Nagyjából egy héten belül két továbbgondolásra késztető publicisztika látott napvilágot. Az egyiket baloldali filozófus, Tamás Gáspár Miklós írta Aggodalmaink címmel (hvg.hu, január 31.), a másikat konzervatív közíró, Ungváry Rudolf (Megélhetési politika, Népszava, február 8.). Megszívlelendő álláspontjaik abban hozhatók közös nevezőre, hogy az önmagával foglalkozó baloldali ellenzék 2018-ban aligha kerülhet hatalomra, de volna még esély a választási győzelemre, ha a pártjai túllépnének önmagukon, és szövetséget kötnének mindazokkal (civilekkel, kiábrándult Orbán-, illetve Gyurcsány-hívőkkel), akik torkig vannak a jelenlegi rendszerrel.

Az Orbán-ellenesek felemás helyzetét pedig úgy foglalnám össze, hogy a két civil közíró nyitni szeretne, a baloldali ellenzék pártjai viszont magukra zárnák az ajtót. Az utóbbiak közül még nem mindegyik mondta ki, hogy nincs szükség előválasztásra, de már számba vették az előzetes népszavazás hátrányait. Magam is hajlanék arra, hogy a digitális előválasztás kizárna a mintegy nyolcmillió választópolgárból hárommilliót, akik a számítógép közelébe sem férnek. Ettől azonban még hiteles lehetne az előválasztás, elvégre nem a pártvezetők döntenék el a mandátumszerzésre esélyes képviselőjelöltek személyét, hanem a szavazók.

Elképzelhető persze, hogy az előzetes népszavazás után sem győzne az ellenzék, de legalább felfrissülne a parlamenti képviselete, új arcokkal és új gondolatokkal gyarapodna. Igazán kár, hogy a régi (jelenlegi) ellenzék a régi arcokkal és a régi gondolatokkal képzeli a folytatást. Talán csak az a különbség, hogy ő már lemondott a 2018-as győzelemről. Ha abból indult ki, hogy gyönge az országos szervezettsége, és nem ágyazódott be a társadalomba (vagy inkább kiágyazódott belőle), akkor a befelé fordulása racionálisnak mondható. Még ha eme szándékát nem köti is az orrunkra, sőt épp az ellenkezőjét akarja elhitetni velünk.

A tágabb értelemben vett ellenzéken belül két mértékadó felfogás szembesül egymással: a belterjes szűkítés és a külterjes bővítés. Felismerni vélem bennük az egzisztenciális szempontokat. A baloldali ellenzék pártjait képviselő (megélhetési) politikusok foggal-körömmel ragaszkodnak a jólétükhöz szükséges állami jövedelemhez, noha be kell érte tagozódni a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe. Őfelsége ellenzéke tehát jó pénzért érzi rosszul magát, miközben a bővítést szorgalmazó civilek 2010 óta felélték a tartalékaikat, és nincs mit veszíteniük. Nekik szurkolok.