Csupán tíz évig laktam a „hírös városban”. Ha mégis kérdezik, hová valósi vagyok, Kecskemétet szoktam emlegetni. Nemcsak azért, mert a legfogékonyabb esztendőket töltöttem a Kiskunság kellős közepén. Azért is, mert amikor érettségi után elkerültem onnan, Heltai Nándor írásai táplálták bennem a hely szellemét. Most, hogy a nyolcvannyolcadik évében elhunyt, megszámoltam a könyveit. Huszonhét látott napvilágot, ráadásul több száz cikkét olvastam Kecskemétről.

A Katona József Gimnázium kollégiumában ismertem meg. Akkor éppen népművelőként dolgozott a városi tanácsnál, és valaki helyett beugrott. Leninről rendezett irodalmi estet, és a meglehetősen avantgardra sikeredett előadás félén mi szerepeltünk. Éreztük rajta a kényszeredettséget, a próbákon azonban érdekeseket mesélt a városról, amelynek múltját nem nagyon ismertük. Ezekkel a történetekkel később, a Petőfi Népe hasábjain meg a karcsú könyveiben is találkoztam. Akkor már újságíróként élte a vidéki tollforgatók sajátságos életét. A városban mindenki ismerte, a megye határain belül is rengetegen, a szomszédos megyékben viszont mit se mondott a neve. Ketten mégis országos ismertségre tettek szert: ő és a hasonlóképpen helytörténeti érdeklődésű miskolci kollégája, néhai Benedek Miklós.

Micu a múlt század nyolcvanas éveiben vágókép volt a Magyar Televízió híradójában. Torzonborz, őszbe csavarodó üstöke és harcsabajsza felhívta magára a figyelmet. Akármelyik operatőrt osztották be a fővárosi sajtótájékoztatóról tudósító riporter mellé, mindegyik kiszúrta a két másodpercnyi vágóképnek való hírlapírót. Ő lett a figyelő tekintet. Nándi szintén szeretett Pestre járni, de mert erősen kopaszodott, nem számíthatott az operatőrök körültekintésére. Mellkasig érő, ősz szakállt növesztett hát, és beült Benedek Micu mellé. Attól kezdve a legnézettebb hírműsorban hetenként egyszer-kétszer ők képviselték a vidéki Magyarországot.

A tévénézők ismeretlen ismerőse a kilencvenes évek elején ment nyugdíjba a megyei napilap szerkesztőségéből. Kecskemét helytörténészének hirtelen lett ideje összegereblyézni mindazt, amit írt. A részleteknek még utána is járt, és a tematikus könyvei megvastagodtak. Néhány hónapja beszélgettünk utoljára. Fölhívtam, mint annyiszor, hogy ellenőrizhessem valamelyik diákkori élményt. Amit ő nem tudott a „hírös városról”, szűkebb pátriánkról, azt talán nem is érdemes tudni róla.