Ebben a hónapban háromszor is tűnődtem a miniszterelnök kommunikációjáról. Talán azért, mert a hivatalos honlapjáról kiderült, hogy az eddig eltelt három hétben beszélt a pécsi egyetem 650. évfordulóján, a 250 ezredik Széchenyi-kártya átadásán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségében, Oláh György Nobel-díjas vegyész temetésén, a Béres-gyógyszergyár részlegavatásán. És persze az országgyűlésben meg a Magyar Rádió péntek reggeli műsorában is. 

A három bejegyzést 45520-an olvasták, ami arra utal, hogy a miniszterelnök még érdeklődést vált ki a netezőkből. A kommentek azonban már azt sejtetik, mintha a megítélése változóban volna. A 124 hozzászólásból 59 átkozta, becsmérelte, csepülte, gyalázta, korholta, leszólta, mocskolta, nyüstölte, ócsárolta, pocskondiázta, szapulta, szidalmazta. A kommentelők vérmérséklete különböző, ám indulatuk egy irányba hat. Lehet erre azt mondani, hogy olyan helyen közlöm a Médianaplót, ahol túlnyomórészt azok böngészik a világhálót, akik nem rajonganak Orbán Viktorért. Csakhogy a kommentelők álneve ismerős a korábbi hónapokból is, amikor visszafogottabban értékelték a miniszterelnök megnyilvánulásait. Sőt, olyanok is akadnak, akik az év elején még dicsérték.

Keresem a jelenség okát. Arra jutottam, hogy hasonlít arra, amit a közvélemény-kutatók imigyen fogalmaztak meg: miközben sok értelmiségi elfordult a Fidesztől, mégsem csökkent a kormánypárt tábora, mert a lebutított üzenetek révén legalább annyi hívőre tett szert a kevésbé tudatos állampolgárok köréből. Van persze némi különbség az értelmiségiek és a kommentelők között. Az utóbbiak nem föltétlenül az iskolázottak közül kerülnek ki, érzelmeiket keresetlen módon fogalmazzák meg. Felületesek is, és csak álnév mögé bújva merik kifejezni a véleményüket, politikai aktivitásukat azonban nem vonnám kétségbe. Ők a jövő tavasszal biztosan elmennek szavazni.

Ha a Fidesz boszorkánykonyháján kuktáskodnék, azt firtatnám, hogy érdemes-é nyakra-főre szerepeltetni az ország legtapasztaltabb politikusát. Vajon hozza vagy viszi-e a szavazatokat, akit három évtized alatt mintha elkoptatott volna a mindenkori helyzethez alkalmazkodás (a köpönyegforgatás), a tokaji szőlőbirtok és a papa bányái körüli botrány, a felcsúti stadion és kisvasút, Mészáros Lőrinc és a Ráhel lábán álló vő? Egyszóval mindaz, ami egyre inkább borzolja a kétségkívül csúnyán beszélő kommentelők kedélyét, és kezd nemkívánatos rendszerré összeállni a tudatukban.            

A legutóbbi negyedévben a Népszavából naponta 19457 példány kelt el. Idestova egy éve, a Népszabadság megszüntetésekor még 11 ezer körül volt a példányszáma. Az immár egyedüli baloldali napilap sorsa a környékünkön abban nyilvánul meg, hogy a kézbesítő, akivel reggelenként együtt kávézunk az éjjel-nappali vegyesboltban, a korábbi három példány helyett ötöt ad el.

A fejlődésre van egy másik mutató is, a tőkéhez jutott szerkesztőség kezd kitörni a fővárosi kalitkából. E rovatban többször is szóba hoztam, hogy a Fidesz-kézbe került megyei lapoktól kirúgták a legjobb újságírókat, és érdemes volna őket foglalkoztatni. A Népszava szerkesztői talán hallgattak rám, vagy tőlem függetlenül is ugyanezt a következtetést vonták le, mert a Népszabadság tudósítói hálózatából átvett Boda András, Doros Judit, Ungár Tamás mellett igénybe veszik a siófoki Fónai Imre és a kaposvári Vas András helyismeretét is. A mai számban például Doros Judit a címoldalon számolt be a debreceni botrányról.

Az egyetemi rektor tegnap tetemre hívta azokat az oktatókat, akik tiltakoztak Putyin elnök kitüntetése ellen. A tudósító élménybeszámolója átment a harmadik oldalra is, ahol ama épület fényképe fogadja az olvasót, amelynek falai között fél évtizedet töltöttem. De hogy mi miatt tiltakozott néhány tanszék, az nem igazán derül ki a szövegből. Putyin díszpolgári címével kezdődik, a díszdoktorságával folytatódik, a harmadik oldalon alcímben olvasható az orosz államfő díszpolgársága, aztán még egyszer, majd megint jön a díszdoktorság, végül pedig kétszer is a díszpolgári cím. Az arány 5:2 a díszpolgár javára.

Doros kolleginával együtt olyan szakmát művelünk, amelyben minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. Amikor a Médianaplóba Putyin kitüntetéséről írtam, én is a diszdoktorságáról tűnődtem, mert abból indultam ki, hogy díszpolgárságot inkább település szokott adni. Tévedésemre néhány perc múlva rájöttem, és a digitális bejegyzést úgy pontosítottam, hogy az olvasók semmit sem vettek észre. A különbség azonban az, hogy nekem nincs szerkesztőm, aki észrevenné a pontatlanságot, a Népszava munkatársának viszont van.

A patinás újság sokáig olyan szegény volt, hogy rosszul fizetett szerkesztői nem ügyeltek a részletekre. De most már akár meg is engedhették volna maguknak, hogy azt a két fránya díszdoktorságot díszpolgárságra javítsák.                      

Idestova két évtizede gólyatábort szerveztünk a Balaton partjára. A szegedi egyetem Kispestre kihelyezett tagozatára fölvett diákokat láttuk vendégül a fonyódtelepi úttörőtáborban. Szórakoztatásukra a menő Kispál és a Borzot hívtuk meg. Akkor döbbentem rá, hogy Lovasi Andrásék olyasmit művelnek, ami több a puszta szórakoztatásnál. Tegnap egy tartalmas Index-interjúban azt fejtegette az immár ötvenéves rocker, hogy „A popzene olyan, mint az irodalomban az újságírás.” A hasonlat első felét nem merném értelmezni, a másodikról viszont van véleményem.

A minap több mint húszévnyi késéssel kaptam egy csomagot. A volt feleségem rendet teremtett a házi könyvtárban, és elküldte a nekem dedikált köteteket. Leginkább az Írók, színészek, börtönök című interjúválogatásnak örültem. Bertha Bulcsu beszélgetett például Csurka Istvánnal, Darvas Ivánnal, Eörsi Istvánnal, Göncz Árpáddal, Mensáros Lászlóval, Nagy Attilával. Bizonyára nem véletlen, hogy a karcsú könyvet Végh Antal adta ki, aki 1956 után maga is megjárta a kistarcsai internálótábort. Most pedig, miközben olvasom az interjúkat, hallom a hangjukat. Gondoztam a kézirataikat, hallottam az önálló estjeiket, néztem a filmjeiket, amelyekről írtam is.

Beszélgetőpartnerük tíz évvel volt idősebb nálam. Tudomásul vettem, hogy Bulcsu a második u-t ékezet nélkül írta, és nem engedtem, hogy a szerkesztőségben bárki is átírja egyen magyarra az előszeretettel használt dunántúli tájszavait. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben ő volt a legegyénibb hangú közíró - a legirodalmibb újságíró és a legújságírósabb író. Azért kedveltem, mert az interjúalanyaival addig ismerkedett, amíg el nem találta a hangvételüket. Ha újra kiolvasom az egyéni hangokban bővelkedő kötetet, a B betűnél helyezem majd el, az 1972-es Meztelen a király, az 1973-as Írók műhelyében és az 1978-és Délutáni beszélgetések mögé.

Egyébként a kommunikáció szakos diákokról már az első szemináriumon kiderül, hogy újságíró lesz-é belőlük. Ha magukról írják a dolgozatot, ráadásul érdekesen, akkor nem érdemes erőltetniük az újságírást, mert író-költő lehet belőlük. Ha viszont észrevesznek valamit a körülöttük lévő valóságból, ráadásul ügyesen szólaltatnak meg valakit, érdemes próbálkozniuk az újságírás mesterségével. Abból lesz az újságírás művésze, aki megtalálja a maga hangját, és képes másokat is a hangvételükkel jellemezni. Mint például Bertha Bulcsu, a literátus újságíró. Vagy inkább a zsurnaliszta író.

A tegnap eseménye volt, hogy az Európai Parlament költségvetési bizottsága tiszteletét tette Felcsúton. Munkatársai ellenőrizték ama híres kisvasutat, amely az unió pénzéből pöfög. Még nem ismerjük a véleményüket, az viszont már tudható, hogy a látogatásukra fölkészültek-e a nyilvánosság fórumai. Vannak ugyanis olyan újságírók, akik érzelemmel viszonyulnak Orbán Viktorhoz. Szeretik vagy utálják, annak azonban elfelejtettek utánanézni, vajon hol született.

Beérték a kézenfekvő magyarázattal, hogy a miniszterelnök nyilván azért kupálta ki Felcsútot néhány tízmilliárd forintból, mert a szülőfaluja. Ezúttal mégse őket korholnám. Dicsérem inkább azokat, akik belenéztek a lexikonokba. Például a népszavás Boda András épp úgy Orbán falujáról írt a felcsúti látogatás ürügyén, mint ahogy Farkasházy Tivadar a miniszterelnök falujáról beszélt egy tévéműsorban, sőt a 24.hu magát meg nem nevező munkatársa is megelégedett a falu kifejezéssel. S hogy a politikusok közül is megemlítsek valakit, az Együttből Szigetvári Viktor szintén tudja már: Orbán nem Felcsúton született, csupán a falujának tekinti, ahová egyszer majd szívesen vonulna vissza.

A nyilvánosság első számú kedvezményezettje a felcsúti díszpolgárságról fejtegette a Fejér Megyei Hírlap 2001. december 10-i számában: „Egyre többet fogunk találkozni - nem titok, lassan költözködöm hazafelé.” Otthonának tekintette a nagy hírnévre vergődött települést, szülőfalujának mégsem nevezte. Talán mert ezt is mondta: „Alcsútról, vagyis olyan átlagos dunántúli faluból származom.” (168 Óra, 1992.06.09.) Meg ezt: „Ha az én gyerekkoromban ez a kormány lett volna hatalmon ilyen oktatáspolitikával, akkor én Alcsútdobozról Bicskéig sem jutottam volna el, nemhogy Budapestig.” (Demokrata, 1997.06.12.)

S hogy teljes legyen a kép, a Képes 7 című hetilap 1989-es évfolyamában ezt válaszolta a pályakezdő politikus arra, hogy Székesfehérvárott született-é: „Nem. Alcsútdobozon. Aztán Felcsútra kerültem, ott nőttem fel.” Most már csupán az a kérdés, vajon az ország első embere 1963. május 31-én csakugyan Alcsútdobozon jött-e a világra. Vagy ahogy a lexikonok írják, a vele vajúdó édesanyját beszállították a székesfehérvári kórházba? Nos, ez az a kérdés, amelyet a nyilvánosság szellemi restségben szenvedő képviselői föltehetnének maguknak. Ha már nyakra-főre értelmezik Orbán Viktor költséges kapcsolatát választott falujával, Felcsúttal.

Üdítő színfolt a közösségi oldalon Gábor György üzenőfala. A kitűnő vallástörténész a politikusok furcsa megnyilvánulásait kommentálja. Ha kiadó volnék, ajánlatot tennék neki, mert könyvéből kirajzolódna az a szellemi sivárság, amely a jelenlegi döntéshozóinkat jellemzi.

Hol van már Antall József, Boross Péter, Isépy Tamás, Pető Iván és Torgyán József műveltsége? Manapság azok uralják a terepet, akik az egyetemi padokból igazoltak át az országgyűlési székekbe, a parlament az első munkahelyük, és minden idegszálukkal arra törekednek, hogy az utolsó is legyen. Őket alázza meg Gábor György a műveltségelemektől hemzsegő glosszákkal. Néhány órája Orbán Viktor kapuzárás előtti pánikjáról értekezett. A korosodó miniszterelnök „libidójának” tulajdonította, hogy ha nem akarjuk befogadni a migránsokat, a brüsszeli bürokraták „megerőszakolnak és rákényszerítenek bennünket”. Majd a kormányfő „jópofizva buzizott egy kedélyeset”, „Vona Gábor vélt szexuális orientációjára célozgatván”.

Általában élvezettel olvasom a szellemes széljegyzeteket, most azonban tévedésben találtam az ország egyik legműveltebb állampolgárát. Az általa használt Torschlusspanik kifejezés ugyanis nem hozható összefüggésbe egy öregedő férfiú kappanpánikjával. Orbán Viktortól 350 oldalnyi, 300 ezer karakternyi megnyilvánulást gyűjtöttem, a breviárium mintegy 2500 mondatot tartalmaz. Közülük az egyik 1993. szeptember 22-éről való. Az akkor még csak 30 éves ellenzéki honatya Szegedre látogatott, és ezt fejtegette a Reggeli Délvilág című napilapban: „Európát sajnos nem tudjuk megerőszakolni, mert nagytestű, és mi kicsik vagyunk.” A tegnap elhangzott megerőszakolás idestova negyedszázada lappang tehát Orbán Viktor tudatában, csak akkor még nem ő lett volna a szenvedő fél. Libidónak ez is libidó, de aligha magyarázható a korosodó férfiak kappanpánikjával.

Ami Vona Gábor szexuális szokásait illeti, engem a politikusok derékon alul nem érdekelnek, csak nyakon felül. A rá vonatkozó orbáni jellemzés - „A kormányzáshoz komolyabb eszközökre van szükség, mint egy szemöldökcsipesz.” - épp azt sejteti, hogy milyen könnyű tévedni. Föl sem ötlött, hogy a miniszterelnök tegnap egyik férfitársára utalt. Azon tűnődtem inkább, hogy miért bántja Szél Bernadettet, az LMP társelnökét. Lám, helytelenül föltételeztem, hogy e macsó megjegyzéssel a frissiben megválasztott miniszterelnök-jelöltet, egyik lehetséges kihívóját próbálta nevetségessé tenni. A másikat akarta.         

A Médianapló egyik olvasója 2017. szeptember 9-én, 15 óra 9 perc 16 másodperckor megrótt egy másik olvasót. Je suis chauve ezt firtatta: „Észrevette már, hogy ez a blog nem politikáról, hanem médiáról közöl gondolatokat, sokféle vonatkozásban?” Jól esett, hogy figyelmes olvasóm is van, illúzióim azonban nincsenek. Ha Botka László és Gyurcsány Ferenc kommunikációjáról tűnődöm, a legtöbb hozzászóló a maga politikai beidegződése szerint küld el melegebb éghajlatra. Ennek ellenére megpróbálom összevetni a két ellenzéki politikus legutóbbi megnyilvánulását.

Azért kezdem Gyurcsánnyal, mert a volt miniszterelnök szeptember 14-én jelent meg interjúval a Független Hírügynökség (FüHü) digitális felületén. Botkára utalva fejtette ki, hogy „Aki ellenzékben diktál, az kormányon is diktálna.” Ellenlábasa szeptember 16-án mondott beszédet az MSZP választmányi ülésén. A két műfaj mégis összehasonlítható, mert ha a szocialista miniszterelnök-jelölt beszédét a papír alapú sajtóba ültetnők át, épp úgy egy újságoldalnyi terjedelemben látna napvilágot, mint a volt kormányfő interjúja. Az eredmény az, hogy Gyurcsánytól tizenkét figyelemre méltó mondatot jegyeztem föl, Botkától viszont ötöt. Ezzel akár be is fejezhetném az okfejtést, de van itt más is.

Például az, hogy a jó retorikai képességű DK-politikus évek óta rögtönöz nyilvános fórumokon, noha olykor belepillant a jegyzeteibe. A szegedi polgármester pedig tegnapelőtt feltalálta a járkálva olvasás szokatlan műfaját. Ha nyilvános helyen olyan embert látunk, aki papírköteget tart a kezében, és séta közben hangosan olvassa a szöveget, furcsákat gondolunk róla. Szerencsére a szocialista politikus hamar visszamenekült a szónoki pult mögé, hogy szinte szótagolva olvassa föl a harmincfokos szögben elhelyezett beszédet, amelyből a Gyurcsány kormányzására is utaló mondatot vélem jellemzőnek: „Helyrehozzuk mindazt, amit az elmúlt tizenhat évben a politikusok elrontottak.”

Engesztelhetetlen, hajlíthatatlan, kérlelhetetlen, kibékíthetetlen álláspontját Szabó István kommentelő úgy foglalta össze a Facebook üzenőfalán, hogy „Botka meghirdette: aki nincs velünk, az ellenünk van.” Kérem az olvasókat, hogy eme értékítéletet ne tekintsék a véleményemnek. A cicaharcról még nem alakult ki a politikai felfogásom, az majd a szavazófülke magányában kristályosodik ki. Annyit azért elárulhatok, hogy olyan ellenzéki pártot választanék, amelyben nincsenek egymásnak nyilvánosan üzengető politikusok.       

Nincs rá ok, mégis kedvem kerekedett beszámolni a digitális címadásról. Mielőtt a szemináriumi beszélgetéseket kiegészítő Médianapló megírására adtam volna a fejem, a hagyományos címadás bűvkörében éltem. Szerzőként és szerkesztőként több ezer címet adtam magamnak és másoknak, majd’ minden lehetőséget sikerült kimeríteni. Ezt a gyakorlatot kellett elfelejteni, midőn a kétezres évek elején áttértem a digitális közlésre. Bármily szellemesek lettek volna a korábbi fantáziacímek, a világhálón elvesztették a jelentőségüket.

Akik kísérleteztünk a szakmailag talán nem jobb, de korszerűbb címadással, kezdtünk ráérezni a kereső optimalizációs módszerre. Lényegét a tanítványaimtól lestem el. Akadt olyan, aki tizenhét évesen került online szerkesztőségbe. Háta mögött kattogott az óra, és mutatta az olvasók érdeklődését vagy érdektelenségét a bejegyzése iránt. Akadt olyan is, aki diplomamunkáját a digitális címadásról írta. Hónapról hónapra megbeszélte velem a témát, és egyre többet okultam a szavaiból. Az írott és íratlan szabályokat igyekeztem elsajátítani, most pedig azon tűnődöm, vajon ezekből mennyit igazolt vissza a Médianaplót közvetítő Blog.hu egyik szolgáltatása.

A Top 10 a bejegyzések élmezőnyét tünteti föl. Az első Galambos Lajos bűnperéről szólt, és 34621 olvasó érdeklődését keltette föl, a tizedik Hosszú Katinka nemzetközi megnyilvánulását övezte 19636 kattintással. Már ebből levonható két következtetés. Az egyik az, hogy közismert emberek nevét érdemes beleszőni a címbe (Lagzi Lajcsi stiklijei, Katinka megint robbantott). A másik pedig az, hogy a politizálást kerülő híres emberek érdekesebbek a digitális térben böngészők számára, mint a politikából élők.

Ami az utóbbiakat illeti, közrefogják azért a celebeket. Második egy balul sikerült Kunhalmi-interjú értékelése.(Szegény szocikat az Ági is húzza) 34379 olvasóval, harmadik a magyar külügyminiszter goromba stílusát elemző okfejtés (Hány nyelven beszél Szijjártó Péter?, 34151). Feltűnt, hogy szinte teljhatalmú miniszterelnökünk az idő múlásával élről a negyedik helyre esett vissza (Ügynök volt-e Orbán Viktor?, 32151). Talán vigasztalja, hogy a maradék hat bejegyzés viszont tartalmazza a nevét, vagy utal rá.

Ezt rossz néven veheti örök ellenlábasa, Gyurcsány Ferenc, aki hónapról hónapra hátrébb csúszott, majd ki is szorult az első tízből. Illetve feltörekvő riválisa, Botka László, akinek egyelőre esélye sincs arra, hogy a legolvasottabb bejegyzések élmezőnyébe verekedje magát.            

Az egyik hozzászóló megrótt. Azt vetette a szememre, hogy tegnapelőtt nem arról írtam Apáti Bence balett-művész interjújáról szólván, amiről kellett volna. Némelyik kommentelő becsületére válik, hogy elolvassa azt is, amire utaltam a bejegyzésben, és olyasmit talál benne, amely érdeklődést vált ki belőle. Így vagyok ezzel én is, ezért nem azt írom meg, ami őt érdekli. Elismerem, hogy nem arra reagáltam, amit a balett-táncos így fogalmazott meg: „Ezek a függetlenobjektív megyei lapok olyan vérszocik voltak, hogy csak na.” (888.hu, 2017.09.12.)

A „na” tartott vissza. Ha ugyanis az érvelést helyettesíti, akkor egy konzervatív értékrendű értelmiségi csupán ismétli ama közkeletű toposzt, hogy a megyei sajtó a rendszerváltás után is megőrizte a Kádár-korszak szellemiségét. Erről nekem árnyaltabb a véleményem. De ha már a hozzászóló ennyire szorgalmazza, akár össze is foglalhatom. A megyei sajtót az MSZP ugyebár eladta külföldi befektetőknek, szándékát így jellemezte hajdani kincstárnoka, Fabriczki András: „Elégtétellel tölt el, hogy nem jött létre sajtómonopólium a vidéki Magyarországon, a regionális sajtó nem lett a politika játékszere, s ma már nem lehet kormánylapot csinálni egyik helyi újságból sem.” (Magyar Média, 2000/2.)

A legutóbbi hónapok történéseiből kisejlik, hogy végül is lehetett. De maradjunk a kezdeteknél! A tizenkilenc megyei főszerkesztőből három élte túl a rendszerváltást, s akik a munkatársak közül még képviselhették volna a Kádár-korszak szemléletét, azokat idővel kirostálta a számítástechnika. A korosabb újságírók nem tartottak lépést a digitalizációval, aki pedig mégis lépést tartott, az nyugdíjba ment a kilencvenes évek végén, amidőn a megyei napilapok létrehozták az online kiadásukat. Ide már azokat a pályakezdőket vették föl a negyven körüli főszerkesztők, akik az 1993 szeptemberétől beindult kommunikáció szakon tettek szert diplomára. Ekkortól kristályosodott ki a multifunkcionális rendszer.

A kis megyei lapok egy baloldali és egy jobboldali publicistával dolgoztak, a nagyobbak három politikára szakosodott újságíróval (baloldalival, liberálissal és Fideszhez vonzódóval). Ez a hagyomány szakadt meg nemrégiben. Az Orbán-kormány fölvásároltatta bizalmi embereivel a fővároson túl készített napilapokat, és lezajlottak a főszerkesztő-cserék is. Az új tulajdonosok épp megszüntetik a megyei napilapok függetlenségét és objektivitását. Úgy térnek vissza a „vérszoci” hagyományhoz, hogy csak na.          

Tegnap este azzal lepett meg Kálmán Olga, hogy „Kétszázon felüli a vidéki napilapok száma.” A Hír TV műsorvezetője nem először jött elő ilyesmivel, bár augusztus 7-én még csak „192 megvásárolt napilap”-ról beszélt. Egyik állítása sem felel meg a valóságnak. Mondataira nincs mentség, magyarázat viszont van. Nyilvánvaló, hogy Mészáros Lőrinc médiabeli térhódítása kölcsönzött okot a sajtóhelyzet félreértésére. Megfelel a valóságnak, hogy a felcsúti polgármester először 192 újságot szerzett meg, majd még néhányat. Így kerekedett kétszázra a számuk, vagy majdnem annyira, esetleg egy-kettővel még többre is.

Közülük csupán kilenc a nevéhez közvetlenül kapcsolható (a volt Springer-lapok). Van még öt - négy megyei és egy városi - napilap, amelyek a Pannon Lapok Társasága égisze alatt látnak napvilágot. Közvetve már szintén a hajdani gázszerelő médiabirodalmát növelik, ezért aligha téved, aki Mészáros Lőrincnek 14 vidéki napilapot tulajdonít. Marad még két másik kormányhoz közel álló sajtóbefektető, Andy Vajna és Heinrich Pecina. Az Amerikából hazatért filmproducer két vidéki napilapot vásárolt, a győrit és a szegedit, az osztrák úr pedig a miskolci, a nyíregyházi és a debreceni újsággal gyarapította a magyar nemzeti tulajdonba került, jogilag szétválasztott, tartalmilag azonban összefüggő hálózatot.

Immár hármójuké a teljes megyei sajtó, amely pillanatnyilag 18 napilapot jelent (a 19., a dunaújvárosi nem nevezhető megyeinek). Nem volt ez mindig így. Amikor Kálmán Olga monori kislány volt, még lapozgathatta a Pest Megyei Hírlapot, amely a rendszerváltás utáni tulajdonos, Fenyő János meggyilkolása után szintén elhalálozott. Az már a legújabb kori magyar sajtótörténet egyik legérdekesebb és mindmáig megíratlan fejezete, hogy a 19 megyei újság privatizálása után majd’ mindenhol akadtak magánvállalkozók, akik konkurenciát próbáltak támasztani a külföldi kézbe került megyei napilapnak. Volt olyan időszak, amikor például az ország talán legkisebb megyéjében, Komárom-Esztergomban három napilap is megjelent. A kísérletek elbuktak, a magyar tőke ugyanis nem bírta a versenyt a külföldivel.

A megyei napilapok száma egyszerre nem haladta meg a 23-at. Ami tehát ama bizonyos „vidéki kétszázat” illeti, sohasem lesz annyi, beleértve az országos terjesztésűeket is. A rendszerváltás óta eltelt csaknem három évtizedben folytonosan változott a napilapok száma, de negyvennél több ritkán volt.       

Apáti Bence balett-táncos. Megunta, hogy kidolgozott felsőtestét mutogatják a bulvárlapok, a politikai bulvár sztárja lett. A 888.hu alapítója, G. Fodor Gábor fölfedezte benne a közélet iránt érdeklődő művészt. Nemrég terjedelmes interjúban szólaltatta meg, szeptember 12-én pedig önálló cikket közölt tőle a nyilvánosság képviselőiről.

A balett-művész szerint aki rendszeresen fogalmazza meg a véleményét, az publicista. Tevékenységét akkor ismerik el az olvasók, ha írásaiból kirajzolódik a politikai elkötelezettsége, hogy miként nézi a világot. Csakhogy ez ama következménnyel jár, amit így értelmez a cikkíró: „Én még a büdös életben nem láttam úgynevezett független újságírót.” Mert „aki napi szinten politikával kínozza magát, az már régóta elvesztette a függetlenségét”. Igaz, hogy a publicista írásaiból óhatatlanul kirajzolódik az értékrendje. Az is igaz, hogy az újságírók között mindig akadnak, akik túl közel kerülnek a politikusokhoz, és afféle szócsőként működnek. Ezt azonban már nem állítanám minden politikai újságíróról. A részigazságokat tartalmazó okfejtéssel az a gondom, hogy a szerző nem különbözteti meg a függetlenséget a pártatlanságtól.

Három évtizede gyűjtögetem a hírekben szereplő személyiségek legjobb vagy legrosszabb mondatait. Rólam is elmondható, hogy napi szinten kínzom magam a politikával, de talán feltételezhető, hogy azért, mert próbálok eligazodni a közéleti összefüggések között. Ebből viszont nem föltétlenül következik, hogy elvesztettem a függetlenségemet. Élek persze a gyanúperrel, hátha igaza van Apáti Bencének, meg is néztem a Médianapló idei bejegyzéseit. 29-szer foglalkoztam az MSZP kommunikációjával, és a legtöbb politikusát képtelennek találtam arra, hogy megszólítsa a választópolgárokat. Ez csak azért nem lep meg, mert másfél évtizede már írtam egy könyvet Autisták vagy szocialisták? címmel.

Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy négyévenként, a szavazófülke magányában a befelé forduló, fokozatosan eljelentéktelenedő pártra szavazzak, hátha mégis megembereli magát. Szellemileg függetlennek vélem magam, de nem pártatlannak. Épp olyannak, mint bárki mást a bal- vagy jobboldali értékrendű kollégák közül, aki igyekszik tisztességesen gyakorolni a mesterségünket, négyévenként pedig pártot választ magának. Sajnálom Apáti Bencét, mert olyan újságírókat ismert meg az őt favorizáló szerkesztőségben, akik nem pazarolják kritikájukat a pártjukra.