A köztársaság továbbra is elismeri, de már nem védi a sajtószabadságot.

Nagy N. Péter újságíró (Népszabadság, 2010. december 21.)

Már nem a sajtószabadságért harcolunk, hanem a sajtószabadság maradékáért.

Andrassew Iván újságíró (Népszava, 2011. április 13.)

Nálunk a média a pénztárcájában hordja a sajtószabadságot.

Kepes András újságíró (hvg.hu, 2014. június 13.)

Ha létezik sajtószabadság, akkor az nem az újságíróké, hanem a polgároké.

Kövér László Fidesz-politikus (Magyar Katolikus Rádió, 2015. március 25.)

A magyar társadalom jelenleg nem igényli a sajtószabadságot.

Eötvös Pál újságíró (168 Óra Online, 2016. október 12.)

A sajtószabadság nemcsak a tartalom, hanem a hozzáférés szabadsága is.

Pallagi Ferenc újságíró (168 Óra, 2016. október 27.)

A sajtószabadság szóra sem érdemes.

Werner Krisztina győri újságíró (Kisalföld, 2017. március 8.)

Magyarországon sajtószabadság van, teljes mértékben.

Németh Szilárd Fidesz-politikus (ATV, 2017. július 26.)

Formálisan a sajtószabadság létezik.

Vágó István DK-politikus (ATV, 2017. július 28.)

Napirendre tértünk afölött, hogy a magyar sajtószabadság egyik őrangyala Simicska Lajos?

Bakos András szegedi újságíró (Délmagyarország, 2017. szeptember 21.)

Ha valamelyik tanítványom megemlítené, hogy környezetvédelmi szakújságíró szeretne lenni, azt javasolnám neki: olvassa Hargitai Miklós cikkeit. Mások is elsajátították a környezettudatos gondolkodásmódot, de talán ő írja meg a legérthetőbben, amit megtanult. Amióta azonban megválasztották a Magyar Újságírók Országos Szövetségében elnöknek, média-ügyekben is megszólal, és nem mindig szerencsésen. 

Ma reggel az ATV stúdiójában „megdöbbenésének” adott hangot, mert „A megyei lapok többsége ugyanazzal a címlappal jelent meg.” Az Orbán Viktorral készített interjút pedig a kormányzati térhódítás jelképének tartotta. Okfejtéséből annyi igaz, hogy 12 megyei napilap csakugyan fegyelmezetten közölte a terjedelmes beszélgetést. A műsorvezető azonban vitába szállt vele, mondván: a laphálózatoknál ez régóta szokás. Vujity Tvrtko-nak igaza van. Bizonyítható, hogy a Springer- vagy a pannon lapok akkor is közöltek miniszterelnöki interjút, amikor még nem Orbán Viktornak hívták a kormányfőt.

Azt az oldalt ugyanis csak egyszer kellett kifizetni az interjú készítőjének, ráadásul a hálózat többi lapjában is olvasható beszélgetés egy kolumnányi fizetendő cikket szorított ki az újságból. Ugyanezt a hálózati szerkesztők megcsinálták színészekkel, még inkább színésznőkkel is. Legföljebb amióta a volt Springer- és a pannon lapok a Mészáros Lőrinc-féle Mediaworks égisze alatt látnak napvilágot, az Orbán-kormány tökélyre fejlesztette a gazdaságos és politikai szempontból is kifizetődő módszert. A MÚOSZ elnöke ekkor vetette közbe, hogy „közös hírszerkesztőség azonban nem volt”. Lehetséges, hogy Hargitai Miklós nem tudja, miért szüntették meg hajdani munkahelyét, a Népszabadságot?

 Amidőn a kormányzati médiastratégák meghányták-vetették a patinás napilap sorsát, a megszüntetés egyik oka épp az volt, hogy a 2014-ben Heinrich Pecina tulajdonába került volt Springer-lapok nem a Magyar Távirati Iroda híreit közölték, hanem a Népszabadság játszotta a közös hírszerkesztőség szerepét. Orbánék megregulázták az MTI-t, a volt Springer-lapok publicisztikai vonalvezetését is sikerült összesimítani a kormányzati retorikával, a hírek viszont feltűnően más országot mutattak a figyelmes olvasóknak. E szemléleti ellentmondást úgy oldották fel a kormányzati médiastratégiák, hogy a Népszabadság megszüntetését javasolták. 

Nem azt állítom, hogy tavaly októberben ez volt a megszüntetés fő oka. Csupán azt, hogy ez is közrejátszott a döntésben.

Összeállítást készítettem egy digitális szerkesztőségnek arról, vajon most, válság idején a szocialista politikusok hogyan vélekednek az MSZP-ről. Az idei termésből összejött vagy félszáz idézet. Amidőn a lelőhelyeket átnéztem, kiderült, hogy a májusban meghirdetett bojkott eredménnyel járt. Nem föltétlenül azzal, amire az MSZP vezetői számítottak.

Molnár Gyula pártelnök ugyebár bejelentette, hogy nem állnak szóba az M1, a tv2, az Echo TV, a Magyar Hírlap, a Magyar Idők, a Lokál, a Ripost, az Origo.hu, a PestiSrácok.hu és a 888.hu munkatársaival. A névsorból azonban kifelejtette a megyei napilapokat, ezért május 17-én, egy tévéstúdióban arra szólította fel az MSZP támogatóit, hogy „ne fizessenek elő a megyei sajtóra”. Most már beszámolhatok a bojkott eredményéről. Azóta a szocialista politikusok hússzor választották (kapták) megnyilatkozási fórumul az ATV-t, nyolcszor a Népszavát, négyszer a Hír TV-t, háromszor a 168 Órát és a hvg.hu-t, kétszer az InfoRádiót, és egyszer-egyszer a média megannyi maradékát. Mínusz az M1, a tv2, az Echo TV, a Magyar Hírlap, a Magyar Idők, a Lokál, a Ripost, az Origo.hu, a PestiSrácok.hu, a 888.hu. És a megyei napilapok, ők tizennyolcan körülbelül egymillió olvasót érnek el.

A szocialista politikusok túlnyomórészt azokkal a médiafogyasztókkal osztották meg tehát az álláspontjukat, akik olyan médiumokat olvasnak, néznek és hallgatnak, amelyek kritikusan értékelik a kormányzat tevékenységét. És olyanokkal nem álltak szóba, melyek kritikával szokták illetni az MSZP-t. Ebből az egyenlegből aligha jön ki több szavazat a közelgő országgyűlési választáson. A gondot leginkább a Mészáros Lőrinc, Heinrich Percina és Andy Vajna kezébe került megyei lapok jelentik. Mielőtt ugyanis Molnár Gyula felszólított volna bennünket, hogy ne fizessünk elő rájuk, hajlamosak voltak tudósítani az MSZP országjárásáról.

Vezetőinek nem adtak akkora felületet, amennyit igényeltek volna. Ráadásul ugyanazon az oldalon közölték a helyi Fidesz cáfoló nyilatkozatát is. Ám az ellentmondásos művelet mégiscsak azt jelentette, hogy kommunikáltak (kapcsolatot teremtettek) volna a szocialista politikusokkal, akik erre exkommunikációval (kiközösítéssel, visszautasítással, hallgatással) „válaszoltak”. Holott a gondolataik akár el is juthattak volna az ország legeldugottabb sarkaiba, elvégre a kormányzat azért vásároltatta föl bizalmai embereivel a megyei sajtót, hogy üzenetei eljussanak a falvak népéhez. Bojkott nélkül épp ezt a helyzetet lehetett volna kihasználni.            

Ma egy éve puccsolták meg a patinás napilapot. Amikor e jegyzetet befejezem, elsétálok néhai Bächer Iván közelben lévő fájához, ahol a volt munkatársak csöndes megemlékezésre gyülekeznek. Addig is eltűnődnék, vajon mi történt azokkal, akik 2016. október 8-át a Népszabadság szerkesztőségében élték meg. Kapósnak bizonyultak, mert a legtöbbjük elhelyezkedett a sajtóban. Van, aki egyéni utat választott, mégis inkább csoportokban igazoltak át különböző redakciókba. Lapjuk megszűnt ugyan létezni, szakmai igényessége azonban nem enyészett el.

A talpon maradt Népszava megújított külseje hasonlít a Népszabadságéhoz, elvégre ugyanaz a dizájner tervezte. Ráadásul onnan érkezett a főszerkesztő is, aki jobban csinálja a lapot, mint az elődje. A tudósítói hálózatból szintén többen csatlakoztak a törzsgárdához. A legnagyobb eredmény, hogy a szociáldemokrata múltú újságot sikerült kimozdítani a közép-magyarországi bezárkózásból. A példányszám csaknem a duplájára növekedett, és nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a tartalmilag is megújított napilapot a fővárostól távolabb megyékben immár többen vásárolják.

A Népszabadság másik védjegye a valóságfeltárás, ennek nyomait kevésbé látom az utódjában. Talán mert egyelőre hiányzik belőle az MSZP-től való távolságtartás. Értem persze, hogy a választás közeledtével a kormánypártok korrupciós ügyeire vetül a fény. De ha a harcedzett gazdasági riporterek feltárhatták volna a négyes metró körüli disznóságokat is, már túl lehetnénk azon, hogy a Gyurcsány-kormánynak volt-e köze a túlárazáshoz, és akkor a Fidesz nem tartalékolhatná a bombát 2018 első negyedévére.

A 24.hu-ba is jutott néhány népszabadságos újságíró, ám a fiatalabb évjáratból. Épp a belpolitikai vonalvezetést frissítették föl, ezért az ellenzék többi pártja sokkal inkább jelen van a digitális felületen, mint a Népszava hasábjain. A megszüntetett újság vezető publicistái és riporterei pedig megosztják írásaikat az ellenzéki sajtó hetilapjai között. Felváltva dolgoznak a Vasárnapi Híreknek, a Szabad Földnek, a HVG-nek, az ÉS-nek és a 168 Órának. Joggal firtathatja az olvasó, vajon a legutóbbi hetilapot miért nem sorolom ama szerkesztőségek közé, amelyek csapatostul vették át a Népszabadság egykori munkatársait.

Hát csak azért, mert hónapokkal a tavaly októberi puccs előtt igazoltak át. A kezük nyoma meglátszik a 168 Órán, távozásuk azonban nem az Orbán-kormány médiapolitikájával magyarázható. Történetük szakmailag tanulságos, alkalomadtán sort is kerítenék rá.

Vona Gábor íráskészsége sem jobb Botka Lászlónál, a baloldali szavazóknak tett ajánlata mégis érdeklődést váltott ki. A Facebook-on 7 és fél ezren lájkolták, 1300-an osztották meg, és eddig 738-an szóltak hozzá. E sorok írója azonban nem ama mondatait emeli ki, melyek megmozgatták a politikai elemzők képzeletét. A Jobbik elnöke ugyanis imigyen utalt Botka lemondására: „Az a vezető, aki a saját pártjának sorait sem képes rendezni, nem lehet alkalmas egy egész ország vezetésére.”

Igaza van. A szocialista miniszterelnök-jelölt bukása azzal is magyarázható, hogy nem teremtett rendet a pártjában. Holott a katonai akadémiákon közhelynek számít, hogy mielőtt egy hadvezér a sorsdöntő csatába indul, jól teszi, ha megtisztítja a hátországát, máskülönben hátba döfik azok, akik nem értenek egyet a stratégiájával. Mindazonáltal a hazai médiapolitika viszontagságos történetében van egy példa, mely arról árulkodik, hogy az amúgy szükségszerű pacifikálás akár vereséget is eredményezhet.

Orbán Viktor 1998-as választási győzelme önmagát is meglepte. A stábja már elkészült néhány szakpolitikai koncepcióval, de a média nem tartozott közéjük. Bár az újdonsült miniszterelnök annyit azért tanult Clausewitz-től, a világhírű hadtudóstól, hogy a számára sorsdöntő négy évbe nem mehet bele a hátország megtisztítása nélkül. Mielőtt tehát rendet akart volna tenni a tőle független médiumokban, rendet vágott a tőle függő szellemi műhelyekben. Kiszárította például a „baráti” MDF-hez kötődő szerkesztőségeket, noha akár meg is menthette volna őket állami hirdetéssel vagy alapítványi pénzzel. 

Egy dunai hajókiránduláson, az úgynevezett polgári gondolán pedig 1998. szeptember 27-én kifejtette: „A médiában, a kultúrában és a gazdasági életben február végéig megkezdődik az erőviszonyok átalakítása, ezek után kezdődhet meg - akár az ellenzék bevonásával is - a polgári társadalom konszolidálása.” Az idézet mai szemmel olvasva eretnek eszmefuttatásnak is vélhető, ráadásul a megvalósítására több mint egy év ment rá. Ez tragikai vétségnek bizonyult Orbán Viktor szempontjából, mert a választási ciklus hátra lévő három esztendejében már nem volt képes behozni a késést. A parlamenti ellenzék olyan erős média-hátszéllel szegült vele szembe, hogy 2002-ben kicsúszott kezéből a kormányrúd.

Orbán tanult a saját hibájából, és a második, még inkább a harmadik országlása idején gyökeresen átalakította a médiabeli erőviszonyokat. A következményeket szenvedjük.

A hét legnagyobb durranása Botka László lemondása volt. Az MSZP volt miniszterelnök-jelöltjéről 37 mértékadó jellemzést gyűjtöttem össze. Bukáshoz vezető tevékenységét boldog-boldogtalan értelmezte, szellemesen vagy csak lényegre törően. Egyelőre nem csatlakoznék hozzájuk, akad azonban valami, ami az értékelésekből fölkeltette a figyelmem. Verebes István, az ország egyik legjobb színházi rendezője kifejtette, hogy fél évszázada műveli a szakmáját, és megtanulta a hatáskeltés mesterségét.

Majd így folytatta: „Van színész, aki belép a színpadra, és a néző azt gondolja: ’Jaj, de édes, szeretem.’ És van, amelyik belép, mire is a nézőtér lehűl. Na, az ilyennek nagyon jól kell játszania. Botka nem játszott jól.” (Facebook.com, 2017. október 2.) Az idén ugyanezt éreztem, ám színházi tapasztalatok híján nem voltam képes szavakba önteni. Mindazonáltal fél évszázada művelek egy másik mesterséget, a szerkesztést, és a tartalom burkát, a kommunikációt annál inkább érzékelem. Például a közönséggel való kapcsolattartás egyik formája az írás. Ahányszor Botka László neve jelent meg egy-egy cikk címénél, mindig kínos érzéssel olvastam.  A profi szerzők között amatőrnek hatott. Vagy azért, mert csupán ennyire telt a szókincséből, vagy pedig azért, mert olyanokat választott „íródeáknak”, akik nem tartoznak az újságírás élvonalába.

Másik megnyilatkozási formája az interjú volt. Az országos hírnév előtti korszakából eltűnt különleges ismertetőjele: a rövid, pattogós hangvételű okfejtés. Előtérbe került a szintén pattogva előadott, de korántsem kiérlelt mondandó ismételgetése, a Fizessenek a gazdagok! hosszadalmas és bizony unalmas körülírása. Valószínűleg ez a hatáshiány is visszavezethető a rosszul megválasztott stáb szakmai alkalmatlanságára. A harmadik mozzanat a közönség előtti beszéd hatása. Az ország úgy ismerte meg, hogy egy 197 centis ember összenőtt a szónoki pulpitussal. A harmincfokos szögben kiképzett asztalkán tornyosult egy csomó papírlap, és Botka László lassan, szinte szótagolva olvasta a szöveget. Az, hogy ritkábban bakizott, mint az „útelágazásos” Medgyessy Péter, aligha erény. A szocialisták idei kirakatembere a teremhatás szempontjából legföljebb a közéleti személyiségek derékhadához sorolható.

Elismerem, hogy adós maradtam az úgynevezett Botka-jelenség tartalmi megítélésével. Azt azonban állíthatom, hogy egy patinás párt miniszterelnök-jelöltjét elfelejtették fölkészíteni a nyilvánosság előtti szereplésre.            

Azt figyeltem meg, hogy amikor újságírók elemzik a kormányzati térhódítást, nem érik be a túlsúly fogalommal és a túlnyomó jelzővel. Talán mert hangsúlyozni, nyomatékosítani, tetézni szeretnék a mondandójukat, egymástól függetlenül a kilencven százaléknál lyukadtak ki. E rovatban meg-megkérdeztem tőlük, vajon honnan vették a bűvös számot. Választ csupán Laczik Zoltántól kaptam.

Budaörsi kollégám beszállt egy vitába, majd amikor ama bizonyos 90 százalék forrását firtattam, őszintén kifejtette, hogy ilyen felmérést nem ismer, inkább a benyomásaira hagyatkozott. De ha úgy gondolom, hogy az érzet és a sajtó valósága nem csöng egybe, akkor leszögezi, hogy „a mai Magyarországon a tömegtájékoztatási eszközök túlnyomó többsége közvetve vagy közvetlenül a kormány befolyása és irányítása alatt áll”. Kiolvasom soraiból a csipetnyi iróniát, és vele együtt borzadok el a szakmailag korrekt megállapítás sivárságán.

Érteni vélem az elemzők szándékát, hogy megdöbbentő számmal figyelmeztessenek a sajtó gleichschaltolására (tűrhetetlen egybehangolására, kiegyenlítésére). Értékítéletükkel egyetértek, felháborodásukat indokoltnak tartom - nagyotmondásukat helytelenítem. Az állami térhódítás 2014-re nyúlik vissza, tavaly nyáron gyorsult fel, a Népszabadság megszüntetése után bontakozott ki, és néhány napja fejeződött be. Németh Péter, a Népszava hajdani főszerkesztője még tavaly december 19-én tűnődött a 90 százalékról, Bolgár György, a kitűnő műsorvezető idén február 22-én és 24-én beszélt róla a Klubrádióban, Hargitai Miklós, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének újdonsült elnöke pedig a Mozgó Világ márciusi számában ugyanennyire becsülte a meghódított sajtótermékek arányát.

Annak előtte nyomatékosították tehát mondandójukat a meghökkentő 90 százalékkal, hogy a miskolci, a nyíregyházi és a debreceni napilap Heinrich Pecinához, a kormányközeli osztrák médiabefektetőhöz került volna, majd a győri Kisalföld és a szegedi Délmagyarország a miniszterelnök bizalmi emberének számító Andy Vajnához. A nemrégiben bekebelezett öt megyei napilap a második negyedévben 183548 példányt számlált, és 670 ezer olvasóhoz jutott el. A csaknem 200 ezres példányszám és a kis híján 700 ezer olvasó volna a maradék tíz százalék? Kedves kilencvenező kollégák! A hazai sajtó egyelőre hiányzó felméréséig nem kéne beérni inkább a szégyenteljes kormányzati befolyást jelző túlsúly fogalommal és túlnyomó jelzővel?                   

Többen is kérdezték a Korunk Engelse Ungár Péter? című bejegyzés megjelenése után, vajon hogyan jutott eszembe Marx és Engels. Hát úgy, hogy sajtótörténettel foglalkozom, és mindketten elemezték a XIX. századi sajtóviszonyokat német és angol nyelvterületen. Emlegetésükre azonban van még egy ok, amely a véletlennek köszönhető.

Körülbelül egy hónappal ezelőtt, egy szombati napon nálunk, a XIII. kerületben megrendezték az újlipótvárosi „falunapot”. Ebből az alkalomból néhány könyvkiadó kitelepedett a dunapartra, és az egyik sátorban megvettem Kalmár Tibor Mulattattam és mulattam című kötetét. A nyolcvanhat éves szerző dedikálta is a könyvet, méghozzá „Györgyi László kollégámnak”. Felületes tehát az ismeretségünk. A neves színházi rendező a múlt század kilencvenes éveiben szerkesztett egy vicclapot, és ebbe kért olykor kéziratot. Az elírást azért nézem el neki, mert a frissiben megjelent kötete csakugyan mulattató. Egész életében a pesti humor körül sertepertélt; ugyanolyan otthonosan mozgott a Vidám Színpadon, mint a Magyar Televízióban vagy a Fészek Klubban.

A színi szakmából majd’ mindenkit ismert, a pesti viccről mindent tud - háromszáz oldalnyi könyvének legnagyobb értéke a sztorizgatás. Történetei kávéházakban, színházi büfékben jártak szájról szájra, egyre mulatságosabbá formálódtak, csiszolódtak, ráadásul a láncolat végén ő is hozzáfűzte a magáét. Így, olvasás közben szembesültem Marx-szal. Talán ezzel magyarázható, hogy a teoretikus neve más összefüggésben épp most ugrott be. Kalmár Tibor ugyanis az ötvenes évek elején járt a Színművészeti főiskolára, és évfolyam-társai között akadtak szakérettségisek is. Olyan munkás- és parasztfiatalok, akik gyorstalpalóban tettek szert középiskolai bizonyítványra. Vagy még arra sem, mert ha jól szerepeltek a felvételin, érettségi nélkül iratkozhattak be az állami színészképzőbe.

Az egyik marxizmus-leninizmus órán azzal állt elő a legbuzgóbb szakérettségis, hogy ő bizony nekiveselkedett A Tőkének, mert kíváncsi volt „Karl May alapművére”. A meghökkent szemináriumvezető tapintatosan figyelmeztette, hogy a keresztnév stimmel ugyan, a vezetéknevet azonban eltévesztette, elvégre nem az amerikai Vadkelet élénk fantáziájú elbeszélőjéről, Karl May-ról van szó, hanem a közgazdász-filozófus Karl Marx-ról. Az aggastyán szerző kaján visszaemlékezése szerint erre mondta a félművelt fiatalember: „Akkor már értem, miért van az, hogy bár a hetvenedik oldalon tartok, de még sehol egy indián.” 

A legutóbbi huszonnégy órában oly sokan értelmezték Botka László lemondását, hogy már nincs is kedvem hozzá. Van azonban valami, amit megbeszélnék e posztgraduális szeminárium hallgatóival és olvasóival (a kommunikáció szakos diákokkal és az idősebb digitális ismerősökkel). Székely Ferenc tegnap úgy fogalmazott a Facebook-on, hogy az ellenzéki politikusok „Nem használják a közösségi médiát, hanem csak lesik, hogy mikor téphetnek sorszámot Olgánál.”

Vannak hasonló tapasztalataim. Ha politikusokkal voltam egy társaságban, akkor gyakran beszélgettek egymás közt a nyilvánosság fórumairól, és csakugyan olgáztak. Ismertségük mértékének tekintik, hogy milyen gyakran hívja őket diskurálni a közismert műsorvezető, Kálmán Olga. Szavajárásuk a nyilvánosság torz felfogását sejteti, az idézet első feléről, a közösségi média elhanyagolásáról azonban kevésbé vagyok meggyőződve. Csakhogy Székely Feri jó szerkesztő és éles szemű olvasó, hátha ebben is igaza van. .

Gyűjtöm a hazai politikusokról írott, elhangzott jellemzéseket. A legtöbb idézet Orbán Viktorról és Gyurcsány Ferencről való, róluk idestova három évtized alatt 1600, illetve 1500 értelmezés jött össze - Botka László a középmezőnybe tartozik a maga másfél évtizednyi tevékenységével és 126 jellemzésével; az FB-n tizenhét jelent meg, a Twitteren és a Tumblr-n egy-egy. Akad olyan politikus, például a kormánypárti Deutsch Tamás, aki fészbukozik és twitterezik is, az ellenzéki Szanyi Tibor viszont a Fész mellé a Tumblr-t választotta. De van olyan politikus is, aki kinézte ugyan magának az üzenőfalat, utoljára azonban 2016. november 10-én válaszolt egy születésnapi üdvözletre. (Azért nem írom le a nevét, mert kínos volna, ha egy parlamenti frakcióvezetőről kiderülne, hogy a közösségi oldalt csak rang-jelképnek használja.)

Vegyes tehát a kép. Legalább annyi példa igazolja Székely kolléga mondandóját, mint amennyi cáfolja. Ami pedig a legutóbbi huszonnégy óra fejleményeit illeti, huszonhét mértékadó jellemzést jegyeztem föl Botka Lászlóról, közülük hét látott napvilágot a Facebook-on. Szerzőik többnyire ellenzéki politikusok, akik alig egy-két órával a szocialista miniszterelnök-jelölt lemondása után érezték kötelességüknek, hogy közösségi oldalon osszák meg véleményüket a nyilvánossággal. Ez még akkor is feltűnően jó arány, ha a legszellemesebb mondatot Sós Péter János újságíró pingálta a fészbukos üzenőfalra: „Lehet, hogy az MSZP egy fabotkát sem ér?” Köszönöm neki e bejegyzés címét.               

A Magyar Narancs legutóbbi számában jelent meg interjú az LMP politikusával. Azzal, aki nyáron egy Momentum-táborban vendégeskedett, felöntött a garatra, módosult tudatállapotban feküdt be egy-két sátorba, és szexuális ajánlattal bombázott nőt is, férfit is. Ügye húzódik, mint a rétestészta, ő azonban már levonta az erkölcsi következtetést: „Amit egy 26 éves ember megengedhet magának, azt egy 26 éves pártvezető nem teheti meg.”

Fél életemet huszonévesek között töltöttem, és bár főiskolás, egyetemista tanítványaim közül egyelőre senki sem lett pártvezető, azt megtapasztaltam, hogy diákként sem engedtek meg maguknak olyasmit, amit pártvezetőként megtehettek volna. Ettől függetlenül Ungár Péter felismerése méltányolható, igazán kár, hogy a következtetést nem gondolta tovább. A beszélgetésből ugyanis kiderül, hogy nemrégiben elhunyt édesapjától tetemes vagyont örökölt, amit azonban nem akar vagyonkezelőre bízni. Ott is önállósítaná magát, ahol csupán kisebbségi tulajdonosként tengődik. Ebből a helyzetből mindenféle kalamajka adódik.

Ő az az ellenzéki politikus, aki a miniszterelnöki főtanácsadó édesanyja (Schmidt Mária) tulajdonában lévő gazdasági hetilap, a Figyelő vonalvezetésébe nem szólhat bele. Talán ezzel magyarázható, hogy pénzeli viszont a Reflektor.hu című portált. Az utóbbinak szép a dizájnja, jól is szerkesztik, figyelemre méltó publicisztikák jelennek meg benne, és glosszát író munkatársai meg-megcsipkedik a 888.hu cimű, kínosan kormánypárti blogot. Amit tehát a tőzsdei műveletek és az állami pénzintézetek hitelei hoznak, azt a zöldpárti politikus ellenzéki médium működtetésével törleszti. Így már érthető, hogy az LMP etikai bizottsága miért húzza-halasztja a döntést. Úgy rémlik, nem szívesen válna meg a milliárdos fiatalembertől, aki hébe-hóba még „a kisebb dolgokba is besegít”, ahogy fejtegette, például szórólapokat vásárolt egy-egy kampányhoz.

Pedig már-már Marx és Engels legendás kapcsolata lebegett a szemem előtt. Ugyebár a gazdag angliai tőkés anyagi támogatásából született meg A tőke, az XIX. századi kapitalizmus elemzése. Azt nem tudom ugyan, hogy napjainkban ki lesz a magyar Marx, akit Ungár Péter támogat majd, szórólapos mondata azonban óvatosságra int. Korunk Engelse nem adhatott túl sokat az LMP-nek, mert annak miniszterelnök-jelöltje, Szél Bernadett néhány napja kénytelen volt bevallani: „Ha van pénzem, szórólapokra költöm, nem sztájlisztra.” (Hír TV, 2017. szeptember 15.)