Furdalja oldalamat a kíváncsiság, vajon a miniszterelnök mondott-e Kötcsén valami érdemlegeset szűkebb érdeklődési körömről. Egyelőre azonban összezárnak a polgári piknikre meghívott politikusok és értelmiségiek. Aggodalomra nincs ok persze, a mozaikokból hamarosan kirajzolódik az orbáni vízió. Erre példa a néhány héttel ezelőtt Tusnádfürdőn elhangzott beszéd.

2017. július 22-én, a bálványosi szabadegyetemen Orbán Viktor pontokba foglalta az erős ország ismérveit. Szerinte "akkor lehet erős, ha a sorsát befolyásoló, stratégiai ágazatokban erőteljes többségi tulajdon van”. Ide sorolta az energia-, a bank- és a médiaszektort, amelyekben „egyértelmű nemzeti többség van”. Elárulta, hogy mintegy ezermilliárd forintot költött „az oktalanul privatizált” ágazatok visszavásárlására. Majd arról beszélt, hogy a jövő tavasszal esedékes országgyűlési választásig a Soros-féle „maffiahálózat” és a brüsszeli „bürokraták” által „működtetett médiával kell megküzdeni”.

Azóta másfél hónap telt el, és a miniszterelnök legközvetlenebb munkatársai egymás után szólaltak meg. Kiderült, hogy Kövér László, Németh Szilárd, Gulyás Gergely, Lázár János, Kovács Zoltán és Deutsch Tamás ugyanazt ragozta. Már nem úgy vélem, hogy ők értelmezték Orbán Viktor alaptételét. A jelek azt sejtetik, hogy alaposan végiggondolt eszmefuttatást indított el a kormányfő, amelyet fegyelmezetten bontottak ki a beosztottjai. Ha az olvasó visszalapozna a Médianaplóban, láthatná, hogy a megszólalások sorrendjében foglalkoztam a nyilatkozatokkal, és számomra már nyilvánvaló, hogy kórustagok énekeltek kottából.

E következtetéshez a végső érvet Az arabverő Orbán Viktor szolgáltatta. A beszédes álnév mögött troll rejtőzik, aki az egyik bejegyzésemet így kommentelte: „A sajtó semmit és senkit nem képvisel”. „A sajtóra nem szavazott senki, ezért semmi jogalapja bárkit is számon kérni”. Feladata csupán „a puszta tényközlés”. S mert a nemzetközi háttérhatalmak tankok helyett „dezinformációs hadosztályokkal” próbálják megbuktatni „a helyi kormányokat”, a „magyar kormánynak is joga és kötelessége a médiában legyőzni az ellenséget”. Majd ezzel nyugtatott meg: „Ha ehhez uralni kell a média száz százalékát, akkor uralni fogjuk.”

A média sajátos értelmezése bejárta a hazai nyilvánosság fórumait. Egyre inkább az a benyomásom, hogy a kormánypárti politikusok ugyanabból a brosúrából dolgoztak, mint a bérkommentelő.

Csupán tíz évig laktam a „hírös városban”. Ha mégis kérdezik, hová valósi vagyok, Kecskemétet szoktam emlegetni. Nemcsak azért, mert a legfogékonyabb esztendőket töltöttem a Kiskunság kellős közepén. Azért is, mert amikor érettségi után elkerültem onnan, Heltai Nándor írásai táplálták bennem a hely szellemét. Most, hogy a nyolcvannyolcadik évében elhunyt, megszámoltam a könyveit. Huszonhét látott napvilágot, ráadásul több száz cikkét olvastam Kecskemétről.

A Katona József Gimnázium kollégiumában ismertem meg. Akkor éppen népművelőként dolgozott a városi tanácsnál, és valaki helyett beugrott. Leninről rendezett irodalmi estet, és a meglehetősen avantgardra sikeredett előadás félén mi szerepeltünk. Éreztük rajta a kényszeredettséget, a próbákon azonban érdekeseket mesélt a városról, amelynek múltját nem nagyon ismertük. Ezekkel a történetekkel később, a Petőfi Népe hasábjain meg a karcsú könyveiben is találkoztam. Akkor már újságíróként élte a vidéki tollforgatók sajátságos életét. A városban mindenki ismerte, a megye határain belül is rengetegen, a szomszédos megyékben viszont mit se mondott a neve. Ketten mégis országos ismertségre tettek szert: ő és a hasonlóképpen helytörténeti érdeklődésű miskolci kollégája, néhai Benedek Miklós.

Micu a múlt század nyolcvanas éveiben vágókép volt a Magyar Televízió híradójában. Torzonborz, őszbe csavarodó üstöke és harcsabajsza felhívta magára a figyelmet. Akármelyik operatőrt osztották be a fővárosi sajtótájékoztatóról tudósító riporter mellé, mindegyik kiszúrta a két másodpercnyi vágóképnek való hírlapírót. Ő lett a figyelő tekintet. Nándi szintén szeretett Pestre járni, de mert erősen kopaszodott, nem számíthatott az operatőrök körültekintésére. Mellkasig érő, ősz szakállt növesztett hát, és beült Benedek Micu mellé. Attól kezdve a legnézettebb hírműsorban hetenként egyszer-kétszer ők képviselték a vidéki Magyarországot.

A tévénézők ismeretlen ismerőse a kilencvenes évek elején ment nyugdíjba a megyei napilap szerkesztőségéből. Kecskemét helytörténészének hirtelen lett ideje összegereblyézni mindazt, amit írt. A részleteknek még utána is járt, és a tematikus könyvei megvastagodtak. Néhány hónapja beszélgettünk utoljára. Fölhívtam, mint annyiszor, hogy ellenőrizhessem valamelyik diákkori élményt. Amit ő nem tudott a „hírös városról”, szűkebb pátriánkról, azt talán nem is érdemes tudni róla.               

Nem igaz, hogy Deutsch Tamás életműve mindössze néhány beszólás. Köztük ez: „Lassan mondom, hogy Putyin is megértse: Ruszkik haza!” (Twitter.com, 2014. március 3.) A magyar médiatörténet mulatságos lábjegyzete, hogy a fülbevalós Fidesz-politikus hiányzó államvizsgája miatt csaknem egyévnyi késéssel alakult meg az első Orbán-kormány sportminisztériuma, és a kabinet legutoljára kinevezett tagja a bársonyszékért cserébe a nyugat-európai kormányok médiapolitikájáról írta a diplomamunkáját. Azóta igényt tart arra, hogy véleményt nyilvánítson a hazai médiaviszonyokról is.

A Magyar Idők hétvégi számában például ezt nyilatkozta: „A legizmosabb ellenzéki pártokat ma úgy hívják, hogy Index, 444, Hvg, 24.hu.” Idestova negyedszázad alatt mintegy hatszáz médiapolitikai témájú szakdolgozatot olvastam. Az övé a középmezőnybe sorolható, ettől azonban akár még igaza is lehet. Kijelentése azért foglalkoztat, mert a Médianapló olvasói közül sokan firtatták, vajon mivel magyarázható, hogy várat magára egy 1956-hoz hasonló robbanás. Szerintem azzal, hogy Rákosi Mátyás meghonosította az egypártrendszert, és ellenzéki pártok híján a diktatúra nyolcadik évében csakugyan kirobbant a tömegérzület.

Orbán Viktor viszont megtartotta a többpártrendszert, ráadásul úgy, hogy az állami támogatásokkal tenyérből eteti az ellenzéki pártokat. A Nemzeti Együttműködés Rendszerébe beépült politikai csoportok pedig akarva-akaratlanul levezetik a társadalmi feszültségeket. De ha Orbán megtartotta az ellenzéki pártokat, akkor egyelőre nem szüntetheti meg a rendszer ellentmondásait feszegető újságokat, vagyis a média sokszínűségét. Például a tőle idegen online portálokat, amelyeket azért nem neveznék ellenzékinek, mert bírálják „őfelsége ellenzékét” is. A fogadtatás különböző. A leleplező írásokat rossz néven veszi a hatalom, ám az ellenzéki politikusok igyekeznek jó képet vágni a kínos ügyeik kiteregetéséhez, ők ugyanis a Deutsch emlegette felületekre fanyalodnak.

Ha eljátszunk az országos digitalizációt levezénylő miniszterelnöki megbízott feltételezésével, meglepő eredményre juthatunk. A zárójelben található két szám közül az egyik a portálok napi olvasottságát jelzi, a másik meg azt, hogy a legjelentősebb közlemények hány embert érnek el a közösségi oldalakon. Index.hu (556 ezer - 495 ezer), 444.hu (156 - 716), hvg.hu (207 - 403), 24.hu (377 - 474 ezer). Ha jövő tavasszal pártként indulnának, a tömeghatásuk révén valamennyien bekerülnének a parlamentbe.            

A Kovács Zoltán gyakori név, van is belőle néhány ezer. Az ismertebbek közé tartozik például a Videoton-focicsapat menedzsere, az újpestiek hajdani középcsatára. Továbbá egy hetilap főszerkesztője, tévéműsorok gyakori szereplője. Meg egy főhivatalnok, volt pápai polgármester, aki a területi közigazgatásért felelős államtitkárként tengeti az életét. A legismertebb közülük talán mégis az Orbán-kormány szóvivője.

Dr. Kovács Zoltán civilben történész. Korábban sajtótörténetre tanította a debreceni egyetemistákat, majd Kósa Lajos polgármester kommunikációs tanácsnoka lett. Az ő nevéhez fűződik az úgynevezett médiaholdig meghonosítása. A meghökkentően sikeres kísérlet központosította a városi nyilvánosságot, ez a modell 2010 után elterjedt az egész országban. Ha ő kiejti a száján, amit a 96. Kormányinfón mondott, hogy „A média egy része primer politikai szereplőnek tekinti magát.”, akkor azt érdemes megszívlelni.

A kormány-szóvivő becsületére válik, hogy március 15-én, a szabad sajtó napján sem szokott hízelegni az újságíróknak, hogy a negyedik hatalmi ág tiszteletre méltó munkatársai. Tisztában van azzal, hogy az államelmélet csak három hatalmi ágat ismer: a törvényhozást (a parlamentet), a végrehajtó hatalmat (a kormányzatot) és az igazságszolgáltatást (az ügyészséget meg a bíróságot). A rendszerváltás óta mi is megtapasztalhattuk, hogy a polgári demokráciában a törvényhozók (az országgyűlési képviselők) és az igazságszolgáltatás felelős emberei (az ügyészek meg a bírók) azt a feladatot kapták, hogy ellenőrizzék a kormányzatot a törvények alkalmazásában. A végrehajtó hatalom igyekszik lerázni magáról a fürkésző tekinteteket, olykor maga alá is gyűri a két hatalmi ágat. Ekkor kerül előtérbe a média.

A nyilvánosság eszközrendszerét működtető újságírók hajlamosak arra, hogy átvegyék az ellenőrzésre szakosodott, de funkciójukban korlátozott hatalmi ágak szerepét. A múlt csütörtöki Kormányinfón ezt állapította meg az Orbán-kormány szóvivője a maga sajátos modorában. Kijelentése szakmailag elfogadható, értékítéletté a metakommunikációja emelte. Valószínűleg nem tehet róla, de ő a végrehajtó hatalom legfenyegetőbb arca. Még az egyébként tényszerű kijelentést is olyan mimikával adta elő, hogy a képernyő előtt ülve összerezzentem. Pedig csupán kimondta, hogy a kormányzat észrevette a rá leselkedő veszélyt, és jó, ha ehhez tartjuk magunkat.       

Érdekes közjáték tarkította a legutóbbi Kormányinfót. A két és háromnegyed órányi sajtótájékoztatóból mintegy tíz percben a médiáról beszélgetett Lázár János az Index.hu egyik munkatársával. Az újságíró azt firtatta, vajon Orbán Viktor Tusnádfürdőn meghirdette-é a média elleni küzdelmet. Ezzel persze nem zökkentette ki jellegzetes stílusából a miniszterelnökséget vezető minisztert.

A kormányfő talán legközelebbi munkatársa hamiskás mosollyal a szája szélén fejtegette, hogy a maga kicsiny országgyűlési választókörzetében nem szokott harcolni az újságírókkal, elvégre világjelenség, hogy „Az újságírók egy részének van véleménye.” Ami viszont a főnökét illeti, Orbánnak négy-ötmilliónyi választópolgárt kell megszólítania, ezért ne csodálkozzunk,, hogy néhány kormányközeli vállalkozó laphálózatokat vásárolt a vidéki Magyarországon. „Sajtó és média nélkül” ugyanis nehéz „artikulálni” egy politikai közösség álláspontját. Lázár János tehát az újságírók közvetítő funkcióját előnyben részesíti a véleményükkel szemben.

E felfogást nem nevezném a Fidesz találmányának. Legérzékletesebben a hajdani Rádió és Televízió Testület elnöke, Kovács György fogalmazta meg imigyen: „A média a politika infrastruktúrája, amivel eljut az üzenet a választóhoz.” (Magyar Hírlap, 2004.04.26.) Mint az Általános médiaismeret című tankönyv szerkesztője és a három szerző közül a médiáról meg a sajtóról szóló fejezet írója ennél többre tartom az újságírást, bár elismerem, hogy hajlamosak vagyunk az információ rovására sulykolni a véleményünket. (Az utóbbival kevesebb munka van.) A két funkció azonban egyenértékű, noha nem árt tudni, hogy a politikusok szükséges rossznak tekintik a véleményt formáló újságírókat.

Tudomásul vehető, hogy a jelenlegi kormányzat legvilágosabb fejű és az újságírók fürkésző tekintetét leginkább elviselő képviselője nem rajong a vélemény-műfajokért. Ám az immár 96. Kormányinfó főszereplőjeként még most is ott tart, hogy „sajtó és média nélkül” félkarúak a döntéshozók. Oké, a politikusok rá vannak utalva az álláspontjukat közvetítő újságírókra. Csakhogy a média a nyilvánosság eszközrendszere, alkotóelemei a keletkezés sorrendjében a papírra nyomtatható és kétségkívül sok véleményt tartalmazó sajtó, továbbá a rádió, a televízió és az internet. Aligha véletlenül pedzegette Kvári Sinkó Zoltán, a Kolozsvárról Veszprémbe elszármazott humorista, hogy „Amit a médiából megtudhat az ember, azt a sajtó összezavarja.” (Napló, 1996.08.09.)

Tegnap volt másfél évtizede, hogy az újdonsült miniszterelnök gyakran idézett mondattal vétette észre magát. Battonyán járt, majd Békéscsabán sajtótájékoztatót tartott, ahol a nyilvánosság képviselői egy közéleti eseményről faggatták. A négy hónappal korábbi választás vesztese, Orbán Viktor ugyanis visszatért az önkéntes száműzetésből, és augusztus 30-án beszédet mondott a Magyar Televízió Szabadság téri székháza előtt.

Ezt fejtette ki: „Mi nem vitatjuk el azok jogát, akik az új szeleknek hódoló szocialista televíziót nézik szívesebben. Legyen meg az ő közszolgálati televíziójuk. Ám azoknak a millióknak is joguk van a saját szívükből beszélő, az ő lelkükhöz szóló közszolgálati televízióhoz, akik képviseletében ma itt megjelentünk. Éppen ezért olyan médiatörvényre van szükség, amely ezeknek az igényeknek maradéktalanul eleget tesz. A mai törvény nem ilyen. Olyan törvényre van szükség, amely két egyenrangú csatornára osztja a Magyar Televíziót. Már nem elég, hogy csak egy szocialista legyen, szükség van egy polgári és nemzeti értékeken állóra is.”

Erre mondta Medgyessy Péter a csabai sajtótájékoztatón: „Akinek saját tévére van szüksége, az vegyen magának.” (Magyar Távirati Iroda, 2002.08.31.) Ezt szoktuk idézni úgy, hogy a választási győztes megtagadta a gesztust az ellenzék vezérétől, aki fogta magát, és Simicska Lajossal kiépítette azt a médiabirodalmat, amely jelentős szerepet játszott abban, hogy nyolc évvel később kétharmaddal vehette át a hatalmat. Tűnődhetnénk arról, hogy Orbán Viktor manapság mennyire veszi komolyan a közszolgálati televízió megosztását. (Semennyire.) Ám a kérdésnek van egy másik vetülete is: milyen megfontolás rejlett Medgyessy Péter elutasító válasza mögött?   

Ehhez nemcsak az MTI közleményét érdemes elolvasni, hanem a Békés Megyei Hírlap tudósítását is. A szociálliberális miniszterelnök okfejtése úgy foglalható össze, hogy „versenyképes, korrektül tájékoztató” médiumot látna szívesen, „amelynek a műsorkészítéséből a politika kivonul”. A Magyar Televízió nem tett eleget Medgyessy talán komolyan gondolt elképzelésének. Mi több: a rendszerváltás utáni összes kormányról elmondható, hogy nem nagyon akaródzott nekik kivonulni a közszolgálati műsorok készítéséből. Egyszerűbben fogalmazva a kézivezérlésből. Annyira azonban egyik miniszterelnök sem került szembe hajdani önmagával, mint a 2002-es realitást némi duzzogás és félrehúzódás után elfogadó ellenzéki politikus, Orbán Viktor.     

A múlt század ötvenes éveiben hittanra jártam. Magukkal ragadtak a Biblia meséi, a plébános úr föl is ajánlotta, hogy vasárnaponként ministráljak. Neki köszönhetem, hogy a mise után kakaót ihattunk, és megismertem egy furcsa süteményt, a kuglófot is. Aztán elköltöztünk Kiskőrösről, és a kapcsolatom megszakadt a katolikus egyházzal. Most pedig azt olvasom a Napló című veszprémi újságban, hogy Szent István királyunk napján Márfi Gyula érseket kitüntették a Magyar Érdemrend középkeresztjével.

Az érsek úr két évvel ezelőtt figyelemre méltó mondattal keltette föl az érdeklődésemet: „Mivel a legnagyobb veszélyben most az üldözött keresztények vannak, elsősorban azt tartanám ideálisnak, ha őket fogadnánk be.” (Napló, 2015. június 10.) Véleményét magáévá tette a magyar állam, talán ezzel is magyarázható a kitüntetése. Ebből az alkalomból interjút adott kedvenc lapjának, amelyben kifejtette, hogy ő mindent „szakralizálna, ami önmagában profán”, ezért áld meg például tankonyhát, autószalont, parkettagyárat és fűrészüzemet is. Leginkább mégis ezen a kijelentésen tűnődtem el: „A tömegkommunikációval is javult a kapcsolatunk, botrányos írások nem nagyon jelentek meg rólunk.” (Napló, 2017. augusztus 26.)

Nem azt állította tehát, hogy a 6921 négyzetkilométernyi főegyházmegyéjében nincs botrány, holott a 441 ezer lakosból 280 ezer a katolikus, 117 a pap, 23 a szerzetes, 20 a kispap, 16 a diakónus, 106 a világi hitoktató, továbbá 16 a tanintézmény és 180 a plébánia. Ennyi embernél és intézménynél akadhattak kínos ügyek, ezeket azonban sikerült eltitkolni a nyilvánosság elől. Vagyis nem az a botrány, ami az érsekség berkeiben meg-megtörténik, hanem az, amit az újság megír - ettől lesz a feltáró, leleplező cikk botrányos.

Ez persze nem az a nyilvánosságszemlélet, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia újdonsült elnöke, Veres András évekkel ezelőtt, még ugyanezen testület titkáraként és kommunikációs felelőseként meghirdetett. Nem is venném egy kalap alá őket, az 58 éves győri megyéspüspököt és a 74 éves veszprémi érseket. Hitbéli kérdésekben bizonyára egyetértenek, de az a benyomásom, hogy a nyilvánosságról gyökeresen más az elképzelésük. Ez abból is kiderült, hogy Veres püspök két korábbi állomáshelyén, Vasban és Baranyában korántsem az egyházmegye skandalumairól írott cikkeket minősítette botrányosnak, hanem a botrányt okozó papokat és gazdasági ügyintézőket távolította el.         

Tegnap este ismerős arc tűnt fel a képernyőn. Ugyanaz a hajviselet, ugyanaz a hanghordozás, talán csak a szemüveg kerete változott. Hajdu Nórát, az Együtt alelnökét tanítottam a szegedi egyetemen, nálam írta a szakdolgozatát. Aztán eltűnt a szemem elől, csak annyit tudtam róla, hogy jogi diplomát is szerzett, és szült két szép gyereket. Most ellenzéki politikusként elmarasztalta a kormányt, mondván, hogy „a vidéki sajtót gyakorlatilag megszüntették, illetve Mészáros Lőrinc kezébe került”.

Amit régi, kedves tanítványom állít, az nem felel meg a valóságnak. A vidéki sajtó ugyanis jóval tágabb fogalom, mint a Mészáros Lőrinc nevéhez köthető, kétségkívül fővároson túli laphálózat. A felcsúti polgármester sajtó-portfóliájához „mindössze” kilenc megyei napilap tartozik, nyolc volt Springer-újság és a hozzájuk lazán kapcsolódó salgótarjáni napilap. Sokan azonban a miniszterelnök általános iskolai osztálytársához gondolnak még négy megyei napilapot és egy városit is. Csakhogy ezek a dunántúli szerkesztőségek még a régi keretben, a Pannon Lapok Társaságában működnek, noha tartalmilag már átveszik a Mészáros Lőrinc-féle Médiaworks vonalvezetését és központi közleményeit.

A hivatalos összekapcsolás azért várat magára, mert a Gazdasági Versenyhivatal egyelőre igyekszik fenntartani a látszatot. Ha korábban azért tiltotta meg a Springer és a Ringier portfólió-cseréjét, mert a két külföldi cég magyarországi szerkesztőségeit egyesítő tranzakció túlsúlyt hozott volna létre a tájékozódni vágyó olvasók piacán, akkor most jogilag olyan helyzetet kell teremtenie, amely egy esetleges kormányváltás után is kiállja majd az ügyészség fürkésző tekintetét. Ugyanezzel magyarázható, hogy a Fidesz nem akarta egy kézbe adni mind a 18 megyei napilapot. Így került három északkelet-magyarországi újság az osztrák Heinrich Pecinához, a győri és a szegedi napilap pedig Andy Vajnához.

S még egy hatalomtechnikai apróság, amely érdekes színben tünteti föl a miniszterelnök médiaszemléletét. Amióta bekövetkezett a G-nap (2015. február 6.), és Orbán Viktor gazdasági háttér-embere, Simicska Lajos kiemelte médiabirodalmát a kormányzat vonzásköréből, "az ország főszerkesztője" óvatos duhaj lett. Nem akarja még egyszer megégetni magát. Kisebb lesz a vesztesége, ha bizalmi emberei közül esetleg valamelyik szakítana vele. Hát körülbelül ezt mondtam volna el, kedves Nóra, ha államvizsgán kecsegtetett volna a tegnap este kifejtett túláltalánosítással.           

Ha élne, holnapután lenne 100 éves. Azért nem várhatok két napig, mert egy 1991-ből való portréfilmet vasárnap este sugárzott az ATV. Szinetár Miklós készítette az interjúalany év végén bekövetkezett halála előtt néhány héttel. A betegség jelei nem látszottak Aczél Györgyön, teljes szellemi vértezetben fejtette ki álláspontját a Kádár-korszakról, amelyben az első és az utolsó fél évtizedtől eltekintve vezető szerepet játszott.

A film értékelői közül Kuczogi Szilvia a Bukás címet adta kritikájának, amely a Népszava mai számában látott napvilágot. A kulturális újságíró más korosztályba tartozik, ezért nem vehető tőle zokon, hogy így fogalmazott: „Az egykori potentát és klientúrájának egyik résztvevője egymás között bukásnak nevezett valamit, aminek a következménye az éppen akkor épülgető demokrácia volt.” A mondat második feléről az a benyomásom, hogy ami éppen csak épülgetett 1991-ben, az most, több mint negyedszázad múltán kezd hasonlítani a Kádár-korszak nyolcvanas éveire. De ha Orbánék egy újabb választási győzelem után tovább fokozhatják a nyomást, akár még a Rákosi-korszakba is visszajuthatunk.

Ami pedig az idézett mondat első felét illeti, az egykori potentát és az úgynevezett klientúra kapcsolata inkább ellentmondásos, viszontagságos volt. Aczél szívesen fedezett föl fiatalokat, e sorok írója is azok közé tartozott, akiknek figyelemmel kísérte a pályafutását. S mert még a magánéletünkbe is beleszólt, ez a figyelem olykor terhesnek bizonyult. A puhuló diktatúrában, 1975 eleje és 1984 vége között például ötször rúgott ki - és a döntését ötször szívta vissza. Csütörtökön megjelent valami az Élet és Irodalom című hetilapban, és a kézivezérlés jegyében indulatosan hívott föl telefonon, majd hétfőn reggel közölte, hogy nem talált a helyemre mást, és menjek dolgozni a szerkesztőségbe. Szoktam beszélgetni harmincas lapszerkesztőkkel, akik arról számolnak be, hogy manapság is akadnak indulatos politikusok, akik kirúgással fenyegetőznek, olyannal azonban még nem találkoztak a keményedő demokráciában, aki néhány napnyi gondolkodás után változtatott volna a döntésén.

Szinetár már megkapta a magáét az utókor árnyalatokra érzéketlen képviselőjétől, nyilván én is megkapom a magamét az álnevek mögé bújt kommentelőktől. Ennyit azonban érdemes vállalni, mert az ATV olyan filmet mutatott be, melyet iskolákban kéne vetíteni, hogy legalább az unokáink megértsék: a bukás előtt mi történt a hatalom berkeiben.              

Egyetértek azokkal, akik kormányzati túlsúlyról beszélnek. Nem értek egyet azonban senkivel, aki a túlsúlyt számmal jelöli. Erre ugyanis nincsenek felmérések. Miközben az ellenzéki véleményformálók 90 és 100 százalék közötti számokkal szórakoztatják egymást, a kormánypárti oldalon is kezd kirajzolódni egy hasonló indíttatású toposz.

Apáti Bencével szombaton jelent meg interjú, és a neves balettművész ezt mondta: „Nincs ellenzék, ellenzéki sajtó viszont nagyon is van.” (888.hu, 2017.08.26.) Két nappal korábban Jeszenszky Zsolt, a neves DJ kifejtette: „A legolvasottabb, legnézettebb felületek mind kormánykritikusak.” (Heti Válasz, 2017.08.24.) Egy héttel korábban pedig Gulyás Gergely Fidesz-politikus így nyilatkozott: „A legnézettebb tévé, a leglátogatottabb internetes újság, a legolvasottabb országos politikai napi- és hetilap ellenzéki”. (Heti Válasz, 2017.08.17.) A médián belüli erőviszonyokat nagyjából fele-fele arányban, a kiegyenlítődés jegyében képzelik el.

De ha színvonalasabbnak tartják az ellenzéki sajtót, és tehetségesebbnek az ellenzéki publicistákat, akkor azzal is kezdenünk kéne valamit, hogy az Indexet csakugyan többen látogatják, mint az Origót, és az RTL Klubot is többen nézik, mint a tv2-őt. (A napi- és hetilapokról másként vélekedem.) Felmérések híján hiába kötnék ki bármilyen arányszám mellett, nem a lényeggel foglalkoznék. A lényeg ugyanis az, hogy az Orbán-kormány a papír alapú sajtóra és a vidéki Magyarországra helyezi a hangsúlyt. Lehet erre azt mondani, hogy másra aligha telik azoktól, akiknek a miniszterelnöke nem használ számítógépet és okostelefont. Lehet majd esetleg azt is mondani, hogy ez a döntés tragikai vétségnek bizonyult.

Csakhogy a kormányzati kommunikáció irányítói korántsem tökfejek, ezért nem föltétlenül a milliós kisebbséghez akarják eljuttatni az üzeneteiket, amelynek tagjai a digitális korszakban élnek. Inkább a néhány milliós többséget veszik célba, amely falun él, és nem használ számítógépet. E célt szolgálta a megyei sajtó felvásárlása, melynek révén a hatalom üzenetei eljutnak a legeldugottabb zsákfaluba is. A médiapolitikai jelentőségű akció borította fel a médián belüli arányokat, a kormány elzárta a falvak népétől az ellenzéki véleményformálókat. Ezzel magyarázható, hogy a kormányzati tevékenységet bíráló szerkesztőségek más lehetőség híján Budapesten és a nagyvárosokban győzködik ama médiafogyasztókat, akik az érvelések nélkül is Orbánék ellen szavaznának.