2004. augusztus 7.)

Mi belülről nem tudunk megváltozni, nem lehetünk mindig ellenzéki műsor.

Hernádi Judit színésznő (Magyar Narancs, 2006. május 21.)

Vagy szálljon ki a gyűlöletshow-ból, vagy beszélje rá szereplőtársait a tartalom és a stílus megújítására, a

gyalázkodás nélküli, a magyar népet méltóságában nem sértő humorizálásra!

Morvai Krisztina jogász Hernádi Judithoz (Jobbik.net, 2006. november 21.)

Gyurcsányista propagandaműsor.

Csontos János újságíró (Magyar Nemzet, 2008. január 26.)

Tudod, Bayer olyan a mi táborunkban, mint te vagy a másik oldal számára a Heti Hetesben.

Kerényi Imre rendező Farkasházy Tivadarhoz (Heti Válasz, 2008. szeptember 25.)

Voltak tévedéseim, néha magam is belecsúsztam ízetlenségekbe, de egyszer sem hazudtam.

Verebes István rendező (Origo.hu, 2008. december 20.)

A Heti Hetes nem baloldali, hanem mindenféle hatalommal szemben ellenálló.

Rónai Egon újságíró (RTV Tipp, 2011. május 16.)

A Heti Hetes nem tartozik azon műsorok közé, amelyek az RTL Klub nézettségét általában biztosítják.

Kolosi Péter, az RTL Klub programigazgatója (Klubrádió, 2011. november 10.)

El kell fogadnom az indoklást, hogy valóban gazdasági és nem politikai döntés született.

Ónodi György főszerkesztő a műsor áthelyezéséről az RTL II-re (Blikk.hu, 2012. május 13.)

Azért vagyunk itt, hogy ne értsünk egyet.

Magyar György ügyvéd (RTL II., 2016. december 31.)

Megszűnt az SZDSZ. Megszűnt a Népszabadság. Most megszűnik a Heti Hetes. Nem lennék a haladó

értelmiség helyében.

Deutsch Tamás Fidesz-politikus (Comment.blog.hu, 2017. február 22.)

A Heti Hetes megszüntetése beleillik azokba a sajtófolyamatokba, amelyek a Népszabadság bezárásától a

Figyelő Schmidt Mária általi „megmentéséig” húzódnak.

Farkasházy Tivadar újságíró (Népszava, 2017. február 23.)

Hosszú haldoklás után kimúlt az egyik kedvencünk. Az éppen csak betöltött tizennyolc év azt sejteti, hogy kamaszként búcsúzott az élettől. De ha hozzánk nőtt macskában vagy kutyában gondolkodunk, ugyanez az életkor aggastyánhoz illő.

A Heti Hetes koppintott műsor. Előzménye a 7 Tage - 7 Köpfe, amely napra pontosan huszonegy éve, 1996. február 23-án indult a német nyelvű RTL-en, és 2005. december 30-án szűnt meg. Amidőn a kereskedelmi televízió berendezkedett a kelet-európai országokban, mindenütt létrehozta a helyi változatot. Leginkább a Heti Hetes szakadt el az eredetitől. Ez nemcsak a készítők tehetségével magyarázható, hanem a kávéházi hagyományokkal is. Száz évvel ezelőtt 352 kávéházat számoltak össze Budapesten, és a polgári kultúra csipkelődő, csúfondáros, szellemes tradícióját sikerült átörökíteni az 1999. szeptember 10-én megnyitott képernyős kávéházba.

Olyan főszereplője sosem volt, mint a szikár termetű és fanyar humorú Rudi Carrell a német eredetinek, ám a többi fej testvériesen megosztotta a karakterszerepeket. Nagyon megtanulták föladni egymásnak a végszót. A színészek és az újságírók közös munkájából jó kis műsor kerekedett, amelyet először péntekenként néztünk, aztán vasárnaponként, majd átkerült az RTL „elfekvőbe”, és most az igazgató óhajára a szakorvos kikapcsolta a lélegeztető gépet. Ismeretségi körömben azt latolgattuk, vajon mikor kezdődött az agónia. Hallottam, hogy a törzstag Bajor Imre halálától, de azt is, hogy akkortól, amikor átkerült az RTL II-re. Korábbra tenném.

A kétezres években minden évfolyam válogatottját elhoztam a nyíregyházi főiskoláról az egyik felvételre. Amikor az úgynevezett nagy évfolyam küldöttei nézték végig, azt a feladatot kapták, hogy írják meg a legérdekesebb élményüket. Egy kivételével mindenki a Heti Hetesről írt. Hadas Bianka azonban, a talán legjobban fogalmazó kommunikáció szakos - jelenleg angolt és zumbát tanít Kisvárdán - arról tűnődött, hogy álldogál a nagykörúti Combino kellős közepén, és nem éri el a fogantyút, amiben megkapaszkodhatna. A jegyzet felolvasását követő vitából kiderült, hogy a vidéki kisvárosokból való diákok csodálták ugyan az ismerős arcokat, boldogan kértek tőlük aláírást, de nem igazán érintette meg őket a pesti (belterjes, félszavakból is megértjük egymást) humor.

Az aggastyán kort megélt műsor végzete alighanem az lett, hogy az összeszokott asztaltársaság elveszítette kapcsolatát a fővároson túli valósággal. Béke soraira.                       

Kedvelem Szunyogh Szabolcs Tűréshatár című műsorát a Klubrádióban. Alaposan fölkészül a témára, és nem akar hülyét csinálni a beszélgetőpartnereiből. Legutóbb három hölgyet hívott meg, akiknek közük van az irodalomhoz. Csak azért nem értelmezem a jól sikerült műsort, mert volt egy gondolat, amely eltérített az alaptémától. Pécsi-Pollner Katalin irodalomtörténész ezt mondta: „A lájk olyan, mint a simogatás.”

E Médianapló tanúsága szerint már 2011-ben szemléztem egy vitát, amelyben arról töprengtek angoltanárok és nyelvművelők, hogy miként kéne írni: likeolni vagy lájkolni? Azóta a kérdés eldőlt, sőt egy nyelvész fel is sorakoztatta a magyarosított kifejezéseket (bájt, dizájn, fájl, lájk, lájt, szájt, szkájp). Egy másik szakember pedig a lájkot úgy különböztette meg a lav-tól, hogy figyelmeztetett bennünket: az utóbbi a szerelemmel azonosítható, az előbbi viszont a bírni, kamálni igékkel. Az egészből azt a következtetést vontam le, hogy a lájkokból nem szabad túláradó érzelmeket kiolvasni, és a hiányuk miatt nem érdemes kétségbe esni.

Volt már olyan írásom a digitális sajtóban, amely csaknem 1500 lájkot kapott, mindazonáltal tudtam róla, hogy a tetszése túlméretezett. És voltak olyanok is, amelyek alig néhány lájkban részesültek, holott talán többet érdemeltek volna. Ha egy-egy bejegyzésre számos lájkot kapok, az persze jól esik, és ha elmarad a lájkeső, első gondolatom az, hogy miért nem tetszik az okfejtés. Az új esztendő egyik fejleménye például azt sejteti, hogy csupán a lájkolás szakmai tanulságát érdemes a szívünkre venni.

A Facebook bevezette azt a gyakorlatot, hogy egy meghatározott mennyiségig nagyobb betűvel tálalja az üzeneteinket. Azzal kísérletezem, hogy reggelenként fölírok egy-egy rövid és hatásosnak szánt mondatot az üzenőfalra, hátha fűznek hozzá valamit, elvesznek belőle - az ismerősök tehát elvégzik a digitális kávéházban megszokott műveletet, amelyből végül talán kijön az értelmiségiek közmondása: a szállóige. Köszönöm a farigcsálást, amelynek következtében némelyik mondat tényleg jobban hangzik. Arra azonban nem számítottam, amit a lájkok eredményeztek.

A versenyben 42 tetszikkel lett első (szállóigének leginkább alkalmas) az Amerikában a gazdagok politizálnak, nálunk a politikusok gazdagodnak. mondat Azt is megfigyeltem, hogy a hozzászólók csak azt farigcsálták, ami húsznál több lájkot kapott. Ami pedig tíznél kevesebbet, arról már tudom, hogy aligha lesz belőle szállóige.   

Arra ébredtem, hogy pittyeg az okostelefon. A falióra hajnali 3 óra 40-et mutatott. Úgy látszik, lefekvés előtt nem halkítottam le a digitális szerkentyűt. Átbotorkáltam a dolgozószobába, és legyöngítettem az okostelefon hangját. Aztán visszafeküdtem, és azon tűnődtem, vajon ki küldhetett ímélt. Felötlött, hogy késő este az utánközlő portál ügyeletes szerkesztője talán föltette a tegnapi bejegyzést, és valaki épp hozzászólt.

Azzal a kérdéssel aludtam el, hogy a kommentelő miért az éjszaka kellős közepén üzent. Talán álmatlanságban szenved? Vagy nincs munkája? Most viszont már átrágtam magam az éjszakai íméleken. A Momentum 266 ezres akciójáról írt bejegyzés csakugyan fölkerült az Index fórumára, és azóta többen is hozzászóltak. Aki azonban fölébresztett, álneve és kulturált fogalmazásmódja alapján valószínűleg hölgy. Nem is 3.40-kor ült a számítógéphez, hanem 03.40.59-kor, tehát majdnem 41-kor, és nem is velem vitatkozik. Egy véres szájú kommentelő „mocsadéknak” nevezte a huszonéves aláírás-gyűjtőket, és hozzászólásából csak úgy sistergett a gyűlölet. A hölgy ezt írta neki: „Tévedsz! Sokan vagyunk kiábrándult jobboldaliak.”

Hozzáfűzte, hogy unja már „Döbrögi uraságot”, aki lám, megkapta az első verést. A folytatásból pedig kiderült, hogy a miniszterelnökre céloz. Ekkor már nem azokra gondoltam, akik nem tudtak aludni, vagy éjjeliőrködés közben kommentek írásával múlatták az időt. Kiderült, hogy reggel nyolcig tízen szóltak hozzá, és akadt köztük még egy, aki azt fejtegette, hogy ő is aláírta volna a népszavazási kezdeményezést, bár ha most volna országgyűlési választás, megint a "kisebbik rosszat" választaná, a Fideszt, de értse meg az anyázó troll, szegény ország vagyunk, nem bírnánk az olimpiai költségeket. Tízből kettő annyi, mint húsz százalék.

Mindazonáltal nem általánosítanék, mert ahhoz sokkal nagyobb számokkal kéne dolgozni. Maradnék inkább annál, amit a szakírók nélkülem is pedzegetnek, hogy a huszonévesek Momentum mozgalma nem föltétlenül a hagyományos ellenzéki pártok szavazóbázisára áhítozik. Esetleg épp azokat találta meg, akik kiábrándultak Orbánék országvezetési gyakorlatából, ettől azonban még nem szavaznának át a másik oldalra. A bizonytalanok milliós táborából jutottak arra a következtetésre, hogy végre itt(hon) vannak ama fiatalok, akiket talán mégsem az a fránya Soros György küldött haza a külföldi egyetemekről és munkahelyekről.

A Momentum Mozgalom 27 éves ügyvivője, Fekete-Győr András kimondta a bűvös számot: 266151-en írták alá a kezdeményezést az olimpiai népszavazás ügyében. Bár az egészből csak a 266 ezret jegyezzük meg, mégis hozzáfűzném, hogy a 30 éves vezérkari főnök talált még egy adatlapot a kabátzsebében, amely négy aláírást tartalmazott.

Soproni Tamás alighanem korelnök a huszonévesek mozgalmában. Arról is beszélt, hogy a Momentumnak 145 tagja van, és a kampányt 1800 aktivistával csinálta végig. A 28 éves Cseh Katalin és a 25 éves Tabajdi Péter viszont 1500 aktivistáról számolt be, de ne akadjunk fenn a különbségen. Kiderült, hogy az egyik aktivista az oxfordi egyetemről jött haza, a másik Brüsszelből, a harmadik is „hazaugrott a hajrára”, állandóan változott tehát a létszám. Vajon változó szervezettségével hol foglalna helyet a Momentum, ha már párttá szerveződött volna?

Tavaly a kormány népszavazást kezdeményezett az uniós menekültkvótáról. 10331 szavazókörben adhattuk le a voksunkat, és a parlamenti pártok képviselőcsoportjai két-két aktivistát ültethettek be, hogy őrködjenek a választás tisztasága fölött. A Fidesz 13122-őt delegált, a KDNP 239-et, a Jobbik 170-et. Az utóbbiról azonban azt állította Szanyi Tibor, hogy körülbelül annyi aktivistája van, amennyivel képes volna lefedni az összes szavazókört. (Mindazonáltal a Jobbik nem volt érdekelt abban, hogy érvényes legyen a népszavazás.)

A másik oldalról az MSZP 3811 aktivistát küldött a szavazókörökbe. Ugyancsak Szanyi Tibor fejtegette a szocialista pártelnök-jelöltek kampányában, hogy „A meglévő tízezer szavazókörben nagyjából három-négyezer helyen van fix emberünk.” (InfoRádió, 2016. június 15.) Ezt egy másik elnökjelölt, a később megválasztott Molnár Gyula úgy módosította, hogy 6500 hadra fogható aktivistájuk van. A kvótaellenes népszavazás azt sejteti, hogy Szanyi száma közelebb volt a valósághoz: az MSZP szervezettségéhez.

Van tehát egy kormánypárt, amely képes fix embert küldeni az összes szavazókörbe, és marad még több mint háromezer aktivistája más feladatokra is. A Jobbik lefedhetné az összes kört, ha akarná. Az MSZP azonban csak minden harmadik szavazókörben volna képes ellenőrizni a választás tisztaságát. A még párttá sem szerveződött Momentum pedig 1500-1800 aktivistával járult hozzá a fővárosban esedékes olimpiai népszavazás kiírásához. Ez még akkor is megsüvegelendő, ha ügyvivői minden adandó alkalommal kifejtik, hogy a fix emberekből országos hálózatot kéne szervezniük.      

Eszembe sem jutott írni róla, Föld S. Péter azonban emlékeztetett arra, hogy a neves író és politikus éppen fél évtizede halt meg. A kitűnő publicista ebből az alkalomból jegyezte föl tegnap a Facebook üzenőfalára, hogy „Csurka István antiszemita volt. Nemcsak a kocsmában, néhány pohár bor után - normális üzemmenetben is kijött belőle a gyűlölet.”

Annyiban árnyalnám a képet, hogy megkülönböztethető a rendszerváltás előtti Csurka a rendszerváltás utánitól. Irodalmi asztaltársaságban úgy ismertem meg, mint aki csöndesen elüldögélt, eszegetett-iszogatott, és ha a rovására szellemesen élcelődtek, viccelődtek, jót nevetett önmagán. Meg is lepett, hogy mi jött ki belőle a rendszerváltás után, „normális üzemmenetben” politikusként, a MIÉP elnökeként. Az a benyomásom, hogy írónak jobb volt, mint embernek. Ha kétarcúsága néha szóba kerül, kajánul idézik azt az állítólag megtörtént esetet, amidőn a szigligeti alkotóházban berúgott, és borgőzös állapotban kezdett zsidózni. A hőzöngés Aczél György fülébe jutott, aki állítólag azt üzente az ünnepelt drámaírónak, hogy ne csak mindig balra rúgjon be.

A két állítólagból kisejlik talán, hogy inkább korjellemzőnek, mint valóságosnak vélem az anekdotát. Csakhogy 2005. augusztus 17-én megjelent egy interjú a Napló című veszprémi újságban. Gáll István író özvegye mesélte el, hogy annak idején vettek egy társasházi nyaralót Balatonfüreden. Amikor pedig kedvük szottyant, meglátogatták a közelben lakó barátokat, például a Balatonedericsen tanyázó Csurka Istvánt is. Ettek-ittak, beszélgettek, és most az özvegynek, Gáll Verának adom át a szót: „Egyszer Csurka szokása szerint elkezdett zsidózni. Gáll mondta neki: ’Te, Pista, hagyd abba! A feleségem is zsidó.’ Csurka rám nézett: ’Na jó, akkor én most helyetted elmosogatok.’ ”    

Mikszáth Kálmán tollából folyt ki ama meghatározás, hogy „Antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat.” Nem vagyok irodalomtörténész, de azt gyanítom, hogy ez nem Mikszáth személyes véleménye volt, inkább az úri kaszinókban hallottakat, a keresztény nemzeti arisztokrácia álláspontját sűrítette szállóigévé. Definiálta az úgynevezett szalonzsidózást, amely azonban Auschwitz óta sokkal ártalmasabb, lélekrombolóbb, mint szeretnénk hinni. El is tűnődtem rajta, vajon Gáll Vera mosogatós csattanója kuncogást vagy dermedt csöndet váltana-e ki a mai Vígszínház nézőterén, ha Csurka a jelenetet beleírta volna a darabjába.