A Magyar Narancs legutóbbi számában jelent meg interjú az LMP politikusával. Azzal, aki nyáron egy Momentum-táborban vendégeskedett, felöntött a garatra, módosult tudatállapotban feküdt be egy-két sátorba, és szexuális ajánlattal bombázott nőt is, férfit is. Ügye húzódik, mint a rétestészta, ő azonban már levonta az erkölcsi következtetést: „Amit egy 26 éves ember megengedhet magának, azt egy 26 éves pártvezető nem teheti meg.”

Fél életemet huszonévesek között töltöttem, és bár főiskolás, egyetemista tanítványaim közül egyelőre senki sem lett pártvezető, azt megtapasztaltam, hogy diákként sem engedtek meg maguknak olyasmit, amit pártvezetőként megtehettek volna. Ettől függetlenül Ungár Péter felismerése méltányolható, igazán kár, hogy a következtetést nem gondolta tovább. A beszélgetésből ugyanis kiderül, hogy nemrégiben elhunyt édesapjától tetemes vagyont örökölt, amit azonban nem akar vagyonkezelőre bízni. Ott is önállósítaná magát, ahol csupán kisebbségi tulajdonosként tengődik. Ebből a helyzetből mindenféle kalamajka adódik.

Ő az az ellenzéki politikus, aki a miniszterelnöki főtanácsadó édesanyja (Schmidt Mária) tulajdonában lévő gazdasági hetilap, a Figyelő vonalvezetésébe nem szólhat bele. Talán ezzel magyarázható, hogy pénzeli viszont a Reflektor.hu című portált. Az utóbbinak szép a dizájnja, jól is szerkesztik, figyelemre méltó publicisztikák jelennek meg benne, és glosszát író munkatársai meg-megcsipkedik a 888.hu cimű, kínosan kormánypárti blogot. Amit tehát a tőzsdei műveletek és az állami pénzintézetek hitelei hoznak, azt a zöldpárti politikus ellenzéki médium működtetésével törleszti. Így már érthető, hogy az LMP etikai bizottsága miért húzza-halasztja a döntést. Úgy rémlik, nem szívesen válna meg a milliárdos fiatalembertől, aki hébe-hóba még „a kisebb dolgokba is besegít”, ahogy fejtegette, például szórólapokat vásárolt egy-egy kampányhoz.

Pedig már-már Marx és Engels legendás kapcsolata lebegett a szemem előtt. Ugyebár a gazdag angliai tőkés anyagi támogatásából született meg A tőke, az XIX. századi kapitalizmus elemzése. Azt nem tudom ugyan, hogy napjainkban ki lesz a magyar Marx, akit Ungár Péter támogat majd, szórólapos mondata azonban óvatosságra int. Korunk Engelse nem adhatott túl sokat az LMP-nek, mert annak miniszterelnök-jelöltje, Szél Bernadett néhány napja kénytelen volt bevallani: „Ha van pénzem, szórólapokra költöm, nem sztájlisztra.” (Hír TV, 2017. szeptember 15.)

Kedves kollégám, Szávay István a Délmagyarország főszerkesztő-helyetteseként ment nyugdíjba. Nemrégiben előadást tartott az MSZMP-s reformkörökről szervezett konferencián, és arról beszélt, hogy a szegedi napilap „nem a megyei, hanem a városi pártbizottsághoz tartozott”, ami „másokhoz hasonlítva növelte a mozgásterét”. Mondandója úgy foglalható össze, hogy a vélemény műfajú írásokat a megyei napilapoknál általában be kellett mutatni az ideológiai titkárnak. Sok múlott azon, vajon az illető milyen médiaszemlélettel töltötte be a szűrő funkciót.

A publicisztikának, jegyzetnek, glosszának megint bealkonyult a vidéki sajtóban, bár a pártbizottsági titkárok helyett a választókerület kormánypárti képviselője, a megyeszékhely fideszes polgármestere, az alá tartozó médiaholding vezérigazgatója vagy a miskolci, nyíregyházi és debreceni napilapnál a veszprémi újság éléről Északkelet-Magyarországra áttelepített „tartalomfejlesztő” főszerkesztő szűri az újságírói véleményeket. A sajtótörténet fintora, hogy a jelenlegi médiahivatalnokok ugyanazt a feladatot kapták, mint az ideológiai titkárok. Bizonyára közöttük is akadnak tágabb látókörűek (szűrőjűek), a lényegen azonban aligha változtatnak. De ha már így alakult, a helyzetet épp úgy kéne kihasználni, mint hajdanában.

1975-ben, huszonévesen kerültem az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, és az első hónapokban felsültem. A publicisztikai rovat vezetőjeként nem nagyon kaptam kéziratokat az úgynevezett bölényektől, a közismert publicistáktól. Ama pályakezdő szerzőkre fanyalodtam, akiket ismertem a megyei napilapok hasábjairól. Tapasztalt kolléganőm, Katona Éva, a riportrovat vezetője hasonlóképpen gondolkodott, és megosztoztunk a legtehetségesebb vidéki újságírókon. Azokra, akiknek írásai elakadtak a helyi szűrőkben. Lapunk azzal jutott el a 65 ezer példányig, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben benne lélegzett az egész ország. Bocsánat a fennkölt fogalmazásért, de tényszerűen bizonyítható, hogy az újságírás nagyjai közül elég sokan mondhatják el magukról: az irodalmi hetilap hasábjain tettek szert országos ismertségre.

Ha a gleichschaltolt megyei napilapok legjobb munkatársai manapság sem közölhetik a véleményüket, akkor abból lehetne előnyt kovácsolni, hogy a fővárosban szerkesztett újságok és portálok várják a cikkeiket. Ami bevált a puha diktatúrában, miért ne válhatna be a kemény demokráciában?            

Dombai Tünde cikkeit ismertem, egyike volt a szegedi Délmagyarország fiatalabb évjáratú munkatársainak. 2015 nyarán azonban tombolt a menekültválság, és az egyik határövezetből épp ő tudósította a lapját. Naponta számolt be a drámai fejleményekről. Riportjaiban, interjúiban arcélek villantak, emberi sorsok tárultak föl - nemcsak a befelé törekvőket mutatta be, hanem a határ közelében élő lakosok hangulatát is érzékeltette. Írásai „természetesen” nem váltották ki a fővárosban összpontosuló szakmai szervezetek érdeklődését. Elkerülte a díj, noha megérdemelte volna.

Azóta figyelem a megnyilvánulásait, és az egyik legjobb vidéki publicista képe bontakozott ki előttem. A tudósítások mellett jegyzeteket is ír, a legutóbbi tegnap látott napvilágot Dombai-terv címmel. Azt fejtegeti benne, hogy ha a kormány azzal a fránya Soros-tervvel traktálja a gyanútlan médiafogyasztókat, akár ő is előjöhetne a saját tervével, amely így foglalható össze: „Én csak kérdezek, amíg lehet.” Imigyen jellemzi a megyei sajtóban dolgozó újságírók közérzetét, akik különböző időpontokban kerültek a nyilvánosságot szűkítő kormány fennhatósága alá. A szegediek például legutoljára, Andy Vajna tulajdonjogára néhány napja adta áldását a Gazdasági Versenyhivatal.

A szememben Dombai Tünde ama harminc körüli újságírókat jelképezi, akik nem akarnak minden áron a beszűkített nyilvánosságban dolgozni. Ha a kelleténél jobban érzik a hatalom nyomását, akkor hajlamosak más munkát keresni maguknak. Ezért aztán megengedhetik maguknak, hogy nyíltan fogalmazzanak. Például így: „A beszántott megyei lapok formára nyírva okádják a menekültekről, hogy ’Nyugat-Európa retteg’.” Orbán Viktorról pedig ezt írta: „Úgy olvad az ellenzéke, mintha nem is kampányolna hetek óta.”  Az illúziótlanság, a keserűség hangja ez, amely egyaránt szól az ellenzéki pártokat felszalámízó hatalomnak és őfelsége ellenzékének.

Talán ezzel is magyarázható, hogy az ellenzék fővárosi elitje a füle botját se mozgatja. Ha ismerné a kisvárosi, falusi, tanyasi Magyarországot, ha volna médiaszemlélete, és ha összekaparna némi pénzt, akkor épp a már kirúgott és a még önkéntes távozáson gondolkodó újságírók tudósításai révén tehetne szert pótlólagos nyilvánosságra a kormányt bíráló újságokban, portálokon, rádió- és tévéstúdiókban. Az élménybeszámolókból kirajzolódna a vidéki Magyarország, amely nélkül a pesti ellenzék aligha rúghat labdába.             

Harmadszor rugaszkodom neki az úgynevezett Lattmann-ügynek. Felhívott ugyanis egy politikai szakíró, és azt firtatta, vajon miért nem veszem észre, hogy Lattmann Tamás „haknizása” a nyilvánosság fórumain Botka László ellehetetlenítését szolgálja. A nemzetközi jogász kilenc hónapig hallgatott arról, hogy az MSZP tavaly egy darabig benne látta a baloldal miniszterelnök-jelöltjét, most pedig előállt a farbával, amidőn az MSZP miniszterelnök-jelöltje, Botka szemmel láthatólag kudarcot vallott.

Aligha véletlen Lattmann Tamás bejelentkezése. Szeptember 26-án este a tavalyi ügyről lerántotta a leplet, és 28-án bontott zászlót a Magyar Progresszív Mozgalom. De miért kéne felháborodni a nem föltétlenül szépségdíjas cselekedeten, ha tavaly az MSZP is azzal a szándékkal keresett civil jelöltet a Jobbik nélküli ellenzék arcának, hogy minden eshetőségre készen jó, ha van? Az egyik politikai csoportosulásnak lehet hátsó (másodlagos) szándéka, a másiknak nem lehet? A sajtóközlemények nyomán bárki mondhatja erre, hogy a nemzetközi jogász mögött tornyosuló Tarjányi Péter nem akar pártosodni, „csak” elővette az idén januárban félbehagyott civil forgatókönyvet, mert úgy érzi, hogy a Botka-féle baloldali fordulat nem hozta meg a várt társadalmi támogatást.  

A biztonságpolitikai szakértő sokat szerepel a képernyőkön, de keveset tudhatni róla. A titkosszolgálati múltja révén azonban akár a magyar Putyin is lehet belőle. Most még csupán ernyő-szervezetben gondolkodik, és egy újabb miniszterelnök-jelölt mögé állna, például az LMP-s Szél Bernadett szekerét tolná. Vagy a mozgalmából pártot hozna létre, és az élére állna. A biztonság kedvéért megalapította a Zoom.hu nevű portált is. Kevesen emlékeznek rá, hogy néhány évvel ezelőtt már volt egy azonos nevű szerkesztőség, szintén az ő égisze alatt. Az akkori kudarcot érdemes volna elemezni, hogy megérthessük a rejtélyes Tarjányi-jelenséget.

Friss fejlemény, hogy az új Zoom digitális felületéről eltávolított két cikket, emiatt az általa kiválasztott főszerkesztő lemondott. Tarjányi Péter ezt nyilatkozta a Magyar Nemzet szeptember 21-i számában: „Ha akarom, csak hétfőn, szerdán és pénteken jelennének meg cikkek az oldalon, mert ez az én újságom.” Elképzelem azt az online újságot, amely hetente csak három napig üzemel. Az pedig a nyilvánosságot érzékenyen érintő figyelmeztetésként fogható fel, amit a mozgalomszervező és médiavállalkozó e szakszerű megjegyzéshez fűzött: „A lázadást mindig le fogom verni.”          

Az MSZP elnöke cáfolta Lattmann Tamást. Szerinte a nemzetközi jogász sosem volt a szocialisták miniszterelnök-jelöltje. Az elnökségük nem foglalkozott a kívülről érkezett közéleti személyiséggel, a kongresszusuk pedig nem fogadott el határozatot róla. Hiszek Molnár Gyulának, igazán kár, hogy a nemzetközi jogász inkább azt állította, őt négy párt (az MSZP, a DK, az Együtt és a Párbeszéd) kérte föl a demokratikus ellenzék közös miniszterelnök-jelöltjének. Az a benyomásom, hogy a szocialisták elnöke jobban is kijöhetett volna a válságkommunikációs helyzetből.

Hiába cáfolta a nemzetközi jogászt, ha Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő ugyancsak tegnap azt fejtegette, hogy őt még az MSZP eggyel korábbi elnöke, Tóbiás József kérte föl Molnár Zsolt biztonsági kérdésekre szakosodott szocialista politikus révén: válasszon ki négy közismert, tekintélyes civilt a miniszterelnök-jelöltségre. A kaszting azzal fejeződött be, hogy Lattmann Tamás felelt meg leginkább az írásba foglalt követelményeknek. A kezdeményezés tehát a szocialistáktól eredt 2016 elején, akiknek akkori vezetője nem sokkal a megválasztása után ezt találta mondani: „Meg kell értenie az MSZP-nek, hogy nem nagy párt.” (Népszava, 2014. június 20.)

Soha többé nem engedett meg magának hasonló kijelentést, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a szokatlanul őszinte megfogalmazás jegyében szerveztessen miniszterelnök-jelölti kasztingot a közös kísérletre szövetkező ellenzéki pártok számára. 2016 nyarán Tóbiást leváltották, és az utódja, Molnár Gyula megtehette volna, hogy szakít az előd választási forgatókönyvével. Ehelyett szintén leült tárgyalni a kiválasztott Lattmann Tamással. Bizalma addig tartott, amíg megjelent Botka László interjúja a 168 Óra karácsonyi számában, amelyben a szegedi polgármester bejelentkezett az MSZP miniszterelnök-jelöltjének.

Azért nem értem a jelenlegi pártelnököt, mert ami eddig kirajzolódott a szövevényes történetből, nemhogy rombolná, inkább növeli az MSZP tekintélyét. Kiderül belőle, hogy a szocialista vezetők mégsem dilettánsok a tervezésben. Tragikai vétségük, hogy a Tóbiás József és Molnár Zsolt nevéhez köthető kispárti és ellenzéki nagykoalíciót szorgalmazó elképzeléssel szemben a Botka-féle nagypárti és erőszakosabb megoldást választották. Ez a döntés szűklátókörűbb és kevésbé hatékony, ettől azonban még elismerhető, hogy képesek voltak legalább kétféle forgatókönyvet kidolgozni a hatalom megragadására.    

Tegnap este robbant a bomba. Az ATV stúdiójában egy nemzetközi jogász elárulta, hogy tavaly decemberben még ő volt a demokratikus ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje. Elmesélte, hogy az MSZP, a DK, az Együtt és a Párbeszéd idestova egy éve tapogatózott nála, és két-három hónap alatt el is jutottak odáig, hogy még be nem jelentett civil jelöltként tárgyalhatott volna ama civil szervezetekkel és ellenzéki pártokkal, amelyek nem szívesen ültek volna egy asztalhoz az MSZP 2010 előtti arcaival és Gyurcsány Ferenccel. Lattmann Tamás figyelemre méltó megszólalásából két média-szakmai és egy politikai következtetés adódik.

Lám, az ellenzéki politikusokról kiderült, hogy képesek hallgatni. Holott olyan kép alakult ki róluk, hogy pletykásak, nem képesek tartani a szájukat. Egyeztetett hallgatásuk pedig a politikai újságírókról árulkodik. Az amúgy tájékozott szakíróknak vagy fogalmuk sem volt arról, hogy a Jobbik nélküli ellenzék tavaly ősszel egy nemzetközi jogász személyében látta a kitörés lehetőségét, vagy tudtak róla, mégis megérte nekik, hogy hallgatást fogadjanak. Az előbbi ok szakmai gond, az utóbbi erkölcsi.

A négy ellenzéki párt december közepi megállapodását rúgta föl Botka László, aki baloldali programmal jelentkezett be miniszterelnök-jelöltnek. Ötletét ugyanazok a szocialista politikusok fogadták el, akik Lattmann Tamással is tárgyaltak. Kétkulacsosságuk helyett azonban töprengjünk inkább a kétlelkűségükről! Realista énjük azt sugallta, hogy adósságokba keveredett, csökkenő szavazóbázisú pártjuknak bele kell simulnia az ellenzéki együttműködésbe. Irrealista énjük viszont kacérkodott ama elképzeléssel, hogy a leszalámizott, széttagolódott ellenzék legerősebb csoportosulásaként át kell venniük a vezető szerepet. A szegedi polgármester bejelentkezésével visszatértek hát baloldali gyökereikhez, ezzel a választópolgárok bőrére menő kártyajátékban tizenkilencre húztak lapot.

A Fizessenek a gazdagok! jelszó megnyerő gondolat, bár nyerni 2018-ban csak „népfrontosabb”, civilebb összefogással lehetne. Ráadásul a rokonszenves elképzelést ellenszenvesen képviselte Botka László a nyilvánosság fórumain. Mégse verném el rajta a port, ő ugyanis csupán ügyetlenül jelenítette meg az MSZP nagypárti gondolkodásmódját. A szocialista politikusok szívéből beszélt, holott van nekik realitásérzékük is, amely átmenetileg egy tágabb értelemben vett miniszterelnök-jelölthöz kapcsolta őket.              

Hír a reggeli újságból: „Engedélyezték Vajna terjeszkedését”. A nyolc és félsornyi szövegből kiderül, hogy a Gazdasági Versenyhivatal áldását adta egy üzletre. Andy Vajna volt amerikai producer, jelenleg a magyar filmek miniszteri biztosa, a hazai kaszinók koronázatlan királya végre kiteljesítheti média-portfólióját: a tv2 és a Rádió1 után átveheti az irányítást a Lapcom nevű cég fölött is. Ez utóbbi három újságot jelent: a Bors című országos terjesztésű bulvárlapot, a győri Kisalföldet és a szegedi Délmagyarországot.

Beteljesedett a megyei sajtó sorsa, mind a tizennyolc napilap Orbán Viktorhoz közel álló vállalkozók kezére jutott. A miniszterelnök lett az ország főszerkesztője. De maradjunk Vajnánál! A három újság 140 ezer példányban jelenik meg, és 650 ezer olvasóhoz jut el - közülük 170 ezren az online kiadásokat szokták böngészni. A győri napilap a maga 54336-os átlag-példányszámával a legolvasottabb közéleti újság, a szegedi pedig (33086) a legrégebbi vidéki, mert 1910 óta jelenik meg. A Kisalföld az egyik legiparosodottabb régiót éri el, a Délmagyar munkatársi gárdáját a patinás szegedi egyetem „termelte ki”.

A Gazdasági Versenyhivatal tegnap úgy engedte át a három napilapot a politikai hatalom bizalmi emberének, hogy szembe került önmagával. Korábban ugyanis két esetben tiltotta az üzletelést. Ha a vásárló a médiapiac egyik ágazatában, például a papír alapú sajtóban döntő hányadra tett volna szert, és óhatatlanul szűkítette volna az állampolgárok tájékozódási lehetőségeit. Továbbá ha a vásárló a médiában (újságból, rádióból és televízióból) portfóliót hozott volna létre. A kormány közeli vállalkozóknak, Andy Vajnának, Heinrich Pecinának és Mészáros Lőrincnek, akik megosztották egymás közt a megyei napilapokat, mindkét tilalmi zónát sikerült áthágni. (A digitális portálokat azért nem soroltam fel, mert a jelentőségüket még nem ismerte föl a miniszterelnök.)  

Ma reggel átnéztem a Kisalföld és a Délmagyarország online kiadását. Egyikből sem derült ki a tulajdonosváltás, a vélemény-műfaj elenyészése azonban már sejtet valamit. A győri újság utolsó jegyzete szeptember 22-én, négy nappal ezelőtt látott napvilágot, és az Ausztriában bevezetett burkatilalomról szól. A szegedi jegyzetíró pedig mai dátummal a városban vészes uszodahiányról értekezik a kisfia ürügyén. A vélemény még nem veszett ki, de már kerüli a politikai állásfoglalást.  

Az unalomba fulladt újságíró szövetségek szakmai vitáit pótolja a Facebook. Szombathy Pál, a liberális Magyar Hírlap utolsó főszerkesztője tegnap fölírta az üzenőfalára: „Az újságírás itt és most a politika folytatása más eszközökkel.” Utalt Clausewitz híres mondására, megjegyzéséből parázs vita kerekedett. Leginkább szakmabeliek szóltak hozzá, közülük Székely Ferenc álláspontja maradt meg az emlékezetemben. A Magyar Televízió hajdani főszerkesztője más nézőpontból közelítette meg a világhírű hadtudós örökbecsű megállapítását. Szerinte nálunk úgy alakult a helyzet, hogy „1988-tól a politika volt az újságírás folytatása más eszközökkel.”

A két állítás nem cáfolja egymást. Azt a folyamatot érzékelteti, a lefelé menő spirált vázolja fel, amelyben a puha diktatúra rendszerváltó újságírásából a kemény demokrácia pártszolgálatos újságírása lett. A lényeg pedig az, hogy a politika és az újságírás egymásba szövődik. De vajon mit is mondott Carl von Clausewitz? A XIX. századi porosz katonatiszt ezt fejtegette: „Der Krieg ist eine blosse Fortsetzung der Politik mit anderen Mitteln.” Majdnem azt mondta tehát, amit magyarul tulajdonítunk neki: „A háború a politika folytatása más eszközökkel.” Mindössze azzal a fránya bloss-szal kéne kezdeni valamit.

Azt jelenti, hogy csupasz, pőre, átvitt értelemben leplezetlen. Úgy értelmezem, hogy amikor már nem lehet (vagy az ellenlábasok nem akarnak) egyezkedni, jön a nyílt, tagadhatatlan, vitathatatlan erődemonstráció, olykor milliónyi áldozattal. Ha igaza van Szombathy Palinak, akkor az újságírás már nem az eszmecsere mestersége, hanem a frontszolgálatos propagandisták szuronyrohama. Azok a magyar újságírók, akik már vagy még nem a pártszolgálatban élik ki magukat, a frontszolgálat szelídebb válfaját művelik. Haditudósítónak nevezném őket. A férfiak hajlamosak a nyilvánosság fórumain, például a televízió képernyőjén egyenruha-utánzatokban, porosan és borostásan megjelenni, durva szavakat használni, mindazonáltal igyekeznek pártatlanul beszámolni a háborús fejleményekről.

Egy fokkal jobb a helyzet, amióta feltűntek köztük az újságírónők. A tévétársaságok célja ugyanis az, hogy a dauerolt hajú, választékosan öltöző, a csúnya szavakat kerülő és kompromisszumra hajló hölgyek révén humanizálják, elviselhetővé tegyék a kommunikációs háború, vagyis a karaktergyilkosságok embertelenségét. De ha a nők képesebbek a megegyezésre, vajon mi szükség van a politikai erődemonstrációra és a rengeteg áldozatra?        

A napilapok közül a Magyar Nemzet őrzi az elsőségét. Szombati melléklete a legérdekesebb, legkulturáltabb, legjobban szerkesztett. A Magyar Időket furcsa kettősség jellemzi. A fő laptest kiszolgálja a kormányt, a melléklet viszont értékeket is tartalmaz. A Népszava pedig tegnap jutott el arra a szintre, hogy a másik két melléklettel együtt emlegethessük. Három reprezentatív írást emelnék ki belőle.

A fő laptestben található a publicisztikai rovat, amelynek második oldalán szombatonként Lendvai Ildikó háromhasábos cikke szokott megjelenni. Az MSZP volt elnöke nyugdíjasként átképezte magát publicistává, és a legjobban író szocialista politikus lett belőle. Kár, hogy megtört a lendülete, nemrégiben ugyanis helyette Molnár Gyula cikkét jelentette meg a szerkesztőség. Most meg Botka László okfejtése látott helyette napvilágot. Az MSZP két jelenlegi vezetője közül egyik sem ír jól. Vannak értelmes gondolataik, de nincsenek megjegyezhető mondataik. Miattuk kár más napra száműzni a Népszavában szívesen publikáló volt pártelnököt.

Ráadásul Botka Lászlónak tegnap a mellékletben megjelenő Lengyel Lászlóval és Tamás Gáspár Miklóssal kellett versenyeznie az olvasó figyelméért. A közgazdász-politológusról úgy hírlik, hogy a szegedi polgármester tanácsadója. Ha így van, akkor kínos, hogy publicisztikája sokkal színvonalasabb, mint a szocialista miniszterelnök-jelölté. Mindazonáltal eszmefuttatásán ellentmondás húzódik végig. Az első harmadban mintha elhatárolódna a politikustól, később pedig többes szám első személyben fejti ki, hogy az ellenzéknek mit kéne csinálnia, ha a győzelem reményében akarja fölvenni a harcot Orbánékkal. Mi így, mi úgy, mi amúgy. De ki az a mi? Botka és köre vagy a Botkától távolódó értelmiségiek?

Tamás Gáspár Miklós eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha a demokratikus ellenzék pártjai mégis legyőznék Orbánékat. A filozófus okfejtése izgalmas, ám kétségbe is ejt. Logikusan vezeti le, hogy a Jobbik nélküli ellenzéknek könnyebb lesz jövő tavasszal veszíteni, mint vállalni a hatalomban megtollasodott és sokkal egységesebb majdani ellenzékkel vívandó összecsapásokat. A Népszava meglepően tartalmas tegnapi számából végül is azt a következtetést vontam le, hogy egy politikusnak föl kell kötnie a fehérneműjét, ha egy szintre akar kerülni azokkal az értelmiségiekkel, akikkel a hétvégi újságban együtt jelenik meg.       

Ebben a hónapban háromszor is tűnődtem a miniszterelnök kommunikációjáról. Talán azért, mert a hivatalos honlapjáról kiderült, hogy az eddig eltelt három hétben beszélt a pécsi egyetem 650. évfordulóján, a 250 ezredik Széchenyi-kártya átadásán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségében, Oláh György Nobel-díjas vegyész temetésén, a Béres-gyógyszergyár részlegavatásán. És persze az országgyűlésben meg a Magyar Rádió péntek reggeli műsorában is. 

A három bejegyzést 45520-an olvasták, ami arra utal, hogy a miniszterelnök még érdeklődést vált ki a netezőkből. A kommentek azonban már azt sejtetik, mintha a megítélése változóban volna. A 124 hozzászólásból 59 átkozta, becsmérelte, csepülte, gyalázta, korholta, leszólta, mocskolta, nyüstölte, ócsárolta, pocskondiázta, szapulta, szidalmazta. A kommentelők vérmérséklete különböző, ám indulatuk egy irányba hat. Lehet erre azt mondani, hogy olyan helyen közlöm a Médianaplót, ahol túlnyomórészt azok böngészik a világhálót, akik nem rajonganak Orbán Viktorért. Csakhogy a kommentelők álneve ismerős a korábbi hónapokból is, amikor visszafogottabban értékelték a miniszterelnök megnyilvánulásait. Sőt, olyanok is akadnak, akik az év elején még dicsérték.

Keresem a jelenség okát. Arra jutottam, hogy hasonlít arra, amit a közvélemény-kutatók imigyen fogalmaztak meg: miközben sok értelmiségi elfordult a Fidesztől, mégsem csökkent a kormánypárt tábora, mert a lebutított üzenetek révén legalább annyi hívőre tett szert a kevésbé tudatos állampolgárok köréből. Van persze némi különbség az értelmiségiek és a kommentelők között. Az utóbbiak nem föltétlenül az iskolázottak közül kerülnek ki, érzelmeiket keresetlen módon fogalmazzák meg. Felületesek is, és csak álnév mögé bújva merik kifejezni a véleményüket, politikai aktivitásukat azonban nem vonnám kétségbe. Ők a jövő tavasszal biztosan elmennek szavazni.

Ha a Fidesz boszorkánykonyháján kuktáskodnék, azt firtatnám, hogy érdemes-é nyakra-főre szerepeltetni az ország legtapasztaltabb politikusát. Vajon hozza vagy viszi-e a szavazatokat, akit három évtized alatt mintha elkoptatott volna a mindenkori helyzethez alkalmazkodás (a köpönyegforgatás), a tokaji szőlőbirtok és a papa bányái körüli botrány, a felcsúti stadion és kisvasút, Mészáros Lőrinc és a Ráhel lábán álló vő? Egyszóval mindaz, ami egyre inkább borzolja a kétségkívül csúnyán beszélő kommentelők kedélyét, és kezd nemkívánatos rendszerré összeállni a tudatukban.