Apáti Bence balett-táncos. Megunta, hogy kidolgozott felsőtestét mutogatják a bulvárlapok, a politikai bulvár sztárja lett. A 888.hu alapítója, G. Fodor Gábor fölfedezte benne a közélet iránt érdeklődő művészt. Nemrég terjedelmes interjúban szólaltatta meg, szeptember 12-én pedig önálló cikket közölt tőle a nyilvánosság képviselőiről.

A balett-művész szerint aki rendszeresen fogalmazza meg a véleményét, az publicista. Tevékenységét akkor ismerik el az olvasók, ha írásaiból kirajzolódik a politikai elkötelezettsége, hogy miként nézi a világot. Csakhogy ez ama következménnyel jár, amit így értelmez a cikkíró: „Én még a büdös életben nem láttam úgynevezett független újságírót.” Mert „aki napi szinten politikával kínozza magát, az már régóta elvesztette a függetlenségét”. Igaz, hogy a publicista írásaiból óhatatlanul kirajzolódik az értékrendje. Az is igaz, hogy az újságírók között mindig akadnak, akik túl közel kerülnek a politikusokhoz, és afféle szócsőként működnek. Ezt azonban már nem állítanám minden politikai újságíróról. A részigazságokat tartalmazó okfejtéssel az a gondom, hogy a szerző nem különbözteti meg a függetlenséget a pártatlanságtól.

Három évtizede gyűjtögetem a hírekben szereplő személyiségek legjobb vagy legrosszabb mondatait. Rólam is elmondható, hogy napi szinten kínzom magam a politikával, de talán feltételezhető, hogy azért, mert próbálok eligazodni a közéleti összefüggések között. Ebből viszont nem föltétlenül következik, hogy elvesztettem a függetlenségemet. Élek persze a gyanúperrel, hátha igaza van Apáti Bencének, meg is néztem a Médianapló idei bejegyzéseit. 29-szer foglalkoztam az MSZP kommunikációjával, és a legtöbb politikusát képtelennek találtam arra, hogy megszólítsa a választópolgárokat. Ez csak azért nem lep meg, mert másfél évtizede már írtam egy könyvet Autisták vagy szocialisták? címmel.

Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy négyévenként, a szavazófülke magányában a befelé forduló, fokozatosan eljelentéktelenedő pártra szavazzak, hátha mégis megembereli magát. Szellemileg függetlennek vélem magam, de nem pártatlannak. Épp olyannak, mint bárki mást a bal- vagy jobboldali értékrendű kollégák közül, aki igyekszik tisztességesen gyakorolni a mesterségünket, négyévenként pedig pártot választ magának. Sajnálom Apáti Bencét, mert olyan újságírókat ismert meg az őt favorizáló szerkesztőségben, akik nem pazarolják kritikájukat a pártjukra.        

Lánczi Tamás a Nézőpont Intézet vezető elemzője. Rendszeresen vállalkozik arra, hogy Orbán Viktor ösztönösen vagy szándékosan sejtetős mondatait élettel (tartalommal) töltse ki. Tegnap este az InfoRádióban szólalt meg, és figyelemre méltó okfejtésén végigvonult a miniszterelnök Tusnádfürdőn elhangzott kijelentése.

A politológus értelmezésében azt jelenti a NER, hogy a stratégiai ágazatokban vissza kell szerezni a nemzeti többséget. Orbán a bank-, az energia- és a médiaszektort vélte stratégiai ágazatnak, és a nézőpontjából kikandikáló elemző arra a következtetésre jutott, hogy a baloldali médiabirodalom „szétporlott”, „az MSZP gyakorlatilag média nélkül maradt”. Azzal ugyanis, hogy külföldi befektetőnek adta el a Népszabadságot, védtelenné tette a zászlóshajóját. Lánczi Tamás nem mondta ki, csupán finoman körülírta, hogy az Orbán-kormány hülye lett volna, ha nem használja ki a lehetőséget. Az eredményt ismerjük, az oda vezető utat pedig kapiskáljuk.

Vajon azért vált védtelenné az MSZP közeli média, mert a Szabad Sajtó Alapítvány kifogyott ama pénzből, amelyet a megyei lapokért kapott külföldi sajtóbefektetőktől? Vagy azért, mert Gyurcsány Ferenc pártelnök-miniszterelnök nem akarta fekete, ahogy ő fogalmazott: „lopott” pénzből pótolni a csökkenő példányszámú újságok veszteségeit? Érzékelhettük, hogy a vezetésen belül harc bontakozott ki két irányzat között. Szanyi Tibor a pártsajtó megerősítését szorgalmazta, Gyurcsány viszont nem pártlapok révén képzelte el a nyilvánosság befolyásolását. Rokonszenvesebb a második felfogás, mégis hezitálok.  

August Bebel, a német szociáldemokraták vezetője a XIX. század végén tanácsot kért Marx Angliában élő gyáros-szponzorától, Friedrich Engelstől. Pártja bejutott a parlamentbe, és hogy a tömegbefolyását növelje, fölvásárolná a vele rokonszenvező, de magánkézben lévő újságokat. Engels megírta neki, hogy csak a kis (szektaszerűen működő) pártok gondolkoznak olyan sajtóban, amely az ő nótájukat fújja. Ha egy párt szellemi impulzusokat szeretne kapni értelmiségi köröktől, akkor bizony békén kell hagynia a szerkesztőségek tulajdonviszonyait, máskülönben csak propaganda-eszközökre tehet szert.

Engels nem föltétlenül a pártsajtóról beszélte le Bebelt. Azt firtatta, vajon a német szocdemek vezetője minek tartja a pártját: önmagába zárkózónak vagy nyitásra késznek. Az a benyomásom, hogy ezt a kérdést a XXI. századi magyar szocialisták tíz éve nem képesek eldönteni.        

1993 szeptembere óta tanítok. Négy- és ötezer közé tehető azok száma, akikkel sajtótörténeti, médiapolitikai előadáson vagy újságíró szemináriumon szembesültem. E Médianaplót arra találtam ki 2002. január elsején, hogy amit nem veséztünk ki a szemináriumon, azt legalább a digitális térben megbeszélhessük. Mindenesetre élő szóban tisztáztuk, hogy abból nem lesz újságíró, aki kizárólag önmagával foglalkozik. Lehet belőle kitűnő író vagy költő, akadnak is többkötetes tanítványaim. Az újságírás azonban más.

Egyik funkciója kétségkívül az, hogy hitelesen kell visszaadni mások, leginkább a közéleti személyiségek szavait. Mindazonáltal a nyilvánosság képviseletében az újságírónak illik megkérdezni a politikai döntéshozóktól, hogy helyettünk, választópolgárok helyett miért éppen úgy döntöttek, ahogy. S ha már az a fránya újságíró bedolgozta magát egy témakörbe, óhatatlanul fölmerül benne az igény, hogy a véleményét is közölje. E három funkcióból az immár nyolcadik éve kormányzó Fidesz csupán az elsőt fogadja el. A másodikat azért vitatja, mert szerinte az újságírókat senki sem választotta meg, következésképpen nem is firtathatják a döntéshozók indítékait. A véleménynyilvánítás jogától pedig el is tiltotta a vonzáskörébe szorult klaviatúra-koptatókat.

Andy Vajna miniszterelnök-közeli médiabefektető tegnap szert tett a győri Kisalföldre (napi 54 ezer példány) és a szegedi Délmagyarországra (33 ezer példány). Ezzel a kormányzati térhódítás teljessé vált a milliós olvasóközönséghez eljutó megyei sajtóban. Érdemes tehát figyelemmel kísérni, vajon mi marad az újságírás hármas funkciójából. Azt már tudjuk, hogy Heinrich Pecina, a szintén hatalom körüli médiabefektető másfél hónapja nevére vette a miskolci újságot (32 ezer példány), a nyíregyházit (35 ezer) és a debrecenit (naponta 30 ezer példányban jelenik meg). A múlt héten pedig megérkezett az új központi főszerkesztő. Forgács Bernadett jogot kapott arra, hogy átnyúljon a tégi tulajdonostól örökölt lapszerkesztők feje fölött. Mindjárt ki is hirdette, hogy vélemény-műfajban csak akkor nyilvánulhatnak meg a három újság munkatársai, ha nem írnak többet 600 karakternél, ráadásul a kéziratot vele engedélyeztetik.

Az északkelet-magyarországi laphálózatnál sok tanítványom helyezkedett el. Ez az a pillanat, amidőn fájó szívvel javaslom nekik, hogy amíg lehet, keressenek maguknak olyan munkahelyet, ahol még gyakorolhatják az újságírás mindhárom funkcióját.     

Amióta Pecina úr, a közismert osztrák sajtóbefektető átvette a miskolci, a nyíregyházi és a debreceni napilapot, az Észak-Magyarország, a Kelet-Magyarország és a Hajdú-bihari Napló hasábjain megritkultak a vélemények. Ezért figyeltem föl ma reggel a második oldalon megjelent jegyzetre. A szerző egy tizenhat évvel ezelőtti tragédiára emlékeztetett körülbelül százezer példányban.

2001. szeptember 11-én, reggel kilenc előtt és után néhány perccel iszlám terroristák repülőgépet vezettek két New York-i ikertoronyba. Körülbelül háromezren haltak meg, voltaképpen ekkor kezdődött a vészterhes XXI. század. Forgács Bernadett arra futtatja ki a gondolatmenetet, hogy a luxemburgi uniós bíróság minapi kvótaper-ítéletével „Hatékony terrorelhárítás helyett szankciókkal sújtja azokat az államokat, amelyek véleménye merőben más a nemzetbiztonságról.” E következtetésben elég könnyű felismerni a magyar kormány álláspontját. Tiszteletben tartanám a jegyzetíró eszmefuttatását, ha nem volna benne csúsztatás. Mert mire is kötelezte az Európai Unió a magyar államot?

Arra, hogy fogadjon 1294 menekültet a háborús övezetekből, és vizsgálja meg őket nemzetbiztonsági, sőt unióbiztonsági szempontból. Akiknél pedig nem talál terroristákkal fenntartott kapcsolatot, azok menedékjogot kaphatnak. Megjegyzem, 1956 végén, 1957 elején a mintegy 200 ezer magyarországi menekültet szintén táborokban gyűjtötték össze Ausztriában és Olaszországban. Szintén elhárító tisztek vizsgálták őket, és szintén akadtak fenn a szűrőn olyanok, akiket a Kádár-féle titkosszolgálat küldött volna Nyugatra. Ja, és a szűrőn átjutottakat szintén kvóta alapján osztották el a különböző országok között. Kíváncsi lettem a cikkíróra, aki a jelek szerint lazán kezelte a történelmi tényeket.

Az impresszumból kiderült, hogy ő az Inform Médiára visszakeresztelt újsághálózat második embere. Tartalomfejlesztési vezetőként tüntetik föl, de azt is megjegyzik róla, hogy a lapcsoport főszerkesztője. E bejegyzés kiindulópontjához visszatérve ötlik fel, hogy a legújabb kori magyar sajtótörténet egyik szakmai mélypontja 2001. szeptember 12-én következett be. A napilapok főszerkesztői kötelességüknek érezték, hogy a világot megrendítő eseményről a külpolitikára és főleg Amerikára szakosodott újságírók helyett ők írják a másnapi vezércikket. Rosszabbnál rosszabb jegyzetek láttak napvilágot. Vajon miért gondolják nálunk a főszerkesztők, hogy a publicisztikát elég minden szökőévben gyakorolni?

Azt hittem, hogy ma reggel Orbán Viktor hangjára ébredek. Agyamba szófoszlányok szűrődtek be, a „felelőtlen”, a „felháborító” és a „sumákolnak”. Aztán teljes mondatok is, például az, hogy „A politika megerőszakolta az európai jogot.”, meg az, hogy „Azért hülyének ne nézzenek minket!”

A szöveg ismerős volt, és mire fölocsúdtam, már tudtam is, hogy tegnap Szijjártó Pétertől hallottam valamelyik tévéhíradóban. Most akkor a miniszterelnök utánozza a külügyminisztert, vagy a külügyminiszter a miniszterelnököt? Ez volt az a pillanat, amidőn a Vasárnapi Újság interjúalanya idegesen nevetve jellemzett valakit. Orbán szokott így beszélni. De ha a miniszterelnök gurgulázó mellékzöngével jelzi, hogy valaki nevetséges dolgot mondott, vajon miért a felháborodását, méltatlankodását, neheztelését, szörnyülködését kifejező szavak?

Ekkor jöttem rá, hogy nem is ő beszélt, hanem a magasabb hangfekvésű és a mondatok végét felkunkorító Szijjártó Péter. Kiderült, hogy Tallinnból tért haza, az uniós külügyminiszterek összejöveteléről. Nem csoda, ha utánozza a főnökét, akinek 2010-től a szóvivője volt, ezért nevezte Schiffer András, az LMP akkori társelnöke „a kormányfő hasbeszélőjének”. (Fejér Megyei Hírlap, 2011.04.23.) Azon tűnődöm, hogy egy XXI. századi külügyminiszternek hány nyelven kell beszélnie. Szijjártó úr bizonyára boldogul a nemzetközi érintkezés nyelvén, de angolul miként van az, hogy sumákolnak azok a fránya brüsszeliták.

Hadoválnak, hamukálnak, hantáznak, linkelnek, rizsáznak, sóderolnak, süketelnek, vakerálnak. Egyszóval mellébeszélnek. Talán a diplomáciai kapcsolatteremtéshez tartozik a szleng ismerete is? Vagy külügyminiszterünk Tallinnban és más nemzetközi fórumokon sima beszédűnek mutatkozik, amikor azonban hazajön, kiömlik belőle mindaz, amit visszafogott az uniós fődiplomaták társaságában? Itthon veszi elő a kocsmai modorát, és a nyilvánosság fórumain fejti ki, hogy őt mennyire kihozta sodrából a téma, jelen esetben a luxemburgi uniós bíróság ítélete az úgynevezett kvótaperben?

Vajon a felháborodás ízes szavait tanítják-e alma máterében, a Corvinus egyetem nemzetközi szakán? És ő tanítja-e a dunaújvárosi főiskolán, ahol a kormányzati kommunikáció óraadó tanára?  E sorok írója idestova negyedszázada foglalkozik kommunikáció szakos diákokkal, a Szijjártó-féle kézikönyvvel azonban még nem találkoztam. Ebből is látszik, hogy nyelvújításban elmaradtam az első számú magyar diplomatától.          

Augusztus elsején beszéltem vele utoljára. Megint kérdezni akartam tőle valamit Debrecenről, amelyről mindent tudott. De már csak futólag válaszolhatott, mert valaki szólt neki a háttérből, hogy várja az autó. Vitték Nagyhegyesre, az öregek otthonába. Tegnap érkezett a halálhíre. Túl volt a 83-on, és megvakult, fizikailag leromlott, a hír mégis fejbe kólintott.

Egyetemi gólyaként mentem be a Napló szerkesztőségébe. Harminc körüli férfi fogadott a kulturális rovatban, és rögtön adott feladatot. Még aznap át kellett vonatozni Hajdúszoboszlóra, ahol a MÁV filharmonikusok Rubányi Vilmos vezényletével koncerteztek. A helyszínen megírtam a kritikát, majd telefonon bediktáltam az ügyeletes szerkesztőségi gépírónőnek. Másnap hajnalban a nagyerdei kollégiumból bevillamosoztam a nyomdához, és az udvaron elolvastam a pályakezdő cikket. Akkor még nem tudtam, hogy a neveket és címeket betűzni kellett volna. Ezzel magyarázható, hogy Haydn B-dúr szimfóniája helyett Hajdú-bihari szimfónia jelent meg.

Tucatnyi hasonló történetet hallottam, Jóska ugyanis szeretett fölfedezni. OKJ-s oklevelet adó újságíró-iskolát is vezetett, hogy a Hajdú-bihari Napló számára, ahol fél évszázadot húzott le, tudósítói hálózatot hozzon létre. Másfél évtizedig tanítottam a nyíregyházi főiskolán, és minden szemeszterben akadtak hallgatók, akik tőle kapták a szakmai alapokat. Évente egyszer pedig meghívtam élménybeszámolóra, és úgy mutattam be, mint a vidéki újságírás megtestesítőjét.

Terjedelmes életművéből kiemelkedik a 2009-ben megjelent Debreceni irodalmi lexikon és egy másik kézikönyv, a 2012-es kiadású Debreceni színházművészek. A kettő együtt ezeroldalnyi és izgalmas művelődéstörténeti olvasmány. A szerző trilógiában gondolkodott, mert sokat beszélt a debreceni képzőművészek készülő lexikonjáról is. A két vaskos kötet mindmáig házi könyvtáram becses, gyakran lapozott darabja. Amidőn azonban új, felényi lakásba költöztem, vagy ezer kötetet egy művészeti szakközépiskolának ajándékoztam. Fájó szívvel váltam meg azoktól a könyvektől, amelyeket aligha olvasok el még egyszer. Jóska már nem tudja meg, hogy köztük voltak a válogatott versei, holott kedveltem benne a költőt is.

A baráti körömből sokoldalú tollforgató távozott. Olyan értelmiségi, aki többet adott Debrecennek, mint az önkormányzati testület tagjai együttvéve. Ha már életében nem tisztelték meg a cívis város díszpolgári címével, legalább a halála után kéne megszavazni neki.        

A miniszterelnök hat interjúkötete közül kettő a közszolgálati rádióban elhangzott beszélgetéseket tartalmazza. Nem lepődnék meg, ha megjelenne a harmadik is, leginkább ama interjúk, amelyeket péntek reggelenként Kocsis Éva készített vele két-három hetenként, fél nyolc után néhány perccel. Kivéve a mai napot.

A műsorvezető fél nyolckor még reménykedett, hogy betoppan a miniszterelnök. De már az épp esedékes hírblokk is lecsengett, és a kínos várakozást rutinosan töltötték ki későbbre tervezett hangfelvételekkel a rádiósok. Annyira előreszaladt azonban az idő, hogy nyolcig már nem lett volna érdemes a többször is beharangozott Orbán-interjút sugározni. Az Európai Unió luxemburgi székhelyű bírósága ugyanis a kvóta-perben elmarasztalta a kormányt, és a megkérdezett Fidesz-politikusok azzal tértek ki a válasz elől, hogy a verdiktet pénteken reggel értelmezi majd a miniszterelnök úr. A felfokozott várakozást csak nyolc után három perccel elégítette ki Orbán Viktor, és fél kilencig beszélt.

Az egytémájú interjú lényegét úgy foglalnám össze, hogy a magyar kormány „ellenséges európai közegben” végzi a munkáját, mert „a volt gyarmattartó országok nagykutyák az Unióban”. Orbán nyomatékosan hangsúlyozta, hogy „Ha lehet, miniszterelnökként állok ellent, ha nem, másként.” Azt is kijelentette, hogy az elmarasztalás, amely kötelezné a kormányt 1294 bevándorló ügyének kivizsgálására, jogszerű ugyan, de nem hajtható végre. Ő persze tudomásul veszi a döntést, mindazonáltal továbbra is a maga útját járja.

Érvelésében az a figyelemre méltó, hogy akaratlanul is megfogalmazta a polgári engedetlenséget. Ismerjük egy korábbi meghatározását is, miszerint „A polgári engedetlenség azt jelenti, hogy tudjuk, mit teszünk, és vállaljuk annak minden szükséges következményét.” Ezt ellenzéki politikusként fejtegette a nevéhez fűződő kordonbontásról az RTL Klub, 2007. február 2-i adásában. Az érdekes párhuzamra azonban nem kérdezett rá a műsorvezető. Ez magyarázható még felkészülésbeli hiányossággal, arra viszont már nem kellett felkészülnie, hogy azt firtassa, miért késett a miniszterelnök úr. Közlekedési dugó? Államügy? Vagy valami más?

Pedig 2012. november 26-án, amikor még nem készített interjúkat az ország első emberével, az Onleány Társasblog digitális felületén némi iróniával jegyezte meg a stúdióvendégekről: „Általában pontosan érkeznek, legfeljebb a politikusok késnek néha.”

„Rémképet látsz” - foglalta össze kollégám a mondandóját. Évek óta kíséri figyelemmel ezeket a bejegyzéseket, ezúttal a tegnapira utalt, amelyben felvázoltam, hogy a Fidesz vezető politikusai miként bontják ki a miniszterelnök Tusnádfürdőn elejtett megjegyzését az állítólag Soros pénzelte médiáról. „Ezek nem olyan okosak, hogy képesek volnának összehangolt tevékenységre.”

Ő sem azt állította, hogy az évi ötvenmilliárd forintból kistafírozott propaganda-minisztérium nem hangolja össze a kormányzati kommunikációt. „Csak” a kormánypárti politikusok intellektuális képességeit vitatta. De ha igaza volna, akkor nem működne ilyen hatékonyan a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Van erre még egy példám a legutóbbi napokból. Szinte varázsütésre támadták a kormánypárti médiumok Vona Gábort. A Jobbik elnöke ugyebár a vérmesebb nyugdíjasokról fogalmazott meg néhány keresetlen szót az egyik közösségi oldalon. Nyomulását veszélyesnek tartotta a Fidesz, ezért a kormánypárti publicisták bocsánatkérést követeltek tőle. Sikerült is a 2,7 milliónyi nyugdíjas körében csökkenteni a harmadik Orbán-kormány jobboldali ellenzéke iránti rokonszenvet.

Csakhogy a lejárató akcióban jelentős szerepet játszott egy másik hadművelet is, amely már nem a kormánypárti újságírók nevéhez fűződik, és a nemrégiben megvásárolt megyei sajtó hasábjain zajlott. Majd’ mindegyik vidéki napilapban megszólalt a vonzáskörzetébe tartozó megye három legjelentősebb politikusa. Többnyire egy országgyűlési képviselő a Fidesz-frakcióból, a megyeszékhely szintén kormánypárti polgármestere és a megyei kormányhivatal vezetője. Abban vetélkedtek, hogy melyikük ítéli el durvábban, gorombábban, nyersebben Vona Gábort az említett kijelentésért. Nem valószínű, hogy a közös fellépés maguktól jutott volna az eszükbe, ráadásul olykor érzékeltem álláspontjukban a kényszeredettséget is.

Nem emlékszem, hogy a rendszerváltás utáni kormányok - beleértve az első Orbán-kabinetet is - szorgalmazták volna egy-egy összefüggéseiből kiragadott mondat intézményesített elmarasztalását. Arra sem, hogy a Kádár-korszak utolsó évtizedében politikusok és publicisták szálltak volna rá valakire egy ügyetlenül megfogalmazott mondatáért. Vajon a kormányzati boszorkánykonyhából irányított lejárató akció a XXI. században meghonosított negatív kampány vadonatúj találmánya? Vagy visszanyúlás Goebbels ósdi, bár alaposan bejáratott módszeréhez?  

Furdalja oldalamat a kíváncsiság, vajon a miniszterelnök mondott-e Kötcsén valami érdemlegeset szűkebb érdeklődési körömről. Egyelőre azonban összezárnak a polgári piknikre meghívott politikusok és értelmiségiek. Aggodalomra nincs ok persze, a mozaikokból hamarosan kirajzolódik az orbáni vízió. Erre példa a néhány héttel ezelőtt Tusnádfürdőn elhangzott beszéd.

2017. július 22-én, a bálványosi szabadegyetemen Orbán Viktor pontokba foglalta az erős ország ismérveit. Szerinte "akkor lehet erős, ha a sorsát befolyásoló, stratégiai ágazatokban erőteljes többségi tulajdon van”. Ide sorolta az energia-, a bank- és a médiaszektort, amelyekben „egyértelmű nemzeti többség van”. Elárulta, hogy mintegy ezermilliárd forintot költött „az oktalanul privatizált” ágazatok visszavásárlására. Majd arról beszélt, hogy a jövő tavasszal esedékes országgyűlési választásig a Soros-féle „maffiahálózat” és a brüsszeli „bürokraták” által „működtetett médiával kell megküzdeni”.

Azóta másfél hónap telt el, és a miniszterelnök legközvetlenebb munkatársai egymás után szólaltak meg. Kiderült, hogy Kövér László, Németh Szilárd, Gulyás Gergely, Lázár János, Kovács Zoltán és Deutsch Tamás ugyanazt ragozta. Már nem úgy vélem, hogy ők értelmezték Orbán Viktor alaptételét. A jelek azt sejtetik, hogy alaposan végiggondolt eszmefuttatást indított el a kormányfő, amelyet fegyelmezetten bontottak ki a beosztottjai. Ha az olvasó visszalapozna a Médianaplóban, láthatná, hogy a megszólalások sorrendjében foglalkoztam a nyilatkozatokkal, és számomra már nyilvánvaló, hogy kórustagok énekeltek kottából.

E következtetéshez a végső érvet Az arabverő Orbán Viktor szolgáltatta. A beszédes álnév mögött troll rejtőzik, aki az egyik bejegyzésemet így kommentelte: „A sajtó semmit és senkit nem képvisel”. „A sajtóra nem szavazott senki, ezért semmi jogalapja bárkit is számon kérni”. Feladata csupán „a puszta tényközlés”. S mert a nemzetközi háttérhatalmak tankok helyett „dezinformációs hadosztályokkal” próbálják megbuktatni „a helyi kormányokat”, a „magyar kormánynak is joga és kötelessége a médiában legyőzni az ellenséget”. Majd ezzel nyugtatott meg: „Ha ehhez uralni kell a média száz százalékát, akkor uralni fogjuk.”

A média sajátos értelmezése bejárta a hazai nyilvánosság fórumait. Egyre inkább az a benyomásom, hogy a kormánypárti politikusok ugyanabból a brosúrából dolgoztak, mint a bérkommentelő.

Csupán tíz évig laktam a „hírös városban”. Ha mégis kérdezik, hová valósi vagyok, Kecskemétet szoktam emlegetni. Nemcsak azért, mert a legfogékonyabb esztendőket töltöttem a Kiskunság kellős közepén. Azért is, mert amikor érettségi után elkerültem onnan, Heltai Nándor írásai táplálták bennem a hely szellemét. Most, hogy a nyolcvannyolcadik évében elhunyt, megszámoltam a könyveit. Huszonhét látott napvilágot, ráadásul több száz cikkét olvastam Kecskemétről.

A Katona József Gimnázium kollégiumában ismertem meg. Akkor éppen népművelőként dolgozott a városi tanácsnál, és valaki helyett beugrott. Leninről rendezett irodalmi estet, és a meglehetősen avantgardra sikeredett előadás félén mi szerepeltünk. Éreztük rajta a kényszeredettséget, a próbákon azonban érdekeseket mesélt a városról, amelynek múltját nem nagyon ismertük. Ezekkel a történetekkel később, a Petőfi Népe hasábjain meg a karcsú könyveiben is találkoztam. Akkor már újságíróként élte a vidéki tollforgatók sajátságos életét. A városban mindenki ismerte, a megye határain belül is rengetegen, a szomszédos megyékben viszont mit se mondott a neve. Ketten mégis országos ismertségre tettek szert: ő és a hasonlóképpen helytörténeti érdeklődésű miskolci kollégája, néhai Benedek Miklós.

Micu a múlt század nyolcvanas éveiben vágókép volt a Magyar Televízió híradójában. Torzonborz, őszbe csavarodó üstöke és harcsabajsza felhívta magára a figyelmet. Akármelyik operatőrt osztották be a fővárosi sajtótájékoztatóról tudósító riporter mellé, mindegyik kiszúrta a két másodpercnyi vágóképnek való hírlapírót. Ő lett a figyelő tekintet. Nándi szintén szeretett Pestre járni, de mert erősen kopaszodott, nem számíthatott az operatőrök körültekintésére. Mellkasig érő, ősz szakállt növesztett hát, és beült Benedek Micu mellé. Attól kezdve a legnézettebb hírműsorban hetenként egyszer-kétszer ők képviselték a vidéki Magyarországot.

A tévénézők ismeretlen ismerőse a kilencvenes évek elején ment nyugdíjba a megyei napilap szerkesztőségéből. Kecskemét helytörténészének hirtelen lett ideje összegereblyézni mindazt, amit írt. A részleteknek még utána is járt, és a tematikus könyvei megvastagodtak. Néhány hónapja beszélgettünk utoljára. Fölhívtam, mint annyiszor, hogy ellenőrizhessem valamelyik diákkori élményt. Amit ő nem tudott a „hírös városról”, szűkebb pátriánkról, azt talán nem is érdemes tudni róla.